Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. május - 100 éve született Márai Sándor / Janus-arcú Márai?

Janus-arcú Márai?

 

Leendő, ma még fiatal és tapasztalatlan Márai-rajongóknak azt tanácsolnám, kérjék ki idősebb és már tapasztalt Márai-rajongók véleményét, mielőtt e kiváló író valamelyik művét a kezükbe vennék. Nehogy úgy járjanak, mint én, fiatal és tapasztalatlan koromban. Olyan családban és környezetben nőttem föl, amelyben a modern magyar irodalom nem örvendett nagy népszerűségnek. Márai-könyvünk, például, egy sem volt a családi könyvtárban. Amikor jó harminc évvel ezelőtt az egyik pozsonyi antikváriumban rábukkantam Márai Sándor egyik regényére – fájától messzire pottyant alma –, nagyot dobbant a szívem. Úgy vettem meg a könyvet, hogy nem is sejtettem, azt a Sirályt tartom a kezemben, amelyet az irodalomtörténet-írás azóta is a Márai-életmű mélypontjának tekint. Mi tagadás, a Sirály alaposan lehűtötte lelkesedésemet, és hosszú időre elvette a kedvemet attól, hogy Márait olvassak.

Sokan, Márai-rajongók is, úgy vélik, két Márai van: egy igényes és egy kommersz. Az egyik a modern magyar próza legjobb hagyományainak folytatója és megújítója, a másik viszont valamiféle dekadens életérzés divatjának a megszólaltatója és kiszolgálója, akin Kodolányi János joggal, de nagyon igazságtalanul verte el a port. Az elmarasztalás ürügyéül ugyanis az író egyik legkiválóbb esszéje, a Röpirat a nemzetnevelés ügyében szolgált. Az a Márai-mű, amelynek éleslátó, tiszta és szenvedélyes eszmefuttatásai máig nem veszítettek időszerűségükből. Ez a Röpirat pedig éppen a Sirály szomszédságában született. Tehát mégis Janus-arcú író volna Márai Sándor? Válaszom az, hogy nem, s a továbbiakban ezt a véleményemet próbálom meg megindokolni és megvédeni.

Minden regény sorsát, sikerét vagy kudarcát, már a megírása kezdetén eldönti, milyen stratégiát választott az író a mű megírásához. Ha a stratégiája elhibázott, a végeredmény is legföljebb ha felemás lesz. Nincs ez másképpen Márai Sándor esetében sem. Márai a 30-as évek második felében és a 40-es évek elején ontotta magából a regényeket. Termékenysége már-már megközelíti a Krúdyét. Ebben az időben jelenik meg a Válás Budán, a Szindbád hazamegy, a Vendégjáték Bolzanóban, A gyertyák csonkig égnek, a Sirály stb. (A Féltékenyeket azért hagytam ki a sorból, mert bár az író jelentős művei közül való, írói koncepcióját tekintve azonban különbözik az ekkoriban íródott többi művétől.) A továbbiakban azt szeretném röviden megvizsgálni, mik a közös vagy az eltérő technikai-kompozíciós és stilisztikai jegyei ezeknek a regényeknek, amelyek hasonló írói stratégia jegyében fogantak. Különös tekintettel két műre, a Válás Budánra és A gyertyák csonkig égnek címűre. Ez a két regény mutatja ugyanis a legtöbb hasonlóságot, ezeken demonstrálható a legszemléletesebben a választott írói stratégia összes előnye és hátránya.

Márai Sándorról írott monográfiájában Szegedy-Maszák Mihály a Márai-féle regénytípussal kapcsolatban tesz egy nagyon finom és fontos észrevételt, nevezetesen azt, hogy Márai regényei statikusak. Más szóval: alig történik bennük valami. Megállapításából kiérezni valami enyhe rosszallást, s ez indokolt is, ha az író gyengébb műveire vonatkoztatjuk. Ám a monográfia olvasójában felmerül a kérdés: hát az annyira kanonizált Ulysses nem ugyanúgy statikus mű-e? Vagy A varázshegy? Vagy A tulajdonságok nélküli ember szinte egész második kötete? A sor, természetesen, folytatható. Közhely, hogy a modern regényírók többsége elcsenevészesíti a külső cselekményt, s a cselekményesség háttérbe szorítása óhatatlanul vezet a regénystruktúra többé-kevésbé statikussá válásához. A regényszöveg belső mozgalmassága vagy dinamikája azonban ezt ellensúlyozni képes. Ez történik Joyce, Mann és Musil regényében és Márai jelentős műveiben, így a Válás Budánban is. De a belső térnek ezt a dinamikáját hiába keressük A gyertyák csonkig égnek című opusban, itt legföljebb e dinamika kínos és erőltetett imitációjával találkozunk. Mi lehet az oka ennek? Mi az oka annak, hogy miközben mind a két regény egy szerelmi háromszög bonyodalmait és drámai kifejletét tárgyalja, az egyik eljuttat minket a katarzis küszöbéig, a másik után viszont csak valami üresség marad bennünk, rosszabb esetben az a keserű felismerés, hogy itt most jól rászedtek bennünket? A magyarázat kulcsát, úgy vélem, az írói stratégia mikéntjében lelhetjük föl. S hogy ne beszéljek tovább rébuszokban, legfőbb ideje, hogy megnevezzem Márai Sándor írói stratégiájának néhány fontosabb elemét. Ezek: a külső cselekmény redukciója a belső cselekmény minél akadálytalanabb kibontakozása érdekében, a regénykompozíció kamaradráma-szerűsége, a monológ és belső monológ széles körű alkalmazása, többféle nyelvi regiszter összjátéka a szövegben. Nem ezeknek az elemeknek a puszta megléte, hanem a funkcionális elrendezésük arányossága az, ami megteremtheti a regény művészi kvalitásait. Nem mindegy ugyanis, hogy egymással való összekapcsoltságukban ezek az elemek erősítik-e, vagy pedig kioltják egymás hatását.

Az előbbi történik meg a Válás Budánban (a Szindbád hazamegyben, a Vendégjáték Bolzanóban) s az utóbbi A gyertyák...-ban és a Sirályban. Az utóbbi két regényben az író ahelyett, hogy ügyelt volna stratégiája legfontosabb elemeinek arányos összjátékára, ezt a stratégiát annak egyetlen elemére próbálta alapozni.

Konkrétabban: az irodalomtörténet-írás mind a Válás Budánt, mind A gyertyák...-at krízisregényként definiálja. Ez azonban csupán a két regény közötti legkisebb közös többszörös. Mert nagyon másmilyen módon és más végeredménnyel krízisregény a kettő. Paradox módon az első látásra röghöz kötöttebb Válás Budán egyetemesebb érvényű mű, mint az elvont téridőbe helyezett későbbi regény, A gyertyák csonkig égnek. Azt a két regény összevetésekor a felületes olvasó is rögtön észreveszi, hogy az előbbi mű kidolgozottabb az utóbbinál, amely elnagyolt, s legföljebb egy-egy pillanatra tud kiszabadulni az elvontság csapdájából. Ennek oka az is lehet, hogy a Válás Budán, keletkezését tekintve, tehát időben, közelebb esik az író máig legjelentősebbnek tartott opusához, az Egy polgár vallomásaihoz. Még azt az állítást is megkockáztatnám, hogy a Válás Budánnak az első fele, az Egy polgár... első kötetéhez hasonló írói stratégiát valósít meg, amelyben a leíró-szociografikus elemeknek fontos jelentésképző szerep jut. Ennek a síknak az írói kidolgozása a Válás Budánban persze fikcionáltabb, dinamikusabb és tömörebb, mint az opus magnumban, s tulajdonképpen arra szolgál, hogy felvezesse vagy bevezesse Kőműves Kristóf és Greiner Imre drámai találkozását. A regénytörténet és a konfliktus társadalmi- és történelmi beágyazottsága, vagyis a háttérösszefüggések aprólékos kidolgozása persze önmagában még nem kell, hogy a regény művészi értékét emelje. Ám azáltal, hogy, bár csupán áttételesen, a történet alapkonfliktusával is összefüggésbe hozható, esztétikai értelemben véve is funkcionálissá válik. Amiről kezdettől fogva szó van a regényben, az ugyanis nem csupán Kőműves Kristóf és Greiner Imre magánéleti válsága, hanem az egész szárnyaszegett magyar középosztály, a magyar társadalom, a korabeli gondolkodás és életforma, végső soron az első világháború utáni évtizedek világának krízise. A főszereplők magánéleti válsága és a polgári életforma, illetve általa a társadalom válsága egy és ugyanannak a világválságnak a két aspektusa. Művészileg hibátlanul megvalósított összekapcsolásuk a regény egész jelentésmezejét egyetemessé tágítja, ami azt jelenti, hogy a magánéleti válságot szélesebb és általánosabb összefüggések hálózatában ragadja meg, és fordítva, a világkrízist képes egyéni sorsokra lebontva ábrázolni.

A különféle epikai elemeknek ez a gazdag rétegzettsége és mozgalmas összjátéka hiányzik A gyertyák csonkig égnekből. A túlzott absztrakció, a társadalmi és környezeti összefüggések részletezésének nagyvonalú mellőzése bosszulja itt meg magát. Ezzel távolról sem akarom azt állítani, hogy az elvontabb téridőbe helyezett regénytéma eleve megfosztaná az írót annak lehetőségétől, hogy érvényes és hiteles műalkotást hozzon létre. Számos világirodalmi példa cáfolja az efféle elhamarkodott vélekedés jogosultságát, Kafkától Camus-ig és Thomas Manntól Orwellig. Márai Sándor regényével sem ez a legalapvetőbb probléma. Sokkal inkább a választott módszer, az írói stratégia át nem gondoltsága. Márai Sándor írói stratégiájának mindazon fontos elemei, amelyek más, sikerültebb műveiben oly jól funkcionálnak, itt visszafelé sülnek el, már-már önmaguk paródiájába fulladnak, s hogy a regény ennek ellenére sem tekinthető teljes művészi kudarcnak, az írója rendkívüli tehetségének, nyelvi fantáziája gazdagságának köszönhető. A híres és legszebben talán a Vendégjáték Bolzanóban című regényében zengő Márai-mondat itt sem kong mindig üresen. Az is igaz, hogy az író bravúrosan építette fel regénye szüzséjét. Ám mindez nem feledtetheti a mű egészének elhibázottságát. A gyertyák...-ban Márai Sándor mintha a mű egész sorsát a stílusra, a nyelvre bízná, úgy, hogy közben azért szeretne a realista regénypoétika által kijelölt mederben maradni. A szerelmi háromszög háttérrajza jelzésszerű csupán, ami talán nem is lenne olyan nagy baj, ha ezek a jelzések nem lennének közhelyesek és kvázi-szimbolikusak. Kafka vagy Camus prózájában az elvont téridő oly mértékben átérzékített, hogy a valóságosság hátborzongató benyomását kelti, s ami még fontosabb, a történet és a szereplők sorsának meghatározó alakítója lesz. Ezzel szemben Márai Sándornak szemmel láthatólag a terhére van ez a vacakolás a részletekkel, s ennek a „nagyvonalúságnak" a lehetséges veszélyeit sem mérte föl. Ezért történhetett meg, hogy a Válás Budánban vagy a Vendégjáték...-ban oly eredményesen funkcionáló kamaradráma szerkezet A gyertyák csonkig égnekben teátrálissá válik. Ebben az üres, túlságosan is elvont színpadiasságban kereshető a regény kínos pátoszának a magyarázata is. A sértődött, önérzetében megbántott és kétfelől is megcsalt és becsapott Henrik gesztusai tartalmatlanok és patetikusak, ellenfele és ellenpontja, Konrád pedig ugyanolyan papirosízű figura, mint Krisztina. Henrik nem szenved, hanem szenveleg. Ügye magánügy marad, s az olvasónak olykor kedve támadna bánatosan és bosszúsan felsóhajtani, hogy hát még mindig ezen a régi, elavult történeten rágódtok, ti vén szamarak? Hát igazán nincs jobb dolgotok? Henrik körül az egész világ díszlet csupán.

Furcsa fintora Márai Sándor kései, de megérdemelt külföldi népszerűségének, példátlan mai olaszországi és németországi szakmai és közönségsikerének, hogy az éppen A gyertyák csonkig égnek című regényének köszönhető. De azért örüljünk neki, mert hátha ez a mostani siker alapozza meg a jelentős Márai-művek majdani külföldi recepcióját. Négy évtizedes karanténba zártsága után, Márai Sándor itthoni rehabilitációja megtörtént már, igazi újrafelfedezése azonban várat még magára. 20. századi klasszikusaink közül regényei nem inspirálják úgy a kortárs magyar prózát, ahogy Kosztolányi Dezső vagy Krúdy Gyula művei, s ahogyan arra a kortárs magyar irodalomnak szüksége volna. Lehet, hogy ennek a visszafogottságnak nem pusztán az az oka, hogy sokan ma is afféle bestselleríróként tartják számon, hanem az is, hogy java művei, közöttük is elsősorban az ún. krízisregények, túl súlyosak és túl feszélyezők a mai irodalmi divatok követői számára. Jelentős műveinek igazi itthoni megbecsülésére akkor számíthatunk, ha íróink újra nem csupán alanyban és állítmányban próbálnak majd gondolkodni.