Kulcsos angyal

„De mit akar mondani egy ember, amikor mániákusan írásban fejezi ki gondolatait?"

(Márai: Föld, föld!...)

Reggel még tiszta az aluljáró, szellős, nincs sörtócsa, bortócsa, hevenyészett fekhely sincs, a szeméttartó üres. Kevés a járókelő, és mindent jobban látni. A lépcső mellett, egy üvegkirakatban fejetlen próbabábuk vannak, mellük lapos, a hasukat kitolják, és kivétel nélkül, mindegyikük divatjamúlt posztókabátot, szövetruhát visel. A tulajdonos most fél áron reklámozza őket. A sapkák és kalapok a bábuk nyakára vannak akasztva, amelyiknek nem jutott nyak, az a villanykapcsolóra. A szomszédos kirakatban próbabábuk próbalábai vannak, színes, új divatú harisnyákkal. A kirakatrendező koreográfiája szerint az egyik sorban a lábak nagyujja érinti a földet, a másikban a talpak nyúlnak fölfelé, mintha a lábak különös, fordított kánkánt járnának. A harmadik üzlet egy szerencsejátékosé, s mert Fortuna már régen kiment a divatból, egy szőke fiatalember biztat bennünket, hogy „duplázz rá", és „ne tétovázz, az álmok valóra válnak". Ezt egy örömtanya követi, lámpák helyett elsötétítők égnek benne, fentről lefele, bentről kifele sugározzák a sötétet, csak a felirat lüktet vörösen, hogy „Texas, Paris, Mexico". .Az örömtanya mellett könyvesbolt, minden kapható, a föld állatai, sztárok élete, horoszkópok és album az ország legszebb templomairól, csakhogy itt a könyvek nem a polcon, hanem a földön vannak, térdig járhat a vásárló a könyvek között.

A reggeli idillbe is jól jön, hogy egy diák furulyán barokk, vagy barokknál is koraibb zenét játszik. A hallgatók teásdobozba dobálják a pénzt, a-moll fantázia és fúga, mondja a fiú a kérdezőnek, Telemann. Beszédhibás, talán épp azért zenél, hogy a rosszul artikulált szavakért szép hangokkal kárpótolja magát.

Rövid ideig tart az idill. Úgy látszik, itt az ideje, és hirtelen feltámad tetszhalott életéből az aluljáró. Az utcák minden irányból döntik, a mozgólépcsők ontják és elnyelik az embereket.

Tíz óra felé megjönnek az újságosok, akiknek az oszlop a törzshelyük, itt állnak, ülnek, énekelnek, és fogadják a látogatókat, ismerősöket. Kétféle újságot árulnak, egy sokszorosított fekete-fehéret, és egy színeset. Azok a hangtalan, villámgyors léptek! A kiválasztott ember mögé állnak, vagy szorosan eléje lépnek, és olyan tekintettel, ami bűntudatot kelt a jóllakott emberben, legalábbis amíg mások meg vannak fosztva a meleg ételtől, kérnek egy húszast, egy tízest, egy ötvenest. Ha összejön az ebédre való, átmennek a Fakanálba, ha nem, csak egy üveg bort vesznek vagy egy kis üveg pálinkát, és a délutáni csúcsforgalomban már fénylő tekintettel, piros arccal folytatják „a munkát", csak a mozdulataik szertelenebbek, a tekintetük agresszívebb. Viszont most sem mondanak rosszat azokra, akik semmit sem adnak.

Egyikük, a vékony, fekete hajú fiatalember, mondjuk, betegtologató is lehetne egy kórházban. Kényesen tiszta a cipője, a ruhája, és az arca fegyelmezett, mintha mindig utasításra várna. A másik talán filmgyári statiszta volt, vagy rakodó, szállító, berendező. Ő az, aki „műszak" végére mindig biztosan berúg. Egy kulcs lóg a nyakában, azt mondja, a lakása kulcsa, ezen mindenki nevet, hogy volna lakása, örül, ha este a hajléktalan szállón talál helyet. A harmadik fiatalember jószívű, kedves és bohém, aki beszélget vele, rögtön megszereti, persze elfelejt pénzt adni neki, ő pedig elfelejt kérni. Negyedik társuk egy lány. Mintha az anyjuk és a menyasszonyuk volna, egyszer énekel, egyszer pálinkát iszik velük, vigyáz rájuk és szórakoztatja őket. Ő rövid irhabundát visel, tiszta és fényes a haja, és az arcán apró, piros foltok vannak, talán véraláfutások, talán elkapart pókcsípések.

Ők négyen mindig együtt járnak, mintha intézetben nőttek volna fel. A világvégi intézetben, ahol nincsenek szülők, testvérek, nincs család, csak nevelők és pajtások vannak. Mint az angyalok különleges feladatra kirendelt csapata, olyanok ők négyen. Senkitől nem félnek, mindenkiről azt hiszik, hogy jó, pedig csak a nevelők elfelejtették megtanítani nekik, mi a különbség jó és rossz között, talán azért, mert ők sem tudták. Este a szállásra mindig pénz nélkül mennek vissza, ha nem tudják elkölteni, amit kerestek, a szembejövőknek odaadják.

Nem hozzájuk tartozik, de eltűrik maguk között a csetlő-botló kamasz gyereket, aki mindig szédeleg, aceton szagú a lehelete, és nem érteni, mit beszél. És eltűrik az asszonyt is, akinek vastag, húsos szája van, a szeme mintha piszkos olajban forogna, és aki fordítottja a négy másiknak, nem hazudni nem tud, hanem igazat mondani. Néha mezítláb futkos, ellopták a cipőjét, amíg aludt, mondja, és sír, hogy itt a tél, nincs mit felvennie, csak egy húszast kér, vagy akármilyen keveset, csak adjanak neki. Máskor a piszkos olajban forgó szemével azt panaszolja, hogy gyomorfekélye van, csak este hatkor tud enni, amikor a szállóra beengedik, viszont fáj a gyomra, mert üres, kérve kéri, adjanak neki. Ha ő is angyal, akkor ő a némber–angyal, némber, úgy mint züllött nő, mint aki nem vonzó, akit nem vásárol meg senki.

Estére eltűnnek valamennyien. Törzshelyükön, az oszlop körül szemét, bor, sör, egy nem szomorú, de nem is vidám dáridó nyomai. És mintha a föld alól bújnának elő, a helyükre megjönnek a kemény fiúk. Ők keményen isznak, nem fiatalok, többször elkezdett élet van mögöttük. Ki tudja, honnét szerzik az eladó újságokat. S mert ilyenkor az aluljáróban már kevesebben járnak, a kemény fiúk a nagyobb tereken valóságos táncot lejtenek. Ha a szél is fúj, a ruhájuk röpköd, mint egy farsangi jelmez, ők kiáltoznak, forognak, és aki még nem látta őket, azt hiszi, hogy a földalatti üvegkalitkája előtt óriás denevérek táncolnak. Talán nem is érdekli őket, kapnak-e pénzt, adnak-e el újságot, csak hogy ezt az őrült táncot járhassák.

Rajtuk kívül két embernek van még törzshelye az aluljáróban: a klarinétosnak és a tangóharmonikásnak. A harmonikás összecsukható széken ül, előtte egy szőnyegen a kutyája. Nem vakvezető kutya – remélhetőleg a férfi sem vak –, hanem csak egy szürke-fehér, kopott szőrű kutya. Mindent játszik a kutya gazdája, bárzenét, kocsmazenét, lakodalmast, filmzenét. Papírpoharat tesz maga elé a pénznek, és egy óránál többet sohasem tölt az aluljáróban. Ennyi a repertoárja.

A klarinétos kicsi, ősz hajú, a gyerekek játék katonáira emlékeztet, de nem puskát, hanem klarinétot tart a kezében. Egyben lehetünk csak biztosak: hogy korábban soha, semmiféle hangszeren nem játszott. Állatokat őrzött, répát szedett vagy házakat épített és munkásszállón lakott, de se messziről, se közelről nem látta, hogy fogja a hegedűs a vonót, hogy teszi maga elé a tanult zenész a csellót, a brácsát, egy dixieland szólistája hogy hajlong előre-hátra. A zenével ő nem a nehézkes vagy dadogó beszédért akarja magát kárpótolni, mint a furulyás, amit ez a kis ember némi pénz reményében előad, az rosszabb a rosszul artikulált, érthetetlen szavaknál. És ez a kérges kezű, öreg napszámos ember csak annyira találja örömét a klarinét-játékban, amennyire a járásban. Vagyis semennyire, mert fáj mind a két lába.

A harisnyaüzletben azt mondják az eladók: az öregember nyár óta ugyanazt játssza, a Mennyből az angyalt. És tényleg azt játssza, bár nehéz ráismerni. Klarinétján befőttesgumi, és amikor a Mennyből az angyalt befejezi, elkezdi azt, hogy Pásztorok, pásztorok. Irigyli a harmonikust, akinek csak úgy ömlenek a hangok a szerszámából, neki meg alig akarnak kijönni. Amikor végez, fölveszi a földről a sapkáját – ilyent hordanak télen az útépítő munkások –, s mint aki nem is igazán tudja, mit beszél, azt mondja: „Dicsértessék a Jézus Krisztus", „nem bántottam senkit", „induljunk együtt, egymásért". Soha nem derül ki, hogy hova, sőt, érteni is csak az érti, aki gyakran jár arra, és sokszor hallotta. Azután derekához szorítja a klarinétot, a napszámosok alázatával hajlong akkor is, ha kap pénzt, akkor is, ha nem kap. És játszik délelőtt, játszik délután. Arra gondol: tíz gyereket nevelt fel, nem volt henyélés az se. Majd ha elmúlik Karácsony, abbahagyja a munkát. Ki sem lép a házból, föl sem kel, február végéig otthon, az ágyán fekszik. De Karácsonyig játszik, hadd jöjjön a pénz. Minél fáradtabb, annál hamisabban játszik. Ötször belekezd, míg végre kijön a hangszerből a Mennyből az angyal.

A férfi – Láthatatlan Szem –, aki úgy méregeti minden nap az aluljárót, mint aki búcsúzik, holott legföljebb az járhat a fejében: nem fog örökké itt lakni, ebben a zajos, vad-keleti világban, és mert tudja, hogy a gyors változások idejét éljük -a zűrzavarban a legfőbb jó, hogy a rossznak is van esélye eltűnni –, tudja azt is, hogy se az aluljáró, se az utca nem lesz még egyszer olyan, mint tegnap volt. Ezért, Láthatatlan Szem – a férfi – sok időt tölt el a téren, az utcán, az aluljáróban, ezzel a kis magánbúcsújával. Azt szeretné tudni, ha elmegy egy másik városba, egy másik országba vagy csak egy másik városrészbe, ha nem itt száll fel mindennap a villamosra és nem ezen az aluljárón rohan át, esetleg kétszer jár erre egy évben, mi hiányzik majd neki innét, miről derül ki, hogy fontos volt?

Láthatatlan Szemnek először az jutott az eszébe: ezen az utcán és téren százharminc-száznegyven éve olyan emberek jártak el nap mint nap, akiket ő nemcsak szeret, hanem Mesterként tisztel. Nagy szellemek voltak és nagy emberek. Azután az, hogy ahol most áll, épp a város széle volt valamikor. Itt találkozott a belváros és külváros, s ott, ahol az ékszerüzlet kirakata van – szombaton, zárás előtt beszedik a kirakatból a gyűrűket, láncokat, karpereceket, csak a meztelen nyakak maradnak kinn –, ott vonult el, ugyancsak száznegyven éve, vagy egy kicsit régebben, a mágnások kortes-menete. Igazi jelmezbál volt, balta, patyolating, kanászszűr, a főnemesek lóháton persze, taps, kiáltozás, az utcanép óriási tetszése, s mindez azért, hogy megválasszák országgyűlési képviselőnek azt, akiért küzdöttek. Meg is választották. És tíz évvel ezelőtt, már itt lakott ő is, innét, a térről nézte, pontban déli tizenkét órakor: a szájról szájra terjedt felhívás nyomán hogy dudálnak az utcán az autók, nyomják a dudát a vezetők, nem engedik el, csak nyomják, mindenekelőtt azért, vagyis annál inkább, mert – az azóta már megbukott – diktatúra erőszakszervezete megtiltotta a felvonulást. Tíz éve már ennek is, történelem.

Úgy tűnik, itt nemcsak száz-százötven évvel ezelőtt volt a belváros vége, hanem most is. Különböző életmódú és életszokású emberek keverednek itt, ki tudja, mióta. Sok diák jár errefelé, a környékbeli diákszállók irányában mindig nagy a mozgás, estefelé a teológusok inkább haza mennek, a bölcsészek inkább a belváros szórakozóhelyeire. Sok itt a vidékről felköltözött óriás-család, egy részük dolgozik, a másik munka nélkül akar élni, mondhatni, bűnöző-klánok és szolid polgár családok, iparosok, hivatalnokok laknak egymás mellett, egy házban. A szállodákba ugyanakkor elegáns vendégek érkeznek, olyan emberek, akik felfedezni akarják a világnak ezt a részét, és néhány nap múlva elégedetten vagy csalódottan távoznak.

Errefelé, ki tudja miért, feltűnően sok a mérges ember. Leggyakrabban az öregek kiabálnak, tőlük ne vegyük zokon, „nézd a szemtelent, előre tolakszik! mit csinálsz? mit képzelsz, te?!", de kiabálnak a fiatalabbak is. „Ordít", kiáltja a vadember külsejű, „ordít", s az ő arca már vörösebb, mint azé, aki ordít. A harmadik vadul gesztikulál, hogy „ó! ó! az a nagy kultúra!"

A mozgólépcsőkön gepárdmozgású zsebtolvajok járnak, fekete szemű, csuklyás suhancok, néha egy feltűnően szép lányt is hoznak magukkal, a lány hosszú bundát és miniszoknyát visel, és aki ezt a romlott arcú gyermeklányt meglátja, ámulva nézi, nem tudja róla levenni a szemét, közben a gepárdmozgású suhanc hosszú, vékony ujjaival kibűvöli a zsebéből, a táskájából a pénzt. Angyalok ők is, a csuklyás tolvajok, csak bukott angyalok, nincs fölöttük hatalma a többi embernek.

Hajléktalanok is megférnek itt. Az öregember, rózsaszín dunyhájával már délelőtt megágyaz magának az aluljáró telefonfülkéjében, a hajléktalan szállóra a világért se megy be, de azt sem akarja, hogy az itteni helyét elfoglalják. Nyitáskor az őrök felkeltik, ennek nem örül, de azért fölkel, összehajtja a dunyháját és begyömöszöli a telefon alá. Csodálatos módon még senki nem vitte el.

Ismerősünk, Láthatatlan Szem, aki arra készül, hogy lassan – egy fél év múlva, rosszabb esetben egy-két éven belül – elmegy innét, most fenn, a villamosmegállóban álldogál. Az égen szürke hófelhők közelednek. Lenn az aluljáró már piszkos és büdös, agyonivott emberek melegszenek, akiknek csak annyi a hibájuk, hogy egy kicsivel erőtlenebbek, egy kicsivel gyengébbek, mint a társaik. Láthatatlan Szem örömmel érzi, hogy ezek az emberek hiányozni fognak neki. Ugyanúgy, mint a Bizományi Áruház előtt peckesen lépkedő, ezüstfogú cigányember, aki tíz éve minden alkalommal, mikor arra megy, köszönésül megkérdezi tőle, „nincs eladó holmi?" S ő mindig válaszol a köszönésre: „nincs". S tudják egymásról, amit tudnak. Hiányoznak majd Kulcsos Angyal és társai, és emlékezni fog, talán nem is rossz emlékkel, az aluljáró bűzös akol-melegére. Ez sem sokáig lesz, nem baj, jöjjön helyette más.

És amikor már a Múzeum előtt kanyarodik a villamos, feltűnik az ő kedves ismerőse. Ritkás fogú, kicsit bandzsa férfi, pösze beszédű. Fülére és homlokába húzott sapkát hord, olyan, mint egy huncut diák, aki a többieknél azért egy kicsit idősebb. Mindig mosolyog. Gyerekkorában csínytevésből nem ment iskolába, később csínytevésből nem járt dolgozni, most pedig, ugyancsak csínytevésből, a hajléktalanok újságját árulja. Ha kap pénzt, örül, újságot nem ad érte, hogyan adna, neki sincs, vagyis csak ez az egy van, a pénzt meg elteszi.

Mikor meglátják egymást, mind a ketten örülnek. A fiatalember zsebre teszi a szerény honoráriumot, és azt kérdezi ismerősétől, „megyünk a piacra?" Láthatatlan Szem bólint, nevet – még hogy piac – és viszonozza a köszönést, „megyünk".