Márai Sándor (ön)kanonizációja
„Ez itt az új könyvem. (...) E pillanatban, mikor nem tehetek már semmit érette, csaknem gyűlölöm. Eddig érette éltem; most, a végtelen időben, ő él majd ellenem. Állandóan bizonyít valamit, akkor is, ha már nem leszek, s 6 sem lesz már, ha elenyésztem a sírban."
(Ujjgyakorlat. In: Kabala)
A Márai-életműnek a XX. századi magyar irodalmi kánonba való beillesztési/ beilleszkedési igyekezete nem nélkülözi a paradoxonokat. A „kritikátlanság" éppen úgy jellemzi, mint ama szívós előítélet továbbéltetése, amely már Márainak a második világháború előtti, az 1940-es esztendőkben kiadott regényeiről szólva körvonalazódott az önnön manírjába fúló, stilisztikai látszatbravúrokban kimerülő retorikájával kapcsolatban. Néhány röpke év után több évtizedre a diktatórikus irodalompolitikával szembeszegülő ellenállás szimbólumává, értékőrző személyiséggé (is) magasodott, akinek dugáruként érkező naplói a független író roppant szellemi erőfeszítéseiről tanúskodtak. Méghozzá egy olyan típusú „harmadik út" virtualitásának illúziójában, amely a nagy nemzeti meg a nem kevésbé nagy „posztindusztriális" elbeszéléssel szemben, nem a kettő között, hanem e kettőtől határozott gesztusokkal elkülönülő, jelzőtlen és legfeljebb a „csak irodalom" minősítésével rendelkező elbeszélés továbbgondolásában látja az író lehetőségeit. Majd a kritika önfelszabadító harcában derült fény arra, hogy XX. századi irodalmi tudatunkra éppen úgy a fájó, nemegyszer öncsonkítottságról árulkodó megszakítottság a jellemző, mint az irodalomtörténeti tudatra: hiszen a mandátumos, a késő-„Nyugatos", az avantgárd, illetőleg a nem kevésbé „kései" neoavantgárd írásmód mellett szinte régész módjára kellett fölfejteni az 1920-as esztendőktől érzékelhető úgynevezett lírai-epikai „paradigmaváltását" irodalmunknak, s részint a Kosztolányi-prózának a kortárs „nyugati" törekvésekkel való egybevetését elvégezni, részint a József Attila és Szabó Lőrinc meghatározott verseihez fűződő, nem bizonyosan a legszerencsésebben „dialógikus" versnek nevezett lírai változatot leírni, mint amelyek jelzik a magyar irodalomnak egy többszörösen is feledésre ítélt irányát. Ami viszont nem történt meg, és csak néhány dolgozat kísérletezett vele (egyelőre kevéssé átütő erővel), annak a sejtésnek erőteljesebb valószínűsítése, hogy a magyar próza realista-naturalista, átlaglélektani vagy avantgárd színezetű prózai epikájával szemben (a naturalizmus időszerűségéről árulkodik az 1880-as években, hogy még Jókai Mór is kihívásnak érezte) a nagyon kései Jókai, valamint Mikszáth Kálmán és a leginkább a „ködlovagok" írásaiban részint tetten érhető az elfordulás a „hivatalos"-sá emelt nemzeti romantikától, valamint realizmustól (hogy egy más típusú, inkább E. Th. A. Hoffmann által fölmutatott romantikára történjék visszautalás), részint pedig újragondolódjék a szubjektum nyelvi megalkothatóságának, ezzel kapcsolatban a műből kiolvasható referencialitásnak, ezt másképpen látva/láttatva a narrátori pozíciónak és szubjektumnak olyan jellegű elbizonytalanítása, mely teret nyit a narráció rejtett (vagy nem is oly rejtett) iróniájának, egyben allegorikussá minősíti az epika téridejét. Mindenekelőtt Krúdy Gyula Szindbád-történeteinek és néhány regényének efféle szempontú elemzése várat magára, holott – és ebbe kapcsolható a Márai-recepció kérdésköre – már Márai Sándor is eltöprengett egy német nyelvű Krúdy-kötet lapoztán azon, hogy a Krúdy nosztalgiái és erősen átironizált világképe között érzékelhető feszültség mily nehezen szólaltatható meg fordításban. Kitérőképpen csak utalni szeretnék arra, hogy a Márai-életműkiadás, valamint a Márai-kutatás úgy indult meg, hogy nem előzte meg számottevő filológiai feltárás: mind a Márai-életrajz, mind a Márai-szövegkiadás (néhány kivételt leszámítva, így Rónay László első Márai-könyvét kiemelve) lényegében magának az írónak, olykor természetesen egymással ellentmondó kijelentéseire épített. Ami viszont azt eredményezte, hogy vagy egy-egy Márai-műnek nyilvánvalóan önmagában is tanulságos értelmezéséből vont le a kutató nemegyszer talán túlságosan is messzemenő következtetéseket, alig lévén tekintettel a „konkordanciákra", amelyek erősíthették, de módosíthatták is a dolgozat téziseit (így a kassai polgárok, a dómépítés, Thomas Mann családregénye közelében elhelyezhető regények, elbeszélések, önéletrajzi írások problémaköre „komplexebb"-nek tetszik annál, ami kritikai közmegegyezésként kering az olvasói körökben), vagy olyan előfeltételezések szerint készült egyik-másik tanulmány, amely nem volt eléggé tekintettel sem a Márai-életmű erősen változó státusára a különböző korszakokban (nem rendelkezvén sem megbízható kronológiával, sem az egyes szövegváltozatok egybevetéséből eredeztethető ismeretekkel). Ennek következtében a lassan feltáruló Márai-oeuvre értelmezése, kanonizációja legfeljebb részlegesnek nevezhető.
Már csak azért is, mivel a Márai-(ön)kanonizáció több lépésben történt, különféle előjelek kísérték, így fordulatokban meglehetősen gazdag. A zsengéktől (1910-es évek!) eltekintve, e fordulatok feltárását nehezíti azok rejtettsége. Annyit azonban megkockáztathatunk, hogy Márai 1918–19-es tevékenysége már csekély ismertséget kölcsönzött a szerzőnek, legalább annyit, hogy tőle és róla a Nyugat írást publikált, illetőleg, a bécsi magyar emigráció 1921-től sűrűn közölt kisprózájából, verseiből. A szlovákiai magyar írásbeliség szinte „megindulásá"-tól számított rá, számon tartotta, részint azért, mert megfelelni látszott Fábry Zoltán „ember-irodalma" expresszionista víziójának, részint azért, mert elfordult ettől a víziótól, és a századfordulós modernségnek egy megújított változatával kísérletezett. Ez a törekvése szinte 1930-ig jellemzi munkásságát, és ebbe bőségesen belefér vonzódása Kafkához, a modern francia próza fölfedezése, Brecht Háromgarasos operájának „intertextuális" eljárásaival kapcsolatos rokonszenve, illetőleg a művészetbe tévedt polgár önstilizáló alakjának tervezgetése, mindenekelőtt újságcikkeiben. Az 1930-as esztendőkben történik a váltás a Márai-prózában, s itt a nyelviség problematizálódásának előterébe kerülése látszik a leginkább fontosnak, részben a Spengler-olvasásra visszavezethető krízeológiának, részben az Ortega y Gasset-re (és Julien Bendára) utaló írástudói felelősség ellehetetlenülésének nyelvi konzekvenciái tetszenek ki, párhuzamosan a Kosztolányi- és még inkább a Krúdy-prózához való viszony (szinte immanens poétikává való) tematizálódásának folyamatában. Kosztolányival vetekedve kezd el Márai Sándor foglalkozni a nyelvműveléssel (idevonatkozó írásai föltáratlanok), szinte mindegyik regényében és nem egy elbeszélésében, akár kiszólásként, vetődik föl a társasági nyelvhasználat kiüresedése, akár a nyelvi társszerzőség megannyi lehetősége, akár a nyelv eszközként funkcionálása, akár a nyelvromlás társadalmasulása. Mindebből kifolyólag: a Kosztolányi- és Krúdy-próza „nyomvonalába" lépés kísérlete, amely természetesen inkább az eltérés, a Márai-mondat szerveződése krónikájával szolgálhat. Számadás-szerű 1943/44-es naplójában ekképp határozza meg írói elkötelezettségét: „Az én dolgom, hogy összeillesszem az alany, állítmány segítségével a fogalmakat- akkor is, vagy éppen akkor, ha összedől a világ." (Zárójelben: vajon nem Horatius si fractus illabatur orbis-a köszön itt vissza?) Csakhogy nem oly problémátlan ez az összeillesztés; a Válás Budán még emígy diagnosztizál az elviselhetetlen és hasonló szavak megjelenési formáival meg jelentésével kapcsolatban: „Szeretett a szavak súlyával bíbelődni, megszokta, hogy véletlen, odavetett szavakat igazi értelmükre vizsgáljon meg, s különösen utánanézett az ilyen »gyanús« szavaknak, melyeket beszéd vagy gondolkozás közben, mintegy az értelem ellenőrzése nélkül szabadjára engedett az értelem alvilága". A Füves könyv belátó humanizmusa nem a mindent megérteni annyi mint mindent megbocsátani szellemében, ám az eleve korlátozott tudás jegyében állapítja meg: „Aki írta, nem ismeri feltétlen az igazságot és gyakran téved a részletekben. Mert ember. De keresi a feltétlen igazságot, s nem röstelli, ha téved a részletekben. Mert ember." Ehhez képest az emigráció nyelvvesztésnek tetszik, és az 1940-es évek ismételt „linguistic turn"-jére pillantva tetszik ki nyelv és személyiség összefüggéseinek új nézőpontú átvilágítása. Mivel a nyelvi-„dallami" rögzültség veszélyeire lesz figyelmes Márai önnön termését fölmérve, párhuzamosan (ön)kanonizációjával.
Előbb az utóbbiról. Annyit a Márai-pályarajzból ideírhatok, miszerint az 1920-as esztendők végén szerzőnk még határozottan az irodalmi ellenzékhez tartozott, A Toll munkatársaként, majd az Újság kolumnistájaként inkább radikális nézeteket hirdetett, mint mérsékeltet. A Pesti Hírlapba „átülés"-ét Kisfaludy Társaságbeli tagsága követte, nem sokkal ezután levelező tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának. Körülbelül az Egy polgár vallomásai két kötete hozta meg az általános (el)ismertséget, a szorosabb értelemben vett irodalmi hírnevet meg a társadalmi tekintélyt, amelyről az évek folyamán egyébként mind tartózkodóbban nyilatkozott. Különállását természetszerűleg igyekezett megőrizni, ám óhatatlanul a „befutott" (vagy ahogy akkoriban mondták: „arrivált") írók közé számították, akinek színműve, a Kaland valódi közönségsiker lett; akinek könyvei több kiadásban keltek el; akinek nem egy művével a kezükben színésznők fényképeztették le magukat a Színházi Élet és utódlapjai számára. Ez az általános befogadottság feltétlenül együtt járt a hivatalos kanonizációval, az 1940-es esztendők elejéig Márairól nem esett szó (egy 1929-es ismertetéstől eltekintve) a Budapesti Szemlében, 1940-től minden évben megjelent tőle és róla legalább egy-egy írás, az 1930-as esztendők végétől novelláinak többsége az Új Időkben látott napvilágot. Az 1920-as esztendőkben ritka regényi megszólalása az 1930-as évek sűrű regényi megszólalásává változott, ugyanakkor kritikusként egyre kevesebbet publikált (hogy aztán az emigrációban a napló meg a Szabad Európa Rádió számára írt publicisztika legyen vezető műfaja). Ezek a „külső" életrajzi tények törvényszerűen eredményezték azt, hogy a fiatalabb írók egy része mint apafigura ellen lázadt, a politikailag és kis részben esztétikailag más elv szerint alkotók mintegy bírálandó-megbélyegzendő jelenségként igyekeztek elbánni az íróval és írásaival (ez a tendencia a szélsőjobbtól 1945 után a szélsőbalra, Milotay Istvántól Lukács Györgyre hagyományozódott). Továbbá arra késztette Márait, hogy az Egy polgár vallomásait követő, egyáltalán nem jelentéktelen, helyenként a nyelvvel kísérletező, helyenként e nyelv (és dallam) fogságában vergődő korszakát már 1946/47-ben erős (ön)bírálattal illesse; és saját önkanonizációs törekvéseinek más irányt adjon. Az Európa elrablása című útirajz (útiregény? önéletírás? napló?) alábbi mondatát eléggé beszédesnek tekinthetjük éppen ebből a szempontból:
„Fiatal íróról beszélnek, akire hatással voltam. Lehetséges. Sajnos magamra is hatással voltam. Ezt a hatást sürgősen elfelejteni."
Az emigráció keserves évei nyilvánvalóan már csak egzisztenciális-környezeti szempontból is az új periódust jelentik a Márai-életműben. Az a tétel, amely korábban menekülésként volt elkönyvelhető, félelmetes valósággá lesz, az igazi hazát az anyanyelvben és az anyanyelv irodalmában föllelő szerző megtapasztalja a „kozmikus" magányt, író esetében ez részint a befogadó közeg megszűntét jelentheti, részint a földrajzi-egzisztenciális távolságot mindattól, ami referenciális anyagként eddig a művekben földolgoztatott. Ebből a szempontból a San Gennaro vére nem egyszerűen a megingott biztonságérzés tapasztalatát közvetíti, hanem a személyiségvesztésnek írásos és közvetlenül érzékelhető bizonyságáét is, amelybe az anyanyelvi irodalom visszhangtalansága éppen úgy belefoglaltatik, mint a személyes sors veszendősége. „Ezek az emberek folyton készülnek a világra. Mint egy nyelvleckére, úgy készülnek a világra. Mikor már nincsen ékezetük, nincs anyanyelvük sem, s ezért összevissza beszélnek és olvasnak, mindenféle nyelven." Innen tekintve értékelődik át a korábbi írói magatartás, ekkor válik beszédessé Krúdy írásainak parodisztikus minősége. Ekkor az alantasnak hitt a „fenséges" helyére léphet anélkül, hogy az értékvesztés (?) következtében lényegeset változna az írói magatartás: „Elefántcsonttorony nincs többé. De talán van sündisznóállás." Ami nem módosít az alapvetően figyelői státuson. A naplóíró nézőpontján. Egyáltalában: az egyedi sors világszerűvé válhatásán. Ez viszont látszólag visszavezet a századfordulós modernség, de legalábbis az azt továbbéltetni látszó művészi magatartás érvényességét hangsúlyozó szemlélethez. Az öregkori naplók arra a „belátásra" jutnak, hogy a „személyes világtörténelem" nem oxymoron, hanem műfaj, méghozzá önéletrajzi jellegű, amelynek alakzatait több változatban próbálta Márai hosszúra nyúló élete folyamán. De mert műfaj, és mivel a személyes meg a világszerű egymáshoz képest komplementer jelenségek, ennek következtében a világszerűt a személyes relativizálja, viszont a személyes kilép a merő szubjektivitásból, kísérletté lehet. „Az önéletrajz csak akkor jogosult – írja egy naplójegyzetében szerzőnk –, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogy történt meg a világ benne. Ez a másik, a személyes világtörténelem."
Ha az emigrációban kiadott regényeket tekintjük, kiváltképpen a San Gennaro vére, a Béke Ithakában és az Ítélet Canudosban jöhet számításba, a tér meg az idő tágassága, valójában a mítoszivá dimenzionált téridő mellett a szinte archetípussá váló főszereplő gondolati zarándoklata hangsúlyozódik, a mítosztól a logosz, illetőleg a logosztól a mítosz felé vezető úton. Zarándoklatról lehetne szólni olyan értelemben, hogy a gondolkodástörténet alakulása allegorikus helyekre viszi az elbeszélő főhőst, s ez allegorikus helyeken emberiségtörténet formálódik, amelynek a szubjektum ugyan szenvedő részese, de amelyben nem cselekvő szubjektumként van jelen, hanem „kiegészítő mikrokozmosz"-ként. A szubjektumban ugyan megtörténik a világ, ez a történés mégis a világban játszódik le, így hírt adni róla csak e kettős áttétel tudomásulvételével lehet. Annál is inkább, mert az időszámításig, a kronológiáig visszamenőleg minden viszonylagos, a szüntelen alakulás állapotában van; az újragondolás lényegi sajátossága ember és világ viszonyrendszerének. Ismét egy naplóbejegyzés: „Történelem. Minden korszakot minden száz évben újra kell írni. A 20. század történetírója számára az, ami a 17. században történt, nem ugyanaz, mint volt a 19. század történetírója számára." Márait szavánál fogva sok minden egyéb mellett ezzel is magyarázható, hogy újraírja az Ulyssest, s az utószóban Joyce-t kiiktatva Homérosznak mond köszönetet. Ellenben több naplójegyzetben határozottan elhatárolja magát a joyce-i nyelvtől, regényfelfogástól (az a Márai, aki Virginia Woolf Mrs. Dalloway-ának egyik első híve volt, és akit szinte élete végéig kísért Proust-élménye). A Joyce-tól való elhatárolódás önnön mítoszrecepciójának, újragondoló regényi kísérletének igazolása, védelme, szinte (némileg túlzok) – mint volt róla szó – immanens poétika. Innen már csak egy lépés, hogy a teljes kiábrándultság megfogalmazásával rádöbbenjen a XX. század végén feltétlenül bekövetkező korszakváltásra. Amit manapság posztindusztriális, posztmodern, posztstrukturalista, posztkulturális (és így tovább) jelzőkkel szoktak megnevezni, Márai naplójegyzetében némi spengleriánus felhanggal artikulálódik, s ez egyben a „rövid" XX. század befejeződésének fölismerése. Pályájának visszavonhatatlanul a vége felé közeledve érzékeli a naplóját azért szorgalmasan jegyző, hogy a modernség-változatok kimerülőfélben vannak, az Európa-centrikus kultúraszemlélet önmagában nem képes megújulni, az 1970-es években, a 80-as esztendőkben nagyhatalmi szférákra osztott világban már nem az ideológiai szembenállás a megkülönböztető tényező, hanem a korszakküszöbre érés. Márait olvasva (is) földerenghet: miért nem oly könnyen leírható, hogy a posztmodern miféle modernségnek „poszt"-ja, és egyáltalában: miért ért el a posthistoire-tól kezdve a posztszemiotikáig éppen ez a latin praepositio oly számottevő karriert.
„Az idő, amelyben élünk: már nem kapitalizmus, nem is szocializmus, már nem »posztindusztriális« idő – valami más. Ahogy a történelem már »poszteurópai«. Kétezer éven át európai volt minden, amit történelemnek neveztek. Nem az többé – még vagy már –, de nem amerikai, nem is orosz vagy kínai. Még nincs alakja annak, ami az eltömegesedett és elszennyezett világ számára egyszer a »történelem« lesz. Egyelőre még minden csak »poszt«."
Hogy ennek miféle prózai epikai következményei lehetnek, erről Márai nemigen mert vagy tudott megnyilatkozni. A maga rokon- és ellenszenvei a leginkább arra szorítkoznak, hogy állandó olvasmányaivá, hivatkozási forrásaivá váló szerzőit sűrűn emlegeti. Tolsztoj, Jókai, Arany János (Proust mellett) nem szűnő fénnyel ragyogja be amerikai olvasmányélményeit, mindebből aligha volna tanácsos változó prózafelfogására következtetni, vagy éppen öregkori konzervativizmusát emlegetni. Talán ez utóbbit sem lehet egészen mellőzni, lényegesebbnek inkább a globalizálódásra rádöbbenés érződhet, amely nyomokban szinte az 1920-as esztendőktől szivárgott be a Márai-gondolkodásba. Az óceán másik partján azonban közvetlen közelből szemlélhette Spengler és/vagy Ortega y Gasset korábban olyannyira elfogadott téziseinek módosulását, mindenféle kríziselmélet részleges igazságát, a társadalmi és kulturális futurológia kockázatos voltát. Az 1930-as esztendőkben Magyarországon is oly elterjedt „krízeológiá"-tól eltávolodni látszik az író, a néven nevezés helyébe a leírás, a diagnózis lép. Korántsem azért, hogy az elveszített Éden idilljét szembeállítsa a bizonytalanul körvonalazódó jelennel, amelynek átlátása szinte megoldhatatlannak bizonyul, hanem talán azért (vagy azért is), hogy önnön írói pályájának végpontján figyelmeztesse, ha mást nem, önmagát, hiszen elsősorban naplóba rótta idevonatkoztatható sorait, sehol sem bőven kifejtve, inkább aperçu-szerűen, hogy a (kulturális, társadalmi stb.) modernségváltozatok fölszámolódása zárópontját alkotja írói pályájának; egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba; sokak számára hirtelen-váratlan történhet meg a kilépés abból, amit egy konszolidált, bár válságoktól gyötört világ kultúrának, nyelvnek, konvenciónak, hagyománynak fogadott el.
Játszhatunk az évszámokkal: 1983-ban Márai annyi éves volt, mint amikor Goethe, akit oly sokszor idézett, akiért Weimarban jelentős időt töltött, meghalt; akinek teremtménye nevet adott az európai kultúrának: a fausti embernek. Ekkorra Márai írói pályája lezárulni látszott. Az utolsó kötet napló, nem töredékre komponálva, a teljességről eleve lemondva, jórészt kilépés az irodalomból. Mielőtt elhamarkodva a szikár mondatú közlések sorozatát non-fictionnak mondanók, egy valójában igazán el sem kezdődött új irodalmi periódus formálódásának lehetünk részesei. Ami fontosnak tetszett, leíratott, ami maradt, még ha más alakot öltve is, nem csupán fontos. Annál talán több. Szó szerint értve: summa vitae. Nem tudom, felötlött-e a halállal szembenéző Máraiban az Eszter hagyatéka: „Szerettem volna csinálni valamit a világban, s azt hiszem, nem is voltam egészen tehetségtelen. De tehetség, szándék, mindez kevés. Most már tudom, hogy kevés. Az alkotáshoz kell valami más is... valamilyen különös erő, vagy fegyelem, vagy a kettő együtt, s azt hiszem, ez az, amit általában jellemnek neveznek." Ezt néhány lappal megelőzőleg bukkanunk az alábbi sorokra: „Én már sokat tanultam apától; de igazi titkát, ezt a könnyűséget, ezt a belső kötetlenséget soha nem tudom megtanulni. Semmihez nincs igazán köze, csak a veszély érdekli; az a különös veszély, az élet..."
Márai életpályája: írói pályája; életelveit különböző formában fejtette ki, ezekből irodalmi elvei csengenek ki, mint ahogy irodalmi elvei életelvek. Nem a századfordulós élet-irodalom „szerepcsere" hangzik ki az utolsó naplóbejegyzések kurta mondataiból. Ellenkezőleg: a magatartás következetessége, az ellenállás méltósága kényszeríti az írót, hogy hagyja el azt, ami „csak" irodalom; nem Szindbád módjára indult valaha az irodalom végzetes kalandjába, de Szindbád módjára tudta, hogy „idejében kell elmenni egy világból, melyhez már nincs igazi közünk". A Márai-életmű 1989-ben érkezett el az új periódusba. Immár szabadon folytatódhatott a recepció, megkezdődhetett az életmű filológiai feldolgozása, anyaggyűjtés és esztétikai értékelés, kontextusba helyezés és szembesítés. A munka elején vagyunk, ám Márainak egy 1929-es megállapítását talán alkalmazhatjuk szerzőjére: „Jó regény az, amit az ember közvetlenül elolvasás után egy kis ideig tovább csinál még magában..." Mi mást tehetne, tesz az értelmezések további hosszú sora?