Márai, a naplóíró

Különös módon alakult Márai Sándor írói sorsa, népszerűsége, olvasottsága. A két világháború közötti magyar irodalom elismert, ünnepelt szerzője, de a hazájából eltávozott, és a főleg Olaszországban és az Egyesült Államokban emigrációban élő írót itthon, Magyarországon „elhallgatják", „leértékelik", műveit nem adják ki: csaknem „kiirtják" a magyar irodalomból. Ezt nem a művészi értékelés megváltozása indokolja, hanem az egyértelműen politikai cenzúra, az „irodalompolitikai" szempontok rossz szándéka. Ehhez hozzájárul Márai azon következetes írói joga, a hazai kiadásainak sajátos követelménye, hogy műveit az ún. szocialistakommunista Magyarországon nem engedi megjelentetni. Ezt a követelményt azzal egészítette ki, addig művei itthon nem láthatnak napvilágot, míg szovjet csapatok állomásoznak az országban. Szerencsére ezen korszak megszűnése után megkezdődött Márai „reneszánsza", műveinek új megjelentetése, népszerűsége. Ezt különös módon egészítik ki a külföldi sikerek: ma már – hála istennek – a legjelentősebb klasszikusok közt jelenik meg Márai Olaszországban és Németországban (pl. A gyertyák csonkig égnek stb.). Amikor Kosztolányi halála után újra és újra meglepte a látszólag holt – valójában nagyon élő – szerző új és új köteteivel a magyar olvasóközönséget, pl. Illyés Gyula bevezetőjével, maga Márai Sándor is eltűnődött ezen új Kosztolányi-kötetek láttán, olvasása közben: „Egy halott költő könyve. Címe: Ábécé. A könyvet kézbe veszem, forgatni kezdem, s első érzésem a csodálkozás. Milyen viszonylagos minden képzetünk, melyet az emberi életről, a létezés csodájáról alkotunk! Ez a költő él, halottan is... (...) Úgy él, mintha itt tartózkodnék a szomszéd házban, s kaján-okos mosolyával olvasná azt, amit új könyvéről írunk. Úgy él, mint valóságos kortárs..."

Ha életművének csupán egyik „szeletét", a naplóíró munkásságát szeretnénk vizsgálni, akkor sem lehet elhallgatni munkásságának – műfajainak stb. – másik részét, területét. Márai, a kassai polgár nagyon szerette és nagyra becsülte szülőföldjét, a Trianon által elszakított tájat, szeretett és bírált osztályát: a polgárságot. Egyik legjelentősebb munkája, az Egy polgár vallomásai (1934), melyben a nagy magyar szociográfiákkal egyidejűleg (pl. Illyés Gyula: A puszták népe) „fedezte fel", vizsgálta, elemezte, kutatta a maga polgári világát, kassai környezetét, a jelképpé vált Dómot, Apja és családja sorsát, sikereit és hanyatlását, hasonlóképpen, mint Thomas Mann a Buddenbrook ház nemzedékeit. Kitűnő prózai-szociográfiai művét átszövi az író személyes tapasztalataival, vallomásos és esszéisztikus részletekkel. A prózaíró, a regényíró Márai már nagyon korán kezdi a regény műfaját átformálni, az időhatárokat olykor szorosabbra tolni, párbeszédeit megnyújtani, az élőbeszéd vallomásosságával újat hozni. Már Schöpflin Aladár felfigyelt Márai eredeti atmoszféra-teremtésére, az emberi világ erkölcsi és szellemi életében a különös „tengerrengést" érzékeltetni tudó tehetségére, a „mondatfűzés és szókapcsolás" gondosságára, a stílus világosságára, eleganciájára, a francia irodalmi kultúra hatására. (A magyar irodalom története a XX. században, 1937.) Korai regényeiben olykor a kordivat, így Cocteau hatása is érvényesül (Zendülők, Idegen emberek), majd visszatér a párbeszédek villódzásának pengeéles jeleneteiig, drámai lehetőségeiig (A gyertyák csonkig égnek), hosszan követi a Garrenek polgári sorsát, hanyatlását, búcsúját „családregényében", eredeti ciklusformálásában évtizedeken át. Talán a Szindbád hazamegy című regénye a legkiemelkedőbb, melyben Krúdy Gyula utolsó napját követi a reggeli ágyból való kilopakodástól a szerkesztőségek, fürdők, kocsmák állomásain át, teli esszészerű vallomással az irodalom „másik Magyarországáról", ahol még Osvát, Karinthy élt egy „másik" Magyarországon, kicsit álomban és félig a valóságban, ködlovagokként és árnyalakokként jeleníti meg alakjait („Péterfy úr öngyilkossága óta ketten maradtunk csak, kiknek szívügye volt még a magyar irodalom: Osvát úr és én...")

Márai költő is volt, kezdettől fogva. „Kassát szerettem és a verseket, / A nőket, a bort, a becsületet / S az értelmet, mely a szívhez beszél. / Mást nem szerettem. Minden más titok. / Nem könyörgök, s ne irgalmazzatok" – írja az Ujjgyakorlat című versében. Keserű száműzetésében írta 1950-ben, Posillipóban, leghíresebb versét, a Halotti beszédet, melyben az ősi magyar nyelvemlék és Kosztolányi Halotti beszéde mellett ott lappang Vörösmarty Szózata, Tompa Mihály A gólyához című versének egy-egy drámaian fájó szakasza: „'Az nem lehet, hogy annyi szív...' Maradj nyugodt. Lehet. / Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet... Látjátok feleim szem'tekkel mik vagyunk? / íme, por és hamu vagyunk." Az idegenbe szakadt ember végzetes fájdalmát, otthonvesztését írta meg. Márai mindig sokat tűnődött a műfajok határain, és szívesen átlépte azokat, jobban kedvelte a műfajnélküliséget. Prózakölteményeket írt, pár sorba sűrítve terjedelmesebb mondanivalót (pl. Négy évszak, Ég és föld című kötetei). Továbblépve, a Füves könyvben prózai „epigrammákat" ír, játékos-komoly gondolatokat, Senecát, Epiktétoszt, Marcus Aureliust, Montaigne-t, a sztoikusokat idézve. („Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is.") S mi mindent írt még s publikált? Istenek nyomában címmel útirajzot, Kabala címmel elbeszéléseket, Kaland címmel drámát, Röpirat a nemzetnevelés ügyében címmel esszét, Vasárnapi krónika címmel cikkeket, Ihlet és nemzedék című kötetében jelentette meg szeretett íróiról írott esszéit: Montaigne-ről, Marcus Aureliusról, Krúdyról, Kosztolányiról, Jules Renard-ról stb. („Montaigne tehát a világirodalom egyik legbátrabb írója. Az embert festi, önmagát ábrázolja, olyan őszinteséggel és félelmet, meghőkölést nem ismerő nyíltsággal, mely már a hősiesség egy neme.") Hangjátékokat, egyfelvonásosokat ír, verses játékot formál a korábban regényben megfogalmazott témáról (Egy úr Velencéből), és Föld, föld!... című művében az emlékezés formájába gyömöszöli a regény és a napló elemeit, utolsó magyarországi időszakáról.

A prózaíró Márai legjelentősebb műfaja: a napló. Az a napló, amely foglalkoztatja Jules Renard kapcsán is az Ihlet és nemzedék című kötetében, s melyet így jellemez: „Minden napló menekülés". Mert Renard is, ez az „elfogulatlan, tiszta lélek", újra és újra naplójához vándorol, „mint a szerzetes a gyóntatójához", kételyeivel, olcsó bűneivel, haragjával, megrettenéseivel, bizonytalanságaival, vallomásaival. Miért szeretjük meg a naplóíró Renard-t? Mert olyan tétova, bizonytalan, kételkedő ember, mint mi vagyunk: itt bevallja fecsegését, ott meg a sok pénz elköltését, amott meg a kicsit sok italfogyasztást. S néhány nappal halála előtt ezt írja Renard: „A derű: szemérem, a szellem játéka. A derű a szellem hétköznapi, erkölcsi higiéniája." Másrészt a prózaíró Márai észreveszi azt, hogy a felesleges mondatok helyett „többet" mond kevesebb, biztosabban megfogalmazott. Mint egy prózaköltemény: lebegnek a mondatok a vers és a próza között. Pl. az Ég és föld című kötetében így vall: „Nincs más fegyverem és hatalmam az idővel, a világgal szemben, csak az írás. Országokat szabdalnak szét és férceinek össze, nemzeteket fognak rabszolgamunkára a koreszme piramisainak építéséhez, meggyalázzák a megegyezéseket, felrobbantják a hidakat, melyek embertől emberhez vezettek..." (1942) A vallomás, a naplójegyzet, a hirtelen gondolat, a környező világ rettenete, a látszólag lényegtelen megfigyelés, esemény stb. – mindmind a napló felé vezet. A végzetes világháború utolsó éveiben, 1943–1944-ben elkezdi írni a Naplót. Először különös pillanatokat rögzít naplójában: egy halottal „találkozik" Pistoiában a templomban; aztán egy trafikosnéval ír le egy hétköznapi pillanatot; majd egy csodálatos nyári délutánt a Cap d'Antibes sziklafokán; később egy otthoni, bártfai délutánt; aztán Teleki Pál öngyilkosságáról számol be stb. És visszatér Márai írásaiban a tenger, mely újabb és újabb jelentéssel bővül, jelképpé magasodik. Most a tenger mint a mediterrán világ varázsa lep meg, majd az őshaza jelképévé válik: „minden európai ember őshazája, a mediterrán ismerősség, az ős-víz, melyből lettünk." Az 1943–1944-es Napló egyik sajátossága az, hogy talán több benne a természeti jelenség, a „mindennapos csodák", egy nő pillantása, egy táj fénytörése, valami „semmiség". De közben egyre sűrűsödik a különböző emberi találkozások, betegségek, fájdalmak és a munka, valamint gyulladásos bajának, ágyba kényszerülésének leírása („Már tudok járni, csak nagyon nehezen. A nagy fájdalomrohamok, az érző idegek gyöki gyulladásának kisugárzásai, egyelőre elmúltak. Alszom, kevés altatóval."). Közbeszól a kinti világ, a politika, a háború. („Valami történik, a levegőben, a világban... senki nem tud elrejtőzni előle. Miért a rögeszme, hogy mindennek, ami történik velünk, például a fejfájásnak is személyes értelme van? De ez a rögeszme az ember.") Máraira nagyon jellemző az élet és az irodalom, a mindennapi események és a könyvek világának természetes összefonódása. Hiába gondol a halálra, hiába jönnek újabb háborús hírek: Márai Rilkét idézi, Goethére hivatkozik, Franz Kafka jut eszébe, Julien Green és Charles Morgan összecsengő világáról szól, Gide naplójából idéz, Dosztojevszkijre gondol, Lao-ce maximáit olvassa („mintha szél zúgna egy napsütötte erdőben"), Delacroix naplóját veszi elő, Shakespeare tragédiáit prózában olvassa franciául, élvezi Petronius „Trimalchio lakomáját", ezt a kétezer éves „ponyvát". Az irodalomba „bevág" a bomba, megzavarja az olvasást. A békés, nyugodt naplóoldalak, természetesen kellemes élményeket és olvasmányfeljegyzéseket tartalmazó részek olykor megszakadnak. Márai „rákényszerül" a zord valóság, külvilág, háború egy-egy eseményét írásban rögzíteni. Az előbb már felmerült: Teleki Pál öngyilkossága. Márai először egy korábbi találkozását idézi, amikor Teleki a Bástyán sétált, és egy hivatalnok kísérte – néhány nappal öngyilkossága előtt. (Az nem tartozik most ide, hogy újra és újra felvessük azt a történelmileg nehezen igazolható feltételezést, hogy Teleki nem lett öngyilkos, hanem késő este hozzá érkező két német egyenruhás gyilkolta meg őt, melyet a miniszterelnök néhány korábbi megjegyzése is indokolt.) Teleki lengyel bundát viselt és vadászkalapot. Szinte gyerekként nézett szét. Az író Márai mindig valamilyen gyerekes, öregfiús, kamaszos, félszeg magatartást vett észre benne. „Titokban félt a világtól" – állapította meg. Márai érdekesen állítja ellentétbe a korábban kamaszosnak, gyerekesnek tartott miniszterelnököt a hirtelen „félelmetesen felnőtté" vált öngyilkos Telekivel. „A halott arcából eltűnt minden zavar, elfogódottság, mint aki megértett és kimondott valamit." Ez a rövid bekezdés, naplórészlet különösen érdekes, jól sikerült portrévázlat Teleki Pál miniszterelnökről, s egyben sok mindent elárul a naplóíróról is: miként olvasztja össze a találkozás élményét a személy külső ábrázolásával, feltételezett magatartásával, életével és halálával stb.

A viharzó, háborús külvilág Márainál néha összefonódik az olvasmányélménnyel. Paul Mousset Le temps travaille pour nous című könyvét kapja kézhez, melyben egy összekötő tiszt a franciák és az angol hadsereg közt most Dünkirchenből Angliába kerül, oda viszik. Az író azonnal egy megállapítást tesz: ez a könyv propaganda, és a szerepe a kétségbeesés. „Hitlert úgy kellett elviselniük, mint egy betegség csapását" – állapítja meg. Az író azon tűnődik, hogy miként formálódjon egy nemzet sorsa, úgy-e, mint hajdan Spártáé vagy úgy mint Athéné. A franciák elveszíthetik gyarmatbirodalmuk jelentős részét, de „visszakapják igazi szerepüket". A túlnyomó többségű irodalmi vonatkozású naplójegyzet között megjelenik egy-egy gyanús jel a „sirokkóról", az idegeket borzoló forró szélről: „Mintha a forró, idegbajos végzet üvöltözne a levegőben." Majd tovább lép, és teljesen nyíltan vall a korról: „E kertelő, vádoló, gyilkoló világban az író őrizze meg pártatlanságát; ne kerteljen; ne vádoljon; s ha feléje sújt tőrével az orvgyilkos, fedje el arcát kezével, néma mozdulattal. A lázadó idővel szemben nincs más fegyverünk többé, csak a magatartás. Aki megsértődik, beleegyezett egy harcmodorba." Jelen idézetben talán az a legfontosabb, hogy a „vádoló, gyilkoló világ" – sajnos – közel kerül hozzá, veszélyezteti őt is, és ebben a pillanatban személyesen neki kell döntenie, megőriznie pártatlanságát, magatartását. Igen, Márai ezt a vállalást nagyon következetesen megtartotta évtizedeken keresztül. Bár a naplórészletekkel mindig nyíltan érzékeltette, hogy neki mi a fontosabb: a megvetett politika és a szörnyű kor (Hitlerről, s ahogy máshol hosszabban „A hangról", a félelmetes hitleri hangról ír) vagy az irodalom, a művészet, a könyvek: újra és újra halmozódnak az irodalmi feljegyzések, napló-vallomások Shakespeare-től La Rochefoucauld-ig. Mert neki ez a fontos, ez a lényeges, hosszú éveken át, egészen a haláláig. De Márai sem tud elzárkózni „négy fal közé", mint ahogy a híres Babits-vers, A sziget nem elég magas című alanya: „Ártér a világ, ártér Magyarország véres iszappal." Érzi a dombot ingani háza alatt, hiába vonul a szigetre, a sziget nem elég magas... S ahogy Babits felkiált versében minden ár, ösztön-világ, „önös kormányok öröklő versenye" ellenére: „Többet, örökké többet, amíg élünk!" A babitsi vers helyzetképe és kiáltása az igényességért – azonos vagy rokon Márai magatartásával. Márai naplójában ír Montherlantról, Hugóról, Pázmányról, Virginia Woolfról, Pascalról, Erasmusról, Buffonról, Maeterlinckről, Platónról, Szepsi Csombor Mártonról, Goethéről, Berzsenyiről és még nagyon sok íróról. Felsorolni sem lehet. De két szempontból feltétlenül figyelni kell ezekre a naplójegyzetekre: egyrészt azért, mert számára mindig pl. Pascal fontosabb, mint egy végzetesnek tűnő politikai hír. Másrészt pedig azért, hogy meglássuk, néhány soros naplójegyzetében miért és hogyan idézi a régi vagy a modern írótársakat. Egy-egy példával igyekezzünk megérteni Márai sértődékeny, igényes, elzárkózó, egyéniség-központú („...személyiségnek lenni a legtöbb...") benső világát. Pl. 1943-ban Platónt olvassa, erről ír, meg kell állnia, megszakítja jegyzeteit, mert nem tud odafigyelni olvasmányaira. A „történelem" közbeszól: Szicíliát megtámadták az angolok. Aztán ismét olvasni kezd, de felriad, mint „mikor a földrengés összedönti körülötte a világot." Önmagában „egy őrültet" érez, aki Platón mellett Szicíliára gondol, Európa sorsára. Lecsavarja a rádiót. Megint olvasni kezd. „Ez a világ dolga. Az én dolgom, hogy összeillesszem az alany, állítmány segítségével a fogalmakat – akkor is, vagy éppen akkor, ha összedűl a világ." Eddig tart a Márai-naplónak ez a szakasza. Igen, figyelnie kell a félelmetes nagyvilágra, a háborúra, de neki mégis más a dolga: írnia kell, egymáshoz kapcsolni a szavakat és a mondatokat. A másik szempontra csak néhány példát: miért idézi az egyik vagy a másik írót? Például Platónt a legnagyobb „csevegőnek", „tárcaírónak" nevezi; Shakespeare egyszerre volt csodálatos lángész, ripacs, színpadi mesterember, sikerkovács; Herczeg Ferenc tehetséges, de megalkuvó. „Az író nem kompromisszum, az író mindig ellenállás." Utóbbi idézetben az általa is tisztelt, értékelt Herczeg Ferenc kapcsán utal az író igazi magatartására.

Közben reng a világ, a hadszíntér közeledik Magyarországhoz, munkatáborba visznek embereket, Dante Poklának körei jutnak eszébe, talán el kellene menni innen, szeretett hazájából, s talán először ekkor, 1943–1944-ben merül fel benne: a haza elvesztésekor a megmaradt, megőrzött anyanyelv, a magyar nyelv pótolhatatlansága. Racine-kötetét veszi elő, s a rádió harsogni kezd: „Légoltalom, vigyázz!", rettegve gondol féltett könyveire, melyeket egy bomba hirtelen elpusztíthat. „És mégis, ebben a csodában hinni kell", hogy ez a bomba ne és ne itt essen le. Ismét Hitlerre gondol, ő az Antikrisztus. Itt a háború, állandóak a bombafenyegetések, „mindenki a pillanatnak él csak". Közelednek az oroszok, itt a bolsevizmus veszélye: felelnünk kell. „Polgári író vagyok." „Megéltem a liberalizmust, a kommunizmust, a fehér korszakot, a neobarokk demokráciát, a fasizmust és a nemzeti szocializmust, s lehet, hogy meg kell még élnem rózsaszín vagy vörös korszakok változatait. De nem éltem és nem élhetek a jövőben sem olyan politikai vagy világnézeti jelszavak jegyében..." A kor mind erőteljesebben nehezedik az író mindkét vállára, vallani kell, elzárkózni, nemet mondani. S most mind jobban megérti Montaigne-t, aki körülbelül harminc éven át, a vallásháborúk korában, csaknem mindenkinek gyanús lehetett, a pribékek előtt vallania kellett mint írónak, mint nemes úrnak, mint polgármesternek. – Közben: Kassa, gettó, Gestapo, szélsőjobb társadalom, bombázás, félelem. „Mit szeretnék még? Látni a tengert. Elmenni Párizsba. Ágyban meghalni, de úgy, ahogy az Isten akarja."

Márai a háborúval, a fasizmussal, a bombázással mindig szembeszegezi a szellemet, az irodalmat, a művészetet. Az 1944-es napló végén így szól: „És Bartók és Rippl-Rónai? És Mednyánszky, Szinyei-Merse... És Krúdy? Mint a kártyás, mikor már mindent elveszített, s reggel felé kutatni kezd mellényzsebében, hátha talál még valahol egy elfelejtett aranypénzt, melyet az asztalra dobhat, s aztán egy tétre visszanyer mindent: így keresgélem e neveket." (Hasonlóképpen kiált fel, véd, vádol, őriz az 1950-es Halotti beszéd című versében: „Ki volt neki Ady? / Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? / Arany szava?... Rippl színei? Bartók vad szelleme?")

„Minden napló menekülés." Egy különös kettősségre kell figyelnünk Márai naplóit olvasva: a fájdalmasan véres budapesti ostromot Verseskönyv 1944–1945 címmel foglalja össze: adatszerűen, „naplószerűen", de fájdalmas lírával: „Itt most pihenj meg, ülj a járdaszélre, / A Gránit-lépcső itt zuhan a mélybe. / Az ablak előtt, nyári reggel, boldog / Fényben itt lengtek a gesztenyelombok. / Az ablak mögött regényt írtál, ájult / Másodpercekben az ég is kitárult. – / Itt készültél egy messzi, messzi útra, / Nézz jól körül. Ez volt a Mikó utca." Az író számára felejthetetlen jelképpé válik a Mikó utca, a maga gesztenyefáival, az ifjúsággal, mint Kosztolányi Üllői-úti fái... Márai naplóírásának csak később vált nyilvánvalóvá egy különös megoldása: a hihetetlenül tömörré vált emigrációs napló-kötetek mellett ott rejtőztek az Ami a Naplóból kimaradt kötetei (1945–46: 335 oldal; 1947: 285 oldal). Ez a kettősség egyértelműen figyelmezteti az olvasót, az irodalomtörténészt a sajátos sűrítésre, páratlanul nagy aránykülönbségre. Az első kiadásban megjelent 1945-ös napló 20 azaz húsz oldalával szemben ott áll a kimaradt napló 100 oldala, az 1946-os rész 14 oldalához „tegyünk" 230 oldalt a kimaradt részből. Ezt „magyarázhatjuk" a sűrítésre törekvéssel, a nyugati magyar kiadók „gondjaival", az esetleges időszerű részek tudatos elhagyásával. Részben a Föld, föld!... című, emlékezéseit őrző kötetében, részben a naplókban világosan át kell éreznünk Márai, a magyar író tragikus szakítását a hazával, menekülését a sajnálatosan idegen nyelvi környezetbe. Utoljára még számot vet az Európa elrablásában (útirajz, 1947, Budapest) döntési kényszerével, a háború utáni Európa fényeivel és az otthoni, a magyarországi élet kilátástalanságával, félelmes gyűlöletével („Én a Gondolatot szeretném megmenteni..."). Búcsúzik, elindul Budapestről, az ennsi hídnál az orosz katona megvizsgálja az útlevelét. „Ebben a pillanatban – életemben először – csakugyan félelmet éreztem. Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem." {Föld, föld!..., Toronto, 1972.)

Márai Naplójának 1945–1957-es kötete egyértelműen váltást jelent, a hazájától elszakadt, száműzött író természetesen „mást" lát, „másképp" ír le valamit, „mást" hagy el a napló szövegéből, és „mást" tart meg. 1945-ben otthoni, leányfalusi élményeit írja még le ebben a naplókötetben, de egy-egy rövid bejegyzés már más világot sejtet: „Zürich, november"; „Genf"; „Bern" stb. Tehát az író Svájcban „megfürdik" a békés világban, észreveszi, hogy életéből most hiányzik a „veszély" érzete, feltűnik neki a genfi nők mosolya, a svájciak gazdagsága. De az 1946. decemberi esőben megborzong egyszer: talán haza kellene menni magyarországi romjai közé. Olaszországba megy, Milánó már szinte ismerős, éjjel Bologna és Firenze között a hálókocsiban érzi először, hogy a második világháború számára véget ért. S ebben az 1946-os naplószakaszban írja le Márai egyik legkülönösebb és legrövidebb bejegyzését, új bekezdésben, elkülönítve két csillaggal: „Formiánál a tenger." Bevallom, nemcsak én vettem észre ezt a különös Márai-mondatot, hanem mások is, és joggal elemezték, tűnődtek páratlan szűkszavúságán, csaknem versszerű sűrítettségén. „Formiánál a tenger." – ez önmagába sűrít pár mondatot; kidobta a felesleges többi szót a mondatból. Csak maga az élmény maradt, pár szóban, sugárzóan. „Formiánál a tenger." (A San Gennaro vére című regényében is előkerül egy sorsdöntő pillanatban a „Formiánál a tenger-motívum. A regényhős, az idegen itt nézte a tengert, itt halt meg, levetve magát a magaslatról: „kitárt karral repült a mélybe, a tenger felé.") Márai különösen lerövidítette azt a naplókötetét, melyet már mint száműzött idegen írt, mint a San Gennaro vére című regényének főszereplője 1957-ben. Az 1945-től 1957-ig tartó napló 303 oldal terjedelmű, tehát kb. 20–22 oldal évenként. (Ehhez nem számíthatjuk hozzá a kihagyott naplómennyiséget.) A hazai évek után sok külföldi élmény, váratlan pillanat érheti az írót. Jellemző, hogy ezek közül most, ebben az életszakaszában, hazájától elszakadva, mit emel ki, mit érez nagyon fontosnak, amelyre visszatér, amelyről újra ír. Az Európa elrablása című útirajzában és a tárgyalt naplóban is azt hangsúlyozza Márai, hogy otthon, Magyarországon a gyűlölet a legnehezebben elviselhető. („Osztályok, felekezetek, fajták, mindenki gyűlöl mindenkit... ebben a légkörben nehéz élni." – Napló, 1947.) A száműzött író különösen szívesen ír párizsi élményeiről, Radnóti versét idézve, Baselben eltűnődik Erasmus házában stb. Tehát az otthoni államosítás, félelem, akasztás, „csajka és terror" világát lassan levetve újra és újra a magyar nyelvről ír. Szavak jelentésén, közelségén és távolságán gondolkodik („ellenfél" – „ellenség"), mindig Arany János igazát, hitelét, nyelvi erejét veszi észre. Krúdy Gyula is elkíséri egész életén: itt az N. N., odébb a kép- és gondolatasszociációi. Amikor Ravellóban jár, Kosztolányi Esti Kornéljára gondol. Odébb egy Szép Ernő-verssor: „Sajnálom a tengert, mert nincsen ősze." És sokfelé járva, papírjait forgatva, keserűen elmereng: „hazátlan". Máskor a római rádióstúdióban kezd beszélni a „láthatatlan" magyarokhoz. Mindennap Aranyt olvas: „Ez a mentőöv, amibe itt, az óceán partján kapaszkodhatom." (Napló, 1952)

Az idősebb Márai Sándor következetesen folytatja a naplóírást. Még három naplókötetét maga rendezi sajtó alá (1958–1967; 1968–1975; 1976–1983), majd csak halála, öngyilkossága után lát napvilágot az 1984–1989 között írt kötet, Vörösvárynál, Torontóban, 1997-ben. Változott az író lakhelye: a szeretett Olaszországból, Európából az Egyesült Államokba, New Yorkba vándorol, és végül a kaliforniai San Diegóban telepszik le. Ezen életrajzi adatok nem másodrendűek, nem feleslegesek. Hiszen minden Márai-olvasó tudja, hogy hosszú évtizedeken át emlegeti: dédelgeti, bírálja – szereti Európát. Ez az Európa-központúság részben összefügg a maga polgári világával, kultúra-őrzésével, szeretett íróival, későbbi utazásaival, megtartott olaszországi (sorrentói) lakásával stb. Az Európába utazó Márai mindig gyönyörűnek tartja Párizst, a luganói ősz illatát, Salerno mellett a sötétzöld tengert, a madridi olvasó embert, Krúdy csodás életművét, a Don Quijote-i, a kalandszagú Madridot. És a „honvágy" hirtelen megragadja a madridi Café Gijonban: a „katalán" Kosztolányit, az „andalúz" Karinthyt, a „spanyol" Cocteau-t és Sartre-t, a sarokban Cervantest látva ebben a kávéházi fantomvilágban, ebben az örök világirodalomban. Csodás pillanata ez a madridi irodalmi kávéházban, amikor „mindenkit" megtalál a maga képzeletvilágában. Ez Európa Márai számára, ezért lobban fel benne „honvágy". És még erősebb érzés 1956. október 23-án. („Isten malmai gyorsan őrölnek.") A szovjet rendszer megroppantása okán érzett büszkeség, amikor „büszkeség magyarnak lenni". De nem felejti beleírni későbbi naplójába, hogy amikor 1956 novemberében „legyilkolták az orosz bolsevisták a magyar forradalmat", „ablakban könyökölve", tétlenül nézték e tragédiát a franciák, az angolok, az amerikaiak. Ez is Európa, ez is európai „hatás", emlékeztető. Igen, az „amerikai" Márai nagyon sokszor jár Európában – Rómától Salernóig. De a valóságos utazás tényeit elnyomja a szellemi utazás, mely nélkül nem élhet: pl. 1976-ban Rilkét, Talleyrand-t, Austent, Nietzschét, Singert, Tolsztojt, Heisenberget, Poundot, Whitmant, Borowskit, Eliotot stb. olvassa. Az írók nélkül üres lenne a napló.

Elhatalmasodik rajta az öregség érzése, melyet önmagán és környezetén is alaposan megfigyel és naplójában szól róla. Az öreg ember „folytonosan súg önmagának": tedd ezt, mondd ezt. Aztán nem szívesen változtat munkahelyet. S ne mímelje a „forradalmárt", mint Picasso, legyen megőrző, önző, igazságos. Nem kivénült „sans-culotte" zseni. Hemingway öngyilkos lett, szájába dugta a puskacsövet, hisz megérezte, hogy „összefüggéstelenül" beszélt. Cocteau „öreg clown", bejelenti, hogy ideje „csomagolni". Az öregség nagy meglepetése: hirtelen megérti, hogy hosszú életében soha egyetlen önálló gondolata nem volt. Az öregséggel jár, hogy a halál közelségében az öregek még egyszer el szeretnének menni egy régi ismerős vidékre, így az olvasmányaik tekintetében is Tolsztojtól Flaubert-ig. Az öregség és halálközelség természetesen még közelebbről érinti később, a Napló 1984–1989-es kötetében, melyet haláláig írt. S így még tragikusabb vallomásként olvassuk. 1984 januárjában fáradtságáról, gyengeségéről, támolygó járásáról ír. Ezt így jellemzi: kimerül benne az elem. Vagy: „kivégzés előtti haladékról" számol be. Felesége, Lola beteg, vele botorkál. Hirtelen a bal szemére nem lát semmit. Támolyog. Mégis írni kellene. Vegetatív létezés, mint élet. Az otthonra, a Mikó utcára gondol. Megért a távozásra, írja. Átvezetik az utcán. Címtárában három élőt talál. Minden éjjel versek; Babits, „mégis ő volt ebben a században a költő". Tapogatózva az utcán Lolával. „És mégis, így is, minden csodálatos." 1985. Lola aléltan él. Árnyékokról álmodik. Állandó betegápolás. Lola nincs öntudatánál. „Ha elmegy, semminek sincs értelme." Hörög, alszik, 1986 januárjában Lola meghalt, elhamvasztották, nézi a halott arcát egy félóráig. Februárban revolvert vesz, gyakorlatra jár, halálvágy önti el, Lola régi naplóját olvassa, egyedül alszik, egyedül olvas. 1989. január 15-én írja naplójába: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje." Ezek Márai utolsó szavai naplójában.

A Márai-napló azonban ekkor is sokkal több, mint egy ember egészségi gondjai, bajai, egyéni feljegyzései. Egy korábbi tanulmány a kolozsvári Korunkban (1991/6.) felveti a Márai-napló sajátos teljességre törekvését, a napló formájában való „eposzi" vagy „nagyregény"-féle „totalitást", teljességre törekvést. Itt a napló műfaja miatt természetes a töredezettség, líraiság, személyesség, a történelmi események egyénibb megközelítése. Márai fontos történelmi eseményekről számol be Kelet-Közép-Európában, számos alkalommal élesen bírálja a közelről látott amerikai világ elembertelenedését (terrorcselekmények, zsarolások, „dantei pokol", „televíziótól hülyített világ" stb.), véleményét nyíltan rögzíti naplójában a politikáról, a demokráciáról („20. század. A gyalázat, dögvész infernója és orgiája. És közben és minden felett – valami csodálatos, tündöklő, emberfeletti."). A Márai-napló önmagába sűríti a nagyvilágot New Yorktól Nápolyig, Maótól Marcuse-ig, Konfuciustól Spenglerig, a távoli múlttól napjainkig. De mindent és mindenkit az olvasó ember szemével néz, Pascaltól Arany Jánosig és Krúdy Gyuláig. Mert akkor is, most is mindnyájunknak olvasni kell, ahogy Márai tette évtizedeken át, haláláig. „Mallarmé. 'A' tiszta költészet főpapja úgy írt, mint Mózes: mintegy vésővel rótt betűket kőtáblára. 'Soha ne kérdezd, mi ez, mindig csak azt kérdezd, mit jelent ez!...' (Így is lehet verset írni.) Hugo úgy írt verset, mintha egy tűzhányó mondana valami patetikusat, és közben reng a föld. (Így is lehet verset írni.) Babits hegedült, Kosztolányi zongorázott, virtuóz módon. (Így is lehet verset írni.) Arany úgy írt verset, ahogy a fény érintésére egy fa lombozni kezd. (Így is lehet...)" (Napló, 1976)