Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. május - 100 éve született Márai Sándor / Morzsák Márai asztaláról

Morzsák Márai asztaláról

   

Márait afféle 20. századi Narkisszoszként képzelem el, aki önnön és mások szövegeinek tükrébe bámulva állandóan az írói és művészi lét kifejeződéseire csodálkozott rá. A tükörkép persze fontosabb, mint az eredeti, bár a köztük lévő viszonyokat és átmeneteket olykor nehéz kipuhatolni. Az életet az utolsó percig élvezni akaró, Budapest utcáin hajózó Szindbád (Szindbád hazamegy), a börtönből szökött, írói ambíciókat dédelgető nőcsábász, Casanova (Vendégjáték Bolzanóban) és az Egy polgár vallomásainak író-narrátora ugyanazon víztükör fölé hajolnak, s az önmaguk iránti szerelemnek (az elérhetetlenségből fakadó) szomorúsága árad mindhármukból.

A Béke Ithakában című regény „rejtett" hőse, Ulysses az előbbiek archetípusa: ő Szindbád is, Casanova is és világpolgár is egy személyben. Az ő narcizmusa olyannyira nyilvánvaló (vagy inkább olyannyira titkos?), hogy már említést sem illik róla tenni – ezért Márai inkább szóhoz sem engedi jutni őt, csupán hozzátartozói (Pénelopé, Télemakhosz, Télegonosz) szájába adja az általában véve behízelgő méltatást.

Az ókorban a szerénység nem tartozott a legfőbb erények közé. Odüsszeusz nemcsak hogy tisztában volt saját képességeivel, hanem alkalomadtán hangoztatta is őket. A phaiákoknál eldicsekszi, hogy nála jobb nyilas nincs a világon: „Nem vagyok én hitvány, viadalban, a földilakók közt: / én a csiszolt íjat fölidegzeni értem igen jól; / s emberemet legelőbb lőném ki a rosszakaróknak / nagy tömegéből, még ha nagyon sok társam is állna / oldalamon, s ugyanúgy célozna a férfiseregre. / Senki, Philoktétész volt csak jelesebb nyilazásban / trójai nép mezején, hol lőttünk nyíllal, akhájok. / Másnál, azt mondom, hogy sokkal jobb vagyok ebben, / minden búzafogyasztó ember közt a világon." (Homérosz: Odüsszeia, VIII. 214–222. sor, Devecseri Gábor ford. – Érdekes, hogy ebben a részben Odüsszeusz nyilvánvalóan elárulja, hogy ő a trójai hősök egyike, a phaiákok azonban –figyelmetlenségből vagy készakarva? – nem vesznek tudomást róla, s Alkinoosz még a VIII. ének végén is naivan – vagy furfangosan? – azt kérdezi tőle, látván, hogy sír a trójai háborúról éneklő dalnokot hallgatva, hogy valamely rokona halt-e meg Trójánál.) Később ugyan hozzáteszi, hogy a régiekkel nem kívánja összemérni magát – ez azonban csupán előrelátó óvatosság, hiszen az églakókat könnyen magára haragíthatja az ember. Odüsszeusz narcizmusának egyik legbájosabb és legmegragadóbb kifejeződése, mikor felkéri Démodokoszt, hogy a „fényes Odüsszeusz" cseléről daloljon neki. A saját hősiességét zengő éneket hallgatva Odüsszeusz „olvadozott, s szemhéja alól könny mosta az arcát." (uo., 492–495. és 521–522. sor). Nem csoda, hogy épp szerénytelensége hozta rá az összes bajt, amit hazatéréséig el kellett szenvednie, hiszen nem állta meg, hogy Poszeidón fiának, a küklopsznak el ne dicsekedje kilétét.

Márait mindig foglalkoztatta a megélt és megírt, az élmény és az írói önkifejezés, a kaland és a munka közti viszony. Ilyesfajta dichotómia keresése a világirodalomban nagyon általános; már Catullus (s a nyomában Ovidius, Martialis, Beccadelli és sokan mások) is hivatkozik arra, hogy a költő műveiből nem lehet az életére vonatkozó következtetéseket levonni: „Nam castum esse decet pium poetam / ipsum, versiculos nihil necesse est" – „Tisztán éljen a múzsa papja, ámde / attól verseiben lehet parázna." (Csehy Zoltán ford.) A Plinius által verissima lex-nek (legigazabb törvénynek) nevezett jelenségnek az antik irodalomban való felbukkanásairól Adamik Tamás ír A catullusi kisköltészet esztétikájához (16. carmen) c. tanulmányában. (In: Opuscula classica medievaliaque in honorem I. Horváth, Bp. 1978,23–48. old.) Márainál azonban a probléma más irányból merül fel: ő azt próbálja kipuhatolni, hogy az életből magával hozott élményanyag meghatározó jellegű-e az író számára, illetve azt, hogy a hétköznapi szférából kiragadó kalandok művésszé tehetnek-e valakit.

Az előbbi kérdésre válasza – saját tapasztalatából kiindulva – egyértelműen nemleges. „Nincs arról szó, mondottam – írja az Egy polgár vallomásaiban –, »joga« van-e a tehetségnek valamihez vagy nincsen – egyszerűen arról van szó, hogy az »élet« nem hasznos az írónak. Amit ott talál, csak anyag; s abban a halmazállapotban, ahogy találja, majd mindig használhatatlan anyag; mit kezdjek az íróval, aki élni is akar s dolgozni is?" Az élmény azonban nemcsak hogy használhatatlan anyag az író számára, hanem egyenesen akadályozó tényező is. Casanova, a Vendégjáték Bolzanóban hőse írónak mondja magát, bár még egy sort sem írt: művének tárgyát megéli, ahelyett, hogy leírná. Márai saját bevallása szerint alkotói válságba jut, miután megnősül; a konkrét élményanyag itt is az írás rovására megy: „Verseket sem írtam többé. A lírai élményanyag elillant a valóságos élményben; valószínűleg ezért is haragudtam Lolára. A költő nem bocsát meg senkinek, aki megzavarja költői készenlétét és magatartását." Az élmények tehát nem tesznek íróvá valakit, ellenkezőleg, még az igazi írókat is megfosztják írói rangjuktól: „A munka az egyetlen princípium, melynek szellemében az író megengedheti magának az alázat fényűzését; különben álljon kegyetlen kétellyel az élet tüneményei mögött, mert a pillanatban, mikor igazán, egész szellemi egzisztenciájával elmerül az életben, a »kaland«-ban vagy az »élmény«-ben, elvesztette írói rangját."

Ulysses, a Béke Ithakában hőse, nem volt író, hiszen az ő korában „az írás még rendkívül közönséges, alantas foglalkozás volt"; „a finomabb emberek nem írtak." írásra még az őt bemutató hozzátartozók sem vetemednek, a történet az ő elmondásaikból áll össze, hiszen a kimondott szónak sokkal nagyobb értéket tulajdonítanak. Ulysses bizonyos jegyekben mégis a művészekkel rokonítható – kalandjai, ugyanúgy, mint Casanovát, őt is művésszé teszik.

Kavafisz egyik versében Akhilleusz halhatatlan lovai sírva fakadnak, mikor meglátják Patroklosz holttestét. Zeusz, látva a lovakat, melyek valamikor az övéi voltak, megbánja, hogy Péleusz és Thétisz lakodalmán elajándékozta őket: „Nem kellett volna Péleusz lakodalmán / – gondolta – ily esztelenül cselekednem. Sokért nem adnám, / ha nem ajándékozlak el, ti szerencsétlenek! / Lovaim, odalent mi keresnivalótok is lehet / a keserves halandók között, akiket hány-vet a végzet? / Ti, akikhez halál és öregség fel sosem érhet, / most múló nyomorokat kell elszenvednetek. Az emberekét, / akik a saját kis gondjaikba kevernek." (Somlyó György ford.) Kavafisz versének ötletét az Iliász XVII. éneke adta, ahol Automedón hiába nógatta szép szóval vagy fenyegetve a két halhatatlan lovat: „csak nem akartak menni, se tágterü Hellészpontosz / görbe hajói felé, sem a harcos akháj csapatokhoz: / mint kőoszlop, amely nem mozdul a sír tetejében, / elhalt férfiú vagy nő sírján áll szakadatlan: / így álltak gyönyörű szekerüknek előtte szünetlen, / és fejüket földnek horgasztva: csorogtak a forró / könnyek a szempilláik alól, míg sírtak, a földre, / gyászolták kocsisuk; szennyes lett sűrű sörényük, / mely mindkét oldalt kibomolt az igák gyűrűjéből." (Devecseri Gábor ford.) Ezek az emberek közé került halhatatlan állatok az emberi, isteni és állati szféra keveredésének mintapéldái. A mitológiában ugyan több esetet is találunk, ahol a három szféra közül legalább kettő összemosódik: Philoméla fülemülévé, Prokné fecskévé, Arakhné pókká változik (az ilyen átváltozások tárháza Ovidius Metamorphosese), embereknek gyakran születik istenektől (sőt, fordítva is: istennőknek emberektől) gyermeke, nagyon sok olyan kisebb istenség van (Pán, szatírok, kentaurok), akinek alakjában az emberi és állati jegyek keverednek. Akhilleusz lovai esetében azonban éppen ez a keveredés válik hangsúlyozottá, ez határozza meg egész további sorsukat. Márai Béke Ithakában című regényének is hasonló a fő problematikája. Márait azonban főként az érdekli, hogyan keveredik az emberben az isteni és az állati. Az embereknek „italra, kéjre és mákonyra van szükségük (...), hogy elkábítsák magukban az isteni öntudatot, és megleljék lelkükben az állatot." – írja. Az emberi, állati és isteni szféra keveredésének legjellegzetesebb színhelye Aiaia szigete, Télegonos születésének és gyermekkorának helye, ahol Kirké, az istennő disznókká változtatja az embereket. Ezeket a disznókat őrzi a félig emberi, félig isteni származású Télegonos, apja későbbi gyilkosa. Anyja, a varázslónő, fia érzelmeivel sem törődik: Télegonos szerelmét, Skyllát szörnyeteggé változtatja, majd feltálalja Hermésznek. Ulysses ereje abban rejlik, hogy képes kiszabadulni a három szféra keveredéséből, és teljes egészében emberré válni. Ő „volt az első ember, aki minden következménnyel az emberek világa felé fordult, mert tudta, hogy az embernek van egy hatalmas fegyvere, amellyel a fellegtorlaszoló Zeus cselekedeteivel is szembe tud fordulni: az Értelem... Az istenek Hatalmasok (...), de az ember értelmes." Ulysses nem fogadta el Kalypsótól a halhatatlanságot. „Elment a kalandba, melynek végső alakja a halál. (...) Ezért volt ember." A Béke Ithakában különös (mitikus?) világában, ahol az emberi és isteni sorsok még keverednek, „embernek lenni egyféle rang is." Hiszen „az isteni lét unalmas. A halhatatlanság egyhangú és fárasztó. Kissé borzalmas is." Az emberek azonban végül függetlenítik magukat: „Új szerződés készül az ember és az istenek között. E szerződés szellemében az istenek a születés és a halál törvényei felett továbbra is uralkodnak fölséges akaratukkal. De a születés és a halál két sarkcsillaga között az ember, ez a fellázadt teremtmény, a jövőben szabadon rendelkezik a sorsával. Démonja elkíséri (...), de az ő gondja, hogyan boldogul a Sorssal." Ennek jelképes kifejezése s egyben a regény leglényegesebb mozzanata, mikor Hermész elveszi Kirkétől a kígyóbőr korbácsot, mellyel képes volt az embereket állatokká változtatni. „Az ember önmaga akaratából lesz a jövőben sertés vagy marad kétlábú lény (...) a mértékben, ahogy értelme egyességet köt ösztöneivel."