Vörösmarty; Fülvágta; Kínai por; A sárga konyha; Daidal
Vörösmarty
Férfimunka. De nézed a képet,
és a lábad a seggedbe törlöd. A föld
idegen tőled. Unod, hogy nem kapsz levegőt,
unod a kórházi rímet, s hogy az udvar
is fehérbe öltözött. Ha rajtad múlna,
már a macskák sem élnek. Hacsak nem veled,
a holdban. Ott ülsz fent, hanyatt, nyitott hasfallal
s szájjal, mintha fogadat vésnék. Kijöttök
egymással. Világra mint ilyen olyanra
köptök, véreset, mint a föld. Mert fél lábbal
még mindig errefelé köröztök, falkádnak
gőzölgő belsőség, neked egy lyuk, itt van.
Fülvágta
Nem alszol a gyűlölettől mióta
Kodály zenét sugároz a Bartók, a Háry az,
fogadni mernél rá. S hogy nemsokára meghalsz.
Beleőrülsz. De talán jobb is, hogyha süket
füledre hallgatsz, és nem haladod meg többet
a föld népességét, ellenben megszünteted
a haláloddal azt is. Nullára csökkented.
Szemüregeden át lesed, hogy mit takar a
nullahegy a szvitben. Vagy kit temetne még maga
alá utoljára elalvást az ember, befogva
ép fülét is, mint jó lovát, ama némaútra;
s ha kicsapták, legalább a nyomára bukva.
Kínai por
Kínai kel. Nem is rohadt még el
egészen, de a hülyéje azért kidobta.
És nem így megyünk-e el, ma én, te maholnap,
egy koszos filmsikátorban. Vadul dobogni
kezd a torkod, förtelmes csöveket tuszkolnak
le rajta egy ragyás üvegtábla mögött, szem-
üveged megduplázza a szemöldököd. Nem
is vagy még annyira öreg. Kamrádban ki kell
cserélni az égőt, hetek óta ez üldöz,
hogy idegenként csak hunyorog. Porrá őrlődsz.
És felkavar a hirtelenség – ha rossz jönne,
ennél az is jobb – ha lefekszel, majd ellepődsz.
A sárga konyha
Lehettél volna jobb hasonlat is.
Ó, Uram! És erre berekedtél, tűz ütött ki
a szájpadlásodon, s anyádra nehezteltél,
amiért kész volt álmodat megszakítani.
Arcokat vágtál neki. Osontál utána
sarokig, s ott egy korhadt csővezetéknek rontva
sebezted föl a szemöldöködet. Mai fejjel
aligha úszod meg ennyivel. Szemhéjad ragad,
mint az enyv, és öldökölni tudnál egész éjjel,
hideg vagy és nyirkos, mint a föld. Meglesed magad
a sárga konyhában, árnyékod gyorsan vastagszik,
és éppoly hamar elmállik, akár a vakolat.
Daidal
Hangyatéboly. Eső lesz, és szárnyad
nő, mintha álmodnád, a semmiből. Lecsapsz
vele, és megemelkedsz. Orrodba száraz
levegő tódul, akárha forró üveg-
szilánkot kortyolnál az üveg bor helyett.
Lábujjad még súrolja az asztalt. Isten
mintha megint nem törődne veled. Este
lesz, mire újabb szárnycsapásba kezdesz, de
apádat sehogy sem tudod meggyőzni az
álom mélységéről. Csak derül fölötte.
Majd megfullad. Elevenébe ne vágjon,
hogy mégsem lesz ünnep a világon.