„...a nagyvilágon kívül nincsen számodra hely..."

Hosszúkás, a homlok felé kiszélesedő fejforma, hátrafésült haj, borotvált – hangsúlyosan borotvált! – arc; a félárbocra eresztett, bágyadt szemhéjak alól félig kicsüngő sötét pupillák, alattuk, félkörívben, a szem fehérje: holdfényben tompán derengő, távoli hómező; a depressziós ívű ajkak folytatásaként kétoldalt harcsabajusz-formán továbbkonyuló barázdák, fölöttük a táskásodó, lassacskán elbatyusodó bőrszövet; ezekben a batyukban enyészik el két másik, az orrcimpák fölül induló barázda; az orr és a felső ajak között elterülő szőrtelen, kiterjedt senkiföldje, akár egy határsávbeli irtás, sivatag, mély, vertikális vádival; a húsos alsó ajak alatt sötét, horizontális árokkal kiemelt szögletes, szenvtelen áll. Mintha erős hidrosztatikus nyomásnak lenne kitéve a fej: az arc minden eleme legörbül, aláhajlik, lebiggyed, minden redő, ránc, barázda e felé a szenvtelen, még a makacsságot felvállalni is büszke áll felé hajlik. Mindennek a súlya ezen az állon lel támasztékot, ezen állapodik meg. Élére állított, olvadó piramis e fej. Sötét öltöny, sötét nyakkendő; valószínűleg fekete. Valahonnan a lapockák magasságából fölfelé irányított fényforrás; a jól ismert kontúrozó bevilágítás. A fekete-fehér fotográfia valamikor a negyvenes évek végén vagy az ötvenes években keletkezhetett. A törzs kifordul, az arc szembe néz. Az atelierekben előszeretettel alkalmazott beállítás.

A kép nem egy karrierje csúcsán álló, a gyász és a kegyelet minden lehetséges attribútumát gondosan kimunkált arcvonásaiba sűrítő gyászhuszárt ábrázol. Az önkéntes száműzetésben élő Márai Sándorról készült. Egy polgárról. Egy magyar polgárról. Az egyik első magyar világpolgárról – valamikor a második világháború utáni években vagy évtizedben.

Ő dokumentumdrámánk egyik főszereplője.

A másik főszereplő arcvonásai valószínűleg nem kevésbé karakteresek; gyanítom azonban, ezen az arcon minden fölfelé törekszik, csak úgy nyújtóznak, ágaskodnak, már-már átrajzolják magukat a vonások, a redők, a szarkalábak, s már lépnének is följebb, az agyalapi és a homlokcsontra, föl a haj övezetéig, a göndören lobogó üstök partjáig, sőt!, szívesen föltekergőznének, átvágva magukat a pityókos hajhagymák között, egészen a fejbúbig, a zárókőig, s velük a kókadhatatlan, keskeny ajkak, a csukaorrként előreugró áll, a bongyor szemöldök, a ficánkoló, izgő-mozgó pupillák és – egy kis ívű kanyart leírva – még a szemtelen vércseorr is (mely mindenbe beleütődik; talán ezért is kunkorodik vissza s tart immáron fölfelé az is), míg csak az egész pofa úgy ahogy van el nem tűnne a szőrben, s egy eleven, villamos töltettel teli, szikrázó szőrgolyó nem kerekedne a fejből.

Az írás stílusából, a stílus mögül nyelvet öltögető, kikikacsintó, kikukorékoló, nyughatatlan szellemi habitusból legalábbis ilyen fizimiskára – következtethetnénk. Merthogy dokumentumdrámánk ezen szereplőjéről egyetlen minden kétséget kizáróan hiteles fotó sem ismert. S hacsak az arcmása körül lebegne a bizonytalanság köde!... Hajaj... Hogy többet ne mondjak: maga a személyét övező bizonytalanság adja személyiségének karakterét.

A neve mindenesetre egészen bizonyos (nem úgy, mint a Máraié!; persze beszélő – magáért beszélő – név ez): Tsúszónak hívják. Így, Ts-sel. Ami egyben a monogramja is. A keresztneve ugyanis: Sándor. Mint a Máraié.

A két Sándor arca – a valóságos (?) és az írásaikból visszatükröződő, a belelátott – úgy viszonyul egymáshoz, mint az a bizonyos két színházi maszk. A tragédia és a komédia. (Miközben mindkettőben benne a másik csírája – lehetősége –, akárcsak a Jinben a Jang, femininben a maszkulin, negatívban a pozitív.)

Márai: „Nem érzek azonosságot az ötven vagy akár harminc esztendő előtti magammal. A fényképekről idegen alak néz vissza reám, mint egy futó ismerős, akivel találkoztam valaha. A másik »én«, a személyiség, aki a valóságban vagyok, nem változott. De ennek nincs arca." (Napló 1976–1983, 103.)

Tsúszó: „Nem vagyok kíváncsi arra az arcomra (»én«-emre), amit kívül hordok, akár egy maszkot. A belső arcomat igyekszem kiemelni, amennyire tudom. Személyiségem arcát. Ezért rejtem el személyemet. Nem marad más hátra, a kíváncsiaknak a műveimből kirajzolódó személyiség arculatából kell következtetniük a maszkra, így aztán, ha jól olvasnak – értsd: ha elég érzékletesen fogalmazok! –, ez a maszk is a másik »én«-re, a bennem lakó személyiségre, valóságos, legbensőbb magamra hajaz. Rosszmájúan, de talán mégsem egészen igaztalanul, persze, mondhatnák: nekem is elég baj az!"

Rendkívül ritka és tanulságos irodalomtörténeti, sőt, -lélektani pillanat az, amikor ez a két szögesen elütő, a személyes és az általános összeegyeztetésének modern kihívására mégis oly hasonló választ adó karakter személyesen találkozik.

Márai: „A kávéházban délelőtt a sötét sarokban magányos ember ül. Elvész a szőrzetében, bajsza, szakálla, a hajzat eltakarja arcát. Úgy rejtőzik ebben a szőrzetben, mint a vad a sűrűben. Mikor feláll, kitetszik, hogy csípőtöréses, botra támaszkodva vánszorog. Elmenőben, a sötét arcszőrök közül, reám mosolyog. Ez a mosoly riasztó: a végső magányból és nyomorúságból ezzel a mosollyal szólal meg valaki." (Napló 1976–1983, 53.)

Tsúszó az akkor már befutott Márait természetesen fölismeri. A két felvidéki drusza, a földi Sándorok találkozása Tsúszó interpretációja szerint a következőképpen megy végbe:

„Ülök a kávéházban délelőtt a sötét sarokban, egyedül. Unalmamban bajszomat babrálom, összepödörgetem pátriárkái szakállammal és loboncos hajkoronámmal, mélán szürcsölöm szőlőszörpömet. Senkit sem ismerek ebben a városban, engem se ismer senki, de ha ismerne, akkor sem ismerne fel. Ez a gondolat kissé felvillanyoz és jóleső érzéssel tölt el. Aztán egyszer csak, akárha derült égből, megjelenik Márai, fénylő homlokkal, ámde lesújtó, kitérdesedett ábrázattal, mint egy kihunyófélben levő üstökös, s épp a velem szemben álló asztalhoz csoszog, s ott foglal helyet. Nem is tudtam, hogy most ebben a városban vert sátrat a vén »rumi«. Persze, nem tolakodóan, s nem is a szemével, inkább csak a pórusaival, de érzem, engem néz. És valószínűleg már fogalmazgatja magában a soros naplóbejegyzést. Egyet gondolok – no, várj csak, te, sasszemű lélekbúvár! –, és elmaradhatatlan fokosomra görnyedve, elmenőben még egy sátánian édeskés mosolyt is megeresztve felé, kivánszorgok a kávézóból. A sarkon túl aztán levetem a maszkot, és sokat próbált kézi szerszámomat könnyedén ujjaim között pörgetve, fütyörészve, ruganyos léptekkel indulok tovább. Kíváncsi vagyok, mit okoskodik össze rólam az a vén szamár."

Kutatásaink pillanatnyi állásánál még nincsenek ismereteink arról, olvashatta-e Tsúszó Márai híradását erről a Tsúszóra oly jellemző elvetemült színjátékról. Ennél sokkal fontosabb kérdés viszont az, mire vezethető vissza Tsúszónak ez az arcátlan arctalanságban megnyilvánuló otromba cinizmusa? Valószínűsíthető, hogy az inkognitóját Márai „vesébe látó képességétől" féltő ifjabb Sándor ezzel a manőverrel próbálta félrevezetni, egyben – minden személyest érintő vizslatást eleve tagadva és elítélve – nevetségessé tenni az önként vállalt száműzetésben is régi elemzőszenvedélyének hódoló idősb druszáját. De sikerült-e, egyáltalán: sikerülhetett-e ez neki?

Eddigi intertextuális vizsgálódásaink egyértelműsítik: semmi esetre sem! Márai ugyanis legalább oly mértékben rejtőzködő alkat, mint Tsúszó, csak éppen ő még a naplóiban is rejtőzködik, ott is csak a világot mutatja, az eseményeket reflektálja, s ha fel is tűnik a sorok között valami személyes, egy-egy emlék, hangulat vagy valami életrajzi jellegű adat, Márai azon nyomban, már a megfogalmazással párhuzamosan az általános felé emeli, eltávolítja nem csak személyétől, hanem bizonyos értelemben a történelmi-társadalmi pillanattal szertefoszló szituációtól is, és személyisége szellemi kohójában gondolkodásmódjával, világnézetével, értékrendjével összeolvasztva tálalja. Ha ki tőle fogyaszt, maszk alatti „énje" világát ízleli.

E tekintetben kiemelt figyelmet érdemel az a gondolatfutam, amit az önéletrajz jogosultsága kapcsán vet papírra Márai. Egyik naplójegyzetében ezt olvashatjuk:

„Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogy történt meg a világ benne. Ez a másik, a személyes világtörténelem." (Napló 1976–1983, 43–44.)

Nos, a föntiek fényében nyilvánvaló, hogy Tsúszó vaskos, a megleckéztetés szándékának jegyeit is egyértelműen magán hordozó tréfája alaposan célt tévesztett. Márai ugyanis – legalábbis szándéka szerint; s neki mint kora egyik legkövetkezetesebb író-gondolkodójának, nagy hányadában sikerült megvalósítania szándékait – nem az objektív valóságot igyekezett megragadni Tsúszó (szintén szándékosan) eltorzított torzonborz-csípőficamos kávéházi alakításában, hanem a saját magában megképződő, a szubjektumhoz (a személyiséghez) kötődő valóságot. Dehogyis akarta ő Tsúszó inkognitóját fölfedni! S az ismeretlen személyét illető vizuális információk között sem turkált szemérmetlenül. Az archetipikus személyiséget, az általánost kereste benne – illetve: általa. A magánéletben való vájkálás

– mint ahogy azt számos naplórészlet is alátámasztja – Márai számára szélsőségesen elfogadhatatlan, az emberi méltóságot sértő tevékenység. Egy teljes visszavonultságban élt, különc amerikai milliomos halála kapcsán például nem kis undorral írja, hogy „a sakálok – a társasági pletykarovatok újságírói – nekiláttak, hogy lerágják a hulláról a személyeset." Néhány oldallal odébb pedig a förtelmesként leírt jelenséget történelmi távlatokba helyezi és jelenkori elburjánzására figyelmeztet:

„Ilyesmi mindig volt, Suetoniustól Aretinón át a Goncourt-okig, de legtöbbször csak post mortem. Most az eleveneket fosztogatja a társasági hírlapíró, aki nyájas ábrázattal érkezik, hízelgő közvetlenséggel érdeklődik, és közben sebtiben összemarkol és zsebébe süllyeszt személyes intimitásokat, melyeket aztán kaján kárörömmel árusítanak a szellemi bolhapiacon. Ilyen az irodalmi halottkém, aki az időszerű áldozatról orrát fintorgatva megállapítja, hogy Iam facet. Ilyen a balzsamozó szeminarista, aki jó előre szakszerűen preparálja a hullajelölt írót vagy költőt. Az ipar virágzik." (Napló 1976–1983, 91–92.)

Így hát, olybá tűnik, a gondosan elhelyezett banánhéjon végül maga Tsúszó csúszott el. – De ki az a „maga"?! Vajon ki az, aki itt Márai személyes „én"-jét próbálná ugratni (ama déligyümölcs sikamlós héjára), de a világot komplexitásában érzékelő, a valóságot szublimált létmódjában vizsgáló, nagyformátumú író-személyiségbe ütközve „maga" lesz az, aki alpári tréfájába végzetesen belebonyolódva végül elcsúszik?! Tsúszó? De melyik „én"-je? Tsúszóban mi az elcsúszó? Mi benne az esendő? Bizony, nem más az benne sem, mint másban: a személyes, a magánemberi – tehát valami olyan, aminek Tsúszó, valljuk be, igencsak híján van, hiszen az ifjabb Sándor magánélete végül is maga az irodalom. Ezek szerint Tsúszó pengevillogtatása sem minősülhet civil aktusnak, az események mindkét fél részéről szigorúan a szépliteratúra berkein belül történülnek. Egyezzünk ki hát döntetlenben.

Tehetjük ezt annál is inkább, mivel legjelesebb honi Sándoraink álláspontjai számos más kérdést illetően is kísérteties egyezéseket mutatnak. Például a fönti témát a közéleti személyiségek magánleveleinek kérdésköre irányába kiszélesítő vallomásaikban.

Márai: „A másik népszerű ipar: a levéltitokrablás. Mint az egyiptomi sírtolvajok, úgy tárják fel szorgalmas literáris felbontók és kasszafúrók az elhunyt író, költő, tudós bizalmas episztoláit. Ahogy Schliemann ásott Trója romjai alól a kis-ázsiai homokból ógörög ékszert, fegyvert és használati tárgyakat, úgy ásnak az irodalmi sírtolvajok elhunyt közszereplők levelesládájából rétegesen elfeküdt levélhulladékot. A megkövesült bizalmas emlékjelet ezüstpapírba csomagolják, és ínyencek részére jutányos feltételek mellett terjesztik, mint a pornográf fényképeket." (Napló 1976–1983, 92.)

Tsúszó: „Kedves Ödönöm! Miközben ezt a levelet írom, a nyitott ablakon keresztül az ébredező természet neszezését hallgatom: a fagyból felsóhajtó földek szuszogását, a mocorgó, nyújtózkodó rügyek sustori szörcsögését, no és ami korántsem csak az idegrendszer antenna-hálózatával »fogható«: a madarak veszett csivitelését, prűgetését, kakofóniás románcát, ami minden barométernél pontosabban jelzi, hogy rövidesen kivirágzónak a fák, a bokrok, és duzzadt bibék köré fogott szirom-csokrok lepik a réteket – és, persze, félreérthetetlenül jelzi azt, hogy a nyelv máris virágba borult: virágnyelven kényszerülök írni. Immár magánleveleimben is csak azt írhatom meg teljes nyíltsággal, amit különben is világgá szeretnék kürtölni. Megjelent ugyanis első verseskönyvem (amit mellékelten elküldök és figyelmedbe ajánlok), s ezzel a szerény terjedelmű könyvecskével akaratlanul máris az irodalom szereplőjévé váltam, ha egyelőre statisztái szerepkörben is. Szóval közszereplővé lettem, és tudom, hamarost megjelennek környezetemben: civil világom beleiben a hírnéven élősködő férgek, hogy az olcsó lapocskák színes rovatai számára felszemelgessék a pletykaértékű információkat, s nyomukban, talán nem is oly sokára, feltűnnek a láthatáron s lassacskán készülő holttetemem fölé telepszenek a dög-szagú keselyűk: a literatúra históriaírói, akik nemsokára a személyesből visszamaradó oszladozó adatcafrangokra vetik magukat, és megküzdenek egymással minden eleddig lerágatlan, szétcsócsálatlan ínfoszlányért – értesülés-morzsáért, adalék-alamizsnáért –, hogy azzal vigéckedhessenek a szellemtelenség akadémiai szabadpiacán. S már szinte látom is, ahogy majdan remegő ujjal nyúlnak e megsárgult levélért, ami talán valamelyik kedves köteted könyvjelzőjeként élte fénykorát, s most az új antikváriumi szerzemény lapjai közül bukkan elő felbecsülhetetlen értékű zsákmányként, hogy az elképesztő fíloszi szőrszálhasogatás körítésével a nagydoktori disszertáció saját kutatásból származó központi dokumentumaként lelje meg végleges helyét. Hej, mi már akkor réges-rég alulról szagoljuk nem csak az ibolyát, hanem minden más virágot és nyelvet is. De azért, kedves Ödönöm, legalább addig, amíg lehet, oltsunk rájuk nyelvet: virágnyelvet – hogy megnehezítsük a dolgukat! Ezt üzeni Néked virágos jókedvében híved: Tsúszószátyár. Kelt, Pressburg, 1928 Virágvasárnapján."

A fönti Tsúszó-levél föllelése idején valóban egy könyvben, mégpedig James Boswell skót életrajzíró Samuel Johnson élete című, 1791-ben megjelent fő művének lapjai között nyugodott. Nem lehet véletlen, hogy Márai egyik naplójegyzetében is felbukkan Boswell és Dr. Johnson neve, s az sem, hogy milyen kontextusban bukkan fel:

„1781 márciusában Boswell megemlítette, hogy »mostanában divat könyvben kiadni neves emberek magánleveleit«. Dr. Johnson azt mondta, tud erről, és éppen ezért vigyáz, hogy leveleiben mentől kevesebb legyen a személyes, mindig csak udvarias általánosságokat ír. Kétszáz évvel később ez a sírontúli zsebtolvajlás – a magánlevelek értékesítése-iparszerű." (Napló 1976–1983, 122.)

Meg kell még itt jegyeznünk, hogy a virágmintás csomagolópapírba burkolt értékes könyvritkaság hátsó versóján az M. Ö. monogram olvasható, ami a benne talált Tsúszó-levél címzettjének keresztnevével összevetve felveti a gyanút, hogy a könyv hajdan annak a Mihályi Ödönnek a tulajdonában volt, aki 1920-ig szoros baráti kapcsolatban állott Márai Sándorral. (E barátságról lásd Mihályi Gábor Találkozás ifjú apámmal című írását, valamint a szerző apjának címzett levelekből összeállított válogatásának 1917-es és 1918-as keltezésű Márai-leveleit, illetve Márainak Mihályi Ödönt búcsúztató sorait a Prágai Magyar Hírlap 1929. júliusi számából – Kalligram, 1999/7–8) Itt jegyezzük meg, hogy a hazai írásbeliséget fölöttébb érzékenyen érintő, balsejtelemmel terhes párhuzam mutatkozik Mihályi és Tsúszó, valamint Talamon Alfonz tragikus halálának körülményeiben. Talamon, aki a kortárs (szlovákiai) magyar próza kimagasló képviselője (s egyébként szintén hivatott Tsúszó-értő és -kutató), 1996-ban ugyanúgy fiatalon, harmincéves korában, autóbaleset következtében hunyt el, mint 1929-ben a Kassák köréhez tartozó rendkívül tehetséges, kassai születésű író és költő, Mihályi Ödön, illetve 1941-ben Tsúszó Sándor, a harmincnégy évet élt nagy hatású irodalmi mindenes. Márai szerencsére csupán a halálnem tragikusságának tekintetében csatlakozott fiatal pályatársaihoz: ő 1989-ben súlyos betegen, pisztollyal vetett véget lázas alkotómunkával eltelt, szinte az egész évszázadon átívelő életének.

Dokumentumdrámánkban ez az a dramaturgiai pont, ahol zökkenőmentesen irányíthatjuk figyelmünket a halál témakörére.

A halál – kozmikus, vallási, filozófiai, irodalmi, pszichológiai stb. vonatkozásaival egyetemben – gazdagon tematizálódik mind a Márai-naplókban, mind pedig a Tsúszó-hagyatékban. Elöljáróban lássunk néhány jellemző példát a fönti kérdéskörrel kapcsolatos megjegyzéseik közötti párhuzamokra. A dialógusszerűen egymásmellé helyezett napló- és levélrészletek közül az első rövid citátum a fönt már megidézett Johnson-életrajz egy újabb reflexiója.

Márai: „Boswell leírja Dr. Johnson utolsó napját, és gyanú ébred az olvasóban, hogy a Doktor nagyon félt a haláltól. De őszintén vallásos volt. A kettőt a végén nem tudta egyeztetni. Imádkozott, de közben gyanakodott." (Napló 1976–1983, 139.)

Tsúszó: „– Kedves doktor – szóltam, alig bírva mimikám mögé gyömöszölni a bennem kegyetlenül fészkelődő szarkazmust – az a súlyos kereszt ott a feje fölött szintén a gyógyítóeszközei közé tartozik vagy a kór eredetére emlékeztet? – Az, kérem, a megváltás tenyéré hívja fel a figyelmet! – válaszolta kimérten. – Az, bizony, e helyt... – és körbetekintettem a halálba induló emberi roncsokon, a fájdalomtól és elcsigázott félelemtől üveges szemeken – ...e helyt nem haszontalan dolog."

Márai: „Pascal halálfélelme vinnyogó, beteges. A vallásba menekül, amely életet ígér a halálon túl. Ugyanakkor kitetszik mellékmondataiból a vívódó ember kételye. Néha egy cinikus odaszólás: »Cromwell azt hitte, 'nagy ember', de a húgykő végzett vele.«" (Napló 1976–1983,147.)

Tsúszó: „Ha elképzelem, hogy a halálos ágyon is rákényszerülök valamilyen modorra, s hogy ideje lenne elgondolkodni rajta, melyik lenne a legmegfelelőbb, amely nem is túlzottan fennkölt, nem is egészen száraz, nem is émelyítően szentimentális, de nem is nevetségesen cinikus, szóval, ha mindezt végiggondolom, inkább szeretném tragikus hirtelenséggel lerendezni a dolgot."

Márai: „Délelőtt T.-nél, a Rókusban. Huszonnégy órával az öngyilkosság után meglepő jó állapotban találom: teljes öntudatnál. Természetesen »másról« beszélünk, a történtekről egy szót sem; ezek a legostobább emberi helyzetek, mikor az ember időjárásról és terméseredményekről cseveg valakivel, aki tegnap még a másik parton járt... (...) Mikor elmegyek tőle, egyre erősebb az érzésem, hogy nem szabad megzavarni egy embert, aki egyszer már átlépett a küszöbön és elindult a végső úton. A nő, aki visszahúzta az életbe, azt mondja, őt is kínozza a kétely, s meg is kérdezte – különös gyöngédség! – az ocsúdótól, »örült«-e, hogy életben maradt?... T. azt felelte, »örül«. De attól tartok nem ez a pontos meghatározás." (Ami a Naplóból kimaradt 1945–46, 279.)

Tsúszó: „A megmentett öngyilkos »öröme« féloldalas: nem az ittmaradásnak örül, hanem annak, hogy nem érkezett meg amoda. Nem a távozástól fél, hanem az ismeretlenbe való megérkezéstől."

Márai: „T.-nél a kórházban (...) Valamit kell mondani neki. Biztatom, milyen kaján, ravasz, nagy dolog lesz az öregedés; s ebben hiszek is, őszintén mondom; milyen jó lesz, mikor mór nem a testünk parancsol, hanem mi parancsolunk a testünknek, vágyainknak! Ezen elgondolkozik." (Ami a Naplóból kimaradt 1945–1946, 281.)

Tsúszó: „A meghiúsult kiugrás egy soron kívüli kötelezettséggel is jár: a kérdésre, hogy »Miért?«, ami – ne is áltassuk magunkat –, ha nyíltan talán nem is, de a tekintetekben egészen bizonyosan megfogalmazódik, válaszolnunk kell. Persze, ez a válasz is lehet csupán egy pillantás. És mégis, olyasmi ez, mint az a másik végszó, a végleges: nincs semmi gyakorlati tétje, és mégis modort, bevilágítást, alakformálást – stílust kíván." Márai: (Goethe) „Haldokolva, egy világos pillanatban, fáradt kézzel magához húzta az ágy mellett térdeplő Ottilia kezét és ezzel a férfi-szóval búcsúzott tőle: »Nun, du Frauenzimmerchen, gib mir dein gutes Pfötchen.« (No te kis fehérszemély, add ide nekem a te jó kis praclidat.) (...) Goethe tökéletes színész is volt: úgy játszotta Goethét, mint egy nagy színész." (Napló 1945–1957, 330.)

Tsúszó: „Úgy írni, mintha mindig azt a bizonyos utolsó mondatot fogalmazná az ember, mintha folyvást a búcsúszavakat illesztgetné egymáshoz. Hát, igen. Ez az igazán nagyok, az igazán elhivatottak privilégiuma. A többiek a búcsúmondatot is úgy nyögik ki, mintha egy regénytrilógia első mondatát."

Márai: „Az írás a legnagyobb erő, az írott szó erősebb, mint a pápa és a király, erősebb, mint a dózse. A mi példánk is ezt mutatja. írásban beszéltük meg szökésünket, a betűk vágták széjjel a láncokat, a betűkből fontunk kötelet és hágcsót, a betűk vezettek vissza a pokolból a földre. Állítólag – mondta elgondolkozva – a betűk elvezetnek a földről a mennybe is. De ebben nem hiszek." (Vendégjáték Bolzanóban, 45.)

Ebből a hevenyészetten összeállított dialógusból is kiderül, hogy Márai és Tsúszó nagyon hasonlóan gondolkodik a halál „megélésének" társadalmi, szociológiai és kulturális vonatkozásairól. A személyes szféra legmélyén zajló eseményekben is mindig a személyiség megnyilatkozásait vizsgálják és értékelik: méltóságát, erkölcsi tartását, bátorságát, karakterisztikumát, szellemi erejét avagy közönségességét, megalkuvásra való hajlamát, jellembeli gyöngeségét, jelleg- és szellemtelenségét. Gondolkodásmódjuk között a lényegi oppozíció elszórt jelei jószerével csupán a kérdéskör filozofikus megközelítésénél mutathatóak ki. Lássunk most tehát néhány példát a Sándoraink e tárgyú naplójegyzetei közötti kontroverziákra.

Márai: „Reggel a terazza küszöbén egy galamb teteme hever. (...) Felemelem a pehelykönnyű testet, és abban a pillanatban mikroszkopikus, hangyaszerű parazita élőlények ezrei keringenek a madártetem helyén. Ezek a parányi élősdik éjszaka jelentek meg itt, a hatodik emeleten, a tetőteraszon, és belepték a madártetemet. Az informáltságnak ebben a titokzatos céltudatosságában és sürgősségében van valami félelmes." (Napló 1976–1983, 31.)

Tsúszó: „A lelkétől, ősképétől, irányadó ideájától elvált, elidegenedett testet egy pillanatig sem tűri meg a természet törvényen kívül. Azonnal, talán még a hullamerevség beállta előtt megindul visszarendeződése a nagy organizmusba... Jó tudni, hogy még a nemlét sincs gazda nélkül."

Márai: „...az emberek hajlandók elködösíteni: az élet éppen olyan »érthetetlen«, mint a halál. Ahogy nem lehet »megérteni«, ha valaki egy pillanattal előbb még élt, gondolkozott, cselekedett, és egyszerre nincs többé, éppen olyan érthetetlen, hogy egy sejt »élni« kezd, fejlődik. Az élet logika nélkül következik a semmiből, mint a halál az életből." (Napló 1976–1983, 61.)

Tsúszó: „A »semmi« az emberi logika szüleménye. Ezzel a segédfogalommal béleljük ki a kompetenciánkon kívül eső, fogalmaink szerint nem-térbeli, nem-időbeli, ugyanakkor nem is szellemi alakzatokat."

Márai: „Nem »valami« a halál, inkább összessége mindannak, ami nincs." (Napló 1976–1983, 66.)

Tsúszó: „Nem »semmi« a halál, inkább hiánya mindannak, ami van."

Márai: „A halált – mint a világegyetemet – nem lehet értelemmel megközelíteni. Nincs »értelme«. Csak van, mint a föltétlen tények értelem nélkül." (Napló 1976–1983,122.)

Tsúszó: „A halál értelme az értelem halála."

Márai: „ A haldokló Gide mondotta egy világos pillanatában: »C'est toujours la merne lutte entre le raisonsable et ce quie ne l'est pas.« (Örökké ugyanaz a küzdelem az ésszerű és a nem ésszerű között.) Mintha Pascalt idézné, aki ugyanezt hörögte a »Pensées«-ben." (Napló 1976–1983,148.)

Tsúszó: „Martossy Borbála halálközeli szavai: »Az mi érthető, nem mind eszélyes. Az mi érthetetlen, nem mind eszélytelen. Az ismék között nem folyik tusa. Mi tusakodunk, eszes állatok, mert hiába hogy megkísértenénk alkotni mind minuciózusb isméket, mindegyik kitakar az másikából egy-egy darabot, és hiába próbáljuk reájuk élesíteni górcsöveinket, Hérakleitosz villáma elvakít, az isme képe elhomályosul.«"

Márai: „A »halál« talán nem is annyira »esemény« és »cselekmény«, mint inkább »magatartás«. (...) Lehet, hogy a halál is »fejlődés«?" (Napló 1945–1947, 202.)

Tsúszó: „Fejlődés – mondjuk a változásra, és csodálkozunk, hogy ebben a furtonfurt fejlődésben, amit nemes egyszerűséggel haladásnak képzelünk, valahogy sehogy sem vagyunk képesek meglátni a magunk mögött hagyott minőségi rakétafokozatokat. A haladást, persze, csupán a technikai civilizáció agyafúrt herkentyűiben ünnepeljük (mi másban is ünnepelhetnénk?!), de a fogalmat egy gyanúsan átlátszó driblivel kiterjesztjük az emberi jelenségek egészére. Újabban még a halálra is. S noná, hogy senki sem kiáltja: Bunda! Bunda!"

Tsúszónak a fejlődés-mítoszt leleplező kemény szavai már nem Márainak szólnak. Nem is szólhatnának neki, hiszen a fönti kérdést – „Lehet, hogy a halál is »fejlődés«?" – naplóbejegyzése zárlatában Márai ezzel a szarkasztikus megjegyzéssel földeli le: „Minthogy nem tudok felelni: ma életbiztosítást kötöttem." Márai a közösségi eszmék, a társadalmi mítoszok vándorlását – a mítosz térhódítását, szélsőséges elfajzásait, általános vulgarizálódását, hanyatlását, ellentétébe fordulását, majd diadalmas átfazonírozott visszatérését – nagyon is józanul látja és rendkívüli plaszticitással láttatja:

„A múlt század amerikai credója a Fejlődésbe vetett föltétlen reménykedés volt. (...) A megszállottak imakórusa meghirdette, hogy az Univerzum immanens értelme és célja a Fejlődés, amely a társadalmat is a végső békéhez és harmóniához vezeti. Hittek abban, hogy a Történelemnek progresszív öntudata van. A pragmatikusuk az énekes dervisek rángásával hirdették, hogy az Egyén a Fejlődés energiaforrása." (Napló 1976–1983, 12.)

Később, a „tudományos spekulációba" Heisenberg német fizikus által 1920 és 1930 között bevezetett „bizonytalanság elvé"-nek a „történelmi, társadalmi gondolkozásra" való kihatása kapcsán így fogalmaz:

„A »pragmatikusok« 1930 körül lúdbőrözve gyanították, hogy a nyugati életérzés olyan talajcsuszamlás állapotába jutott, amihez csak a reneszánsz őrségváltása hasonlítható. Eszmék, melyek évezreden át szabályozták az életformákat, elfakultak. (...) Remélték, hogy az empirikus tudomány fel tudja számolni a Fejlődés káros melléktermékeit is, önmagát tisztítja meg, mint az óceán. Ahogy a 19. században elfakult a vallásos világkép és helyében derengett a Fejlődésbe vetett hit, úgy halványult el a »bizonytalansági komplexus« korszakában a Fejlődés társadalmi, történelmi alakítóerejébe vetett hit." (Napló 1976–1983, 13–14.)

Tsúszó, kisebb kronológiai korrekcióval ugyan, de elfogadni látszik Márai folyamatrajzát, ám saját eszmefuttatásában másra helyezi a hangsúlyt, illetve az elbizonytalanodást – időben és térben továbbhaladva – a faji és a kommunisztikus ideológiák térhódításával hozza közvetlen kapcsolatba:

„Az értelmiség, amely már a XIX. századtól tüzelte a Fejlődésbe vetett hitet, és a társadalmi haladás vallásává avatta, amelynek természetes vezető ereje, klérusa volt, az első világháború alatt és után mély válságba jutott. Heisenberget – s a húszas éveket – követően a válság megneveztetett és tovább mélyült. Ezért hát a papi gúnyáját s hitének-felekezetének hitelét féltő értelmiség seregesen »előre«, a bizonytalansági komplexusból a totálisabb bizonyosság: a társadalmi utópiák felé menekült (vagy – legyünk jóhiszeműek – hagyta sodortatni magát). Logikusnak látszott – s jaj, milyen pökhendin haladás-elvű, technokrata logika volt ez! –, hogy a társadalmi berendezkedést a technikai civilizáció céljaira, képére és módszereivel kell gyökeresen átszabni. Tehát nem is csak óvatos fazonigazításról volt szó, hanem egy újdonatúj ruháról – mint később, a politikai szalonokból kikerülve láthattuk: egyenruháról. S persze, szó sem volt már ama »reverendáról«. A vulgárfilozófiákból fogant ideológiákkal terhes kor aztán még egyet tekert a lombikbébi nyakára tekergőzött köldökzsinóron: az erősen iparosodott, jól szervezett és nagy számú munkássággal rendelkező nyugati országokban a faji, a rurális, vallási kohézióból merítő, indusztrializálatlan Keleten a proletár diktatúra vert gyökeret."

Tsúszó kései, 1939-es naplóbejegyzéséből könnyen úgy tűnhetne, hogy soha sem volt benne lelkesedés és tisztelet a technika és a technika vívmányait, a gépeket, a nyers gépi erőt élete kockáztatásával betörő és egy jobb, humánusabb életforma szolgálatába állító ember iránt. Ez nagy tévedés: Tsúszó – akárcsak Márai – szellemi eszmélkedése idején (s később a veszélyeket is felismerve, de lényegében mindvégig) mélyen hitt a technika domesztikálhatóságában, hozadékának az ember, sőt, a tömegek szellemi épülésébe való visszaforgathatóságában. Gyönyörű sorokban emlékezik meg a századelő technikájának hőseiről, köztük Lindbergh-ről, akinek fogadásán személyesen is részt vett.

„Nem a gépmadár hozza már az embert, hanem az ember hozza a gépmadarat. Meglovagolja az acélszerkezetet, értelme sarkantyúját a szunnyadó lóerők közé döfi, s erősen tartva a kantárszíjat, átugrat tajtékos óceánokon..."

Sándoraink korabeli tájékozódásának s egyben lehetséges (a föntebb jelzettnél jóval korábbi) személyes találkozásának dokumentumaként esik latba Márai egyik 1957-es naplóbejegyzése:

„A földalattin egy mozgóképet hirdetnek: Lindbergh a hőse, aki 1927-ben érkezett meg Párizs közelében a repülőtérre... Ott voltam, láttam ezt az érkezést. Harminc éve ennek." (Napló 1945–1957, 319.)

Márai – akárcsak a kései Tsúszó – sokat elmélkedik a technikáról, elsősorban annak társadalmi, kulturális és ökológiai vonatkozásairól. E tárgyú följegyzéseikre hol a könnyed önirónia bája, hol az apokaliptikus vízió komorsága, hol pedig a józan értékítélet nyugodt hangütése jellemző. Lássunk hát ezekből is egy csokorra valót.

Márai: „Villamosításunk a befejezés felé közeledik: már van villamos vasalónk, beretvánk, habverőnk, időcsinálónk, szélcsapónk, több rádiónk és távolbalátónk. Ha olcsón szert teszek reá, veszek még egy villanyos széket." (Napló 1945–1957,224.)

Tsúszó: „Kint ülök a lugasban, s egy meglehetős és alapjában véve jó szándékú kékfrankost kortyolok; a levélközökön betűz a nap s platóni árnyakat vibráltat a hűvös malomkő-asztalon. Bortól bágyadtan lesek ki az égre, s a szeptember végi révületbe ekkor hirtelen idegen hangok keverednek: benn a szobában megszólal a rádió. Az eget nézem, és szól a rádió. Az ég telis-teli hullámokkal, döbben belém a felismerés, s szinte már látom is a gyűrűző, egymásba ütköző, tarajosodó, majd újból kisimuló hullámokat, a földi – és a földöntúli sugárzást, mely mindig is itt volt, csak éppen nem észlelhettem, mert a barlangban voltam kikötözve tudatlanságom cölöpéhez, s most, tessék!, már magam is beléjük pancsolok, s hallgatom csobogásukat, a zenét: az orgonasípokat, a zengő tamburát – saját hangomat. Egyébként éppen azt mondom: »Nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket és könnyeket...«"

Márai: „A kutya, amelyet az oroszok a Szputnyikba zártak, megdöglött, és a Szputnyik most egy döglött kutyával kering a Föld körül. Ha így folytatják, elkövetkezhet a nap, amikor a Föld egy döglött emberiséggel kering a Nap körül." (Napló 1945–1957, 329.)

Tsúszó: „Belefogtam egy regénybe... vagy novellába – meglátjuk mi lesz belőle. A történet sok száz év múlva játszódik és a Hold-utazásról szól. A tíz egymást követő világháborúban lepusztult, globális környezeti katasztrófától sújtott földgolyón erkölcsi mélypontra jutott az emberiség. A fölöslegessé vált, szolgasorba taszított maradék jók – favágók, mezőőrök, zenészek, elméleti matematikusok, alanyi költők és közép-európai értelmiségiek – összeesküvést szőnek és megszöknek a Földről. Egy agyafúrt cselvetéssel elfoglalják a Holdat és robbantásokkal kimozdítva keringési pályájáról, távolodni kezdenek szülőbolygójuktól. De amikor a rosszak észbe kapnak, utánukrobbantgatják a Földet és üldözőbe veszik a Hold utasait. Ekképp pöfögnek tova a világegyetemben. Aztán évmilliárdok múlva, amikor mindkét aszteroid méretűre fogyatkozott égitest energiaforrásai kimerülnek, lakóik nemcsak hogy képtelenek lesznek továbblendíteni és irányítani magukat az űrben, hanem biológiai értelemben is külön fejlődő populációikat sem tudják már fenntartani – elpusztulnak, de a belőlük hátramaradó szerves anyag legszívósabb része valahogy megmarad. Nagy idő múlva az azonos pályán sodródó két aszteroid egy távoli naprendszerben ugyanazon bolygóba ütközik. A két különböző szervesanyag-csoport lakályosnak találja új hazáját. Kezdődhet minden elölről."

Márai: „Mozgókép az invázióról. A nyugati partraszállás e képek szerint az emberiség egyik legnagyobb vállalkozása volt. Az emberi teljesítmény, akármilyen jelentős is, eltűnik a gépi, az üzemi teljesítmény mögött. Egy gépgyár megindult a vízen és áttörte a Westwalt... Így indul meg egy napon majd, talán nem is sokára, egy gépesített földrész egy másik földrész ellen, így indul meg egy napon a gépesített földgolyó egy másik csillag ellen, s a Föld amphibikus partraszállást hajt végre a Marson vagy a Jupiteren. Nagyszerű, reménytelen emberiség." (Ami a Naplóból kimaradt 1945–1946, 303.) Tsúszó: „Van remény, de az nem a mi reményünk. Mi csak mozgóképet, távbeszélőt, automobilt kaptunk örökségbe Leonardo nagyapánktól és Descartes apánktól, ami nem kevés, dehogy kevés, csak éppen a mozgókép hadműveletekről tudósít, épp egy utász-különítmény ugrál le egy teherautóról, futva húzzák a tábori távbeszélő drótját... Jönnek a hírek... És jönnek majd az újak. Az öcskösök fölözik le ezt az egészet."

Márai: „...megköszönni mindazt... ami ebben a században »mindenek dacára« csodálatos és egyedülálló volt. A globális időszerű siránkozás közepette hálát adni azért, amit »a század gyermeke« – aki vagyok – megélt: megköszönni, hogy a Föld kivilágosodott és összezsugorodott, az érintkezés ember és ember között belefér a kontinensek távlatában a másodpercbe, az életet meghosszabbították, az embernek végre módja van félretenni az illúziók protéziseit és szembenézni a sötétséggel, ami az Univerzum." (Napló 1976–1983, 133–134.)

Szinte hihetetlen, hogy a polgárságot, a polgári öntudatot, a hagyománytiszteletet már-már idealizáló és mítoszi magasságokba emlő, a szerves fejlődésbe, a szellemi dómépítésbe vetett hitet valló Márai Lindbergh repülése előtt nyolc évvel, a Tanácsköztársaság hónapjaiban a Vörös Lobogó című lapban még ekként vezeti fel a Magyar Írók Tanácsának megalakulásáról hírt adó írásának (Írók Tanácsa, 1919. március 28.) egyik lelkes mondatát: „A szovjet-államban, ahol az egyes ember egyéni értéke helyén fontosabb fokmérő az egyes ember munkaértéke..." Az egy generációval fiatalabb Tsúszót már nem kísérti meg a kor Európájának nagy kísértete. De ama százharminchárom nap idején, tizenkilenc évesen vállalt – és nagyobb részt már a később kibontakozó éles szemű és jó tollú írót is megsejtető – krónikaírói szerepkör Márai számára sem több egy futó kalandnál. Erről egyébként számtalan naplóbejegyzése is tanúskodik. Hadd idézzünk fel most ezek helyett egy kései – 1978-as – gondolatfutamot, amelyben Márai már nem is csak a fasizmusról vagy a kommunizmusról mond ítéletet, hanem az ideológiákról általában. Itt a „bizonytalanság elve" már a független szellemiségű, a saját és a társadalom sorsáért felelősséget érző és vállaló liberális értelmiségi alapvető jellemzőjeként s egyben a totalitarizmusok individuum elleni küzdelmének legfontosabb célpontjaként esik latba:

„A legtöbb »ideológia« elérkezik a demarkációs vonalhoz, amikor kénytelen a terrorhoz folyamodni, hogy azokat, akiknek nincs ideológiájuk, kényszerítse az együttműködésre: az Egyház az inkvizícióhoz, a nácik és a kommunisták Auschwitzhoz és a Gulaghoz... A pokolkör felett fénybetűkkel villog az ideológia cégtáblája: »Hagyjatok fel minden kételkedéssel!«" (Napló 1976–1983, 74.)

Egy évvel korábbra datált egyik bejegyzésében a huszadik század egyetlen valódi forradalmát Márai ekként jellemzi:

„A század életkora vége felé alkonyodik. A napfogyatkozásban kitetszik, hogy egyetlen valóságos forradalom esett ebben a században: a liberális demokrácia forradalma, amely barikádok nélkül szinkronizálta mindazt, amit érdemes volt megmenteni a múltból, ami a jelenben időszerű társadalmi követelés: polgári színvonalra emelte az »alsó« osztályok életét. És fenntartotta a szabadság jogait, a magántulajdont és a közteherviselés követeléseit. Ez volt a »forradalom«. Minden más – fasizmus, kommunizmus – retrográd volt." (Napló 1976–1983, 56.)

Tsúszó Sándor naplójában is találunk olyan részletet, ami szellemében Márai fönt idézett okfejtésével korrespondeál:

„Névnapi üdvözletet találok postaládámban. A levél nem nekem szól, hanem valószínűleg a lakás korábbi bérlőjének, aki egyébként druszám. Mindez csupán a keresztnévvel címzett boríték tartalmából derül ki; a kockás papírra tintaceruzával rótt levélben ilyenek olvashatók: »Az Egységbe a Erő! igasságát mi mindigis zászlónkra tűztük és mi NEM tágítunk etől a művészet területén se, pedig aki a aktivista szemével gondókozik az lássa hogy a libertális értelmiség keze ere a területre is már betete a lábát.« A végén pedig a köszöntés: »Névnapodho szerencsés bódogságot kívánunk!« Hogy stílszerű legyek: végigfut a hátamon a bőr! A levélben a Párt küldi forró üdvözletét. Hogy melyik Párt? Azt nem tudhatni. De hogy valóban párt, azt e silány és helyesírási hibáktól hemzsegő fogalmazvány minden kétséget kizáróan bizonyítja."

Márai az ideológiákban rejlő illúziók és a dogmákra leegyszerűsített világszemlélet, valamint a parancsuralmi rendszerek vonzerejét a Föld, Föld!...-ben egy családi összejövetel leírása révén rendkívüli érzékletességgel szemlélteti.

1944. március 18-án, Sándor napján, a német megszállás előestéjén Márai Sándor budai otthonában névnapi vacsorát adtak. A vacsorát követő borozgatás során csakhamar a politikára terelődött a szó. „A jelenlevő vendégek, rokonok – egy családtag kivételével – félreérthetetlenül náciellenesek voltak." – írja Márai, aki így emlékezik vissza az eszmecsere különös végkifejletére:

„Amikor azt mondottam, vállalni kell a következményeket és szakítani kell a németekkel, a vendégek többsége bátortalanul, de helyeselt – nem így az atyafi, aki nácibarát volt, és most felhorkant. Borosan verte az asztalt, és elismételte a »kitartás« és »szövetségi hűség« vezércikkigéit.

Amikor ellentmondtam, meglepő válasszal felelt:

– Én nemzetiszocialista vagyok – kiáltotta. – Te – és reám mutatott – ezt nem értheted, mert tehetséges vagy. De én nem vagyok tehetséges, és ezért szükségem van a nemzetiszocializmusra."

Márai ellenvetésére, miszerint ő ugyan nem bízik a tehetségében, mert olyan képesség ez, „amelyet mindennap újra be kell bizonyítani", de akkor sem lenne híve a nemzetiszocialista eszméknek, ha tehetségtelen lenne – „Az atyafi komolyan rázta a fejét:

– Nem értheted – ismételte gépiesen és a mellére ütött. – Most rólunk van szó, a tehetségtelenekről – mondotta, különös önbeismeréssel, mint a hős egy orosz regényben. – Ez a mi időnk!..." (Föld, föld!..., 11.)

Jellemző, hogy ez a könyörtelen – s nem kevés önismeretről és helyzetfelismerési képességről (következésképp: legrosszabb esetben is legalább kiérleletlen, potenciális tehetségről) tanúskodó – vallomás egy Márai-rokon szájából hangzott el. Milyen szép is lenne, ha a szellemi szegénylegények boros indulatukban ilyen szuggesztív erővel és elemzőkészséggel reflektálnák saját hiányosságaikat! Tsúszó ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban, a szellemi szegénylegények esztétikai s ebből fakadó etikai vakságáról elmélkedve veti papírra halhatatlan aforizmáját: „Habár a szépben van az ép, mégis a rútban van az út."

Az ifjabb Sándor a kommunizmus évtizedeit már nem érhette meg, így hát nem tudjuk, miként reagált volna, ha a faji után az osztályideológia utópisztikus társadalma megvalósításának annyi újabb emberi szenvedést előrejelző, mégis eleve sikertelenségre ítélt kísérletével kell szembesülnie. Ha életben marad, valószínűleg nem tűrte volna el a tehetségtelenség és a középszer tombolását, a szellemi nivellálódás iszonyatos szürkeségét, s talán ő is az emigrációt választja inkább -és idővel talán hasonló keserű szarkazmussal fogalmaz, mint az ötvenhét éves Márai:

„A »Szózat«-ot újra kell írni. Még így tanultuk: »A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely...« De a valóság ez: a nagyvilágon kívül nincsen számodra hely. Az »e« betűt el lehet hagyni." (Napló 1945–1957, 321.)

Itt a dialógus – legalábbis egyelőre – megszakad. A néha összegubancolódó, máskor lágyan egybesimuló vagy egymásnak feszülő drámai szálak lassan elernyednek; nem adják ki szereplőink szellemi arculatának teljes rajzolatát, a dupla portré alanyainak markáns gondolkodói karakterét. De talán mégis megsejtetnek valamit abból a – köztük s bennük egyaránt meglévő és váltakozva felerősödő -párhuzamosságból és ellentmondásosságból, ami korunkban, ebben a trecentótól is százszor mélyebb – és, persze, aránytalanul gyorsabb – változásokat, következésképp: permanens válsághelyzetet ígérő korszakban a vívódó szellemet minden korábbinál inkább jellemzi. A kép torzó maradt, mint ahogy torzó még e század meg az „ezred". Az 1900-as évek kicsúsztak a talpunk alól, már 2000-et írunk, de az előttünk tárulkozó évezred küszöbét még nem léptük át. Ki tudja, az új ezredév hajnalán miféle neo-izmusok, miféle szellemi struktúrák ernyőzete alól tekintünk majd vissza az alkotóra, aki száz év előtt, a huszadik század előestéjén kezdte meg hosszú, a sokszor szörnyű és olykor talán szépséges, de mindenképp izgalmas 1900-as évek zömén átívelő, gazdag, eleinte sikerekben is bővelkedő, majd sokáig nemlétezőnek tekintett életpályáját?!

Egyvalami azonban bizonyos: ha kíváncsiak leszünk még ennek az évszázadnak az emberére, a szellemi folyamatokra, a szüntelen felbuzgó kétségek és az eltiporhatatlan remény párharcából kibontakozó huszadik századi életérzések mibenlétére, ha felelősségteljes, ugyanakkor szenvedélyes kortársi reflexiók után kutatunk, ha a reneszánsz szellemű és műveltségű alkotó talán utolsó kézjegyét keressük – Márai Sándor könyveinek, de különösen Naplóinak fellapozását semmiképpen sem kerülhetjük el.

Ha így teszünk, talán még a (bennünk; mindannyiunkban) rejtőzködő Tsúszó helyzete sem egészen reménytelen.