A hüllők jelentőségéről és jelentéktelenségéről

I.

Csupa riadt tekintet. Még az enyém is, ha arra kerül a sor. Mert néha megesik, miért is tagadnám, és olyankor hiába próbálnánk védekezni. Nem létezik hatásos ellenszer. Nincs. Az sem segít már, ha mozdulatlanná merevedünk; valamikor még elég volt, ma már nem.

A pályázati felhívásban azt állt, hogy a beküldött szöveg tanulmány vagy esszé legyen, némely dolgokról azonban, melyek talán tartalmuk, talán látszólagos érzelmi telítettségük miatt nem, vagy csak nehezen egyeztethetők össze egy szakdolgozat követelményeivel, nincs értelme hallgatni. A hallgatásunkról, például. Vagy a remegésről, ami új.

Mintha egyik napról a másikra megöregedtünk volna. De lehet, hogy csak én érzem így. És azt is érzem, amikor testemmel néha a falat súrolom, lépcsőházunk göröngyös vakolatát, hogy páncélom megkeményedett, egészen kérges lett már. Hallani vélem, ahogy rámutatnak az utcán és azt mondják: színehagyott, fakó. Régen, nagyjából a gyűjtőhelyről való végleges elbocsátásom utáni években magasan ívelt és domború volt, mára lapos lett, egykor ékes, bonyolultságában is szép mintázatát elveszítette. Ez a jelenség pedig sok mindenről árulkodik, úgy hiszem.

A körzeti gondozó hazudik, amikor ezeket a változásokat a férfivé válás természetes velejáróinak tartja. Azt mondja, fajtámnál ez megszokott dolog. A körzeti gondozó jó szakember, de nyilvánvaló, hogy ebben téved.

Most azonban nem rólam van szó, legalábbis nem elsősorban rólam... habár lehet-e más kiindulópontja írásomnak, mint én? A sérelmek kitörölhetetlenek, ezúttal mégis eltekintek az igazságtalanságok aprólékos felsorolásától. Egyrészt mert a lista végtelen, s én nem élhetek vissza becses türelmükkel, másrészt pedig mert személyeskedéssel vádolnának, tudom. Vagy – ami rosszabb – érzelgősséggel.

Azt mondanák, emlékeim zavarosak, s hogy hajlamos vagyok a képtelenségig eltúlozni egy-egy mellékesnek tűnő szó vagy mozdulat jelentőségét. Ez persze nem igaz. Minden, még a legártatlanabb részletek is élesen és tisztán maradtak meg bennem. Mint a kinagyított képek: rögzítve, végérvényesen.

Vér szerinti rokonaim magatartása kellően példázza minden lehetséges küzdelem értelmetlenségét. Ha temetéseken, vagy a nem kevésbé nagyszabású névadási ünnepségeken találkozunk, érkeztemre lehervadnak a mosolyok, abbamarad a zsivaj, elhallgatnak, bizalmatlanul félrehúzódnak és lopva, szemük sarkából figyelik mozdulataimat. A rémült csönd azonban, amivel fogadnak, mintha szégyenükről vallana.

Ha rólam kérdezik őket, vállvonogatva azt felelik, a laza rokoni köteléken kívül semmi közük hozzám, de azt azért elengedhetetlenül fontosnak tartják megjegyezni, hogy állításaim, miket természetesen megütközve és mély felháborodással fogadtak, nem felelnek meg a valóságnak, s hogy ők egészen másként vélekednek, erről biztosíthatják a kérdezőt, egészen másként. Arra, hogy mégis miként, azt válaszolják: a valóság nem az, a valóságban szeretjük az életet (így mondják: szeretjük és megbecsüljük), egészségesek vagyunk, fekélyeink eltűntek, környezetünkhöz való alkalmazkodásunk a legújabb kimutatások szerint is zökkenőmentesnek mondható, továbbá sikerült leszoknunk a magas mésztartalma miatt kedvelt galambürülék fogyasztásáról, a rendeletet követő első hónapokban fokozatosan csökkentve a napi adagot, majd év végére teljesen, és ez vitathatatlanul nagy eredmény.

Ezt mondják, s a körzeti gondozók zárójelentéseinek lényege is ez. Némi módosítással, természetesen. Ezek a kötelező érvénnyel beiktatott kiegészítések azonban a legártalmasabbak, mivel – a bevezető sorok tanúsága szerint – a teljesség igényével készülnek, s ezért számba veszik a magatehetetlen, Lyell-féle roncsolóizom-sorvadásban szenvedő egyedeket, s olykor a már oszlásnak indult, de még jegyzőkönyvezetlen tetemeket is. Így épülhettek be megbocsáthatatlan hanyagsággal az összesített jellemzésbe azok a pontok, melyek szerint alkalmasint piszkosak és büdösek vagyunk, s kelésekkel borított alhasunk férgek lelőhelye.

Ilyenkor érzem kötelességemnek tiltakozni az efféle elfogult, ennélfogva tudományosan megalapozatlan és félrevezető megközelítések ellen, még akkor is, ha származásom nem ad okot a büszkeségre, mert ezt azért a tárgyilagosság érdekében kénytelen vagyok belátni.

Néha azt is mondják, csúnyák vagyunk. Pontosabban úgy mondják, csúnyábbak, mint a rinocéroszok. Megesett nemegyszer, hogy láttunkra az emberek, ugyanazok, akik annak idején az akvárium üvegfalához szorították arcukat, csücsörítettek és gyermekmondókákat gajdoltak, az utcán már elfordították fejüket, kiköptek és azt sziszegték: soha már; de még a kutyák is elfelejtettek ugatni és vicsorogni, s az iszonyat csupán valami öklendezésforma morgást hallatott. Nem tudom, mit értettek ezen, mindenesetre elszomorít, ahányszor csak eszembe jut: soha már.

A körzeti gondozó módszeresen cáfolja észrevételeimet, s tagadja azok valóságalapjának lehetőségét is. Karbolszagú rendelőjében ilyenkor lehajol a mosdó melletti páncélszekrény legalsó fiókjához, a római számokkal ellátott kartotékok közül előkeresi az utolsó zárójelentést, kezembe adja, olvassam át, s ha találtam valamit, jelezzem. De nem tudok mit jelezni, csak tátogok némán. Pedig nincs igaza. Vagy azt hiszik, a hivatalos kifejezés – külsőre nem tetszetős faj – hízelgőbb? Tényleg azt hiszik?

Még ennyi év tapasztalata alapján is nehezen tudom megmagyarázni, hogy ennek a számunkra fölöttébb hátrányos közvélekedésnek mi lehet a kiváltója. Bár nem teljes meggyőződéssel, de hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy a megoldás az életviteli szokásainkról kiadott, színes ábrákkal illusztrált ismeretterjesztő kiadványok szakszerűtlen, bulvármagazinokból összeollózott cikkeiben rejlik.

A legtöbbje ugyanis azt a nézetet sugallja, miszerint terráriumokban, különböző mesterségesen működtetett telepeken élünk, szárazleprások vagy megrendelésre visítozó állatkerti gibbonok módjára, jóllehet ez – ilyen formában megfogalmazva – valótlanság. Mert vannak ugyan országunkban különleges rendeltetésű telephelyek, olykor többezer liter űrtartalmú üvegfalú medencékkel és korszerűen felszerelt tartályokkal, ám ezek főként bemutató jellegű attrakciókként szolgálnak. Csakhogy... bemutató jellegű attrakciók: kinek?

Nem szeretem az ilyen helyzeteket, amikor a körülmények akaratom ellenére válaszolni kényszerítenek. Üvegfalak? Igen, fel tudom idézni a fölém hajoló arcokat, ha mégoly rövidlátó vagyok is; fel tudok idézni minden arcot anélkül, hogy az összkép láthatóvá válna. Nem válik azzá, pedig összerakhatnám, könnyűszerrel egymás mellé illeszthetném a részeket, de nem teszem. Félek. Így csak fürkésző tekintetek, csodálkozó ajakrángások, puhán rengő tokák és elkenődött rúzsnyomok vannak.

Lehet, hogy elég lenne csak befelé nézni, sokáig és jó erősen, és akkor leírhatnám, akkor aztán aprólékos gondossággal feltárhatnám mindazt, ami volt, és azt is, ahogyan volt. Naponta kaptunk tojássárgáját vagy felszeletelt, apróra metélt gyíkokat. Nem tudom, milyen gyíkok voltak, legtöbbször a felismerhetetlenségig összedarálták őket, ami máskülönben jó volt, mert a pép könnyen emészthető és ízletes is egyben. Előfordult, hogy répát kaptunk, de ritkán. A répát nem szerettem, a tojást és a gyíkot igen. Akkoriban az jelentette az idő múlását, hogy eszünk. Azt hiszem, másra nem is gondoltunk akkor, bár ez talán túlzás. Legalábbis nem komolyan, mert gondolni sokat és sokfélét gondoltunk, csak éppen kapkodva, rendszertelenül. És most? Most hogyan?

A vágyainkról kellene itt beszélni. Ez lenne az a bizonyos meghitt kapocs. A vágyainkról a telephelyen és a vágyainkról azon kívül. Külön beszélni az egyes heteknek és napoknak és napszakoknak megfelelő, határozott irányú és határozott tárgyú vágyakról, amiket tudatosítottunk, és külön azokról, amelyek az évszakok változásaitól függetlenül mindig bennünk élnek.

De nem beszélek róluk, nincs semmi értelme. Szerepjátszás lenne, őszinteség nélkül. Szerepjátszás – ki előtt? Ez is érdekes. Nincsenek ismerősök, nincsenek szülők, barátok, nincs senki, csak mi vagyunk, mi magunk. Hogy miért nem mondok el mégse mindent, nem tudom. A teljes kép valahogy már nem kell. Művi lenne. Csak az kell, ami most van, ebben a percben. A múlt és a jelen kölcsönös kiszolgáltatottsága. Végre egy megfelelő szó: kiszolgáltatottság, minden értelemben.

Úgy általában, azt hiszem, a hallgatáson és a félelmen kívül semmi sem a miénk.

II.

Az elején kellene kezdeni, hogy látható legyen a váz. Minek a váza? Elhagyom. Soha nem írtam még se tanulmányt, se mást, ez lehet a mentségem. De nem, nem kell semmiféle mentség. Ki előtt mentegetőznék? Önmagam előtt?

A felhívásban az állt, az őszinte hangvétel ellen nincs kifogásuk, néhány sorral lejjebb meg az, hogy ha hiúságból vagy éppenséggel szerénységből (vagy egyéb alkati tényező okán) a dolgok nevén nevezésétől eltekintenénk, tegyük úgy, hogy legalább az őszinteség jele ott legyen a szövegben. A jele, értik? S hogy az igazán kívánatos mindemellett a „szabadjára eresztett mély férfibánat" lenne.

III.

Életemben először teremtek. Családom nincs, életkoromból kifolyólag alighanem nem is lesz már, s eddigi éveim alatt nem vettem részt semmi olyasmiben, amire az építő tevékenység vagy akár a társas szerveződés kifejezés ráillene. Cselekedeteim ennek ellenére saját akaratom következményei voltak, habár a körzeti gondozó vagy a Természettudományi Kutatóintézet nyilvántartási aktáiban valószínűleg majdnem olyan pontos jelentések olvashatók életemről, mint az én műtött hüllőagyam négyzethálós lapjain.

Most viszont szavakat teremtek, minden külső tényezőtől függetlenül. Én teremtek, csak én. Hogy jelentőségem növekedne, helyesebben jelentéktelenségem csökkenne ezáltal, azt azért kétlem, ez az új érzés azonban elfeledteti velem a remegést, a riadt tekintetet pedig egyfajta egykedvű szemlélődés váltja fel, valami, ami olykor kocsonyásabb tud lenni a rideg közönynél is.

De az is lehet, hogy mindez csak most van így, most, amikor a körzeti gondozótól tanulmányírás ürügyén kéthetes ingyenes beutalót kaptam ebbe a rosszhírű, elfekvőnek is hívott, de máskülönben csendes és nyugodt intézetbe, és elképzelhető, hogy abban a pillanatban reszketni kezdenek majd lábaim, mihelyst elhagyom ezt a szobát, amint pontosan tizenegy nap múlva, egy hétfői napon, reggelim elfogyasztása után kilépek az intézet kapuján.

Addig még nyilvánvalóan sok feladat vár rám. Gyakorolnom kell, előzetes terv szerint használva ki az írások közötti szüneteket, nem hagyva rést gondolataimban az alattomosan settenkedő rémület számára.

Első lépésként ébredés után nyitott ablaknál mély lélegzetet veszek, többször egymás után. Ha ez megtörtént, lazítás. Második lépés: kitátani a szájam, becsukni, kitátani, becsukni, különböző grimaszokkal mozgatni az arcizmokat, amíg zsibbadást nem érzek. Lazítás. Harmadik, utolsó lépés: este, lefekvés előtt fejemet óvatosan az asztali lámpa burája alá hajtani, és mereven a villanykörtébe nézni, lehetőleg az izzószálakra összpontosítva. Közben elképzelni a jeges érintésű szikét, a szike markolatán a gumikesztyűs ujjakat, és az ujjakhoz tartozó kart, a mögötte mozgó és érthetetlen utasításokat adó nagy fehérséggel együtt. Elképzelni a tompa koppanásokat, amint a nagy fehérséghez tartozó kar ujjai a szikével bal szemem és hallójáratom között a kemény fejbőrt ütögetik, amíg meg nem találják a húszfilléres nagyságú puha részt. Elképzelni az izmos ujjakat, ahogy fogást váltanak, és közvetlenül ezután a hirtelen döfő mozdulatot és ezzel együtt a repedő bőr hangját.

Az arcom ekkor már ég, mert szétfeszített orrlyukamat előtte ismeretlen oldatba mártott vattával dörzsölik, aminek olyan szaga van, mint a tömjénnek, és ha sok kerül belőle a vattára, csíp; de nem törlik le, csak miután már sebesre marta a bőrt.

Továbbra is a villanykörtébe nézni, közvetlen közelről, felidézve a tűhegyes szikét, a kést, a kis- és a nagy ollót, a vattát, a gézt. Közben valami konkrétra gondolni, egy spirális alakú tengeri kagyló redőzetére például; megszámolni a redőket, megszámolni egyszer, kétszer, tízszer, aztán megfordítani, megszámolni újra.

Ez talán jobb, ha nem is hatásosabb, mint megfeszült testtel és zakatoló aggyal várni a csodát, hogy az alig hallható, garatrezegtetéssel előcsalt erőtlen hörgés helyett emberi hangon kiálthassak fel a kábulat túloldaláról: fáj!

Feleslegesen elpazarolt szavak. Nézzék a betűk vonalait: mintha már most remegnék. Mihelyst befejezem az írást, minden kezdődik elölről, tudom. Ha legalább előre jelezne, ha megkeményítené izületeimet vagy összeszorítaná a gyomromat! De nem jelez. Azt sem várja meg, hogy kilépjek az intézet kapuján. Az utolsó leírt szóval véget ér minden; még az újraolvasásra sem hagy időt, egyszerűen kiejti kezemből a tollat, rám veti magát, és pórusaimon keresztül belém mászik.

(Vasrudat harapni, vasat és sziklát, megrágni a kavicsot, szétmorzsolni a vascsapágyat, ráharapni, beletörni; a fogak és a kő csikorgásával elfeledtetni a reszketést.)

Naponta végig kell csinálni a gyakorlatokat, bár ezek egyetlen eredménye lelkiismeretem részleges megnyugtatása, a tudat, amely igazolja, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Hatásos ellenszer nem létezik, hiába is próbálnánk védekezni. Az sem segít már, ha mozdulatlanná merevedünk. Valamikor még ez is elég volt, ma már nem. Csak most az írás, erre a rövid időre. Ezért ez a görcsös kapaszkodás.

IV.

Levelet kaptam. Reggelivel hozta be a nővér, a tálca mellé tette. „Magának küldték", mondta. Ezen kívül nem szólt egy szót sem. Úgy látszik, a levél errefelé megszokott dolog.

Egy állatvédő szervezet írt, kitartásra biztattak dolgozatomat illetően, amely, remélik, a jelenlegi rendszer könyörtelen és nyílt kritikája lesz, s erkölcsi támogatásukról biztosítottak.

Elvétve akadnak fajunkhoz kedvezően viszonyuló társaságok, amilyen ez is, bár a mód, ahogyan ügyünket képviselik, a zajos propaganda és a helyenként tolakodásnak ható buzgalom kifejezetten kedvem ellen való. Máskülönben jellemzőnek tartom, hogy a hüllők veszélyeztetettségének kérdése leginkább a Távol-Keleten hatott, ahol a sárkánygyíkokról szóló legendák a helyi folklórban betöltött központi szerepüknek köszönhetően a közgondolkodás szerves részét képezik. Itt nem, gyakori túlkapásaik ellenére ezért is kell megbecsülnünk ezeket a lelkes védegyleteket.

Arra kértek, nekik is postázzak majd egy példányt dolgozatomból. Az ilyen törekvések nyilvánosságot érdemelnek, írták még. Publicitást. A levélben F. úrnak szólítottak, ami a katalógusi nevem. Ezek szerint a körzeti gondozó értesítette őket.

Érdeklődésük voltaképpen nincs ellenemre, ezt nyíltan bevallhatom. Erkölcsi támogatásukra viszont nem tartok igényt. Miért nem azt írták, részvéttel szemléljük haldoklását, utolsó feljegyzéseit a Covent Gardenben elárverezzük, így legalább őszinte lett volna. A levélre természetesen nem válaszolok.

Délben ismét bejött a nővér, hogy huzatot csináljon. Rossz a levegő, mondta. Ezalatt persze azt értette, hogy büdös vagyok. Az ápolónővér köteles kedvesen és ud variasan viselkedni a bentlakókkal szemben, ezért használ ilyen kifejezéseket. Úgy teszek, mintha nem venném észre a képmutatást. A fintort, ahogy belép, az orr- és ajakrándulást még ő sem tudja leplezni. Elfordulok. Kölcsönös alakoskodás, személytelen gesztusok.

Miközben az ablakhoz ment, megkérdezte, ki írt. Valami tévedés lehetett, válaszoltam. A nővér továbbra is az ablakkilinccsel foglalatoskodott, ezért hozzátettem még: többen vagyunk nyilvántartva egy kód alatt, valószínűleg emiatt. A nővér erre azt felelte, a mai állapotok között az ilyesmi előfordul, mire én azt mondtam, sajnos. Ezután már nem szóltunk egymáshoz. A nővér egy porcelán-kancsóból friss vizet öntött itatótálkámba, összeszedte a reggeli maradványait és kiment.

Úgy döntöttem, egy-két napig szüneteltetem az írást, és megpróbálom rendezni gondolataimat.

V.

Tegnap itt járt a körzeti gondozó. Valószínűleg értesítették állapotom hirtelen romlásáról. Az állatvédő egylettel kapcsolatos sejtéseim egyébként beigazolódtak, mint megtudtam, időszakos közlönyükben a következő szám tartalmának ismertetésénél már be is harangozták dolgozatomat. Különös, de még csak nem is bosszantott a hír. A hüllők jelentőségéről és jelentéktelenségéről, ezt a címet adták neki.

A körzeti gondozó megkérdezte, mi erről a véleményem. Beszélgetéseink általában így zajlanak. Örökösen képtelen kérdésekkel zaklat, minden semmiség érdekli, hogy mi a véleményem erről meg arról, mit gondolok a leszbikus kapcsolatokról, gondoltam-e anyámra úgy is, mint nőre, megkívántam-e és ha igen, milyen formában, mit jelent számomra a tavasz illata és mit a hegedű hangja, vannak-e ürítési gondjaim, ilyesmik. S hogy most ez a cím.

Azt feleltem, nekem mindegy, a cím végtére is nem sokat jelent, de hogy hát végeredményben nincs ellene kifogásom, mire ő azt válaszolta, ezt azért meg kellene fontolnom, mielőtt a közlés mellett döntenék. Elmondtam hát, hogy mit gondolok erről az egészről. Ebbe neki nincs beleszólása, mondta, ő csak figyelmeztetni szeretett volna, hogy ilyen formában a cím feltehetően céltáblaként szolgálna, amiben alighanem igaza van, hiszen tulajdonképpen még abban sem lehetünk biztosak, hogy hüllők vagyunk. De hogy azért gondoljam még meg a dolgot, és ne felejtsem el azt sem, hogy számos nemzetközi tudós társaság és Akadémia kritériumrendszere alapján a hüllőkkel való rokonságunk minden kétséget kizáróan kimutatható.

Lehet, hogy igaza van, nem tudom. Megoldásként mindenesetre a félhüllő megnevezést javasolja, vagy a számára elfogadhatóbb emberszabású hüllőt, de mindkét megközelítés hiányos, ezért elvetem.

Ahogy gondolom, szólalt meg rövid töprengés után, végül is egyedül én döntöm el, mit írok le és mit nem. Arra azonban előre figyelmeztet, hogy várhatóan sokan érzik majd kényszerét éles hangú felhívásban fejezni ki tiltakozásukat a címben szereplő önkényes és „jogtalan" önmegjelölésem miatt, s áltudományos mutatókra hivatkozva komoly erőfeszítéseket tesznek majd arra vonatkozólag, hogy a lehető legrövidebb időn belül száműzzék fajukból (tiszta és nemes fajukból) a hozzám hasonló „illetlen betolakodókat".

Azt mondják majd, csak a tényekre kíváncsiak, semmi másra. A bomlásra. A hideg bőrre. A dögszagunkra. A fekélyekre és a nyálkás szánkra. A fájdalom nem tény, mondják. Csak arról beszéljek, ami van. A koponyáról, a szikéről, az agyról. S arról, hogy mit keresek még itt. Itt közöttük. S hogy a patkánymérget ismerem-e. Hallgatok. Nem mondom azt, hogy igen. Igen, ismerem.

A körzeti gondozó biztat. Azt javasolja, írjam le korábbi beszélgetéseinket. Ez. legalább tanulságos lenne, teszi hozzá. Nem tudom. Nem tudom, hogy valóban tanulságos lenne-e. És melyik beszélgetésünket? Vizeletmintám grafikonos eredményeiről, vagy rokonaim örvendetes ütemű szaporodásának okairól? Semmi közöm hozzájuk. Írjak le minden részletet, nógat. Az utat. Igen, ragyog fel, az ura is. A reálgimnázium épületét, a templomot, a lépcsőket, a hatszög alakú teret.

A templomnak neve is van: Szent Eucharisztia Katedrális. Ez az egyetlen magasztos dolog városunkban, ez a név. A téren mindenhol por, kő- és téglatörmelékek. Ha lehajlunk, barackmagok. A kavicssoron püffedt galambok és nesztelenül lopakodó girhes macskák, kidülledt bordákkal. A kövek között üvegcserepek, rozsdás halkonzervdobozok, a házfalak tövében elvétve kifakult fűcsomók és száraz, gazos cserjék, ágaikra akadt zörgő-zizegő szatyrokkal. Ha esik az eső, mindenhol sár és átható pinceszag.

Megmutattam a körzeti gondozónak. Azt mondta, jó, de a leírás önmagában semmit sem ér, s hogy próbáljam meg kitölteni a szavak közötti rést. Azt kérdeztem: reszketéssel? Nem feltétlenül, válaszolta, de azt már ő sem tudta megmondani, hogy hát akkor mivel. Csak annyit mondott ismét, félhangosan: nem feltétlenül.

VI.

Amit itt leírok, azt a kiszipolyozott agy mondatja velem, miközben labirintusnak tetsző tekervényekben próbál elrejtőzni a félelem elől, rohanva, megtorpanva és rohanva ismét. Sikertelen próbálkozás. Beszéde mégsem rendszertelen, zagyva locsogás, még ha utólag visszaolvasva annak tűnhet is.

Most például minden pillanatban beléphet a nővér. Hatot harangoztak odakint, onnan tudom. Elképzelem az arcát, öltözékét, hangját, az enyhe parfümszagot. Felkészülök tehát, előre számba veszek minden lehetséges jelenetet, mégis összerezzenek majd, amikor benyit. Csupaszon ülünk az asztal fölé hajolva és várunk.

A nővér, mielőtt kimenne, megkérdezi majd, van-e valamilyen óhajom. Naponta felteszi ezt a kérdést, s én naponta nemmel felelek. Nincs óhajom, nincs semmiféle óhajom. Elkapom a tekintetét, amint az üres papírokat fürkészi. „Remélem, jól halad", mondja. Válasz nélkül hagyom. Ha azt kérdezné, élek-e még, hinnék érdeklődésének, s azt felelném, igen. Csak éppen haladni nem haladok. Megrekedek két mozdulat között és úgy maradok. A tagolatlan csend, a tükör, és reggelente a nehéz fújtatások.

VII.

Szakaszonként ismétlődő szúrás a tarkón. Megpróbálok beszélni, az első, nehezen kigyötört hang után azonban feladom: a ketrecükben sorvadó szavak tehetetlensége. Végignézek szobám tárgyain, nem feledkezve meg az előző lakó által itt felejtett cipősdobozról sem a szekrény tetején. A dobozban – mert egyszer kinyitottam – műfogsor. Az anyag tehetetlensége. (Éles késsel felhasítani az arcbőrt és dinamitrudat tolni fel az agyba, a kéreg közepébe.)

Leülni az asztalhoz, visszaülni, felhajtani a terítőt, gondosan kisimítani a papírt, és elindulni lassan, fáradt józansággal vissza az elvárások felé.

Igen, talán ezzel kellett volna mindjárt kezdeni. Az elvárással, hogy a kín legyen kín. Kitapogatni a fejet a sötétben, felkattintani a villanyt és belenézni az arcba. Vagy szétfeszíteni a kitárt ablak miatt megtört árnyék lábait és meghágni, durván, sietve. A papírba csomagolt csonkot ilyenkor fotografálás végett célszerű koszos alsóneműk közé dobni. Úgy, papírostól.

Az alkony maradt még, az éjszakai út, a kandeláberek gyér fénye a házak mentén, s a hosszadalmas művelet, ahogy gondos körültekintéssel igyekszünk kikerülni még a tompábban megvilágított utcarészeket is, s a nehézkes mozgás távolról imbolygó, minduntalan meg-megálló feketeségnek tűnhet, és ahogy a tömlöcsötét kapualjakba fordulva megcsapja orrunkat a nőstények nyirkos combközének hívogató szaga, s mi kérdezés nélkül két lábra ágaskodunk, hogy ugrásszerűen feküdhessünk a puha, kívánatos tomporokra.

Valahogy meg kellett volna magyarázni a szükség okait, mert úgy hiszem, találtunk volna egyet s mást, igen, részletesen el kellett volna mesélni ezeket a menekülésszerű párzásokat, a hideg testek veríték nélküli közösüléseit, és a riadt némaságot közben.

A lihegés átalakulását kővé. Testünk és félelmünk egyetlen pontba összezárva, egyetlen végtagszerű cellába, jogerős ítélet alapján, megmásíthatatlanul. És mi hajszoltuk ezt, mint a holdkórosok, hogy legalább arra a rövid időre, amíg a hideg váladék lecsorog a combon és a térdnél összesűrűsödve lecsöpög a padlóra, elfeledhessük a szikét, elfeledhessük agyunkat, nyomorék apánk szégyenét és saját szégyenünket.

A sétának még nincs vége. Csak a tényeket, sürgetnek, semmi mást. Elébemegyünk hát a gyárnak, a mi faragott fejfa és márvány sírkő és fenyőkoszorús sírhant nélküli temetőnknek. Eltart egy ideig, amíg szemünk megszokja a raktárhelyiség félhomályát. Akkor kilépünk a napfényre, tenyerünkkel ösztönösen homlokunk felé kapunk, egyensúlyvesztés, majd megkapaszkodás a vaskorlát tartóoszlopába.

A pléhrakásoktól nem messze kis csoport áll félkört alkotva, izgatottak, szólásra biztatják apámat (apám ezek szerint nem halt meg), aki megköszörüli torkát és az illetékesek szíves engedelmével véleményt nyilvánítana. „Ez így tisztességes", mondja.

Majd összeráncolja szemöldökét, rám mutat és azt kérdezi: te a fiam vagy? Harsány, kirobbanó nevetés. Elkomolyodik, a félkörben állók is elcsendesednek. Háttal áll a napnak, az arcát nem látom tisztán. Azt mondja: „kötelességemnek érzem felhívni a figyelmedet néhány dologra, amely az általad oly... hogy is mondjam csak... misztikus színben feltüntetett halállal kapcsolatban alighanem elkerülte figyelmedet". Megtapsolják.

Apám szerint igenis köszönettel tartozunk a hatóságoknak önzetlen munkájukért, aminek elvégzése nélkül – gondoljunk csak bele! – micsoda visszataszító látványt nyújtanának a kanálisnyílások környékén, vagy nyilvános parkok sűrű bozótosai mellett szanaszét heverő, rothadásnak indult tetemek. S az égetés vitathatatlanul jobb („jobb és humánusabb is egyben"), mint a járványveszéllyel fenyegető hosszadalmas lebomlás.

A gyárról, úgy látszik, a gyár valódi rendeltetéséről semmit sem tudnak, arról, hogy magnéziumláng helyett csak húsmalmot kapunk. Most azt kellene mondanom: tévedsz, apám, nincs semmiféle kemence és olvasztó, csak ez az évente többezer tonna nyersanyagot feldolgozó üzem van, gigászi méretű kádjaival és fagyasztóival.

De nem mondom, hadd higgyék és féljék a tüzet, jobb így, mintha az őrlőgép teljesítményét dicsérnék, a pontos és precíz munka közben érvényesülő takarékosságot, ahogy külön lefolyón zúdul alá a zubogó-fröcskölő-kavargó és a végén habos vér, s a bőr és csont és húsmaradékot a hidraulikus prés faggyúszerű masszává sűríti, s az alumíniumdobozra courier-szabvány szerint nyolc betűt vés a gép: zselatin.

VIII.

A nővér délben bejött, hogy új íveket adjon. Azt mondtam, köszönöm, de már nem lesz szükségem rájuk. Erre megvonta a vállát – „magának kell tudnia" – és kiment. Bent hagyta a tálcát, rajta az uzsonnára kapott vaníliás kuglóf morzsáival.

Sötétedik. Kiömlött ánizslikőr illatát érezni.