A kertész álma

Egészen világos éjszaka. Szokatlan fények hömpölygése az uradalom földjein; a hantok fémesen csillanó hasábján megtörik ez a különös, hangtalan áradat. Az égen acélkék hályog telepszik meg, és a lombok sötét tömbjében felvillan a levelek ezüst fonákja. Tompult színükben derengenek a növények és a kinnfelejtett tárgyak, a falnak támasztott szerszámok. A hatalmas erdeifenyők, melyek a többi fától távolabb, a kertben állnak, méltóságteljesen magasodnak a környező házak fedele fölé. Az őszirózsák nappali tarkasága összemosódik, szürkén, hosszú rendben sorakoznak az ágyasokban. Egy tábori szék ott maradt a kerti ösvények egyikén. Kínos pontossággal kitaposott utak hálózzák be a virágokkal beültetett területet. Évről évre másképp alakul a kert bejárhatósága. A megfontolás és a véletlen együttes szerepe határozza meg az utacskák sűrűségét és szélességét.

A bokrokat zörgető szél meglebbenti a falakra aggatott kukoricacsövek csuhéját.

Két kutya tűnik fel a fenyőfák tövében, a fákat kerülgetik. Az egyik felnéz a gallyakig, a madarat kutatja, amely az előbb repült el onnan. Egymást szagolgatják, csörtetve jönnek a cserjék közt a ritkás avarban. Nem az uradalom kutyái, a faluból kóborolhattak idáig. Csak úgy zihál nagy, lompos testük az igyekezettől. Egy időre kettéválik útjuk, az egyik eltűnik a kerítés közelében, ahova már nem jut elegendő fény. Társa nem várja be, fától fáig lohol, gondosan vizsgálgatva a kérgeket. Távolabb bukkan fel újra. A másikhoz szalad. Ismét csak egymást szagolják, mintha megérezhetnék egymás tapasztalatait, melyeket külön útjuk során szereztek.

A kert az emberi szem számára egészében bejárhatatlan, csak szeleteiben pásztázhatja be a kíváncsi tekintet. A kerítésen túl a szántóföldek kezdődnek. A kastély szomszédságában cselédházak sorakoznak és a kertész háza. Mellette csenevész diófa. Aki ültette, bizonyára nem erre számított, lelki szemei előtt hatalmas diófa lebegett, amely bőségesen terem, hogy majd télire is legyen finom, olajos dió, amit jó illatú fával megrakott tűzhelyen megpiríthatnak. És ősszel majd sárguló lombja alatt savanykás bort iszik, és gyönyörködik benne. De a fa nyomorék maradt, bár termést hozott, még ha keveset is.

A kertész külön lakott a többi szolgálótól. Tanult emberként megérdemelte ezt a megkülönböztetett bánásmódot. Tőle függött, virulnak-e a kertben tavasztól őszig színpompás virágok, ő óvta az almafákat a tűzelhalástól, ő ügyelt a pázsitra. Itt élt, a felesége halála óta egyedül. A gyerekek közül a lányok mind cselédek voltak, a fiúk közül ketten odavesztek a háborúban, a többi más faluba tévedt feleséget keresni, és majd ott alapítanak családot, és lesz nekik is nyolc meg tíz gyerekük, mert itt minden szegény fiatalnak rengeteg porontya lesz, ha akarja, ha nem.

A kutyák megtorpannak, nyüszítésüket hallani, a földet szagolják, majd egymást. Egyikük kaparni kezd, aztán türelmetlenül kerülgetik a kis gödröt, amit pillanatok alatt sikerült kivájniuk. Orrukat a földbe dugják, nehogy nyomát vesszék annak a valaminek; most már mindketten kaparnak, testük durván nekifeszül, mozdulataikon látszik az izmok görcsös munkája. Időnként vakkantás hallatszik, prüszkölve fújják ki orrlyukaikból a megtapadt, sáros földet. Mozgásuk felgyorsul, idegesen forgolódnak a földhányás sarában. Erős mellső lábuknál hamarosan feltűnik és fémesen fordul ki a földből egy korong. Orrukkal bökdösve nyalogatják és óvatosan szájukba veszik.

A kertész egy visszatérő álom képeit látja. Az eseménysor mindig megszakad egy ponton, egy sejthető vég előtt. Úgy erezi, a befejezése folyton elmarad, bár nem tudja, milyen is lehet ez a befejezés. Csonka álma végén hiányt érez, valami űrt, ami még kitöltésre vár, mert így lesz kerek, így lesz érthető. Tovább kell képzelni az elképzeltet. Kíváncsiságot érez önmaga alkotása iránt, álma iránt, melynek ő szövi a szövetét, mégsem ismeri egészen. Válaszokat vár kérdéseire, de ezeket a válaszokat csak ő adhatja meg saját magának. Egy személyben várni a hírt és betölteni a küldönc szerepét. Játék velünk.

Az álom során egy utca közepén ácsorog. Terebélyes platánok szegélyezik az utat. Nyár van, kellemes meleg idő, a kövezeten árnyékok játéka. Kihalt minden, senki sem jár az utcán, csupán valaminek a távolléte van jelen. Valaminek, ami majd nemsokára megérkezik. A távolt nézi, a pontot, ahol a fasor véget érni látszik. A távolságot lehetetlen megállapítani, a fürkészése megerőltető. Szeme fáradt, száraznak érzi, a pislogás fájdalmat okoz, kialvatlanul hunyorog. A kicsikart könnycseppeken megtörő fény és szempillái különös formákban láttatják vele a környező térséget.

Télikabátban, zsebre tett kézzel áll. Mégsem érez elviselhetetlen hőséget és nem is furcsállja, hogy nyáron téliesen öltözött fel. Néha önmagát is látja, amint áll és maga elé bámul. Ez a látószög nagyon szokatlan. Alig valamivel az út felett van az a pont, ahonnan az eseményeket szemléli. Csak ilyenkor veszi észre, hogy még fiatalember, harminc körüli lehet csupán. Egészében mégsem tudja magát azonosítani önmagával. Sosem volt ilyen magas.

Aztán feltűnik a távolban egy alak, később mind kivehetőbbé válik. Egy gyerek közeledik feléje az úton. Kisfiú. Arca egykedvűségről árulkodik, valószerűtlen komorság ül ki a homlokára. Kissé pufic. Nyakig begombolt télikabát van rajta, fején kötött sapka, nehézkesen mozog ormótlan csizmájában. Nem ismeri ezt az arcot, sosem látta még. Nem lehet tudni, vajon az ő távolléte volt-e jelen az álom kezdetén vagy egészen másvalakié. Esetleg olyané, aki sosem érkezik meg, de helyét kitöltheti bárki, és hogy ki, az álldogáló szempontjából

teljesen közömbös. Nem lényeges, ki csinál a megérkeztével, utólag, valakiből várakozót. De ez történik, minden más elfeledhető. Az utcán ő van csak és ez az ismeretlen gyerek. Az esemény történik, kiválasztódott az egyetlen lehetőség, most már ez az egyetlen lehetséges feloldás. Valami történik. Visszavonhatatlanul.

A kisfiú egyre közelebb ér hozzá, majd pár lépéssel előtte megáll. Egymás arcát fürkészik, a kisfiún az érzelmeknek semmilyen nyoma nem látható. Egykedvűen néz. A tekintete ugrándozik csak. Csak ez a mozzanat árulkodik valamilyen bizonytalanságról, ha erről itt szó lehet. Ő zavartan áll, kérdések tolulnak fel benne. Megválaszolatlan kérdések, melyek el sem hangzanak. Néma kíváncsiság. Arcizmai megfeszülnek, fáj, de ellazítani mégsem képes őket. Ilyenkor néha még kívülről is felvillan kettejük látványa. A gyerek közelebb lép. Arcán lehetőségei sejlenek fel egy kifejezésnek, amely még várat magára. Egy arctalan arc jellegtelensége fedi el egyelőre a percben rejlő változást. Még várat magára ez az arc.

Az álomnak itt szakad vége.

A kertész felriad; héjukból kipattanó diók pottyannak le az udvar sötétjébe. Némelyik a ház tetején koppan, útját keresve gördül az eresz mentén, onnan hull a földre.

Szokatlanul sokáig aludt, ezen ő is megdöbbent, de különös mód fáradt volt, ólomsúlyúnak érezte a testét, mintha hosszas gyaloglásból tért volna meg és szemernyit sem pihent volna. Nehezen kászálódott ki az ágyból, és még sokáig ült a maga alá gyűrt paplanon. Nézte a padlót. Bosszús szeretett volna lenni kései keléséért, szégyenkezni, amiért ilyen illetlenül sokáig ágyban maradt, hisz világéletében korán kelt, így nevelték és a munkája is hozzászoktatta. Rákényszerült az évek során. Szégyent mégsem érzett, nem haragudott magára, és hogy most csak ült az ágyon, azzal sem tudta magát felhergelni. Inkább valamiféle elégtételt érzett, ez a közöny a személyes, vértelen bosszúja volt.

A szobában egy jól fejlett hím szúnyog verdesett, kimerítő igyekezetében teste hozzáverődött a falakhoz. Néha megpihent a plafon egy pontján, kinyújtva törékeny, hajszálnyi lábait és kiterjesztve finoman erezett szárnyát. Ilyenkor kellemetlen zizegése elhallgatott. Bizonyára még este engedhette be véletlenül az ajtón, aztán meg elbújhatott, hogy eddig nem vette észre – gondolta magában a kertész. Keresni kezdte szemével, végigvezette tekintetét a plafonon és a szoba falán, a csend helyét kutatta, ahová leszállt ez a parányi, ártalmatlan szörny. Az ajtókereten pihent. Máskor már rég agyoncsapta volna, de most mérlegelt, és ez is új volt, ez a mérlegelés, ez az önmagával folytatott furcsa és hasztalan párbeszéd. Nem tudta, miért, de most valamiért mégis sajnálni kezdte. Miért is bántaná a kelepcébe került állatot – morfondírozott magában.

Lábával kitapogatta a hideg padlón a papucsát. Ráerőltette, és nyöszörögve felkelt a széttúrt ágyból. A szúnyog újra búgni kezdett és zavaros köröket írt le a plafonon. Az ablakhoz állt, kinézett a kertre. Újabb dió koppant a háztetőn, majd lepottyant a csatornába. Egy friss földtúráson akadt meg a szeme a kert fái közt.