Archleb Levicky Dániel és Upor Tonuzaba bemutatják bemutatják az AUA és ATUA című, az elmúlásról szóló regényt

He lives inside my mouth...

– Semmi új. Minden folyton ugyanaz. Most nem a kajára mondom... – mondta Hurga, megtörölte a száját, ivott egy pohár friss kútvizet, és nagyot sóhajtva, kényelmesen hátradőlt székében. Kecskehúst evett krumplival. Nem is szerette annyira a kecskehúst, viszont szeretett nyilvánvaló módon ellenkezni. Az őrökről nagyon jól tudta, hogy nem eszik meg a kecskéket, mert azok szinte totemállataik. És mivel néhai őr volt, ez részéről egyfajta ellenkezésnek számított.

A nő, akivel most lakott, nagyon jól főzött. Mégsem dicsérte meg az ételt. Egyrészt amondó volt, jól látható szavak nélkül is, hogy valami tetszik-e neki vagy sem, másrészt egyre jobban eluralkodott rajta egyfajta felsőbbrendűségi tudat.

Hurga feladta őr szerepét és csatlakozott a városka civil lakosságához, akik tisztelték és féltek tőle. Előtte egyike volt a legjobb őröknek, náluk szerzett tudását, tapasztalatát pedig magával hordozza. Erősebbnek, ügyesebbnek, agyafúrtabbnak érezte magát az átlag embernél, és részben igaza volt. Az őrök, hogy feladataiknak eleget tehessenek, állandó testi és lelki edzésben tartották magukat. Igyekeztek az összes érzéküket maximálisan felébreszteni és működtetni, gyors és egyszerű megoldásokat találni különféle helyzetekben, és közeiharci edzettségük is figyelemreméltó volt. Hurga pedig büszke volt évek kemény munkájának gyümölcsére: a testére és az eszére. Feladta kötelezettségét, mint őr, mert többé nem látta értelmét, nem érezte szükségét. Elcserélte az őr szerepét a városka értelmezte jólétért. Megutálta az őröket. Az őrök szemében áruló volt. És az árulóknak halál jár.

A lappangó halál Hurgát talán kevésbé nyugtalanította, mint a többi szakadár őrt, hiúsága felerősítette benne a hitet, miszerint ő túl jó ahhoz, hogy elkapják. Nagyon is jól ismerte, milyen kegyetlenséggel bánnak el az őrök az őket megcsalókkal. Maga is, még mint elismert őr, jó néhány árulót intézett el. Szinte hihetetlen türelemmel és ügyességgel lehetett csak megoldani ezt a „problémát", ahogy ezeket a szinte rituális gyilkosságokat valaha ő maga nevezte el. Az elméletet is ismerte: az idő a gyilkos jobb keze, idővel mindenki figyelme és felkészültsége alábbhagy; és ismerte azt a taktikát is, hogy intim pillanatokban kell meglepni az áldozatot.

A legtöbb ellenséget fontos életszükségleteik kielégítése közben érte a halál. Az utóbbi időben a városban több ember halt meg erőszakos halállal ürítés, evés vagy szeretkezés közben, mint nyílt fegyveres összecsapásokban. Hurga mindennek ellenére bízott magában. Figyelmesen járta végig házát behatolási nyomokat keresve, estefelé pedig még jobban fülelt és összpontosított.

Most is, vacsora után, körbejárta a házat, majd elégedetten indult a vécére. Leült az ülőkére és átadva magát a kellemes szükségletnek, még átvillant az agyán, hogy nevetséges lenne, ha őt, Hurgát, pont szarás közben kapnák el. Nem volt nevetséges. A vécécsésze belső peremére erősített rugós, kétélű fémkampó-pár a test súlyának hatására kifelé vágódott, és csontig hatolva mintegy odaszögezte Hurgát. Ezzel egyidejűleg fentről fojtogatva megemelte egy nyaka köré csúszott dróthurok, és két éles kés hasított mélyen a vállába, mozgásképtelenné téve ezzel karjait. A hurok miatt tehát a kampók és kések okozta szörnyű fájdalom ellenére sem tudott kiáltani. Így, két irányba húzva, hörögve, tehetetlenül rángva nézett szembe a falról leereszkedő Martinnal. Megismerte, annak ellenére, hogy fekete és kék festékkel volt bekenve az arca. Támadója hang nélkül huppant a földre, és szó nélkül nézte a szenvedő Hurgát. Csak szeme sötét csillogása jelezte, önként vállalkozott erre a feladatra. Nyújtózkodott, tegnap este óta rejtőzködött a plafonra erősített köteleken. Martin, aki napokon át figyelte kívülről Hurga házbiztonsági rutinját, rögtön azután mászott be az ablakon, hogy a házigazda kilépett a leellenőrzött vécéből. Eltüntette behatolásának nyomait és a raktárként szolgáló polc fölé erősítette keresztbe kötött köteleit, amelyeken összehúzódva várt. A kampókat, melyek rugóit Hurga súlyára állította be, körülbelül akkor szerelte az ülőkére, amikor Hurga éppen kecskehús vacsoráját fogyasztotta.

Most csak állt és nézett Hurgára, aki azt hitte, Martint csupán a szadista élvezet vezeti. Pedig Martin valójában azt várta ki, amíg a test a nehéz sebek hatására megadja magát, és nem kell ellenállásra számítania. Odalépett a nemrég még büszke Hurgához, és lassan, de biztos kézzel lejjebb húzta a vallókba beszúrt késeket. Az izmok megnyíltak, a vér Martinra és a falakra is spriccelt, Hurga pedig a tőle és a torkába vágódó drótoktól telhető legnagyobb hangerővel nyögött.

Martin a vérrel a szemközti ajtóra írta: SAJNÁLOM. Lassan írt, vissza-visszalépve Hurgához, hogy újra sebébe mártsa kezét. Aztán odaguggolt Hurgához és várta a reakciót. Egy áruló ismét elárulhat. Megadja magát? Kegyelemosztásról volt szó. Hurga nyüszítve rázta fejét. Ah, hű az elveihez... Martin erőteljesen belenyúlt a vállon ejtett sebbe, és két széles csíkkal áthúzta a feliratot. Odalépett Hurgához, előhúzta kését és a szájánál körbevágta az arcát. Ezt a kegyetlen sebet „utolsó mosolynak" hívták.

A hörgés gurgulázásba fulladt. Övtáskájából két éles bambuszdarabkát vett elő, és átdöfte velük Hurga két ujjal megfogott és kinyújtott szemhéját. Rövid ideig várt, majd egy rántással meghúzta a dróthurkot. Tompa reccsenés hallatszott és a habos vért ontó nyitott arcú fej lehanyatlott. Kiszabadította a fejet a hurokból, majd áldozata levágott nemi szervét helyezte bele a hurokba, szemmagasságba. Gondolni kellett azokra is, akik megtalálják Hurgát.

Martin két-két ujjával véres csíkot húzott az arcára, majd rövid fülelés után kiugrott a ablakon és gyorsan, kis lépésekkel végigfutott a házak mentén az erdőig. Visszafordult, Hurga házában nem égett fény. Bár nem szívesen ölt, bosszúvágya jól lobogó tűz volt. Néhány óra múlva mindenki tudni fogja, itt jártak az „állatlelkűek", ahogyan a városiak nevezték az őröket. Az állatok nem kínoznak, gondolta Martin. Pedig amúgy igaz ez a megnevezés.

And though we walk into the night, we won't lose you out of sight...

Dániel belépett az előszobába, lerakta hosszú köpenyét és elindult a szoba sarkába, hogy leüljön kedvenc, vastag ülőpárnájára. A fekvő medve méretű ülő- és heverő alkalmatosság előtt masszív faasztal állt. Leült, és tenyerébe támasztotta a fejét. Már fájt, úgy kavargott benne minden. Előző éjjel azt álmodta, hogy embereket szúrt agyon egy nagyon rövid pengéjű késsel. Teljes erejéből kellett beléjük vagdosnia a kést, és közben nézte a meglepett, könyörgő, néma arcokat. Aztán valaki odalépett hozzá, és azt mondta: – Ugyanazt csináljátok: fehérek vagytok és gyilkoltok! – Dániel odanézett és csak annyit mondott: – Kuss! – aztán tovább ölt. – Nem értesz semmit. Nem érted az egészet – mondta magában. Fura egy álom. Most meg fáj a feje. Hüvelyk, mutató és középső ujját egymáshoz támasztva nekinyomta őket az orrtövéhez. Ez segíteni szokott. Olyan volt, mintha megnyitna egy kanálist: ujjain, mint valamilyen kapun folyt ki agya sötét, folyékony tartalma. Apró világoszöld alakzatok hihetetlen sokasága villant fel becsukott szeme előtt. Gondolat-darabok? Én-darabok? Kiürül végre az agya vagy csak felfrissül benne minden alakzat?

Dániel hátradőlt, elvette három ujját az orrtövéről és mélyeket lélegzett. Aztán kinyitotta a szemét és észrevette az asztalra helyezett emberi hajköteget. Körülbelül harminc centi hosszú, dús hajzat volt, piros vászoncsíkkal összekötve. Lassan felemelte, alatta vékony bőrcsíkra felfűzve egy pár férfihere feküdt. A haj Martiné. Tehát Hurga nincs többé. Dániel tudta, hogy Martinnal most akár hónapokig sem látják egymást.

Egy régi, magányos harcosról szóló legenda kelt életre az őrök között, Martin azt követte. A Bosszúállóról szólt a legenda, aki időről időre előjön erdőbeli rejtek- és lakhelyéről, hogy ellátogasson az emberek közé és megöljön valakit azok közül, akik miatt bosszúvágy ég benne. Miután megölte ellenségét, kopaszra nyírja a fejét és elbujdosik a hegyekbe, hogy békét leljen önmagában. Eggyé válik a természettel, lelkét igyekszik megtisztítani az ölés bűnétől és az ölés vágyától. De nem felejthet és nem tud megbocsátani. Így, amikor újra megnőtt haját a hegy tetején állva lobogva fújja a szél, ismét indulnia kell. Kiáltását messzire elviszi a szél, és az emberek egypár éjszakán át nem alszanak nyugodtan. A Bosszúálló láthatatlanul és hangtalanul jött és ment, véres hullákat hagyva

maga után. Sokszor próbálták már kelepcébe csalni, túlerővel legyőzni, de szinte semmi esélyük nem volt: soha nem tudhatták, ki a következő célpont, sem azt, mikor csap le rá a Bosszúálló. Azonkívül a harcos edzett volt, akarata vitte előre és figyelme csak célja elérésére összpontosult, míg az emberek gondolkodását megbénította a félelem és elvakította őket a tehetetlen düh.

A Bosszúálló legyőzhetetlennek tűnik az emberek szemében, idővel egyfajta erdei istenség, mitikus alak válik belőle, aki pedig igencsak eleven, amikor visszatér és újabb áldozatot vesz az emberek közül. Amikor a városba érkezik, észrevétlenül elvegyül a tömegben, mosolyogva kér és kap kóstolóba gyümölcsöt a piacon, sétál a tereken, útmutatást kérve a járókelőktől egy-egy érdekes emlékmű felől. Felméri a terepet, megkeresi következő áldozatát és kigondolja, hogyan öli meg. Akár napokig is lézeng a városban, mire az emberek egy kicsit megnyugszanak: fülükben már nem visszhangzik olyan erősen a hegyekből hallott ordítás. Azután lecsap és azonnal távozik. Martin tehát most magányos útra indult.

Dániel a heréket odavitte a szoba hátsó részében lévő kéménynyíláshoz és kampóra akasztotta, a többi közé. Csak oda kellett képzelni a volt tulajdonosokat, és szinte teljes volt a szakadár őrök galériája. Nem voltak sokan, de mind fájó emlék volt Dániel számára. Egykori közeli társairól volt szó, akik megcsalták őt is, az őröket is, azt is, amiben hittek. Amikor a katasztrófa-korszak tetőzött, és az emberiség addigi életformája, gondolkodása romokban hevert, azt, amiben hittek, az ember további létezése szempontjából az egyedüli járható útnak vallották.

Valaha hittek abban, hogy lehet élni egymás közt és a természet más teremtményeivel békében, csalás, lopás, gyilkolás nélkül, pénz nélkül és haszonkeresés nélkül. Önként döntöttek úgy, hogy ezért a vízióért fognak harcolni, és életükkel, tetteikkel utat nyitnak az utánuk érkezőknek a harmóniához. Később, szintúgy önként, úgy döntöttek, hogy megtagadják az eszmét és az életformát. Gyakran egyenest néhai társaik ellen fordultak, kihasználva náluk szerzett tudásukat, tapasztalatukat. Segítettek a rossznak, és ezért az őrök filozófiája szerint csak a rossz térhetett vissza hozzájuk. Őr formájában.

Messziről érkezett herék is voltak: néhány áruló abban reménykedett, ha messzire menekül, megmenekül. Az árulókat azonban sokkal nagyobb hévvel és elkötelezettséggel üldözték az őrök, mint a többi gonosztevőt. Sokkal nagyobb, bár másfajta düh kísérte őket, mint amikor egyszerű ellenfeleket, „bűnösöket": olajvállalatok vezérigazgatóit, hadseregek főnökeit vagy drogkereskedőket indultak „felelősségre vonni".

Szóval Hurga, a nagy Hurga, most itt lóg, jelképesen – gondolta Dániel. Hurga mindig cinikus alkat volt, cinizmusa végül is mindig az őrök ellen irányult, bár többnyire humoros formában. Lehet, hogy több volt benne a gonoszság, mint az elkötelezettség. Ez a veszély nem csak a hadseregekben áll fenn, az őröknek is szembe kellett ezzel nézniük. Dániel, mint az őrök vezetője, jól megválogatta, kit fogad el. De mivel ő sem Isten, téved, mint bárki más, nem beszélve arról, hogy az emberek változnak. Hurga a maga idejében kemény és kitartó őr volt, egyike a legbátrabbaknak és legügyesebbeknek, de agresszivitása féken tartást kívánt. Dániel sokszor próbálta békés gondolatokra terelni Hurga figyelmét, de ő azok közé tartozott, akik nem bírták sokáig, ha fegyveres akció helyett kecskékre kellett vigyázni, vagy a gyerekekkel ismertető sétákra járni az erdőbe.

Egyszer régen, egy gyermekekkel való foglalkozás során Dániel arra lett figyelmes, hogy Hurga mesélni kezd a kicsiknek. Feltűnés nélkül közelebb ment, hogy hallja a mesét. Hurga maga köré gyűjtött néhány 7–10 éves gyereket, de néhány szülő is odaült a gyerekek mögé. Hurga először lassan végignézett hallgatóságán – szemében elégedettség és furfangosság –, majd belekezdett a mesébe.

Történetében egy bűnözőt üldöznek a rend őrei. Napokon át kergetik, hegyeken, erdőkön, folyókon át rohan, bujdosik. Üldözői elkeseredetten követik, fegyvereik, kutyáik vérre éhesek. Ott, ahonnan mindnyájan jönnek, a menekülő rabolt és ölt. Néhányuk felesége és gyermeke is áldozatául esett. Így dühük és bosszúvágyuk érthető, üldözésük jogosnak mondható. Már-már utolérik a bűnözőt, amikor az egy magányos erdei házikóra talál, utolsó erejével bekopog, és kegyelemért rejtekhelyért esdekel. A házban egy idősebb házaspár él gyermekeivel. Az apa nyit ajtót, megesik a szíve a tépett, halálra gyötört emberen. Beengedi, leveszi róla szakadt, véres ingét, kirohan a közeli patak partjához és bedobja a ruhadarabot a vízbe. Visszaszalad a házba és gyorsan bereteszeli az ajtót. Az idegent az éléskamrába rejti, hogy az étel szaga megtévessze a kutyákat. Nem tart sokáig és megérkeznek az üldözők. Körbeállják a házat, kutyáik vadul csaholnak. Bezörgetnek az ajtón:

– Kérem, nyissa ki!

Az apa résnyire nyitja az ajtót, kezében fuvola:

–   Tessék, éppen zenélünk egy kicsit a feleségemmel és lányaimmal, tudják, ebéd után jól esik egy kis kellemes zene... Miben segíthetek?

–-   Nem látott vagy hallott errefelé szaladni egy szakadt ruhájú férfit? Tudja, bűnöző, és már régóta menekül az igazságszolgáltatás elől.

–   Nem voltam kinn reggel óta, és hallani nem hallhattunk semmit, mivelhogy zenélünk, ugyebár... De bejöhetnek körülnézni, ha gondolják. Beengedhetünk egy kutyát, az biztos megtalálná, ha maguk nem hinnének nekem és természetesen, ha itt lenne az, akit maguk keresnek.

Ekkor izgatott kiáltások hangzanak fel a patakpartról, az üldözők megköszönik a segítséget és sietnek megnézni a vízben egy kiálló faágra akadt inget. Az apa visszareteszeli az ajtót, majd, miután a csaholás elhalkul, előszólítja a rejtőző embert. Megmosdatják, ellátják sebeit, és asztalhoz ültetik. Az idegen nem győz hálálkodni, a mennyekig dicséri a valóban finom eledelt – nem is csoda, hiszen azt sem tudja, mikor evett utoljára meleget. A gyerekek érdeklődve figyelik, amint az idegen elnyűtt ábrázata a sok finomság és a pihenés hatására kisimul és megnyugszik. Este gyertyafény mellett mesét olvas fel az idősebbik, tízéves kislány. Hétéves húga, szülei és az idegen figyelmesen végighallgatják a mesét és a végén megtapsolják. A szülők lefekvés előtt puszit adnak a lányoknak. Az idegennek egy kicsi, de kellemes szobában medveszőrmét terítenek a heverőre, majd jó éjszakát kívánnak. Az idegen sokáig nem tud elaludni, alig tudja felfogni, hogy milyen szerencséje volt. Megmenekült üldözői elől, végre kipihenhette magát, jót evett. Hálával gondolt a családra, majd álomra szenderült a puha szőrmén.

Reggel, amikor felébredt, a konyhában megkereste a legnagyobb és legélesebb kést, majd bement a házigazdáék szobájába és sorra elvágta a még alvó család minden egyes tagjának a torkát.

–   Dániel, micsoda ember ez a Hurga?! – kiáltott felháborodva az egyik szülő, rémülten igyekezve elráncigálni gyermekét a romlott ember közeléből.

–   Az egyik legjobb emberem – mondta rosszallóan mosolyogva, kezét széttárva Dániel. Hurga boldogan mosolygott, majd azt mondta: – Soha nem hazudnék nektek, gyerekek, egyszerűen tudnotok kell az igazat...

Most Dániel ujjai között forgatta Hurga még ki nem száradt heréit: – De igen, hazudtál... Hazudtál, és ezért vagy most itt a kezemben. A meséd jó volt, de véres vége lett. Sebaj, ideje vacsorázni.

Shoot, shoot, shoot motherfucker, shoot here and the world gets smaller...

Podyep Csvahtli, Dániel apja annak idején egyfajta fegyveres természetvédő csapatként alapította meg azt a szervezetet, amelyből később az „állatlelkűek" mozgalma kialakult. Az „őrök" fogalmat még Podyep adományozta, amikor kihirdették ellentmondásosan erőszakellenes programjukat. Fia, a jónövésű, ügyes fiú apja erőszakos halála után vette át a vezetést.

A katasztrófa-korszak elején még mindenki azt hitte, elég úgy csinálni, mintha semmi sem történne, és akkor tényleg semmi sem történik. Rövid idő múlva mindenkinek rá kellett ébrednie, hogy ez nem igaz. Szédületes gyorsasággal bomlott le az emberiség diadalmas civilizációja, összes bámulatos vívmányával, technikai csodájával együtt.

Megszakadtak a kommunikációs vonalak, megszűnt a távolba való utazás lehetősége is, az egyes városok, települések magukra maradtak. A nukleáris és vegyi szennyezés hatására nagyon sok állat- és növényfaj pusztult ki, illetve változott meg teljesen. Szörnyű idők voltak, az emberiség jelentős százaléka pusztult el hatalmas járványokban, orvosi ellátás hiányában, természeti csapások, egymás közti háborúskodások következtében. Az, amiről évtizedeken át hiába „papoltak" a környezetvédők, az amerikai őslakosok vagy akár a science fiction-szerzők, bekövetkezett és pusztító tornádóként tombolt végig a Föld felszínén. Utána romok, hullák és porfelhők maradtak az egykor kényelmet biztosító emberi civilizációból.

Néhányan életben maradtak. Köztük néhány őr. A bekövetkezett káoszban azokhoz tartoztak, akik elsőként tudatosították a fennálló helyzetből következő lehetőségeket. Az ember természetes harmóniához vezető útjából elgördült a legnagyobb akadály – a saját maga alkotta civilizáció.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a Föld többi részén még esetleg élő emberekkel nem fognak tudni kapcsolatba jutni, hacsak nem gyalogolnak el valamelyik másik városba. Az őrök Dániel Csvahtli vezetése alatt (aki ekkor vette föl a neki nagyon tetsző Jacob nevet egy olyan francia színésznő, Irene Jacob után, akinek egy filmjét sem látta – lévén hogy filmeket akkor már nem lehetett nézni –, csak megtetszett neki egy fényképen) megkezdték küldetésüket. Ehhez tartozott megmenteni azokat a növényeket és állatokat, amelyeket még meg lehetett, de az is hogy elegendő mennyiségű és fajtájú élelmet biztosítsanak a megmaradt és új életet kezdeni akaró lakosság együttműködésével.

Akik pedig bűnözőkké váltak, azaz megpróbáltak mások kárára előnyhöz jutni, hatalomra szert tenni, eleinte azt hitték, az őrök nem komoly ellenfelek kezdők és könnyen eltávolíthatók, illetve megvásárolhatók. Nemsokára azonban rá kellett jönniük, hogy ezek az emberek százszor határozottabbak és kitartóbbak náluk, és nem érdekli őket a pénz. A város méreteihez és az életben maradottak számához képest irdatlan háború kezdődött, amelyben egy idő után a bandák egyeztetni kezdték az őrök ellen indított támadásaikat, és a helyzet az őrök szemszögéből nézve kezdett rosszra fordulni. Ekkor azonban Dániel stratégiát változtatott, és az őrök az eddigi többé-kevésbé nyílt, fegyveres összecsapásokkal szemben a szétszórt, csendes, legtöbbször egyéni bevetéseket kezdték alkalmazni. Ez lett az alapja későbbi sikereiknek is.

A „nagy fegyverű", „nagy férfiakat", akik lenézték őket, és úgy érezték, győztek, szeretkezés, szarás, alvás közben egyenként kapták el. Kegyetlenek voltak, és áldozataikra nem volt kellemes ránézni, és az erőviszonyok hamarosan megfordultak. Az őrök győztek, de nem bízták el magukat és figyelmesek maradtak. Élesek voltak, mint egy szamurájkard, és nagyon vigyáztak arra, hogy ne tompuljanak. Az őr élete és munkája egy és ugyanaz a folyamat, mondogatta Dániel az újaknak, akik sokan jöttek, kevesen maradtak. Ez patetikusan hangzott, de csak azért, mert hazugságokkal és álmeggyőződésekkel teli világban hangzott el. Aki maradt, azért maradt, mert látta, ezek az emberek élik mindazt, amit mondanak és mert ő is szeretné ezt tenni.

A bandákkal való leszámolások ideje volt ez, véres idők: véresebbek, mint valaha is azután. Podyep Csvahtlit, aki már nem volt a legfiatalabb, fényes nappal lőtték le a saját fia mellett. Valaki várta őt, amikor Dániellel sétáltak a külváros egyik utcáján. Hirtelen lövések dördültek. Podyep hasán nagy lyuk tátongott és ömlött belőle a vér; fia átdobta egy alacsony kerítésen, majd utánaugrott. Amikor hozzáguggolt, apja már halott volt. Nem suttogott, mint a filmeken, nem árult el utolsó titkokat, nem mondta: szeretlek, azt sem: bosszulj meg... Nem kellett mondania.

Dániel fogait öszszeszorítva a lövés irányába nézett, ahol egy alacsony ház ablakában diadalittasan ordítozó fegyvereseket látott. Jobb kezének apja vérétől csöpögő két ujjával lassan csíkot húzott behunyt szemén keresztül, homlokától az álláig. Óvatosan hozzálapult a kerítés falához, kardját és kését előhúzva. Nemsokára léptek közeledtét hallotta, majd fegyverek kibiztosításának hangját. Ketten voltak. Dániel összpontosított. Egyikük óvatosan átemelte lábát a kerítésen, míg a másik még egy pillantást vetett az utca két végébe, hátha őr közeledik. Dánieltől fél méterre lépett le a láb a fűre. Guggolva odaugrott, bal kezében lévő késével felállva a torkán keresztül fejbe döfte a belépőt és kardjával széles ívet leírva vállával egyetemben levágta az éppen odaforduló másik fegyveres fejét, majd újra lebukott. Dühös kiabálás és gépfegyverropogás hangzott fel a szemközti épületből. A golyók felszaggatták a halottak testét és a kerítést, de Dániel már nem volt ott.

Óvatosan megkerülve a háztömböt, az épület mögé került. Gyors helyzetfelmérés után úgy döntött, hogy bemegy, elrejtőzik és a sötétből nyúl ki értük. Az első lépcsőforduló megfelelő hely volt, megfelelőnek kellett lennie: fentről már gyors léptek és közeledő veszekedés hangjai hallatszottak. – Még kettő – gondolta Dániel. – De lehet, hogy fent is maradt valaki. Meglátjuk. Leguggolt a falkiszögelés mögötti sötétbe. Két, fegyverét maga előtt tartó ember jött le a lépcsőkön. – Elég közel mennek egymáshoz, pont jó... – Dániel elengedte maga előtt az elsőt, majd ordítva a pont elé lépő embernek rontott, vállával a falnak lökte, közben kardja széthasította az elöl haladó hátát. Visszafelé lendülve kardja markolatig hatolt falhoz szorított ellenfele mellkasába. Ellenőrizte, halottak-e, majd vigyázva elindult felfelé.

Fent nem volt senki, csak néhány puska, revolver és üres töltényhüvely hevert a padlón. Kinézett az ablakon, és megpróbálta visszaidézni a lövöldözés előtti pillanatokat. Igen, látta ezeket az embereket, mosolyogva beszélgettek az ablakokban, vidámak voltak, honnan a fenéből tudhatta volna, hogy meg akarják ölni?! Megtörölte, majd visszatolta kardját hüvelyébe, apja holtteste felé menet maga után vonszolta a házban megölt két embert is.

A kertbe érve felültette apját, hátát egy gyümölcsfának támasztva, hogy feje a kerítésnél magasabban legyen. Halkan beszélt hozzá, majd odalépett a négy holttesthez. Tizenhat kardvágás után az utcán hosszában lerakta a fegyveresek törzsét, lábát, kezét. Apja testét vállára vette, és a terebélyes vérpocsolyákban gázolva elindult hazafelé.

I will bury your god in my warm spit...

A „fegyveres időkben" Dániel apján kívül még egy számára fontos személyt veszített el. Kugga gyönyörű néger keverék lány volt. Fiatal volt, vad életet élt és bulikon töltötte szinte minden éjszakáját. A vasárnapokon kívül, mert akkor egész nap semmit nem csinált, csak pihent és gyümölcsöt eszegetett. A vasárnapban az volt a nagyszerű, hogy Kugga határozta el, melyik nap legyen az. A vasárnap tehát bármikor bekövetkezhetett. Mintha Kugga előre érezte volna, hogy az idő mint olyan nemsokára értelmét veszti.

Néha együtt töltötte valamelyik vasárnapját Dániellel, aki minden jel szerint szerelmes volt a lányba. Imádta nézni gyönyörű testét, arcát, szemét, szívesen játszott a hajával. Legalább annyira izgalmas volt Kuggán az, hogy Dánielhez képest annyira különböző érdeklődésű, beállítottságú és gondolkodású volt. Néha úgy érezte, nem is emberi lénnyel, hanem földönkívülivel társalog vagy osztja meg a csendet. Nem szeretkeztek soha. Dániel, mint őr, már úton volt az aszketizmus felé. Az is lehet, hogy Kugga nem találta eléggé vonzónak Dánielt. Vagy eléggé földönkívülinek. Ki tudja. Mindenesetre beszélgetni sokat beszélgettek. Kugga provokatív stílusa, kritikája, kérdései izgalmas beszélgetőtársat csináltak belőle. És még szép is volt. Dániel néha összehozta a többi őrrel, mert szerinte a szavakkal folytatott harc is fontos eszközük lehet. Kuggánál jobb szópárbaj-ellenfelet pedig nehezen talált volna. Sokan nem szerették Kuggát, mivel mindig megmondta a magáét, kivéve, ha tényekről kérdezték. Elvből is szívesen provokált, csak hogy figyelhesse a reakciókat. Szokása szerint nem tett különbséget komoly helyzet és viccelődés között. Ő mindig ugyanolyan volt. Komoly helyzetben ez nem volt túl ésszerű. Az őrök gyakran kérdeztek rá különféle általuk keresett emberekre, lévén, hogy Kugga a partikon már szinte mindenkivel összefutott. Ritka esemény volt, ha Kugga adatai alapján sikerük lett. A legtöbb őr egy kicsit rosszallóan nézett rá és egy kicsit csodálta.

Lehet, hogy a drogok hatására volt ilyen, amelyekkel a bulikon tömték magukat, de Dániel szerint Kugga természetében rejlett a dolog. Nem is tudta, tulajdonképpen miért kedveli a lányt, ha ilyen őrült. Valójában azért kedvelte, mert amikor kettesben voltak, nagyon kellemesen érezte magát. Az a néhány óra, amikor Kuggával háton fekve sütkéreztek a napon, és szőlőt, narancsot ettek a ház mögött, Kugga kertjének puha füvén: igen, lehet, hogy ez a néhány óra segítette át Dánielt azon a sok szörnyűségen és irdatlan mennyiségű figyelemösszpontosításon, amelyekkel az őrök fiatal vezére nap mint nap szembetalálta magát. Dániel varázslónőnek nevezte Kuggát. Kérésére a közös vasárnapokon Kugga néha afrikai színes vászonkendőbe burkolózott, és nehéz ezüstékszereket viselt, hogy jobban megfeleljen ennek a titulusnak.

Minden őrnek volt valamilyen titkos „paradicsomkertje", olyan helye, olyan környezete, közeli embere, ahol és akivel kikapcsolódhatott, feltölthette huszonnégy órán át keményen használt elemeit. Sokan közülük soha nem tudtak teljesen kikapcsolni, folyton pergett az agyuk, nem felejthették saját taktikájukat: a pihenés, figyelemcsökkenés teszi az embereket könnyű prédává. Őrnek lenni sosem volt könnyű. A későbbi árulók közül néhányan azért hagyták abba, mert nem bírták idegekkel. Akkor még nem büntették az őrök az önként kilépőket, leszámítva azokat az eseteket, amikor a volt őr segített az őrök ellenségeinek. Kérdéses, hogy a Dániel agya mélyén állandóan szóló figyelmeztető csengő mennyivel szólt halkabban, amikor Kuggával volt. Egyik őr sem felejthette a társait, akiket saját fegyvereikkel, pihenésük alatt öltek meg ellenségeik. De ha akkoriban megkérdezik Dánielt, írja le, merre van a híres, békés Paradicsomkert, Kugga címét adta volna meg, a citromfák alatti füves kerthez vezető út pontos leírásával.

Egy nap Dániel néhány emberével egy drogárusító banda utolsó megmaradt tagját, a véres kezű „Furfangos" Adipo Kwarait üldözte. Az utcán találkoztak Kuggával, futtában megszólították.

–   Nem tudnád idevarázsolni Adipot, néhány órája szem elől tévesztettük – kérdezte Dániel mosolyogva.

–   Hol van az a szemét? – intézte Kuggához kérdését Hurga.

–   A szemetet a B-3-as blokkban tároljuk, tisztelt őr úr – válaszolta halálos komolysággal Kugga.

–   Velem ne viccelődj, egy gyilkost üldözök és sürgős – mordult rá Hurga.

–   Egyesek szerint maguk az igazi gyilkosok, előre terveznek, kegyetlenek... Nem vagyok köteles segíteni maguknak – mondta lassan Kugga.

–   Azt mondtad hogy gyilkos vagyok és hogy nem vagy hajlandó segíteni? – nézett körbe keserű vigyorral Hurga, feltöltve rövidcsövű vadászpuskáját. – Sértegetsz és segíted egy gyilkos menekülését? Tudod, hogy ez a velük való együttműködést jelenti? Olyan, mintha egy lennél közülük! – Ráemelte a fegyver csövét Kuggára.

Dániel rájuk szólt: – Hurga! Kugga!

–   Éljen az olcsó drog! Éljen Kwarai! – kiáltotta el magát vigyorogva, a napba nézve, karjait szétdobva Kugga. Hurga felszisszent:

–   Te szemét! – és megnyomta a ravaszt.

A lány feje apró darabkákra szakadt, vérrel és agy darabkákkal fröcskölve be a körülötte állókat.

Dániel iszonyatosat ordított, feltépte ruháját, amely alól minden irányba különféle méretű és kaliberű fegyvercsövek ugrottak fel, a legnagyobbak Hurga felé irányultak. Ordítása hörgéssé fajult és a többiek megdermedve figyelték a „testfegyvert", amelyről eddig csak hallottak. Nem kellett magyarázni senkinek sem, hogy mit lát: elég volt ránézni és nyilvánvalóvá lett, hogy ez a dolog több tíz méteres körzetben mindent és mindenkit szétlyuggat. A sündisznószerű fegyverkomplexum a test összehúzódására reagált, a mellkas heves mozgása következtében egyre több fegyver kibiztosításának hangját lehetett hallani.

Dániel habzó szájjal, remegve, égre meredt szemekkel, hátrahajtott feje fölé tartott karokkal állt ott, légzésére a sok fegyver fel-le mozdult. Olyan volt, mintha egyetlen emberbe sűrített hadsereg állt volna szemtől szembe velük, vagy maga az úristen. Senki nem tudta, mikor indul meg a pokoltűz.

A felnőttek meg az néhány gyerek, aki a Kuggát megölő lövés zajára csődült oda, mind megbabonázva nézték Dánielt. Hosszú percekig álltak ott mozdulatlanul, a Dániel torkából gurgulázó szörnyű hörgés, majd ziháló, de csillapodó lélegzése volt a világon az egyetlen fontos hang. A feléje fordult emberek szemében Dániel mellkasának lassuló mozgása az újjászületést jelentette. Amikor hangos nyögéssel leeresztette karjait, a fegyverek testéhez simultak. Tántorogva, leszegett fejjel indult el, a kör megnyílt előtte, és az őrök sokáig néztek Dániel lassan távolodó alakja után.