Hagyomány és nyelviség

Ha a talamoni korpuszt a polivalens diskurzus mintapéldájaként határozzuk meg, a szövegnek olyan aspektusai válnak hozzáférhetővé, amelyek az értelmezés új lehetőségeit nyitják meg.

Vizsgálatunk kiindulópontjául fogadjuk el azt a Bahtyintól származó felismerést, hogy minden szöveg idézetekből álló mozaik, minden szöveg más (már meglévő) szövegek transzformációjával jön létre. A szöveg eredendő természete a nyitottság, a más szövegekkel fenntartott párbeszédkészség; nincs önmagába zárt szöveg. Ennek belátása egy új típusú befogadást hív életre, amelyben a jelentésképzés alapja már nem egy kész struktúra, hanem egy folyamatos strukturálódás lesz. A szövegbe kódolt szekvenciák elágazásokat rajzolnak ki a szövegben és megnyitják annak szemantikai terét.¹ Ez egyfajta kettős olvasást implikál, amelynek során az olvasó nemcsak a szöveg szabályozta értelmet fejtheti fel, hanem a szövegben foglalt hagyományok vizsgálata által kínált lehetőségeket is kiaknázhatja. Kérdésirányunk tehát a következőképpen szabható meg: Miként teremti meg Talamon alkotói opusa mint szöveg az átjárhatóság és szövegköziség feltételeit? Illetve: Mely diskurzusok (diszkurzív szekvenciák, szövegbeli hagyományok) keresztezik egymást a szerző által megalkotott szövegtérben?

Az elbeszélői reflexió és az epikai imagináció viszonyának retoricitása révén Talamon prózáját a regénypoétika anarratív hagyományának részeként értelmezhetjük. Talamon szövegeinek jellemző vonása, hogy ellenállnak a lineáris olvasásnak. Nem csupán a Samuel Borkopf... fejezeteinek felcserélhetőségére gondolunk, s az ezzel járó kombinatorikus olvasás lehetőségére.² A befogadás már a mondat szintjén is akadályozott. Különösen az egyes szövegek nyitómondatainak esetében, amelyek akkor is módosítják a befogadó elvárási horizontját (türelemre intik a befogadót), ha az nem először találkozik Talamon-szöveggel. A talamoni nyitómondatok egyszerre vezetnek be a szöveg világába (tehát normaként funkcionálnak), és idegenítenek el a szövegtől, megteremtve ezzel az ambivalens olvasás lehetőségét. Az elidegenítést a mondatok hosszúsága is erősíti. Az ősök földje egyetlen mondata „egy szuszra" gyakorlatilag végigolvashatatlan. A szöveg egyúttal igénybe veszi az olvasó imaginatív készségét. A szövegben nem manifesztálódó „üres helyek" (Iser) az olvasói projekciót feltételezik. A projektív olvasás a szöveg alapvető kommunikációs feltételét domborítja ki. A szöveg egyes részei azonban az olvasói képzeletnek olyan mértékű szabadságot biztosítanak, hogy ez bizonyos esetekben a dialógus meghiúsulásához vezet.

A Samuel Borkopf...-ot megelőző szövegek túlnyomó része egyfajta tudatállapot rögzítésére tett kísérletként is értelmezhető. Közös jellemzőjük a folyamatos önértelmezés, amely az önreflexiók szaporaságát vonja maga után. Az önreflexiók egyik csoportja az alkotás gyötrelmeit tematizálja, ilyenek a narrátor utalásai a szöveghálóba bonyolódására. A másik csoportot az önironikus kommentárok alkotják. A metanarratív eljárások közé sorolható továbbá a vizualitás nyújtotta öntükrözés. Ilyen például a fénykép Az éjszaka árkádsoraiban, amely a szöveg kétszólamúságának erősítésével mint önérteimező apparátus is működésbe lép. Hasonló jelenséggel találkozunk a Samuel Borkopf...-ban is, ahol Pepik Zefstein és társai illetve az utazó Bauttberg Frigyes párhuzamosan megjelenő (és egymásra vetülő) szövege fokozza a szöveg polifóniáját.

Az irodalmi fikció önleleplező karaktere nemcsak a narrátor elbizonytalanító közléseiben ragadható meg, hanem a metanarráció szintjén is. Mindenekelőtt a Samuel Borkopf... azon szöveghelyére kell gondolnunk, amely a fikcionális szövegben foglalt szereplő találkozását mondja el egy fikcionált világgal. A fikciónak ez a reflektálása a Hunyadi-tragédiába beavatkozó Schön Attila epizódjában érvényesül. Schön Attila, miután képtelen elviselni a történelem igazságtalanságát, fellép a színpadra és „átrendezi" a darabot: ellátja az ármánykodó Cilleiek baját, kicsavarja a bakó kezéből a pallost és kiszabadítja Hunyadi Lászlót. Mindössze az történt, hogy a szereplő nem ismerte fel (félreértelmezte) a fikcióként inszcenírozottakat. Csakhogy a közönség a következő előadás alkalmával már az új verziót követeli. Schön Attila tette megváltoztatta a fikcióról szóló „szerződést".

Talamon szövegei olykor az értelmezői pozíciót ironizálják. A szereplők igyekeznek értelemmel ellátni környezetük jelenségeit, az abszurd szituációkat, amelyekben találják magukat. Példaként A hajnalok iszonya című elbeszélést hozhatjuk fel. Ez a szöveg azért is érdekes, mert a narráció egyes szám második személyű lévén a szereplő értelemképzésben vallott kudarcára utaló „korholó megjegyzések" az olvasóra is vonatkozhatnak.

Talamon Alfonz írásművészete erőteljesen kötődik az anekdotikus hagyományhoz. Az anekdota a 19. századi magyar irodalomban Mikszáth és Jókai regényeiben nyert létjogosultságot, nemegyszer mint a főcselekmény sutaságát elfedő, a szövegkohéziót biztosító tényező. Mivel bonyolult lelki folyamatok ábrázolására alkalmatlan, fokozatosan kiszorult a nemzeti irodalmi kánonból. Az anekdotát már a századforduló irodalmában megkésett és korszerűtlen jegynek tartották.³ Az anekdotikus tradíció elválaszthatatlanul összefonódott a magyar nemzettudat alakulásával és a dzsentriábrázolással. Az anekdotikus hagyományra ráépült 20.

századi léttapasztalat azonban a forma esztétikai értelemben vett megújulását hozta. Az anekdotikus formához való visszatérés az ezredvégen jelentős funkciómódosulással történik. E hagyomány megújításaként értelmezhetjük Örkény egyperceseit, Temesi Ferenc Por című művét, Mészöly Miklós rövidprózájának több darabját (Magyar novella; Megbocsátás). Esterházy Péter ironikus játékot kezdeményez e tradícióval (Kis Magyar Pornográfia). Háy János, Porogi András, Gion Nándor és Bodor Ádám műveiben az anekdotikus forma, némi egyszerűsítéssel szólva, a valóság nyelvi leképezésének problematikusságára adott válaszként tételeződik. A fragmentizálás hagyományainak átértelmezéseként a világ történetekkel való magyarázása kerül a szövegvilágok középpontjába.

Talamon Alfonz posztumusz kötetét az anekdotikus szerkesztés jellemzi. Samuel Borkopf, a narrátor, pletykázó, diskuráló előadásmódban, csattanós történetek révén idézi meg barátai szellemét. Herr Vincenzó legyőzi a szerecsen erőművészt, Schön Attila futóedzéseket tart, Pepik Zefstein lavórban utazik a Társaság-szigetekre stb. Az elbeszélő helyzet az anekdotára jellemzően szóbeli. Erre utal a hallgatóság gyakori megszólítása az egyes fejezetek elején („Megvallom nektek, barátaim..."), illetve előadás közben („...mert hát, tudjátok, barátaim..."). Az imitált szóbeliség a logocentrikus gondolkodásmód szerint a szubjektivitás jelenvalóságát hangsúlyozza. A beszéd, a szubjektum jelenlétéből adódóan az értelem, a logosz kitüntetett helye. A zsidó kocsmáros egyben az emlékezet kontinuitásának letéteményese. Az ő emlékező tudata teremti meg a szöveg világát annak minden szereplőjével együtt. Mindezt bonyolítja, hogy a befogadó Sámuel Borkopf történeteivel mint írott szöveggel találkozik. A beszéd által képviselt integritást ellenpontozó írás a történet szintjén is jelenléthez jut. A szereplők, szorongatott helyzetben, gyakran fordulnak segítségért könyvekhez. Könyvből tanulják a focit, könyv segítségével tesznek képzeletbeli kirándulást stb.

Az írás Derrida szerint a felejtés és a halál trópusa. A narrátor többször utal arra, hogy szövegének létrehozását a félelem érzése motiválja. Az írás általi fennmaradást azonban ellensúlyozza, hogy az írásos tevékenységbe való eltemetkezés a halál egyik módja is lehet. Borkopf hallgatósága nincs jelen az előadás során, s ez valamiféle kísértetiességet kölcsönöz a szövegnek. A kocsmáját siralomházhoz hasonlító kocsmáros a szöveg utolsó mondatában meglehetősen homályos módon ugyan, de talán arra utal, hogy a megszólítottak már nem élnek. Kísértetidéző tevékenysége csupán az elkerülhetetlen késleltetése. Mint Mallarmé mondja:

Hullik

                            a toll

                                                                                               a balvégzet ritmikus haladéka

Annak ellenére, hogy a mágikus realizmus fogalma kritikai kategóriaként nehezen állja meg a helyét, mégis bátorkodunk bevezetni diskurzusunkba. Ennek oka, hogy a Talamon-értelmezés újabb horizontját nyithatja meg. Ha a mágikus realizmust írásmódként fogjuk föl, miként azt Bényei Tamás⁴ teszi, behatárolhatóvá válnak azok a jegyek, amelyek a mágikus realizmus írásbeli hagyományát meghatározzák. Az egyik legfontosabb a nyelv pragmatikus funkciója. E szerint az elbeszélés nem a valóságról szóló beszéd, hanem azt átalakítani kívánó cselekvés, világteremtő nyelvi tevékenység. Különös hangsúlyt kap a dolgok történetbe rendezése, illetve a történetmondás aktusa. Samuel Borkopf üres kocsmájában olyan dolgokról mesél, amelyeknek (szövegbeli) megtörténtsége kétségbe vonható. A „mesemondással" nemcsak barátai szellemét kívánja visszaidézni, hanem a „beszélek, tehát vagyok" elvét követve saját létezését is igazolni. Történeteivel önmagát csakúgy legitimálja, mint az előadott szöveget és a hallgatóságot. Tevékenysége egzisztenciális jelentőségű. Talamon világa a kérdező szubjektum és a konok hallgatásba burkolózó világ ütközésének színtere. A vágy, megszólítani a szórabírhatatlant, a kibeszélésre, kimondásra irányuló aktusban tör felszínre. A kommunikációképtelenség Talamon világának kezdettől fogva sajátja. Ennek egyik megnyilvánulása a szereplő és a környezete közti interakció teljes hiánya. A szereplő (sok esetben maga a narrátor) a „csendet" kétségbeesetten igyekszik megtörni. Vannak esetek, amikor csak az üvöltésig jut. Az üvöltés mint a kimondás variánsa az álomból és a kényszerképzetek nyomasztó világából való kitörés artikulálatlan (s ily módon még kudarcra ítélt) formája. Az éjszaka árkádsoraiban B. B. menekülése során kétszer is üvölt, mígnem kimondja a szöveg egyetlen nem belső monológban elhangzó mondatát, s ezáltal lép ki a rémvilágból. A hajnalok iszonya szereplője nem tudja párbeszédre ösztönözni az idegent, s ez a vesztét okozza.

A talamoni próza kötődését a mágikus realista hagyományhoz különböző retorikai stratégiák erősítik. Ezek közül kiemelhetjük a defamiliarizálást, a hétköznapi valóság elemeinek idegenszerűvé tételét. Ilyen például a mozi vagy a léghajó első megjelenése a Samuel Borkopf...-ban. E szöveghelyek a talamoni fantasztikum-felfogást árnyalják. Háttérbe szorul a fantasztikum ismeretelméleti problémája, s kiemeltté válik annak retorikai megalkotottsága.

További stratégiák (túlzás, nivellálás) részletes taglalása helyett itt csupán a szent és a profán létszféra elkülönítését emeljük ki. Példát ugyancsak a Samuel Borkopf... szolgáltat. Egyrészt a „vidéki héroszok" profán tetteinek párhuzamba állítását említhetjük a nemzeti történelem eseményeivel. A mellérendelés logikájának megfelelően így kerül egymás mellé Herr Vincenzó és Görgey Artúr, Schön Attila és Savoyai Jenő. A különnemű elemek azonos funkcióba kerülése az ironikus hatást erősíti. Ugyanezt tapasztalhatjuk a bibliai motívumok profanizálása során is (égő csipkebokor, Noé bárkája). Végezetül a szöveg modalitása is az emelkedett és az alantas egyneműsítését hangsúlyozza („lelkem ott bolyong a nemzedékek ülepe koptatta lócákon").

Az elbeszélő próza anarratív hagyománya, az anekdotikus hagyomány és a mágikus realizmus a diszkurzív tér különböző szintjeit képviselik. Az alábbiakban két, azonos szinten elhelyezkedő, történeti jelleggel rendelkező írásbeli hagyomány jelenlétét kívánjuk kimutatni a talamoni szöveguniverzumban, a romantikáét és a szecesszióét.

A posztumusz kötetet leszámítva Talamon szinte minden szövege összefüggésbe hozható a rémtörténet kategóriájával. A narrátort vagy a központi szereplőt képzelődései szorongásos lelkiállapotba juttatják. A rémtörténetek a magyar irodalomban nem rendelkeznek komoly hagyománnyal. Csáth A béka című elbeszélése inkább kivétel, amely a szabályt erősíti. A világirodalomból Hoffmann történetei jöhetnek számításba, mint fontos előképek. A titokzatosság, az álomszerűség, a kettős lét, az átmeneti létállapot szintén a romantikus hagyomány újraaktualizálásáról tanúskodnak. A szövegtér sok esetben a képzelet és az álom világára redukálódik. A szereplők vagy álmodnak, vagy ábrándoznak, vagy az álom és valóság közti térben lebegnek. Ebből a sajátosságból fakad, hogy elmosódnak a határok valóság és irrealitás között. Ezek ellentétpárja helyett inkább a (szövegbeli) valóság két szintjéről beszélhetünk. Ebben a „kétszintes" valóságban a kauzalitás (mintegy az álom logikáját követve) felfüggesztődik. Az események megtörténtsége megkérdőjeleződik, a kondicionált létmód dominál. Talamon a látszat és való közti különbségtétel előtérbe állításával egy nagyon gazdag epikai hagyományhoz kapcsolódik, amely a modern regény kezdetéig nyúlik vissza.

A romantika kedvelt kettős énje Samuel Borkopf személyében köszön ránk vissza. A kocsmáros egyszerre zsugori és földhözragadt, ugyanakkor szárnyaló képzeletű költő. Önmagát bámuló hasonmással pedig Az ősök földjében találkozunk.

A permanens történet lehetőségének kétségbe vonása feszültségben áll Talamon prózájának azon jellemzőjével, amely az elbeszélés modalitásából adódóan a történet „úgy volt"-ságát állítja. Mindenekelőtt a részletező, az eredet elmondását megcélzó mitikus nyelvi attitűdre gondolunk. A mítosz nem magyaráz, hanem állít. Mihelyt elmondták, támadhatatlan igazsággá válik. Így van ez a Samuel Borkopf...-ban is, ahol a „létezők" mintegy visszafelé, az elmondottakból, azok által kelnek életre. A Samuel Borkopf... idejét szakrális időként, a teremtés idejeként is értelmezhetjük. A teremtés egyik módja a mitikus hősök tevékenységének „melléktermékeként" létrejövő világ.

A mítosz másik alapvető jellemzője, az örök körforgás, az álom és ébrenlét újra és újra tematizálódó váltakozásában érhető tetten. A kimondásra irányuló aktus az álomból történő kilépés eszközéül szolgál. Az ébrenlét során elbeszélt történetek alapvető feladata pedig a tudat „visszatérítése" az álom területére. Az álom tehát egyszerre jelent védelmet nyújtó és fenyegetettséget fokozó területet illetve állapotot. Talamon számos szövegében az éjszaka mint a káosz konkrét formája jelenik meg. Az álomkereskedő utazásai című kötet a kezdeti szituációhoz való folytonos visszatérés kiemelésével az éjszaka újralegyőzését szimbolizálja. Az „örök visszatérés": megmenekülés a haláltól, de a kozmikus távlat elvesztése már egy deszakralizált ciklust sejtet.⁵

Bonyolult mondatszövevényei, különös szóhasználata, erőteljes felstilizáltsága okán Talamon szövegei tulajdon nyelvi jel természetükre irányítják a figyelmet. A szándékolt archaizálás (például a Borkopf-történetekben) nem a régi dolgokról szóló történet hitelesítését szolgálja, hanem a poétikai funkciót erősíti. A nyelvi kifejezés új lehetőségeinek kutatásával, valamint a tudatos dekorativitással Talamon törekvései a szecesszióéival rokoníthatók. A „mint" és „mintha" kötőszós hasonlatok relativizáló erejüknél fogva Krúdyt idéző „lebegést" kölcsönöznek a konstrukciónak. A szorongásos tudatállapot felidézése egyfajta halálkultusz kialakulásához vezet. Különösen jó példa erre A madarász halála című elbeszélés. A narrátor nyomasztó képzetekkel gyötri magát, valamilyen szörnyű csapás bekövetkeztét várja. A halálfélelem már az első oldalon tematizálódik. A különös madarat, amely a boldogság metaforája lehet, képzeletben megfojtja. A megsemmisüléstől való félelem motiválja A hajnalok iszonya szereplőjének minden cselekedetét, s maga Samuel Borkopf is azért szövi történeteinek fonalát, mert irtózik a gondolattól, hogy mi lesz vele, ha barátai elhagyják.

A retorizált beszédmód dominanciája lehetőséget nyit a szubjektum és a nyelv viszonyának felülvizsgálására. Retorizáláson elsősorban a nyelv retorikai alakzatokkal történő figuratívvá tételét (és az ezek mentén megvalósuló olvasást) értjük. A retorikus nyelvfelfogás a nyelv és szöveg felcserélhetőségét állítja, az értelmet konstituáló középpont az énből a szövegbe helyeződik. A nyelv kiszabadítja magát a szubjektum fennhatósága alól. Az én alávetettsége a retoricitás kiforgató hatalmának Talamonnál a narrátor kijelentéseiben is megfigyelhető („.. .míg bele nem bonyolódom a választékos modoromba, válogatott szavaimmal előadott történetekbe...").

A Talamon szövegeit formáló hagyományok felsorolása nem teljes és nem is kíván az lenni. Nem leltárkészítés volt a szándékunk, hiszen a szerző szuverén írói világot teremtett e hagyományok újraírásával. Több esetben tartózkodtunk a kifejtés alaposságától, mindössze felvillantottunk néhány értelmezési lehetőséget, célunk nem a lezárás, hanem éppen ellenkezőleg: a felnyitás volt, ösztönzés a Talamon írásművészetéről szóló dialógus továbbvitelére.

Jegyzetek

1. 1.  Laurent Jenny: A forma stratégiája. Helikon, 1996/ 1–2, 33. o.
2. H. Nagy Péter: Az irónia beszéde. Alföld, 1998/8, 110–112. o.
3. Vö. Dobos István: Alaktan és értelmezéstörténet. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1995, 47. o. – „...az anekdotikus magra felépített, poénba futtatott elbeszélésben nem jöhet létre több szintű motiváció, hierarchizált cselekményalkotás, egyszóval árnyaltabb alakteremtés."
4. Bényei Tamás: Apokrif iratok. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1997, 14. o.
5. Mircea Eliade: A szent és a profán. Európa, Budapest, 1996, 100. o.