Verstörténés

I.

A Verstörténés című disszertációnk – s egyúttal: reményeink és a pozsonyi Kalligram Kiadó tervei szerint az 1995-ös ünnepi könyvhét alkalmából majdani könyvünk** – kézirata, megpróbálván szabatosan behatárolni a vizsgálandó kutatási területet, több „műfaj" lehetőségeit is kihasználva: irodalomtörténeti, irodalomszociológiai, recepciótörténeti folyamatrajzokat, nemzedéki pályaképeket, egyéni költőportrékat vázolva fel, könyvészeti és irodalomkritikai adattárral szolgálva kutatónak és olvasónak, az alábbi alcímbe tömörítve véli meghatározni témáját: a szlovákiai magyar líra újabb nemzedékei, 1970–1988. Vizsgálódásunk a felvidéki nemzetiségi költészet 1948-cal kezdődő, „harmadvirágzás"-nak is nevezett, négy évtizede tartó korszakából közel két évtizedet fog át: e poézis alakulástörténetének tehát mintegy az ötven százalékát dolgozza fel – legalábbis az időmetszet tágasságának a vonatkozásában, s persze: csupán a „harmadvirágzás" legfiatalabb nemzedékeinek a tekintetében. Vizsgálódásunk alsó költészettörténeti határa 1970: ekkor jelent meg a szlovákiai magyar líra korszerűsödésében oly nagy szerepet játszó, az irodalomtörténet egybehangzó állításai szerint mérföldkőnek, korszaknyitónak számító Egyszemű éjszaka című antológia; olyan, mára maguknak az egyetemes magyar lírában is jó hírt s nevet szerző, elismerést kivívó alkotókkal, mint Tóth László és Varga Imre, Mikola Anikó és Kulcsár Ferenc. A következő nemzedéki bolygóraj a Megközelítés című versgyűjtemény, illetve a Főnix Füzetek című, elsőkönyveseket bemutató könyvsorozat körül szerveződött (pl. Kövesdi Károly az előbbi, Bettes István az utóbbi esetben); vagy pedig magányos indulókból verbuválódott össze (ezek legmarkánsabb teljesítményét Balla Kálmán nyújtotta az Életírásjelek című kötetével, melynek alapján Szörényi László a „nagy költő" minősítést adományozta lírikusunknak). Vizsgált korszakunk felső időbeli határa 1988: ekkor szívódott fel a szlovákiai magyar líra vérkeringésébe az Iródia mozgalom nemzedéki antológiájának, a Próbaútnak a poétikai-szemléleti hozadéka; illetőleg ekkor jelentek meg e generáció legtehetségesebbjeinek sok újat hozó első kötetei, olyan új színfoltokkal gazdagítva a felvidéki magyar lírát, mint a sokkolóan újszerű, a beszédmódváltás radikális paradigmáját létrehozó Farnbauer Gábor-i antilíra. – E három nemzedéket, illetőleg hol részletesen (portrészerűen), hol pedig csak bizonyos részletkérdések kapcsán tárgyalt képviselőit, kimutatva beszédmódjuk, poétikájuk, világszemléletük, életérzésük, költői etikumuk természetes különbözőségét – amelyből líránk csak profitálhat! –, igyekeztünk (ez a magyarázata a gyakori keresztbeutalásoknak, párhuzamvonásoknak) integráló módon egybelátni. Vizsgálódásaink alapján, melyeket sűrűn támasztunk alá tematikai, stiláris, poétikai, szemléleti stb. jegyek és jellegzetességek tipologizálásával, rendszerszerű katalogizálásával, mind az egyes alkotók, mind az egyazon nemzedéken belüli költők, mind pedig a nemzedékek közötti lírikusok szellemi érintkezésének-rokon-ságának a vonatkozásában, ha a közös nevezőt keressük, amelynek mentén e három generáció legjobb, legtehetségesebb képviselői egymás mellé sorolhatók, akkor az innováció fogalmához jutunk el. E fogalom vonzza persze – s értekezésünkben a felsorolt kifejezésekkel gyakran élünk mi is – az olyan terminus technicusokat, mint: (történeti vagy klasszikus) avantgárd, neoavantgárd, transzavantgárd, posztmodern stb.; itt, a tézisek tömör műfajában mi mégis az innováció fogalom mellett maradunk: hitünk szerint ez ugyanis az említett szinonimaváltozatokból is hordoz magában egy-egy jellegjegyet. Ugyanakkor: e tág jelentésű fogalom alkalmas arra is, hogy érzékeltessük vele: az 1970 előtti szlovákiai magyar lírát (ne feledjük: Tőzsér Árpád, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos szemléletváltása, beszédmódváltása lényegében ugyancsak 1970-től datálható!) inkább a konvenció gyakorlata határozta meg. A radikális paradigmaváltás, az invenció esztétikájának zavarokkal is járó, üresjáratokat is magával hozó, ám letisztult formájában nem lebecsülendő értékeket teremtő, a magyarországi kritika által is elismeréssel fogadott érvényesítése a felvidéki magyar líra alakulásának, fejlődésének a történetében soha korábban nem tapasztalt mértékben változtatta meg költészetünk jellegét – a tájainkon korábban honos „beszélő költészet"-tel szemben (Tőzsér Árpád kifejezése), a hagyományos érzelemkifejező, alanyi, „realista", „valóságtükröző" költészettel szemben teret követelt magának az ún. „kreációs líra" (H. Markiewicz), amely a költeményt immár nem szimplifikált-realistán vagy ideologikus-realistán felfogott tükörnek tartja, hanem inkább öntörvényű, a maga immanens belső törvényszerűségeihez igazodó „világ-szimbólum"-nak, „világ-metaforá"-nak, „világ-hasonlat"-nak, a narratológusok manapság gyakran használt szavával: „lehetséges világ"-nak, Cs. Gyimesi Éva kifejezésével élve: „teremtett világ"-nak. Ebben a jelenségben, ezekkel a szavakkal ragadható meg a konvenció esztétikájával szembeszegülő innovációs esztétika lényege; azé a líraértelmezésé, amely 1970 óta olyannyira átalakította a szlovákiai magyar költészetet – a hosszúra nyúlt konszolidáció kedvezőtlen irodalompolitikai körülményei ellenére is! –, hogy, legalábbis ami az esztétikailag jegyzendő-számon tartandó teljesítményeket illeti, ma már ez mondhatja magáénak a vezető szerepet. Ez az innovációs esztétika mélyreható változásokkal járt a szövegművek központi, kardinális jelentőségű, integratív szerepet betöltő kategóriájának: a költőileg megformált világkép fogalmának az (újra) értelmezésében, megteremtésében is: átalakította a külső és a belső formát, a nyelvezetet, újszerű stiláris megoldásokat vezetett be, verstípusokat tolt háttérbe vagy fordított ki ironikusan (pl. a hagyományos helyzetdalt, zsánerképet), új verstípusokat hozott előtérbe (pl. a montázsverset, a metaverset): a formai burkon kívül hatott természetesen a világkép valamennyi dimenziójára: az „üzenet" pszichológiai, szociológiai, kulturális-irodalmi, önreflexív dimenzióira is.

Folyamatrajzainkban, portréinkban azt igyekeztünk nyomon követni, hogy miképpen valósult meg a felvidéki magyar lírában a föntiekben vázolt beszédmód- és szemléletváltás. Szövegközpontú elemzésekkel arra törekedtünk, hogy a kritika racionális nyelvére fordítsuk le a líra esztétikailag kódolt rejtjeles üzenetét; hogy – s ez már olvasáspedagógiai, ízlésformáló, menthetetlenül „tanáros" szempont! – egy meglehetősen konzervatív irodalomfelfogású közegben (mármint a szlovákiai magyarban) elfogadtassuk az olvasóval azt a tételünket, mely szerint ahány szöveg, ahány „életmű" – annyi teremtett világ. Pszichológiai, szociológiai, kulturális, etikai stb. stb. üzeneteik rétegelt dimenzióit a belső forma, a kompozíció, egy belső összefüggésrendszer szervezi sajátosan egyedivé, egyszerivé; ennek alkotóelemei – a motívumok, motívumkörök, emblémák, jelképek, toposzok, archetípusok, jellegzetes tematikai egységek – az irodalom legbensőbb ismérve: egy (költőileg megformált) világkép gravitációs terében állnak össze új „bolygó"-vá (költővé), egyazon nemzedék több tagjának esetében: „bolygóraj''-já, több, egymáshoz kapcsolódó generáció esetében pedig „bolygórendszer"-ré.

Portréinkban (porté–montázsainkban) egy-egy „bolygó" (költő), két módszeres és egy montázstechnikával készült háttérrajzunkban, hosszmetszetünkben egy-egy „bolygóraj" (nemzedék), könyvünk egészében pedig egy hármas „bolygórendszer" megszületését, alakulástörténetét követjük nyomon. Nem tévesztve szem elől azt sem, miképpen, milyen látószögből szemlélték közben líránk égboltját a szlovákiai magyar irodalomkritika teleszkópjai. Azok a teleszkópok, amelyek gyakran az ideologikus kritika hamis adatait rögzítették egy-egy „bolygó", „bolygórendszer" állásáról, mozgásáról, s amelyek álcsillagászaival kivétel nélkül meg kellett küzdenie mind a három fiatal költői kirajzásnak, amely líránkban a konszolidáció hosszúra nyúlt tizennyolc esztendeje alatt útjára indult. Disszertációnk sokat köszönhet az okos, a tisztességes kritikának; megállapításaiból bőven merítettünk, hiszen az irodalomtörténeti feldolgozásmód meg is követelte, hogy ahol csak lehet, egy kollektív kritikai közmegállapodás tolmácsolójának a szerepét is magunkra vállaljuk. Munkánk második szólama ugyanakkor: a kritika kritikája; az elméletileg nem eléggé felkészült, illetőleg a pártállami szolgálatban álló ideologikus kritika bírálata – a maga módján tehát nem csupán egy korszak lírafejlődési tendenciáinak fölvázolása, hanem – legalábbis néhány alapvető fontosságú kérdés fölvetése, elemzése, minősítése révén – egyúttal afféle kis „kritikatörténet", „recepciótörténet" is. Szeretnénk hinni, hogy a szintetikus feldolgozásmód arányait és egyensúlyát sikerült kellőképpen eltalálnunk, s hogy Görömbei Andrásnak A csehszlovákiai magyar irodalom története 1945-1980 c. munkája után tizenkét évvel, A magyar irodalom története 1945–1975. 11/1. A költészet c. akadémiai szintézis megjelenése után nyolc évvel sikerült újat mondanunk azokról a költőkről is, akiket az említett kiadványok vagy mások művei (pl. Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom, 1945–1981. Bp. 1982) tárgyaltak és minősítettek ugyan, ám amelyeknek a feldolgozást nem állott módjukban kiterjeszteni egészen 1988-ig; s reménykedünk abban is, hogy az a két költőraj, amelynek kibontakozása a fönt említett kézikönyvek megjelenése utáni időszakra esik, s amely monografikus feldolgozásban mindeddig nem részesült-részesülhetett, disszertációnk (és majdani könyvünk) révén beépülhet – további megméretésre vagy éppen polemikus kritikai viszontválaszra várón, de: mindenképpen a felvidéki magyar líra hasznára! – az egységes, oszthatatlan, egyetemes értékrend kialakításán munkálkodó magyar irodalomkritikai-irodalomtörténeti kontextusba és értékrendbe.

II.

Disszertációnk húsz fejezetből áll. A tulajdonképpeni törzsanyagot a Majdani múzeum című, részint jegyzeteket, részint pedig bibliográfiai adatokat tartalmazó fejezet zárja le. Jegyzeteinkkel kapcsolatban szükségesnek tartjuk megemlíteni: nem korlátozódnak csupán könyvészeti adatok rögzítésére; igen gyakran a törzs-szöveg részének tekintendők, hiszen bizonyos részletkérdéseket, sokszor kisesszényi terjedelemben, az adott téma e második „szövegszólamában" igyekeztünk megoldani. Zárófejezetünk személyi adattár jellegű részével kapcsolatban szeretnénk rámutatni arra, hogy a könyvészeti adatok feltüntetése, az egyes nemzedéki mozgalmakra, művekre vonatkozó kritikák, tanulmányok felsorolása a szlovákiai magyar irodalomtudomány (pontosabban: az irodalomtudomány segédtudományai) vonatkozásában nem kis jelentőséggel bír: intézmények nélküli szellemi életünk, sajnos, nélkülözi a bibliográfiákat, repertóriumokat; megíratlan a szlovákiai magyar irodalom lexikona stb. Adattárunknak, reményeink szerint, szerepe lehet az említett fehér foltok eltüntetésében; s ámbár a teljességre minden bizonnyal nem tarthat igényt, hasznos forrásul szolgálhat az 1970–1988 közötti szlovákiai magyar irodalomkritikai recepció, illetve az 1970–1994 közötti felvidéki verseskönyv-produkció vonatkozásában, annál is inkább, mert – a disszertációnkban tárgyalt három költőnemzedékre kiterjedő érvénnyel – hasonló adattár munkánkat megelőzően nem látott napvilágot.

A már említett – a disszertációnk törzsanyagát alkotó – húsz fejezet három különböző műfajú, típusú és célzatú tanulmánysorozatból állt össze. E három tanulmánytípus úgy viszonyul egymáshoz – szándékaink szerint –, mint három, egymásba rajzolt kör, melyeknek átmérője („gondolati fesztávolsága") körről körre egyre nő. A legbelső (legszűkebb átmérőjű) kört a portrék (fejlődésrajzok) alkotják. Nagyobb kört képeznek azok a tanulmányok, amelyek – kamatoztatva a portrék tanulságait, az egyazon generációbeli költők közötti párhuzamvonás, összehasonlítás stb. lehetőségeit – egy-egy nemzedék egészével, indulásuknak irodalomszociológiai hátterével és körülményeivel, a csoportnak mint koherens korosztályi – világszemléleti – költészetalakító képződménynek a recepciójával foglalkoznak. A legnagyobb gondolati fesztávolságú kört a tanulmányok alkotják – hármas pillérként a disszertáció elején, közepén és végén (Verstörténés, kritikatörténés I. avagy Újabb ars critica; Verstörténés, kritikatörténés II., avagy Pályakezdők 1976–1984; és Verstörténés, kritikatörténés III., avagy Ugyanarról másképpen) –, amelyek, hitünk szerint: a szlovákiai magyar irodalomkritika gyakorlatában ritkaságszámba menő módon, kiterjedt irodalomelméleti: interpretációs, hermeneutikai, szemiotikai stb. háttéranyagra hivatkozva, az egyes alkotókat, illetve egy-egy nemzedék egészének hozadékát igyekeznek elhelyezni a felvidéki líra fejlődésének folyamatában. Bár munkánkkal elsődlegesen költészettörténeti célokat követtünk, az említett irodalomelméleti alapvetést (melynek semminemű rendszeralkotás itt természetesen nem állt szándékában), amely különösen a nyitó fejezetben van jelen hangsúlyozottan, nem nélkülözhettük – mint „másodlagos szólam''-ot, be kellett kapcsolnunk abba a polémiába, amely a „kritika kritikája"-nak megnyilvánulásaként föntebb említett fejezeteink közül különösen az elsőben van – teoretikus szinten jelen; de amely – konkrét irodalomkritikai torzulások-torzítások, recepciós zavarok felmutatásával-bírálatával – hangot kér magának a Verstörténés, kritikatörténés II. című részben, s a „hogyan tovább, fiatal szlovákiai magyar líra?" kérdésének fölvetése-továbbgondolása kapcsán – visszakanyarodva az értekezésünk nyitó fejezetében részletesen taglalt „költőileg megformált világkép" fogalmához – ott munkál disszertációnk új, zavarmentes fejlődési tendenciákat és optimális-virtuális távlatokat kereső zárófejezetében is, amely persze nem a normatív, nem a csalhatatlan-tévedhetetlen receptadásnak a szándékával született, hanem csupán azt a Németh László-i gondolatot kamatoztatja, mely szerint: A kritikusnak arról (is) kell írnia, ami –  nincs. Ami nincs, de ami – lehetne.

Ami a portrékat, fejlődésrajzokat – említett koncentrikus köreink legkisebbikét –  illeti: mivel több-kevesebb rendszerességgel 1970 óta kísérjük figyelemmel a szlovákiai magyar líra s ezen belül – a honi s a magyarországi irodalmi közvélemény által megtisztelő módon „nemzedéki kritikus"-nak neveztetve – főleg az Egyszemű éjszaka nemzedékének eredményeit, új összefüggésrendszerbe állítva fölhasználtuk korábban írott, részint a saját köteteinkben, illetve különböző tanulmánygyűjteményekben, részint pedig a folyóiratokban megjelent elemzéseinket, kritikáinkat, tanulmányainkat is. Egyrészt azért, hogy érzékeltessük: fiatalabb költészetünknek (s tágabban: a felvidéki magyar lírának) a természetéről, jellegjegyeiről, karakterisztikus vonásairól, speciális, sors determinálta nemzetiségi szereptudatáról, a kortársi magyar költészetéhez való értékviszonyáról, a nemzeti és nemzetiségi irodalom kapcsolatrendszeréről és más; hasonlóan kardinális kérdésekről kialakított – s disszertációnkban lecsapódó – véleményünk, felfogásunk, kritikusi stratégiánk többéves, mi több: esetenként immáron több, mint két évtizedes ítészi-szerkesztői-irodalomszervezői töprengés eredménye; másrészt pedig azért, hogy éljünk a lehetőséggel, melyet munkánk könyv formában való megjelenése kínál föl számunkra, újfent integrálva bizonyos (a maguk korában a kortárs magyar kritika és irodalomtudomány által is elfogadott – átvett) megállapításainkat, problémafölvetéseinket, jelenség-analízisünket, értékrendszer-átrendező, értékrendszer-alakító gondolatmenetünket a jelenlegi (össz)magyar lírakritikai, líraesztétikai axiológiába. Régebben született tanulmányaink, kritikáink, verselemzéseink, vitacikkeink, ankét-hozzászólásaink, esetenként a politematikus tanulmányrészletekből kiemelt szövegrészletek módszeres portrénak ugyan – tudatában vagyunk ennek mi magunk is – nem felelnek meg: füzérszerű kompozícióban összefogva azonban érzékeltetik egy-egy költő fejlődésrajzát, s közölnek talán egy-egy lírikusunkról a jelenlegi formában is lényeges megállapításokat – erre enged következtetni legalábbis az a tény, hogy a Tóth Lászlóra, Varga Imrére, Kulcsár Ferencre stb. vonatkozó írásaink a maguk első közlésekor – a szlovákiai magyar líra áttörésszerű magyarországi fölfedezésének a korában, a hetvenes években – beépültek a magyarországi irodalmi közgondolkodásba, sűrűn szolgáltak hivatkozási alapul a Görömbei András-féle irodalomtörténeti kézikönyv, illetve A magyarirodalom története 1945–1975, IV. A határon túli magyar irodalom című akadémiai szintézis vonatkozó fejezeteinek a megírásához. – Portréink, fejlődésrajzaink egy másik – mennyiségileg sem csekély –csoportja eredetileg 1988-ban íródott; objektív okok (egy súlyos pszichiátriai kezelés, illetve hosszú évekig tartó utókezelés) miatt jelenlegi, itt olvasható formáját 1994-ben nyerte el (lásd pl. az ideologikus kritikával szembeszegülő, erősen polemikus Varga Erzsébet-portrét, a fiatalabb középnemzedékből Kövesdi Károly, Barak László pályaképét, illetőleg azokat az írásokat, amelyek a Próbaút című antológia legtehetségesebbjeinek – Farnbauer Gábornak, Hizsnyai Zoltánnak, Krausz Tivadarnak – a költői hozadékát teszik a kritika mérlegére. Portréinkat, illetve a nemzedéki irodalomtörténeti háttérrajzokat részint saját korábbi tanulmányainkra, részint saját anyagfeltárásunk eredményeire támaszkodva készítettük; maximális mértékben figyelembe vettük azonban a költészettörténeti recepciót, a kritikai visszhangot – beépítve azt saját gondolatmenetünkbe, érvrendszerünkbe; máskor pedig, a „kritika kritikájának az elvét érvényesítve, polemikusan viszonyultunk a korábbi, az irodalomnak mint esztétikai jelenségnek a sajátszerűségeit, a költészet létezésmódjának a specifikumait figyelmen kívül hagyó vagy durván leegyszerűsítő értékítéletekhez, minősítésekhez.

Munkánkat nem tekintjük szerves és teljes líratörténetnek, mindenre kiterjedő költészettörténeti kézikönyvnek. Részint azért nem, mert bizonyos témakörök, jelenségek vagy éppenséggel egy-egy alkotói pálya alakulása sokszor csupán jelzésszerűen, egy-egy markáns vonás kidomborításával van jelen kéziratunkban; részint pedig az tart vissza a líratörténet megnevezéstől, gondolkodásra késztető szerénységre intve, hogy szemünk előtt lebegett Horváth János intelme, mely szerint irodalomtörténész csak addig a pontig közelítsen a mindenkori jelen felé, „ameddig a tiszta történeti érdeklődést aktuális szenvedélyek nem zavarják". A korszak, amelynek lírájával a közelmúlt tizennyolc évét felölelő időmetszetben foglalkoztunk, még nem lezárt verstörténet, hanem csupán „work in progress", alakulás; verstörténés, módosuló, szeszélyesen hullámzó pályaív, kanyarokkal, időleges megtorpanásokkal, elakadásokkal, csupa kiszámíthatatlansággal. Szabad-e tehát a szintézis igényével közeledni a félmúlt és a jelen költészetének tisztán még alig látható, kellő távlatok nélküli jelenségeihez? Úgy véltük, kísérletet kell tennünk rá. Munkánk, ha a lezárt líratörténet kritériumai felől közelítjük meg, nem minden tekintetben felel meg – nem is ez volt a célja! – a szintetikus teljességigénynek; ugyanakkor: ha a folyamatszerű, ha a „work in progress"-jellegű líratörténés fogalma felől közelítjük meg: egy költészet alakulástörténete karakteres, tendenciaalkotó vonásainak a keresésével – s talán: a fölmutatásával is – a választott módszerét tekintve szintetikus jellegű. Irodalomtörténeti-irodalomszociológiai hosszmetszet és szerzői keresztmetszet, folyamatrajz és portré váltja-egészíti ki benne egymást; kor-, eszme- és intézménytörténeti adalék, az adott szociológiai, társadalomlélektani és kulturális keret rajza, illetőleg az e társadalmi kontextusnak az egyes költeményekben, „életművekben", nemzedékközi viszonylatrendszerben tükröződő „égi mása" áll össze – talán – egy olyan tablóvá, amelyen megjelennek az 1970–1988 közötti korszak szlovákiai magyar verstörténésének lényeges jegyei (eszmei, gondolati, etikai, stiláris, poétikai, formai, műfaji hozadékai, változatai, módosulásai); s egyúttal azok a vonások is, amelyekből elénk rajzolódik, hogy miképpen viszonyult egymáshoz az adott időszakban líránk s a kritikai közgondolkodás. S ez az a pont, ahol – túl e polifonnak tán joggal nevezhető munka minden egyéb más célján: az elemző „értékkinagyításon", értékfelmutatáson, kritikai korrekción, a provincializmus–dilettantizmus ellen folytatott harcon, a műhelyjellegű kritikusi együttgondolkodáson, a tehetségnevelés szolgálatába állított – a nemzetiségi irodalom mostoha körülményei között: szükségszerű – „pedagógiai kritikán", túl a modern versbeszéd olvasói-befogadói előfeltételeinek alakítgatásán, túl a nemzetiségi körülmények közepette ugyancsak szükségszerű olvasónevelésen – módszerünk, ez a „nem líratörténet, mégis líratörténet", kényszerítő erővel az egyetlen lehetséges formaként kínálta föl önmagát. Nem mint lezárt verstörténet, hanem mint folyamatvizsgáló és folyamatokat fölmutató verstörténés, hátterében – a kritika kritikája révén – a kritika történés, a recepciótörténés tudatzavaraival, szlovákiai magyar „háztáji esztétikájá"-val az egyik oldalon, illetőleg az irodalom irodaimiságának a jellegzetességeit tiszteletben tartó, azokat a „háztáji esztétikák", a „kicsi, de miénk" szemlélet ellenében derekasan védelmező szöveg- és mű- és esztétikumközpontú kritikusi alapállással és magatartással, egy átgondolt és tudatos „ars criticá"-val a másikon.

III.

Disszertációnk hozadéka a korábbi fejezetben kifejtett gondolatok alapján többé-kevésbé már világosan állhat e sorok olvasói, tisztelt opponenseim előtt. Záradékul annyit jegyeznénk még meg, hogy – s a szemléleti-önszemléleti zavarokkal küszködő nemzetiségi irodalmunkban talán ez sem csekély, inkább ellenkezőleg: jövőbe mutató, távlatos hozadék – a magunk részéről igyekeztünk feloldani, tézist és antitézist a szintézisben békítve össze, az irodalom külsődleges, illetőleg a belsődleges megközelítési módjai közötti, a szlovákiai magyar kritikai gondolkodást jó ideig megosztó különbözőséget, ellentmondást. Az irodalom valósága – hirdette meg a jelszót jó húsz évvel ezelőtt Tőzsér Árpád. De: A valóság irodalma – helyezte át a hangsúlyt valami másra Duba Gyula. Egyik oldalon a „content analysis", a valóságháttér, a szociológiai tények, az életszerűség, az etikum, a nemzetiségi elkötelezettség szempontjai; a másikon – a modern irodalomtudományi iskolák hatására – a műalkotás műalkotás-jellege, a stílus, a forma, a szövegszerűség kritériumai, a mű létezésmódjának immanens törvényei tehát. A mi értelmezésünkben a mű „több, mint stílus"; ugyanakkor fenntartjuk azt a meggyőződésünket, hogy: stílus is. Ezért - s ezt igyekeztünk érvényre juttatni disszertációnkban – „A jövő útja, ha egészséges, erős irodalomkritikát akarunk teremteni, egy olyan szintézis felé kell, hogy vezessen, amelyben a Fábry-féle valóságérzék és etikai érdeklődés egyensúlyba kerül az esztétikai elemzéssel, az irodalmibb és műközpontúbb gondolkodással, egy olyan kritikai eszmény felé, amelyben a „valóságirodalom" és „az irodalom valósága" fogalmak nem dilemmát, hanem egy és ugyanazon dolog dialektikus egységét jelentik". Vagyis annak a – tájainkon sajnos még mindig bizonygatásra szoruló – ténynek a tiszteletbentartását, hogy az irodalom mint olyan csakis komplex módszerekkel, sajátszerűsége és létezésmódja sokoldalú törvényeinek az összességében, a költőileg megformált világkép kardinális kategóriája felől írható le, tárható föl és ítélhető meg. Ez a szintézisre törekvő kritikusi szándék nem vonja kétségbe, hogy – ha a művet szociológiai, közösséglelkületi üzenetként olvassuk – a nemzetiségi irodalomnak vannak, lehetnek (a mi értelmezésünkben: kell, hogy legyenek!) sajátos, a kisebbségi helyzet által kiváltott-kikényszerített élményei, témakörei, motívumai, érzelmi-hangulati mondandói, s hogy mindez, mint az anyanemzet irodalmától megkülönböztető jellegzetesség, úgy érvényesül mint bizonyos (világképi) disszimiláció; ugyanakkor valljuk és védelmezzük azt a felfogást is, hogy a magyar irodalom egy és oszthatatlan: a külön-külön élés ellenére hatnia kell tehát az egyetemes magyar irodalom mércéjéhez, értékrendjéhez való igazodásnak, annak az (esztétikai) asszimilálódási folyamatnak, melynek révén a kisebbségi irodalom művelői kiemelkedhetnek önköreik-ből, az értékrend olyan fokára hágva fel, hogy nem pusztán szlovákiai magyar íróként tartja őket számon az irodalmi és a kritikai közvélemény, hanem íróként, aki magyar és (történetesen) szlovákiai.

Ami munkánk „utóéletét" illeti: adattárunkat, bibliográfiánkat hasznosíthatja az irodalomtudomány, az irodalomkritika; mindkét diszciplína állást foglalhat – akár pro, akár kontra – értékítéleteinkkel kapcsolatban, beépítheti azt a maga gondolatkörébe, érvrendszerébe. Terjedelménél, nagyobb mozgásterénél fogva hozhat disszertációnk új szempontokat a Görömbei-, a Pomogáts-féle kézikönyvek, a határon túli irodalmakkal foglalkozó akadémiai szintézis által már tárgyalt alkotók megítélésében is. Munkánk – időbeli metszetének felső határát tekintve – sok vonatkozásban tehát mintegy „folytatása", „meghosszabbítása", „kiegészítője" az említett kézikönyveknek; felhasználhatósági körét tágíthatja végül az a tény is, hogy tudományossága mellett talán sikerült esszéisztikus, könnyen olvasható, közérthető formába öntenünk, s mint ilyen, számot tarthat a költészet iránt érdeklődő nagyközönség érdeklődésére, s megítélésünk szerint haszonnal forgathatja a középiskolás korosztály és a magyar szakos pedagógustársadalom is.

* A Magyar Tudományos Akadémia Minősítő Bizottságához benyújtott – s időközben sikeresen megvédett, az „irodalomtudományok nagydoktora" fokozat elnyerésére irányuló – disszertáció tézisei.

** A kötet, a fenti címmel és alcímmel – s egy további pontosító alcímmel: Folyamatrajzok, pályaképek, portrék, adalékok – 1995-ben valóban megjelent; Mezey László Miklós véleménye szerint a szlovákiai magyar irodalomkritika elméletileg legmegalapozottabb művének tekinthető.