semmi sem biztos nála*

Megj. A szerzői intenció szerint a nyomtatott változatban megjelent szövegben bizonyos szövegrészek áthúzva szerepelnek. Mivel a honlap szerkesztése ezt nem teszi lehetővé, ezeket a részeket [ ] segítségével jelöljük.

A legszívesebben posztmodern prózát írnék! Olyan rideg, bonyolult és sejtelmes szépprózai szövegeket, melyek értelmét csak a szakemberek, s célját csak a vajákosok képesek megfejteni."

(Duba Gyula: Camembert)

Kutattalak, s nem leltem rád Uram Most megpróbálom mégis kitalálni Valaki vagy Te vagy csupán akármi (...) Megszabadultam Tőled mégis árvád Vagyok Uram ki várva vár rád.

(Baka István: Én itt vagyok)

„Szinte csak zsebkendőnyi területen",¹ százhárom oldalon idézi meg a világot Álmok Júdeában című kötetében Fábián N. A kötet a Kalligram „fekete" sorozatában jelent meg 1994-ben, és – nemzedéktársaihoz hasonlóan – szinte teljesen visszhangtalan maradt, de ezt (sajnos) megszokhattuk már a (cseh)szlovákiai magyar kritikai (?) életben (?). Nem volt ez másként a Piknik a Szaharában c. antológiával sem, ahol a szerző három írással jelentkezett. Z. Németh István nemzedéktársi lelkendező olvasatát² és az erre reflektáló rezignált Lacza-recenziót (?) leszámítva szóra sem méltatta irodalmunk (?) közvéleménye (?) e „kaput s falat" döngető nemzedéket. Pedig az ott közölt írásaiból már érezhető volt, „nagy meglepetéseket tartogat az Olvasó számára."³

Hadd időzzek el Z. Németh „O" betűjénél. „A hagyományos művekhez szokott olvasó⁴ sokszor úgy érzi magát, mintha valamilyen matematikai példát vagy logikai feladványt kellene megoldania, miközben a szükséges információkat előzetesen nem kapja meg a művelethez."⁵ Olvasó szemben az olvasóval, mi több, hagyományos művekhez szokott olvasó. Lacza szerint tehát (nagyon helyesen) Fábián írásai nem hagyományos művek. Természetesen nem azok, s a legkevesebb, hogy vitába kell szállni velük⁶ a hagyományos művekhez szokott olvasónak. Hiszen a kötetben csupa gyönyörszöveg található. Barthes-ot parafrazeálva, a Fábián-szövegnek bizonyítania kell, hogy vágyik rám, hogy „gyönyörszöveg: elveszetté tesz, vigasztalanná (talán egészen valamiféle unalomig), elbizonytalanítja az olvasó történelmi, kulturális, pszichológiai bázisát, ízlésének, értékeinek, emlékezetének szilárdságát, válságba taszítja a nyelvhez való viszonyát."⁷ És ez a fajta textuális gyönyör mindig magányos, ezért íródik felül Duba (félre)olvasata: „Fábián N(óra) is beleízlelt az »irodalom magányos kalandjába«, s ami ezáltal történik és jön létre, nem érdektelen, ám egyelőre a tulajdona marad, őt boldogítja."⁸ Mindkét értékelő (ti. Duba, Lacza) olvasatában fogyasztó olvasóval számol, míg (a lényegesen fiatalabb) Z. Németh ínyenc Olvasót tételez, aki hajlandó eljátszani a „személyes és univerzális között"⁹ pulzáló szövegekkel. Duba értelmezése szerint ez utóbbi a vajákos...

Tovább nehezíti az értelmezést, hogy Fábián N. transzcendens szerző: egy személyben három és három személyben egy. A „fiatal, finom arcvonású, törékeny alkatú, ám önérzetes tartású, határozott tekintetű hölgy", akinek a portréja a hátsó borítón található, bizonyosan Fábián N. [Ugyanez] a „fiatal, finom arcvonású, törékeny alkatú, ám önérzetes tartású, határozott tekintetű hölgy" a komáromi Jókai Színház 1993. évi drámapályázatán Korber Alica [álnéven] próbálkozott Külön háborúk c. drámájával. A Piknik a Szaharában c. antológiában olvasható Emberre-halálra... c. novella felett – amely az Álmok Júdeában nyitószövege – pedig a Fábián Nóra szerzői név olvasható. Mi vajon a szerző neve? Kézenfekvőnek az a megoldás kínálkozik, hogy a [szerző neve] Korber Alica, a Fábián Nóra és a Fábián N. pedig írói álnevek. Azonban összevetve a drámát a Fábián-szövegekkel, kétlem, hogy Korber Alicának bármi köze is lenne Fábiánhoz (melyikhez?), így (nem csorbítva a hátsó borítón látható „fiatal, finom arcvonású, törékeny alkatú, ám önérzetes tartású, határozott tekintetű hölgy" transzcendenciáját, hiszen a kettő része a háromnak: kétharmada) ő az Almok Júdeában címmel meghatározott szöveguniverzum értelmezése szempontjából közömbös.

Fábián N. és Fábián Nóra. Melyikük az Emberre-halálra... c. novella szerzője? Filológiai szempontból Fábián N. az, aki átírta/stilizálta a Fábián Nóra által írt előszöveget. Ha azonban alaposabb vizsgálatnak vetjük alá Fábián N. szövegeit, szembetűnő, hogy az idő – és vele párhuzamosan a tér is – mondhatni a legkevésbé játszik bennük szerepet. Csak így olvasódhat egymásra/egymás mellé Júdás és napjaink öregasszonya; Abaelardus és Pille, a kisvárosi biztosítási ügynök; így kóborolhat a horda (elérhetetlen) célja felé, úgy, hogy az olvasónak fogalma sincs, mikor, hol járhatnak. Időtlenség uralja Fábián N. szövegeit, nem véletlen, hogy a szerző nevéből az időre utaló „óra" szó kitörlődött, így lett a Nórából N. Az N utáni pont pedig radikálisan lezárva a szerző nevét, nem teszi lehetővé az időmozzanat visszatérését.¹⁰

* * *

Összevetve az azóta önálló szépirodalmi kötettel jelentkezett „szaharások" címadási gyakorlatával, nála nem találunk a kötetcímmel azonos szöveget. Tehát mindhárom szöveg egyenértékű, egyik sem rendelődik átfogó, meghatározó ideológiaként a többi fölé.

Álmok. Adhat-e egy szerző nagyobb szabadságot magának (és értelmezőjének) annál, hogy kijelenti, írásai „csak" álmok. Hiszen az álom a legkevésbé kézzelfogható területe az emberi létnek, melyre Fábián szüntelen kérdez. S a hozzá rendelt helyhatározó: Júdeában, három vallás szent helyén – misztikussá tágítja az álomteret (ami talán egyébként is az...). A bizonytalanságot növeli, hogy a szerkezetből nem dönthető el, az álomtevékenység vagy az álomtartalom történik-e Júdeában. Ha az álomtartalom, az tovább fokozza a szerző alokalizációs tendenciáit.

Lacza nem tartja kizártnak, hogy az újonnan jelentkező szerzők kéziratait gondosabb szerkesztők gyomlálgatták, mégis első pillantásra úgy tűnik, a három szöveg véletlenszerűen került egymás mellé. Három? A kötetet recenzáló Duba, és a róla „próbafelvételt" készítő Tóth egyaránt három szövegről beszél, pedig a kötetben egyértelműen öt szöveg található. Az Emberre-halálra és mellesleg Mrożek bátyámra emlékezve, az Ajtón kívül, a MACABRE, ill. ennek egy része a főcím elé, számozatlan lapra (!) kiemelve, ill. A MACABRE után ugyancsak számozatlan lapon egy négysoros. Ha a Macabre-ból kiemelt tizenöt sort nem is tételezzük külön szövegnek, nyilván akkor sem véletlenül került arra a bizonyos helyre. A kötetrendező elvhez mégis a kötetet befejező, de (a jövőbeni félelmetes kérdés lehetőségének nyitva hagyásával) nem lezáró, mindössze négysomyi szöveg segítségével juthatunk el.¹¹ A szöveg sorai rövidebbre vannak tördelve, mint a kötet többi része, egy tizenöt és három tizennégy szótagú sorból áll, nem rímel, nem időmértékes; egy többszörösen összetett mondatszörny, mely három fő részre bontható:

1.  Te nem kérdeztél engem, de nekem felelnem kell újra és újra,

2.  Te szólítasz, de nem kell a válaszom,

3. Tudd meg, semmi esendőbb és hűségesebb nem lehet, mint az én félelmem,
ha egyszer mégis kérdezel.

Ki ez a Te, ki ezeknek az egzisztenciális félelmet megfogalmazó soroknak a címzettje? A szövegből úgy tűnik, Isten.

„Igazából nem volt miről beszélnie, ezért Istenről beszélt – olvashatjuk Pilléről, a Macabre egyik síkjának az ismert középkori filozófus, Pierre Abélard tanítását és élettragédiáját megidéző főalakjáról. Fábián N.-nek ezzel szemben – szűrhetjük le az Álmok Júdeában minden sorából – túl sok mindenről van mondanivalója, ezért – mi mást tehetne – minden szavát Istennek címzi, minden szavával Istenhez beszél."¹² A kötet három szövege vezet ezen utolsó (de nem végső!) négy sorhoz, a szintézis még késik. Az első szövegben, mint egyedüli bizonyosság van jelen az Isten: „Isten nevét szerette volna mondani, az egyedülit, akiben mindig is hitt."¹³ a másodikban, mint vitapartner, de még mindig mint a bizonyosság, igazságosság forrása. A harmadik történet az előző kettő transzcendenciájának kettős tagadása, egy pap tagadja az Istent: „Pierre Abélard nem hitt Istenben."¹⁴ Fábián N. szenvedélyes istenkeresése az, ami kötetté szervezi a szövegeket. E sokszor verejtékes folyamat során a szerző mintegy újragondolja Grendel Lajost, aki szerint: „Minden igazi irodalom párbeszéd Istennel (elnézést a szerénytelenségem miatt), akár hívő az író, akár istentagadó. Isten megkerülhetetlen az irodalomban. Isten léte vagy nem léte az egyetlen komoly kérdés, az egyetlen emberhez méltó kérdés. Minden egyéb efemer. (...) Amikor az élet értelmét faggatjuk, Istent keressük. Istent keressük a szerelemben, Isten keresése nyilvánul meg szorongásainkban, különös, lidérces álmainkban, halálfélelmünkben."¹⁵ Ezt a folyamatot (is) szeretném bővebben kifejteni az alábbiakban, részletesebben tárgyalva az egyes szövegeket.

* * *

A kötetet az Emberre-halálra és mellesleg Mrożek bátyámra emlékezve c. novella nyitja. Mint arra már fentebb utaltam, a Piknik a Szaharában-ban megjelent szöveghez képest történt néhány kisebb változtatás, de ezek – lényegileg – nem befolyásolják a tartalmát. „A novella valóban a címben említettekkel foglalkozik, emberrel, halállal, emberek halálával"¹⁶ – jegyzi meg nemes egyszerűséggel A. Szabó László. Tóth László pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy „bámulatos könnyedséggel képes kezelni a legbonyolultabb szerkezeteket is."¹⁷ „Valójában mindig befelé figyel. De történetei a lélek mentén nem alakulhatnak lineárisan. Belelátunk egy folyamatba, s amikor éppen ráhangolódunk egy szereplőre, az esetleges eseményre, máris megszakad, vált, zavarba hoz, felizgat, éberen tartja tudatunkat egy másik folyamattal, mely eleinte teljesen idegennek tűnik számunkra, csak később érezzük fontosságát."¹⁸

Ebben a novellában – melyre nézve a fenti megállapítások csaknem kivétel nélkül igazak – a szubjektum halálhoz való létét tematizálja, nem mindennapian bonyolult szerkesztésmóddal. Ezt a szerkesztésmódot jól szemlélteti az alábbi példa: a szöveg konstruálta lehetséges világban a narrátor elmondja, hogy Hitetlen Tamás a Júdás írta novellát olvassa az öregasszonyról. „Szinte kényelmetlen kényszer ez a szerkesztésmód."¹⁹ A novella mindössze tizenkét oldalán az írónő (nem mindig teljes sikerrel) próbál egymásba játszani egy kvázi biblikus, szakrális és egy (helyhez nem, és időhöz is csak elnagyoltan köthető) földi, profán (szöveg)világot. A novella felütésében az Anya, a Művész és az Intellektuel meghatározásával indít, s ahogy N. Tóth Anikó is megjegyezte, „eleinte teljesen idegennek tűnik számunkra, csak később érezzük fontosságát." A három főszereplő ugyanis megfeleltethető ennek a felosztásnak. Az öregasszony gesztusaival az anyát idézi, de – mint ahogy a hozzá társított jelző is figyelmeztet – csak illuzórikusán, csak szimulálja az anyaságot. A saját magasabbrendűségében hívő művész Hitetlen Tamás, míg az Intellektuel Júdás, „Isten követői között az egyetlen értelmiségi". Talán rá érdemes a leginkább figyelmet fordítani, még ha „kissé zilált volt"²⁰ is felakasztása óta, hiszen szerepe az evangéliumokhoz képest itt újrabeszélődik. Míg ott egyértelműen negatív beállításban szerepel, a Fábián szövegben átértékelődik. A földi élethez képest egy (fizikailag is) magasabb rendű helyen/állapotban létezik, ezt igazolja, hogy az öregasszonyt felülről szemléli, szemlélődése lefelé irányul: „Néha ugyan lepillantott az öregasszonyra."²¹ A nem földi létre utal az is, hogy Hitetlen Tamás még a földi létben, múlt időben végezte el három főiskoláját és egyetemét.

Júdás megtagadja a testté lett logoszt és vele a logocentrizmust, de a szöveg konstruálta lehetséges világban vissza kell térnie hozzá, mert maga sem képes másként alkotni, ő is szerzői totalitást, mindenhatóságot tételez, ill. az írásaiban valósághű szemlélethez való erős ragaszkodás figyelhető meg.

„– Ez nincs befejezve.

–   Nem lehet.

–   Miért?

–   Az illető még él.

– És ez miért gond? Csacsi gyerek. Nem kell szükségszerűen halállal befejezni... – és barátságosan hátba veregette Júdást, aki egyre mogorvább arcot vágott.

–A valóságról akarok írni.²²

Tamás csúfondáros képet vágott.

– Óóóh. Ez szép. De az írásnál nem szempont. És melyikről, ha szabad kérdeznem?..."²³

A szöveg olyan olvasatot is megenged, hogy az öregasszony csak a júdási szövegvilágban beszélődik a halálba, miután Hitetlen Tamás eltávolította Júdást, a szerzőt a realista-dokumentarista szemlélettől, így Júdás, a szerző halálával a mű nyitott marad(hatna). De ne menjünk az események elébe. A novella másik főhőse az öregasszony, a szöveg azt tematizálja, világban benne léte hogyan fordul át lassan a halálba. Az elmúlás folyamata aprólékos helyzetleírásokkal és jól eltalált hangulatrögzítésekkel következetesen vonul végig a szövegen, hogy aztán a halálba torkolljon. Ez a fajta módszeres halál felé tendálás feszültséggel tölti meg a szöveget. (Az öregasszony betegeskedik, életét hiábavaló cselekvések sorozata tartja össze, már csak emlékeinek/ben él. A halk kopogtatás az ajtón is a közelgő halál eljövetelére figyelmeztet. Az öregasszony sóhajtása is halk, erőtlen; egyetlen, maradék életcélja a bűnbocsánat. A szunyókálás után nehézkesen kel fel, minden teljesen érdektelennek tűnik számára. A bűntudat úgy mardossa benne a maradék életet, mintha a semmié volna már. A pogácsát életében először szénné égeti, az utolsó, már szimulakrum cselekvés is értelmét veszti ezáltal. Élettere, a lakás lassan kihűl, ősz van. Az öregasszony tárgyai is öregek, régiek, [el]használtak.) Gondolom, e pár kiragadott idézet alátámasztja a teleologikus halál felé haladást. Ezek után jutunk el az „utolsó felvonáshoz", a halált végre meghozó álomhoz, mely tizennégy éves kora óta végigkísérte egész életén. Az öregasszony halála fordított, deszakralizált megváltástörténet, enyhe szexuális konnotációkkal: az öregasszony a kereszten felmászva „lábával átfonva tartja magát a kereszten, ollóba fogva az isteni testet" és megpróbálja a szögeket kihúzva levenni őt a keresztről. Lázasan, minden erejét megfeszítve dolgozik, mégsem tudja a szögeket kihúzni, nem tudja a Megváltót megváltani. „Ekkor Jézus feléled kissé, felemeli töviskoronás fejét, és szelíden rápillant. Ő megdermed, mert Jézus szája gyengéden az ő ráncos ajkát keresi."²⁴ Ezzel ér véget Júdás novellája, ami tulajdonképpen kettős deszakralizáció, ugyanis Júdás „Egyszer csak lázasan írni kezdett, égő kínok között befejezte a novellát, és az éjszaka leple alatt, a számtalan őrző között a Szent könyvben kicserélte a két lapot."²⁵ Júdás tettével megbontotta a szimbolikus rendet, egy zárt(nak hitt) szakrális művet írt felül. Az ilyen típusú, a szimbolikus rendet alapjaiban megrengető lázadásért szükségképpen halállal kellett lakolnia. Tettének felfedezése után „másnap az őr felkoncolta Júdást",²⁶ rácáfolva a képzett Hitetlen Tamás állítására, miszerint nem kell szükségképpen halállal végződnie a történetnek.

Bizton állíthatom, a kötetben szereplő szövegek közül ez a leginkább sikerült írás, alapos, igényes nyelvezettel, melyhez egyaránt társul fogalmi igényesség és tárgyilagos tudat.

* * *

Sajnos, a következő, Az ajtón kívül c. szövegről mindez nem mondható el. Nem véletlen, hogy értelmezői nem szívesen foglalkoznak ezzel a szöveggel, inkább csak átsiklanak felette. Az sem véletlen, hogy Duba éppen ezt a novellát választotta paródiája tárgyául: minden interpretációnál többet mond ez a paródia – mint kritika –, ami a szöveg kuszaságát illeti. Camembert, ezt az ironikus és provokatív címet adja neki. S miként a paródia malomkőnyi sajtja „erősen illatos, szinte penetráns" úgy ezt a szöveget olvasva is érezhetjük, itt valami bűzlik, „mint a romlott heringek a liverpooli kikötőben."²⁷ A felütés „Elindultunk a hegyekbe" már sejteti, túl sok konkrétumot nem fogunk megtudni. Maga a cím is erre enged következtetni, a horda tagjai önmagukat csak (mindenen?) kívül levésükben képesek meghatározni. Az ajtón kívül vannak, valószínűleg nem önként zárták be maguk mögött az ajtót: „menekülünk, mindegy, mi elől, nem mi üzentünk hadat, tra-tratrááá, hanem a többiek nekünk..."²⁸ Kívüllétük nem bizonyosan saját (társadalmi) környezettel való szembenállásukból fakad, hanem épp a társadalom velük való szembenállásából. A horda tagjainak nincs múltja, nincs jövője: „világosan láttuk, hogy a másik útban van valahová, és hogy ez az út nagyon hosszú és fáradságos, és (...) hogy sohasem fog megérkezni."²⁹ A hordának³⁰ az úton levés az életformája, útonlétében létezik, egzisztenciájában kérdőjeleződne meg, ha nem így lenne.³¹

A horda az ajtón kívül van. Ez némiképp előrevetíti a szituáció kisszerűségét. Nem az archetipikusnak, a kizárás, kiűzetés, kirekesztettség ősi szimbólumának mondható kapun vannak kívül, csak annak profanizált, kicsinyített másán.

A szerző fontosnak tartotta a szöveget, kétszeresen is megjelölte, alcímet adott neki: farkasnak farkasa. A szerkezet az alany hiányával eleve feszültséget hordoz magában, ami csak tovább gerjeszti a cím által megidézett kirekesztettségérzet okozta feszültséget. Az alcím szövegjáték, rájátszás a nemzedéktárs, Hajdú István A kutyákról és másokról³² c. novellájára, melyben a szerző az emberi társadalmat és a kutyafalkát, vagy, ha úgy tetszik, az emberfalkát és a kutyatársadalmat veti össze, mert a novella világában a két közösség (horda?) világa nehezen választható szét. Ebben Hajdú azt írja: ember embernek farkasa. Ez a szerkezet teljes, de ki helyettesíthető be Fábián szerkezetének alanyaként, egyáltalán hogyan értelmezhető/-endő a farkasnak farkasa szerkezet, ki az, aki annyira farkasabb a farkasnál, hogy ezáltal a farkasnak farkasává tud válni?³³ Az ember. A szöveg maga adja ezt a választ, mégpedig a legutolsó, (több szempontból is) nagyon lényeges bekezdésben: „olyanok voltunk már, mint a farkasok."³⁴ De nem bontja tovább a hasonlatot: miben voltak olyanok, mint a farkasok. A szerzői intenció valószínűleg az űzöttségre irányult, de maga az alapszó is (nem még fokozott változata) erősen fallikus jelentést konnotál, ezáltal is figyelmeztetve az apajogú szimbolikus rendre. Aki bármi módon vét ez ellen, meghal, mint Júdás, vagy kiűzetik, mint a horda tagjai, akik nők, vagy – talán a Mérnök kivételével – legkevésbé sem maszkulin férfiak, így szükségképpen nem tud(hat)ják helyüket elfoglalni a fa(llo)sz felállította szimbolikus rendben; Solon gyermekgyilkosságai nem antiödipális szorongást tükröznek-e? A farkas társadalom a(z űzött horda) farkasok farkasa.

„Az írásból aligha tudunk meg valami konkrétumot," s az eleinte esetlegesen naiv módon beszélőnek (de mindenképpen beszédesnek) gondolt nevek (Mérnök, Eva, Solón, Nyúzó) sem adnak semminemű eligazítást, nem tudhatunk meg többet, ez a történet már teljes mértékben lokalizálhatatlan, időhöz is aligha köthető. Fábián N.-nél semmi sem biztos. De miért is lenne a tér és idő fontos, hisz a horda nem tudni honnan s hová, ill. mióta és meddig vándorol. Csak így válhat a központi kérdéssé a lét, a szubjektum léte és a másikhoz való viszonya, melyre a szöveg szüntelen kérdez(ni próbál). Ez azonban nem sikerül neki maradéktalanul. Fábián N. alkotói törekvéseiben erős vonzódás tapasztalható a mítoszok iránt. Mindhárom, e kötetben közölt szövegében erős remitologizációs tendenciák mutatkoznak. Az elsőben a visszájára fordított megváltástörténetben ki/beteljesedő egyetemes emberi lét mítoszának újramondására tesz kísérletet. A Macabre-ban a beteljesülni soha nem tudó égi és földi szerelem mítoszát szólítja meg. Az ajtón kívül pedig az örök emberi úton levés mítoszát beszéli. Kísérletei azonban – az első novellát leszámítva – zátonyra futnak. Kisebb fenntartásokkal egyetérthetünk Duba gondolatmenetével: „A mítoszok olyan megkövült emberi tapasztalatokat és irodalmi formakincset jelentenek, amely minden érett és kezdő – írónak megtermékenyítő modellje lehet. Vállalnia kell azonban az ezzel járó kockázatot! Mely pedig abban áll, hogy a mítoszelem az író »használatában« mindig megbízható inspirátort és ihlető segítőtársat jelent, olyan időbe vésett és kipróbált értékeket, melyek igazságtartalma cáfolhatatlan, mert hitelét évezredes pillérek támasztják alá. Ám – s ez a veszélye! Mindig önmagát képviseli, elsősorban önmagát. Hatalmas és szuggesztív alkotóerő kell ahhoz, hogy a mítoszt élővé és időszerűvé tegyük. A mitikus alak, melyet a neve s a fogalom hordoz, olyan, mint a kiváló színész, eljátssza ráosztott szerepét, de közben önmagát is adja a játékában, beleviszi a szerepbe belső tartalmait, rányomja egyénisége bélyegét. S ez a színpadon természetes. Az irodalomban azonban (...) nem feltétlenül és egyértelműen jó és hasznos." A zavaros történetmondás, az átgondolatlan(ul) asszociatív szerkesztésmód, s talán a banális, kisszerű történet, valamint a kellő nyelvi teremtőerő hiánya teszi, hogy a novella nem tud mítosz-újrabeszéléssé lenni, pedig a szöveg felkínálja ennek lehetőségét. Több van benne, mint amennyit a szerző ki tud hozni belőle, s ez feszültséget, hiányérzetet, frusztrációt kelt az Olvasóban.

Kár lenne azonban ezzel a megállapítással lezárni a róla való gondolkodást, mondván, hogy ez rossz mű, nem érdemes foglalkozni vele. Éppen ezért kell foglalkozni vele, hiszen a kevésbé sikerült alkotások sokszor többet mondanak el szerzőjükről.

Amikor a narrátor imigyen kezdi a történetet: „elindultunk a hegyekbe", alig mond többet, mintha semmit sem mondana, talán csak annyit, hogy a mozgás felfelé irányul. Fábián szereti szereplőit fent, a magasban elhelyezni. Júdás felülről szemléli az öregasszonyt, Hitetlen Tamás felülről néz Júdásra, Abaelard a természetfölöttivel foglalkozik, Pille az álom valóságfeletti világában érzi magát otthon, Heloise és Abaelard szerelme koruk konvenciói feletti, Abaelard magasan inkvizíciós vádlói felett áll. Ez a motívum majd Az ajtón kívül megoldásában kap különösen hangsúlyos szerepet.

A hegy magánya, egyedülállása rokonítható a horda (társas) magányával, a hordán belül minimális a kommunikáció („A Mérnök most először tévedett. Hibát követett el, én mondom, és nem mondom véletlenül! Mert megszegte a megállapodást, amely mindannyiunk védelmét jelentette – egymással szemben. Tudniillik, hogy a szükségesnél többet nem beszélünk."³⁵, illetve: „Ha válaszolsz, mindannyian tartozni fogunk egymásnak egy vallomással, mindenkinek ki kell nyitnia a száját, és talán a borzalomnak és az iszonyatnak olyan áradatával találkozunk majd, hogy egymás torkának esünk; senki ne adhassa tovább, amit a másiktól hallott."³⁶): ez is – mint arra már fentebb utaltam – hozzájárul a horda-lét anakronizmusához. A történet a hegyre indulással kezdődik és a hegyen ér véget. Ami rossz történik a hordával, az mind a városok környékén, ül. a faluban történik: üldöztetésük, pokoljárásuk. S a (nem) végső megoldás, az igazságtétel is a hegyen, a hegyre épült kunyhóban következik be. Ezáltal is hangsúlyozottá válik a (profán) lent és a (szakrális) fent közötti diszkrepancia. Az igazságtétel a tett elkövetéséhez képest minden szempontból magasabb szférában történik. A horda számára szinte természetes, hogy a hegyre próbálnak menekülni. Hanna meggyalázott testét arccal a hegy felé kötözik mintegy totemfára a parasztok. Egy idő után túlhangsúlyozottá, erőltetette válik ez a minden áron a hegy felé való fordulás, nem véletlen, hogy bőven éri érte „nyíl és nyál" a szerzőt Dubától.

A novella telítve van különösen erős, felfokozott pozitív és negatív emóciókkal: Solón vallásos révületben morzsolgatja napjait, a Mérnök gyanús, a Mérnök hűvös, a Mérnök undorral kevert csodálkozással néz, Solón hősies, Hanna fölényesen ellenséges, a narrátor meggyűlöli Solónt, hogy csak néhány példát ragadjak ki. Ám ezek a túlcsorduló érzések a szerkesztés hiányosságai miatt nem tudják a tőlük elvárható módon feszültséggel megtölteni a szöveget. Így egy idő után a befogadásra nehezedő céltalan ballaszttá vállnak, ahogy néhány gyakori, de funkciótlan ismétlődés/ismétlés is: pl. Solón háromszor mondja el, hogy Én, Solón, mikor választanom kellett, a mérnököt választottam; a só megszerzésére irányuló céltalan kísérleteknek sincs jelentőségük; a Kicsi/Törpe kolonc mivolta is túlhangsúlyozott. Az egész szöveggel az a (talán) legnagyobb gond, hogy nem ingerel újraírásra, de még újragondolásra sem, még ha szemben az előző szöveggel a textus radikálisan nyitott is marad. Az utolsó bekezdés „ráolvasódik" a (zavaros) gyermekgyilkosságot megelőző este szövegére, lényegi változtatásokkal:

„A kemencében ropog a tűz, Hanna nedves ruháinkat ráteregeti. Nem sejthettük, mi várt ránk, a tűzbe bámultunk, olyanok voltunk már, mint a farkasok. Hanna dúdolgatni kezdett, mi törődött, mozdulatlan testtel figyeltük, ahogy rakja, kisimítja a ruhákat, megkotorja a tüzet, és ahogy testének körvonalai izzottak a sötétben, egy pillanatra abbamarad Solón szuszogása is, és azt képzeljük, hogy otthon vagyunk. Tágra nyitott szemekkel bámulunk a tűzbe. Hanna megérezte ezt, és halkan énekelni kezdett, nagyon halkan, olyan fáradtak voltunk, hogy nem bírtunk már aludni, nyitott szemmel hevertünk, és hallgattuk a nyers hangot, amelyben minden fájdalmunk benne volt."³⁷

„A kemencében alig pislákol a tűz, Hanna sorban megforgatja a ruhákat, félig nedvesek még. Nem sejthetjük, mi vár ránk. Este tűzbe bámultunk, olyanok voltunk már, mint a farkasok. Hanna dúdolni kezd megint; ahogy rakja, kisimítja a ruhákat, a kemencében föléleszti a tüzet, és ahogy testének körvonalai fölizzanak, abbamarad Solón szuszogása is, egy pillanatra azt képzeljük, megérkeztünk. Hanna érzi ezt, és halkan énekel, mert olyan fáradtak vagyunk már, hogy nem bírunk aludni, csak önkívületbe esünk, vagy nyitott szemmel ábrándozunk."³⁸

Ez a „ráolvasás" egyrészt törlésjel alá helyezi az egész üldöztetés borzalmait, mintegy meg nem történtté téve azt, másrészt rámutat arra, hogy valójában semmi nem történt, nem zárult le, a horda vándorainak léte csak „mintha lét".

Ha a novella a semmiről szólna, attól még lehetne ragyogó alkotás, a (cseh)szlovákiai magyar kispróza legújabb nemzedékében történő megújulásának gyöngyszeme, ám az olvasónak gyakorta úgy tűnik, ez inkább nem szól semmiről, és ez különbség.

* * *

A kötet egészében szemlélve Fábián N. írásművészetét, a Macabre nem került a legszerencsésebb helyre. Ebben a kisregényben csúcsosodik ki a fábiáni teodícea, melynek istenkereső kérdésfelvetése végigvonul az egész szövegen. Ebből a nézőpontból újraértelmeződhet(ne) az öregasszony feltétel nélküli elfogadó álláspontja vagy a horda haldokló Mérnökének elvetélt vitái Istennel, de a túlontúl bonyolult szerkezet, mely nagyban emlékeztet Az ajtón kívül túlbonyolultságában unalmassá váló textusára) önmagára vonja a figyelmet, eltávolítva az újragondolástól.

A szerző négy, címet nem viselő, római számmal jelzett fejezetben kísérli meg – olykor sikeresen – egymásba játszani Petrus Abaelardus századát és a jelen kisvárosát. Eleinte úgy tűnik, a két szöveg elbeszél egymás mellett, később azonban visszaköszön az Emberre-halálra...-ból már ismerős megoldás: Pille, a kisvárosi  biztosítási ügynök olvassa Abaelardus történetét, így nemesedik számára (halálhoz való) létét meghatározó ideállá a skolasztika jeles filozófusa. Maga a történet emiatt válik fájóan giccsessé: Pille az Abaelard-ral való misztikus egyesülés reményében öngyilkos lesz. Mint arra már utaltam, Fábián vonzódik a mítoszhoz, szüntelen  megkísérli megszólítani, de a mítosz úgy felel, hogy nem felel, s kellő nyelvi teremtőerő híján a szerző kísérlete az égi és földi szerelem mítoszának újramondására  kudarcot vall, nem kerül sor dialógusra a mítosz és a Fábián-szöveg között.

Az Abaelard-történet erősen referenciális, gyakorlatilag lényegi változtatás nélkül mondja fel Abaelard Szerencsétlenségeinek történetét, ihletet merítve a Heloise-zal folytatott (vitatott hitelességű) levelezéséből is. A Clairvaux-i Szent Bernáttal folytatott vitájáról, illetőleg a seus-i zsinatról – ahol elítélték tanításait – is hasábnyi szakirodalmat adnak meg a teológiai lexikonok, egyháztörténeti kézikönyvek, mindezek viszont a Fábián-szöveg Abaelard szála szempontjából nem lényegesek. Sokkal fontosabb az, milyen módon ad választ a kötetet átható istenkereső kérdéssorozatra Abaelard alakján keresztül is; hogyan állnak össze rendszerré, egyáltalán összeállnak-e valamivé Fábián júdeai álmai, van-e válasza az annyit problematizált végső kérdésre (van-e végső kérdés)? A kötetegészben keresve a választ, az Emberre halálra-tól a Macabre-ig (negatív) fejlődés figyelhető meg. Az Emberre-halálra öregasszonya feltétlenül hisz Istenben, bár ebben enyhe kényszeresség is érezhető, hiszen nem tehet másképp: öreg napjaiban Isten maradt egyedüli társa és támasza. Alapállását a feltétlen elfogadás jellemzi, s mint a bizonyosság és megváltás (ős)forrására tekint Istenre életében és halálában is. A horda tagjai már jóval kritikusabbak, a Mérnök, halálát megelőzően, Istent okolja balsorsukért, a horda tagjai viszont esetleges fenntartásaik ellenére is ráhagyatkoznak: Ő tudja, mit csinál, Ő igazságos, Ő szigorú volt, elvett két embert, de megmaradt a Kicsi, Eva, Solón és Nyúzó, Őnélküle élni annyi, mint nyitva hagyni az őrületre nyíló ajtót. Csak Istennel tudják magukat az őrületre nyíló ajtón kívülre helyezni. Alapvetően ők is elfogadóak. Nem így Abaelard, aki az intellego, ut credam tételét következetesen alkalmazva nem tudja megérteni Istent. De a teljes tagadáshoz nem elég erős: „Abaelard nem hitt Istenben, de úgy próbált élni, mintha hinne benne." Ez a hit szimulakrum azonban (szükségszerűen?) nem elég erős ahhoz, hogy (a férfiasságától egyébként is megfosztott) Abaelard-t az Atya(isten) jogú szimbolikus rendben megtartsa, ezért kell elbuknia neki is, Júdáshoz hasonlóan. Abaelard hite mintha-hit, ahogy a horda léte is csak mintha-lét.

A kisregény másik szála napjaink kisvárosába vezet a csúnya³⁹ Pille alakján keresztül. A szerkezet az Emberre-halálra megoldását idézi, s a szerző nemcsak szerkezetben, de stílusban sem tud újat nyújtani ebben a szövegben. Mindenképpen lehűtendő Tóth László elragadtatása, aki a történet- és bölcseletmondás együttállását egyenesen Mészöllyel, Nádassal vagy Krasznahorkaival rokonítja. Bár így lenne! Sajnos azonban a megállapítás erősen túlzó, a filozofikus gondolatok beleszövése a textusba nem mindig sikerül maradéktalanul, s ez gyakran ballasztként nehezedik az egész szövegre. Mint már fentebb utaltam rá, az alaphelyzet – a kisvárosi biztosítási ügynök az Abaelard-ral való misztikus egyesülés reményében mondhatni rituálisan öngyilkos lesz – kellő nyelvi teremtőerő híján (és talán kissé a választott szerkezeti forma béklyói miatt is) majdhogynem giccsbe hajló, ez sokat levon a mű értékéből. „A mítosz erősebb az író akaratánál és a valóság – Pille alakja – gyengébb a mítosztól. A számos érdekes és pontos, sőt jelentős mondat sem bírja összeötvözni egyetlen egyetemes emberi sors üzenetévé a két idősíkban lejátszódó eseményeket."⁴⁰ Duba jól látja, a szerző nincs híján kellő nyelvi erudíciónak, néhány „érdekes, pontos, sőt jelentős" mondata olyannyira megszerkesztett, hogy már-már szóesztétikába hajlik, amit művel, azonban ebben a szövegben a próbálkozás meghaladja erejét, a mítosz csonka marad, nem tud továbbjelentődni.

Fábián N. jó tollú, bölcseleti igénnyel fellépő, nyelvi megformáltság tekintetében magasan az átlag felett álló szerző, első kötetében mégsem tudja azt nyújtani, ami kvalitásaiból következne. Talán majd egy második, átgondoltabb, jobban szerkesztett kötetben.

* Fábián N.: Álmok Júdeában. Kalligram, Pozsony, 1994. 26.

Felhasznált irodalom

1. Barthes, Roland: A szöveg öröme. Osiris, Budapest, 1996. Duba Gyula: „...az ízlelés magányos kalandja..." Irodalmi Szemle 1994/10., 79–81. o.
2. Duba Gyula: Camembert. Irodalmi Szemle 1994/12., 43–46. o. Fiatal prózaíróink szemléje az Irodalmi Szemlében. Irodalmi Szemle 1993/4. 76–96. o.
3. Filep Tamás Gusztáv – Tóth László: Próbafelvételek a (cseh)szlovákiai magyar irodalomról 1918–1995. Kalligram, Pozsony, 1995.
4. Lacza Tihamér: Elnapolt Lázadás. Irodalmi Szemle 1994/3. 70–73. o.
5. Z. Németh István: Piknik a Szaharában. Irodalmi Szemle 1994/2. 56–62. o.

Jegyzetek

1. Álmok és kérdések. In.: Filep Tamás Gusztáv–Tóth László: Próbafelvételek a (cseh)szlovákiai magyar irodalomról 1918–1995. Kalligram, Pozsony, 1995.
2. Z. Németh István: Piknik a Szaharában. Irodalmi Szemle 1994/2. 56–62. o.
3. Z. Németh i. m. 57.
4. Kiemelés: K. L.
5. Lacza i. m. 71.
6. De nem olyan érvekkel, ahogy ezt Lacza teszi, időhiányra ill. „efféle finomságok iránti érzéketlenségre" hivatkozva. Vő. Lacza i. m. 72.
7. Barthes, Roland: A szöveg öröme. Osiris, Budapest, 1996, 82.
8. Duba Gyula: „... az ízlelés magányos kalandja." ISZ 1994/10. 81. o.
9. Filep–Tóth i. m. 156.
10. Talán ezért fut zátonyra Duba értelmezése, mert nem elég radikális ahhoz, hogy véglegesen kizárja az időmozzanatot, kétszer is Fábián N(óra)ként írva le a szerző nevét; ill. érthetővé válik Lacza eleinte csak meggondolatlanságnak ható megállapítása, hogy krónikus időhiánya miatt nem tud mit kezdeni vele. Az lenne csoda, ha idő hiányában tudna.
11. Az antológia önálló kötettel rendelkező szerzőin végigtekintve érdemes elgondolkozni a kötetzáró miniatűr mint nemzedéki jegy kérdésén.
12. Filep–Tóth i. m. 156.
13. Fábián i. m. 14.
14. Uo. 102.
15. Grendel Lajos: Rosszkedvem naplója – Január. In: Hazám, Abszurdisztán. Kalligram, Pozsony, 1998. 242. o.
16. Fiatal prózaíróink szemléje az Irodalmi Szemlében. 1993/4. 82–83. o.
17. Filep–Tóth i. m. 157.
18. Fiatal szerzőink... – N. Tóth Anikó referátuma 88. o.
19. N. Tóth i. m.
20. Uo. 13
21. Uo. 13.
22. Kiemelés: K. L.
23. Fábián i. m. 15.
24. Uo. 20.
25. Uo. 18.
26. Uo. 20.
27. Duba Gyula: Camembert. Irodalmi Szemle 1994/12. 43. o.
28. Fábián i. m. 26.
29. Uo. 24.
30. Annyiszor leírtam már a horda szót, szükségét érzem, hogy kissé elidőzzek a fábiáni hordánál. Hannáról írja a szerző: „Kideríthetetlen, valóban folyt-e cigány vér az ereiben, viszont ezt a homályos gyanút érlelte állandóan kirobbanó szilajsága és mélységes vonzódása a horda életmódjához." (23) Mi a horda? A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint a vadság alsó fokán embereknek együtt élő csoportja, a nemzetiségi, törzsi szervezet kialakulását megelőző társadalmi egység. Ez úgy-ahogy igaz a Mérnök vezette hordára nézve is, mégis némiképp anakronisztikusnak gondolom a horda-lét emlegetését. Ezért nyilván a szó negatív, rosszalló konnotációi is felelőssé tehetők, de ez a horda túl szervezett, ill. a környezet is modernnek tűnik. A horda szó hordoz valamiféle archetipikus jelentéstöbbletet, amelyet ebben a szövegben minden igyekezetem ellenére sem lelek, így a szót a továbbiakban erős fenntartásokkal, csak mint Fábián N. kifejezését használom.
31. Érdemes végigtekinteni fiatal szerzőink írásain e szempontból is: Győry Attila „rohan, mert éppen mindenhol buli van, s nem szeretne egyikről sem lemaradni, fél a megérkezéstől." (Z. Németh i. m. 59.). S eleinte nem csak szövegeiben, de életformájában is hasonlóan cselekedett, hajókormányos, majd hajóskapitány volt. Czakó a lemmingekkel is átúszna a tengert, csak hogy ne kelljen a grendeli kisvárosképet rothadásában sokszorosan meghaladó kisvárosban élnie, s 1984-ben valóban emigrált is Németországba. Mórocz Mária eleinte [talán (csak?)] kalandot keresett, mára viszont megházasodott – Ausztráliában. Az ő írásai, szemben az előző két „hím taggal" (A kifejezésre nézve vö. Kocur László: „...hulljon! Kalligram 1999/10. 16–26. 20.), sokkal érzékibbek, hatványozottan intellektuális ihletettségűek, az úton levés és a megállapodni nem tudás nála is reprezentálódik, mint szöveg, (a kötet sajátos megszerkesztettsége szempontjából különösen fontos) képi szinten a kötetzáró miniatűrt pedig így fejezi be: Eközben. Egy időn kívüli mozgás közben próbálja kötetbe zárni a szöveget. Az antológia címadó írásának szerzője, a fiatalon tragikusan elhunyt Pálovics László a Szaharába indulna piknikezni. E dolgozat textuális vágyának tárgya, Fábián N. ugyan elhallgatott, de alteregója (?), Fábián Nóra hozzákezdett egy londoni élményeit feldolgozó novellaciklushoz, melynek első darabja, A nagyváros meséiből már kötetben is megjelent, A Magyar szárnyvonalak c. antológiában. Ha jól tudom, ma már ő sem él itt, délebbre költözött. Az irodalmi szempontból sokáig halottnak hitt Hajtman Béla egy erősen önéletrajzi ihletésű, csehszlovákiai magyar kolorittal bőven színezett, leginkább a farmernadrágos prózával rokonítható regényen dolgozik. (Grendel Lajos szóbeli közlése.) N. Tóth Anikó másfelé vette az irányt, Hajdú István pedig lassúbb, megfontoltabb(nak tűnő) szerző. Nyomulás, úton levés, megállapodni nem tudás hatja át ezeket a műveket. Dobos Lászlót továbbgondolva, ők már nem sodrásban, de sodródásban vannak/voltak egy meghatározhatatlan (?) cél felé, s ez az úton levés egy kicsit létük értelmének keresése is. Az antológia „megjelenése kitűnő alkalom lehetett volna akár arra is, hogy a szlovákiai magyar kispróza e legújabb nemzedékének a szlovákiai, illetve általában a magyar irodalom egészében való, értékei szerinti elhelyezése mellett néhány lényeget érintő szó essen a kérdéses irodalom jellegzetességeiről, nyavalyáiról. Például arról, mi lehet a magyarázata, hogy a (csehszlovákiai magyar kisepika, illetve prózaíró-utánpótlás patakja a kezdetektől máig oly szerényen csörgedezik csak. Annál is inkább, mivel e kisebbségi literatúra története (...) tele van megakadásokkal, félbeszakadt, megrekedt írói pályákkal." (Filep–Tóth i. m. 141.) Magam e tárgyban megjelent dolgozataimban próbáltam választ keresni az e nemzedék által felvetett kérdések némelyikére, de egyelőre úgy tűnik, ebbéli igyekezetemben meglehetősen egyedül vagyok.
32. In: Hajdú István: A púpos. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 1994. 5–12. o.
33. Duba olvasatában az ember. Vö. Camembert 45.
34. Fábián i. m. 43.
35. Uo. 28.
36. Uo. 29.
37. Uo. 34.
38. Uo. 43
39. Duba recenziójában szépet ír (81.), ami egyértelműen tárgyi tévedés, vö. Fábián i. m. 67. Itt jegyzem meg, hogy Fábián könyvében nincs egyetlen szép női szereplő sem. Teremtőjük mindegyiküket elcsúfítja valamivel.
40. Duba i. m. 80.