Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. november - Műfordítás / A huszadik század mint fordítás

A huszadik század mint fordítás

   

„Hogyan interpretáljuk a huszadik századot?" – kérdezte a fordítótól egy konferencia címe.*

A fordítónak könnyű: ő lefordítja.

Ha magyarra: ő, és kész. Ha nem: he vagy she? Sőt, she vagy he? Ki ő? Férfi/nő? Nő/férfi? Íme, máris egy (két, három) probléma.

A fordítónak ennyi persze meg se kottyan; neki gyengéje a fordítás. Lefordít, átültet, transzlatál ő mindent (a szót magát is, íme): az ő jelenségvilágát nyelvi elemek alkotják, és szemrevételezi, majd fogja szépen, majd emitt szét-, amott pedig összeszereli ezeket az elemeket ismét. Óhatatlanul posztmodern ő, ha tetszik neki, ha nem.

Ha angol vagy német, az olasz caldo nem lesz igazán meleg, ha viszont olasz, a cold vagy a kalt marad mindenképp langyos egy kissé az olvasatában. Szíve szerint A jegyesek első lapjain leírt Comói-öblöt is újraolvasná: Tihanyi-öbölnek, nem másnak. Folyvást ingadozik, hogy vajon a „tartalom" vagy a „funkció" mellett tegye-e le a voksát. Hogy például a saját anyanyelvének valamely tizenhetedik századi dialektusában beszéltessen-e Goldoni-figurákat, vagy mű és közönség eredeti viszonyát helyreállítva, modern és mindenki számára érthető szavakat adjon-e a szájukba. Hogy A rózsa neve kiváló orosz fordítónőjeként egyházi szláv nyelven idéztessen-e Szentírást középkori északolasz bencésekkel, vagy a hitelességhez (na persze, miféléhez?) ragaszkodva, végleg eltüntesse-e a derék szerzeteseket az orosz olvasó horizontjáról. Hogy József Attila Születésnapomra című versét franciára, olaszra fordítva lemondjon-e a rímekről – a „taní-tani" játékot is beleértve –, magát a fordítói elhatározást téve ily módon nevetségessé és érthetetlenné, vagy csak azért is rímeket faragjon, és így jóvátehetetlenül tizenkilencedik századi légkört teremtsen-e a legjobb igyekezete ellenére is. Hogy magyarosítólag verbalizálja-e azt, ami természeténél fogva a végletekig nominális, vagy merő szövegtisztelettől vezéreltetve, hagyja inkább az egészet „úgy, ahogy van", valahol ott lyukadva ki végül, ahol az Ottlikot tisztelő – és az Iskola a határont egyetlen ánégyes lapra rámásoló – Esterházy.

Hogy fordítson-e vagy se.

Márpedig fordít. Szerepel. Maszkot visel. Maskara, aki tudni szeretné magáról, hogy kicsoda-micsoda. Hogy gúzsba kötve táncol, hogy színész, muzsikus, ferdítő, Bábel birodalmának titkos ügynöke, homunculussal bíbelődő Faust, vagy épp a ladikos Kháron-e ő. Szétszed és összerak, de- és rekonstruál két nyelv, megértés és kifejezés közt félúton, a senki földjén, sehol. De hogy magát a huszadik századot...?

Már látja is: a kézenfekvőt is meg a fordíthatatlant is fordítani szándékozó dicső és ocsmány próbálkozások patetikus egymásutánjának látja. Sámánok és papok, filozófusok és költők századai után a mindig valamit – valami semmiképp sem rájuk tartozót – interpretáló politikusok, a világbirodalmasdik és nemzetállamosdik, a kollektív identitások, a vérző térképek, a titkos jegyzőkönyvek, a földalatti ellenségek, a biológiai vagy történelmi titkok daliás beavatottjai – meg a bizonytalan boldogságot javalló és biztos halált hozó végső harcok századának; de az ész és a lelkiismeret, az önmagukat újrafogalmazó, a szabad, ellenkező és másként hangzó szavak, a lefordítandó nagy művek és az újraszerkesztendő szótárak századának is...

Maga is épp ilyen járatban volt nemrég, mikor egyszer csak fontos üzenetre bukkant.

Nagyszótárba rejtett üzenetről eddig egyről tudott: a nagy germanista sündisznós malackodásáról. Hogy ugyanis az Igei címszóban a „das paßt wie der ~ zum Arschwisch v. zur Türklinke (tréf. köz /biz.)" nem mást jelentene, úgymond, mint azt, hogy „úgy nem jó ez, mint ahogy a lófasz nem furulya, majomsegg nem ibolya, se nem rózsabimbó". A szóban forgó üzenet lényegét illetően a fordítónak mármost sohasem voltak kételyei. Ellentétben mások véleményével, hogy ugyanis valamiféle copy right-jelről volna szó, ő biztos volt benne, hogy a cédulái közt matató professzor a reményt csillantotta fel így, ilyen renitens módon, hogy messze kint, valahol azért talán valami élet is lehet.

Hanem ezúttal úgy érezte a ford., hogy a letűnő évszázad egyik nagyon is fontos üzenetére bukkant. Az elmúlt ötven évben számtalanszor kiadott olasz-magyar nagyszótár újraszerkesztésekor az uccidere címszó alatt, mindjárt a „la noia mi uccide", azaz „megöl az unalom" példa után a „vissz ~si 1. megöli magát, öngyilkos lesz" jelentésnél a következő példát találja: „prima di essere impiccato Giulio si uccise", vagyis „mielőtt felakasztották volna, Gyula öngyilkos lett".

Miféle vérfagyasztó jelenet ez? Mi járhatott a feddhetetlen, Gyula nevű filológusprofesszor, fordítónk hajdani mestere fejében?

A szóban forgó nagyszótár első kiadása a messzi és sötét 1952-es évben jelent meg. A fordító akkor épp csak hogy megszületett, de most egyszeriben éjszakai fékcsikorgások rémlenek fel előtte, ház előtt megálló lefüggönyözött, fekete autók, melyekből három-négy bőrkabátos alak ugrik elő, és már dörömböl is, hogy ki tudja, miért, ki tudja, hová, elvigye az embert; és aztán ezt a cédulái közt kissé unatkozva matató Gyula nevű professzort látja a lelki szemével, amint egy ilyen régmúlt éjjelen egyszer csak gondol egyet, és lázadó, hirtelen indulattal papírra veti, és a szótár palackjába zárva évszázadnyi magányának tengerére bízza heroikus önpusztítást vizionáló üzenetét.

És persze ahogy lenni szokott, ezúttal is az üzenés módja a lényeg. The medium is the message.

A szótár. A palack. Ahogy sodorják a végtelen tengeráramok el-el, messzi távlatok, egy új évezred felé. Ahogy transzlatál valamit a jelenből a jövőbe. A múltból a jelenbe. Valamiféle magyarból, olasz kitérővel, egy másféle magyarra. Hogy megértessen valamit velünk, utódokkal. De mit?

Nem derül ki a szótárból, pedig a szótár olyan könyv kéne, hogy legyen, amiben „minden benne van".

Ideje hát újat csinálni.

 

*   Come interpretare il Novecento? Una memoria per il futuro – A XX. század interpretációja és a jövő. Nemzetközi interdiszciplináris szimpózium (Pécsi Tudományegyetem, 2000. május 8–10.).