Az olvasás fenomenológiája és a mű; Jelentés és értelem a fordításban; Fordítás: valóság/mű

Az olvasás fenomenológiája és a mű

(...) Intuitíve éreztük, hogy a fordítás olyan specifikus tevékenység, amely két szöveg közt zajlik: az eredeti és a fordítás szövege közt. A fordító munkájának lényege egyébként nem is annyira az új szöveg létrehozása, ahogy azt gyakran gondoljuk. Ez inkább technika és nyelvérzék dolga. Valami más tűnik fontosabbnak: az eredeti és az újonnan elkészült szöveg részeinek váltakozó és konfrontatív olvasása. Az eredetihez viszonyítottan a befogadó nyelv megfelelő szavainak és mondatainak megválogatásánál fellépő döntések fő irányítója olyan valami, ami mindkét szöveg olvasása útján a tudatban létesül. A fordító célja itt nyilván az, hogy egyezést érjen el a között, ami az eredeti szöveg révén jött létre a tudatában, és a között, amit az új szöveg ad a számára.

Ezáltal a szöveg feladata valahogy háttérbe szorul, és, ellenkezőleg, előtérbe kerül az olvasásé, illetve azé a „valamié", ami az olvasás által keletkezik a tudatban, és ami annyira fontos, hogy segítségével irányítjuk magát a szöveget is. Ideiglenesen nevezzük el „ezt a valamit" egyszerűen olvasói élménynek.

(...)

Az olvasói élménynek itt az eredeti szöveg viszonylatában ellenőrző és értékelő funkciója van.

(...)

Összegezésként elmondható, hogy a fordítót nem az eredeti szöveg irányítja, az csupán a képzet* megalkotására szolgál, és aztán kizárólag ezt hasonlítja össze –megint csak nem a fordítás szövegével, hanem azzal a képzettel, amelyet annak elolvasásával nyert. Képzetekkel dolgozik tehát, miközben a szövegek csak ezen képzetek előhívását szolgálják, azzal, hogy a mindezek végeredményeként megszülető fordítás olyan „provizórium" lesz, amelyet címzettjei a befogadó irodalom művévé olvasnak majd.

A fordítás és egyáltalán az irodalmi mű szövegszerű felfogásának létrejötte ezek után nem egyéb, mint ennek a folyamatnak a leegyszerűsítése, a képzetek instanciájának elhagyásával. Ha ez gyakorlati, takarékossági okokból történik, ez esetben megengedhető. Ha azonban szó szerint vesszük, előnyben részesítjük a holt szöveget az emberi tudattal szemben, ami nemcsak az irodalmi műveknek, hanem a társadalmi és kulturális tudatnak is súlyos értékdeformációjáról árulkodik.

A fordítói képzet a szerzői képzet legitim reprezentánsaként lép fel. Az előbbinek az eredeti szöveg és a fordítás szövegének „közös helyévé" kell válnia. (...)

A fordítás közben érvényesül az egész folyamat végrehajtásáért felelős fordító egyéni szubjektuma is: alkata, temperamentuma, élettapasztalatai, életsorsa, érdeklődési köre, szándékai és az ebből adódó textuális preferenciái. Mindezek mögött a fordító intellektuális, érzelmi, értékbeli, cselekvésbeli, beszédbeli, műveltségi, szakmai, szociális adottságai állnak, mint ahogy az őt formáló és alakító kulturális kontextus is, amellyel a fordító egyaránt azonosul és konfrontálódik. Ugyanakkor azért fordító, hogy van érzéke az eredeti mű szerzői vonásaihoz, és képes azokat a kulturális kontextus esszenciájával együtt kellő mértékben tolmácsolni.

* Ebben a szemelvényben szereplő kurzívok a fordítótól valók.

Jelentés és értelem a fordításban

(...) A fordítás problematikájának következetesebb megközelítése abban áll, hogy tudjuk, mi történik közben a nyelvvel.

Elsőként azt kell tudatosítani, hogy a jelentés intuitív fenomén. A fordítónak minden pillanatban jelentéssel van dolga, minden egyéb ezen keresztül történik. Az intuíció tehát számunkra egy mindenütt jelenlévő láthatatlan szolgáló (talán valamilyen intuicionista szektához tartozó prédikátor rajongása szól belőlem?). Funkcióját tekintve nincs konkurense, nem helyettesítheti semmi. Munkánk lényegét érintő helyzetekben nem árt róla tudni. Még akkor is, ha maga a megnevezés mindenféle konnotációs hordalékkal és gyanús, kételyeket ébresztő maszattal terhelt. Megnevezésére egy egész sor hazai és meghonosodott kifejezés áll a rendelkezésünkre: érzés, indíttatás, bevillanás, felvillanás, 'átvillan az agyán', ötlet, inspiráció, inger, felcsillan, 'átfut az agyán', derengés, 'beugrott', sejtés, homályos elképzelés stb. Az emberiség intuitív tudata már több ezer éve tud róla.

És a konkrét, gyakorlati következmény: Ismernünk kell intuitív képességeinket, és főként a beszéd szférájában, ahol azok az invencióban, a kifejezések keresésében nyilvánulnak meg. Az intuíció a beszéd iniciatív fázisa, olyan inger, amely nyelvi formát ölt. Érzékenyen kell hallgatnunk az általa adott utasításokra, nem szabad átsiklanunk felette. Bíznunk kell az intuíciónkban, mellyel mindnyájan rendelkezünk. Sosem hagy cserben bennünket. Minden pillanatban szükségünk van rá. Igaz, a túlságos odafigyelés zavaró lehet. Figyelmesnek és körültekintőnek kell lennünk vele szemben.

(...)

Mi tulajdonképpen a jelentés? Hogy definíció? Nem, intuitív elképzelés. Képzeljük el, hogy egy bizonyos szót mondjuk már húszezerszer használtunk. Mi történt közben? A szó minden használata egy nyomot hagy az emlékezetben. Ez a nyom „csatlakozik" az előzőekhez. Képzeljük el továbbá, amint különböző emberek, különböző lábbelikben, óvatosan, százszor belelépnek ugyanabba a lábnyomba. Vagy azt, hogy több ezer azonos alkatú, de egymástól különböző ember negatívját rávetítenénk a sajátunkra. Mi történne? Az azonos vonások felerősödnek, az eltérőek háttérbe szorulnak és megszületik egy bizonyos tájegységhez, egy bizonyos korszakhoz, egy bizonyos fajhoz stb. tartozó ember univerzális portréja. Az emlékezetben felerősödik az, ami lényeges, s mindez épp a bevésés és az eltérő jegyek kirajzolódása útján nyilvánul meg. Ez (vigyázat!) a szavak használata révén történik, szó nélkül nem születik jelentés.

Mi akkor a különbség a természetes úton létrejött intuitív jelentés és a szótári jelentés között? A szótáríró természetesen rendelkezik saját lexikális emlékezettel, amelynek használatát viszont a módszertan erősen korlátozza. Az „objektivitás" érdekében csupán igazolt szóhasználatokkal, irodalmi szemelvényekkel, újságcikkekkel stb. dolgozik. Ez 1, 2,5,10, ritkán 100 vagy annál több előfordulás alapján általánosított jelentés. Ilyen, az élethez szükséges általánosításokat mindnyájan végzünk: a naponta használt szavak száma 1000 és 10 000 közt mozog, ez évente átlagosan 1 200 000, egy élet alatt 100 milliárd, ehhez jönnek még a gondolkodás csendjében használt szójelentések, tehát mintegy tízszer vagy húszszor annyi, csoportonként ez egy billió; ...Az intuitív jelentés a kemény valuta, a lexikális jelentés a váltó-igazság. A szótárírók mégis csak ezt a kemény valutát használják (ráadásul a pénzrendszer, az emlékezet/kód, nem is teszi lehetővé számunkra, hogy e nélkül gondoljuk el a szavakat, természetes mód fészkeli be magát minden lexikográfiai eljárásba).

És a fordító? Hezitál a szótár és saját intuíciója közt, nem olyan magabiztos ugyanis, mint a szótáríró. Sokszor hagyatkozik a szótárakra, saját intuíciója ellenében is. Nem szítunk itt harcot a szótár és az intuíció, a lexikográfus és a fordító között. A szituáció ilyetén megvilágítása után viszont jobban tudjuk majd értékelni a tudatunkban levő intuitív jelentést. Vigyázat, közben különbséget kell tenni a valós, általunk csupán érzett intuitív jelentés, és a jelentés meghatározására tett kísérleteink közt. Ez nem egy és ugyanaz. Itt arról van szó, hogy miként tudjuk megőrizni ezt az érzést mint mértékadó kiindulópontot, és milyen nyelvi magyarázatot tudunk rá találni.

Fordítás: valóság / mű

Ismerjük a „szótól szóig", és – jobb esetben – a „mondattól mondatig" tartó fordítás triviális elképzelését. Mint ahogy ismerjük annak kulturáltabb formáját is: „közben" bizonyos kulturális távlattal dolgozni, ami azt is jelenti, „érzéssel", valahogy a „tágabb összefüggések iránti érzékkel" dolgozni. A fordítói gyakorlat ezen intuitív formájával szemben, vagy jobban mondva: e mellett, sőt, e felett áll a „fordítás elmélete", vagy, ne adj' isten, „tudománya", olyan tudomány, amely a lingvisztika, az irodalomtörténet és a kritika nélkül nem tehetne egy lépést sem. Tehát, végső soron, mégiscsak fordításelmélet. Ez a „fordítás" szabályainak szisztematikus tárgyalása, tehát az általánosított gyakorlati tapasztalatok, és azok tágabb, „irodalmi összefüggéseiről" való elmélkedés közt ingadozik.

(...)

Természetesen a sajátos jelleggel bíró kultúrák egymással kölcsönösen szabad és „nem-szabad", az együttműködés és az ellenségeskedés jellemezte viszonyban vannak, miközben az előbbi nélkülözhetetlen és nem ismer határokat. A fordítás épp ennek a szolgálatában született. Hagyományosan úgy gondolták, hogy elegendő hozzá a két nyelv ismerete, s ezzel a dolog el is van intézve. A „dolog elintézettsége" azonban csupán a fordításban érintkező kultúrák elsajátítása után áll be. A fordításelmélet számára azonban még ez sem jelenti azt, hogy a megismerés már befejezettnek volna tekinthető. Arról van ugyanis szó, hogy az analízis útján meg kell keresni azt a helyet, ahol a kultúrák idiomatikussága rejtőzik, és ahol ezt lényegre törően lehet nemcsak azonosítani, és a fordítás céljaira felhasználni, hanem ahol meg lehet találni a fordítás sajátos értelmét is, azt, hogy mit nyer vele a befogadó kultúra, és hogy – a fordítások számának szüntelen növekedésével – mi történik általa a kultúrák között. Ez ismételten semmi új dolog, csupán modellszerű áttekintés, mint a saját problémánkhoz vezető út megnyitása, hogy az szükséges összefüggéseket nyerjen.

Így vagy úgy, ilyen vagy olyan célokat követve, de a mű alkotó módon modellálja az adott kultúra érzékeny pontjait, s teszi ezt – a kultúra más termékeivel összehasonlítva – önállóan, oly módon, hogy ezt se nem kínálja fel az embernek, se nem kényszeríti rá, ellenkezőleg, azon keresztül, amit az ember spontánul igényel és keres, sőt úgy, hogy a felkínáltat néha akár bizalmatlanul el is kerüli. Tehát esetleg személyiségének olyan érzékeny pontjait érinti, amelyek „nem tűrnek tanúkat". Az ember itt egyedül szeretne lenni, és a mű, a hivatalosság és a rátartiság minden jele nélkül, megszólítja őt, úgy, mint azt a valakit, akivel véletlen útja során találkozik. Mindketten, a mű és az olvasó is, tanúk nélkül vannak, egyedül, s egyszerre – mint ismeretlenek – szemtől szembe kerültek egymással.

A dolog harmadik oldala. Ismerjük azt a különös esetet, amikor az adott helynek és pillanatnak kiszolgáltatva, emberektől távol megszólít bennünket egy idegen. Tisztában van vele, hogy az adott körülmények közt semmiben sem tudunk neki segíteni, és ő sem tud semmi konkrétummal szolgálni. Csak arról van itt szó, hogy találkozott két, egymás számára ismeretlen ember, az egyik ráadásul a maga „töredezett" beszédével még idegen is. Minden cél nélkül találkozott két kultúra, és szeretne szót érteni egymással.

Ez a fordítás modellje. Ráadásul e konkrét modellhez hozzávehetjük azt az esetet, amikor időben egymástól távol levő kultúrák találkoznak (ismerjük azokat a példaszerű álmokat, hogy vajon miről beszélnénk, ha találkoznánk Szophoklésszel, Arisztotelésszel, Alexandriai Kelemennel, Pascallal, Husserllel; eszembe jut itt egy szlovák novella: J. Hollý találkozása L. van Beethovennel; a szerző neve, sajnos, kiesett.)

(...)

Naivan még mindig azt gondoljuk, hogy a „megfigyelő", a „tudós", a „fordító" „teljesen objektíven" jár el. Hogy hűen adja vissza a valóságot, mintha ő maga, „reális erőként" és résztvevőként, nem is befolyásolná azt. Röviden, mintha egy szlovák fordító, tartva magát az eredeti szöveghez, teljesen objektív módon tolmácsolná azt a valóságot, amelyet az eredeti mű ábrázolni szándékszik. Igen, tudom, „az apróságok nem számítanak" (képzeljük itt el a versek és a régi korok műveinek fordításakor beálló helyzetet, rikító példaként kínálkozik a régi filozófiai szövegek fordításának esete).

Valójában itt az a tényező érvényesül, hogy ha egy kultúra tolmácsol egy másikat, akkor ezt – akarva, nem akarva – mindig a „maga nézőpontjából" teszi. És mivel ezt tulajdonképpen sohasem tudjuk kiiktatni, a fordítás kultúrája abban van, hogy ez irányban mindig tökéletesedünk. Csak ezáltal válik a fordítás egyre autentikusabbá. Az ún. ad usum Delphini átdolgozások, travesztiák stb. esete más kérdés. Elsősorban a „valódi" fordításra gondolunk, teljes kulturális mélységében.

Tehát a fordítás azon kultúrájáról van szó, amely a kultúrák közti „kontaminációk" megszüntetésén alapul. Mindez kétféle, egymással ellentétes eljárás segítségével valósul meg, fentről és lentről. A kultúra és a mentalitás jobb, autentikusabb megismerésével, a másik végén pedig (ahol a kultúra magjai, kezdetei, kiindulópontjai, „megőrző helyei" vannak) a szavak jelentéséről van szó, ami minket itt végül is érdekel.

(...)

Konkrétan ez egész generációknak a szóval és az általa jelölt dologgal összefüggő élettapasztalatának „velejét" jelenti. Közben a jelentés, ahogy azt más helyen már kifejtettük, nagyon halk segédeszköz. Tisztán intuitív módon érzékeljük. Megelevenedésének egyedüli megnyilvánulása ez az egyszerű érzés – „all right" („tudjuk, miről van szó", „rendben"). A jelentés, ha egy kollektíva „közös tulajdona" is, nem utalható valamilyen „közös" helyre, hanem csakis az egyes individuumok tudatába tartozik. Ez az etnikai csoport egyénjeihez való kötődés eredményezi, hogy ugyanazon dolgok megnevezései különböző közösségekben nem rendelkeznek pontosan ugyanazzal a jelentéssel. Még az általánosan ismert dolgok jelentése is az egyes nemzeti közösségekben bizonyos irányban idiomatikusan „megbillentett".

Itt, egy bizonyos nyelv szókészletében van aztán az alapja egész nemzeti kultúrák „megbillentettségének". Mivel a jelentés különböző nüanszai számára minden nyelvnek megvannak a maga sajátos szinonimái, lehetővé válik általuk az említett különbségek megfelelő kiegyenlítődése. Ezt könnyen megállapíthatjuk a szótárakban is, igaz, csak abban az esetben, ha a semlegestől a specifikus jelentésekig terjedő szinonimák sorrendje jól megválogatott. A legjobb tanácsadó ez irányban azonban az intuíció. Az anyanyelvben ez automatikusan adott, a fordítás nyelvében viszont nem magától értetődő. Ebben áll aztán a legnagyobb művészet, amelyet a fordító az ilyen gyakorlattal szerezhet. Nagyon jól megnyilvánul ez az idegen nyelv ún. „formális" eszközeinek elsajátításakor: elöljárószók, kötőszók, különösen a módosítószók (amelyeknek elsajátítása egyáltalán a legkeményebb dió), fordulatok, szólások, közmondások, tipikus szókapcsolatok ismerete stb. (...)

Mindez érvényes a kultúrák konfrontációjára is, ami már a mondatban elkezdődik. Már az megmutatja bizonyos mértékben a kultúra arculatát. Kísérleti jelleggel, csupán saját tapasztalatainkra támaszkodva, felsoroljuk néhány ismert nyelv mondatainak tipikus, „gesztusértékű" tulajdonságát: a spanyolban a barokkos ünnepélyesség, a monumentalitás, a pompa, a bemutatás és a szimplicitás gesztusa, a franciában a gálánsság és a természetes racionalitás, az angolban a tömörség és a pragmatikus racionalitás, a németben a pedantéria és a testes explicit-jelleg, a szlovákban az egyszerű és pedáns explicit-jelleg és az erőteljesen nyomuló expresszív familiaritás.

Források

– Fenomenológia čítania a dielo. In: Kopál, J. és Sulík, I. szerk.: O interpretácii umeleckého textu 13., Nitra, Všpg v Nitre 1991, 7–39.

– Význam a zmysel v preklade. In: Valentová, M. szerk.: Metatext a preklad. Nitra, Všpg v Nitre 1993, 98–103.

– Preklad:skutočnosť/dielo. In: uő: Význam, jazyk, semióza. Nitra, Všpg v Nitre 1994, 115–122.