Dsuang Dszik, lepkék és menedzserek

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,

már azt, hogy minden kép és költemény,

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,

a lepke őt és mindhármunkat én.

(Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma)

Az 1962-ben született Viktor Pelevin annak az orosz írógenerációnak a legjelentősebb képviselője, amelyet a szovjet mentalitás és értékrend már teljesen érintetlenül hagyott, ezért egyrészt szovjet befolyás nélkül érzékelheti, jelenítheti meg a mai orosz világot, figyelmét mindenestül ennek a világnak szentelheti, másrészt tájékozódási pontjait, befolyásoló szempontjait az orosz irodalmi tradícióban, de azon túl, az irodalom, a szellem messzire visszanyúló, olykor archaikus hagyományaiban keresheti. És ha érinti, fel is dolgozza a szovjet valóságot, az orosz irodalom és a szellem régebbi szempontjai szerint teszi. Ennek a megközelítésnek a sikeréről (és persze Pelevin tehetségéről) tanúskodik, hogy ma Pelevin az egyik legsikeresebb, legizgalmasabb író. [Oroszországi ismertségére, elfogadottságára jellemző, hogy a legszínvonalasabb irodalom terjesztésével foglalkozó Vagrius Könyvkiadó a legjobb élő írók könyveit 6–8000 példányban adja ki, viszont Pelevin legújabb Generation P című – 2001-ben az Európa Könyvkiadó gondozásában magyarul is megjelenő – könyvének első kiadását negyvenezer példányban jelentette meg. Ez a magas példányszám azért is pikáns, mert Pelevin folyamatosan felvitte az internetre a könyv éppen elkészült új fejezetét. Az irodalmi életben személyesen alig szereplő Pelevin természetes fóruma az internet; közönségét, híveit jellemzi annak az internetes „olvasói levél"-nek a részlete, amelyet, féltucatnyi másikkal együtt, a Znamja a'mű folyóirat 1999/12 száma közöl a Generation P-ről írt tanulmány értékű recenzióban: „...yuppie (ami csak azt jelenti, hogy YUP, Young Urban Professional), fiatal városi szakember. A yuppie szó bizonyos, rárakódott gondolati tartalmait (a hippi alternatívája, lelketlenség, karrierizmus stb.) kérem érvénytelennek tartani! Én például fiatal városi szakember vagyok, de számomra rokonszenvesek a hippi eszmék, és kevésbé érdekes a karrier, a pénz, viszont érdekelnek a lelki és vallási értékek stb..." (wvw.russ.m/krug/990408/minkev.htm)

Nemzetközi, konkrétan amerikai elfogadottságáról Alekszandr Gényisz, az Amerikában élő jelentős és befolyásos, az orosz irodalom egyik amerikai hídfőállását tartó irodalomtörténész egy 1998-as moszkvai interjújában beszélt. Elmondta, hogy Pelevinnek abban az évben hat könyve jelent meg Amerikában; megemlítette, hogy a New Yorker közölte a hat legígéretesebb európai író fényképét, és az egyik Peleviné volt, és hogy Amerikában nem szovjet, posztszovjet, muszka egzotikumot, hanem „csak" írót látnak benne.]

Az SzSzSzR Tajsou Csuan című elbeszélés azon kevés írása közé tartozik, amely direktben, főtémaként idézi a szovjet világot – ám, ismétlem, ezt a témát az orosz és a világirodalmi tradíció felől közelíti meg –, ugyanakkor azonban írói módszerei, világlátása, szempontjai is koncentráltan jelennek meg benne, ezért jellegzetes, tipikus mű.

Ideális esetben a fordító nemcsak azt tudja, hogy jó, és miért jó a művelés alá vett írás (és szerző), hanem munkál benne a „helyettem írták" érzése is, mert személyesen is megérinti.

Először a személyes érintettségről beszélnék.

A hetvenes évek közepén jutottam el először Leningrádba. (A város a szovjet világ megszűnte után rögtön visszavette régi nevét, és ez a név az orosz kultúra egyik jellegzetes papjancsis megnyilvánulása. Alapítója, az európai, főleg német intézményeket az ázsiai zsarnok furorjával bevezető Nagy Péter német vonzalmai kifejezésére adta a városnak a nevét, viszont a született németek a mai napig sem győznek álmélkodni, hogy hogyan lehet olyan kimondhatatlan, nyelvtörő nevet adni egy városnak, mint: Szankt-Petyerburg.)

A városban egyrészt olyan élményeim voltak, amilyenekre kezdő fordítóként, az orosz kultúra rajongójaként lelkesen felkészültem. Aztán voltak olyan benyomásaim, amelyek ugyan nem passzoltak elvárásaimhoz, de végül csak sikerült becipőkanalazni közéjük. (Eleinte például furcsálltam – hisz Gogolnál semmi ilyesmi nincs –, de aztán természetesnek vettem, hogy enyhén rothadó füstölt hal szaga tombol a Nyevszkij Proszpekten. Az orosz irodalom nőalakjait is új fénybe helyezte egy gyűjtemény. Első komoly „fordítói munkadarabomnak", Valerij Popovnak az Inturisztos ismerőse, Tánya, hivatalos szemhunyással folytatott valutázással – talán egy kis műkincscsempészet is volt ott – szerzett hatalmas jövedelméből múzeumi színvonalú bronz és porcelángyűjteményt hozott össze háromszobás belvárosi lakásában; a bronz és porcelán mellett – igaz, bronzból és porcelánból is készültek –, több száz darabos kollekciója volt XIX. századi műfalloszokból (hahh! légies múzsák, démonikus dosztojevszkiji nőalakok!).

Más megnyilvánulások viszont teljesen idegenek maradtak, és – no de kérem! – még a szovjet, orosz mélységek olyan ismerői sem készítettek fel rájuk, mint Suksin vagy Valentyin Raszputyin.

Elképesztő volt az emberek szovjetizáltságának foka, az, hogy mennyire érvényesnek veszik a politikának azokat a szereplőit, tényeit, „értékeit", amelyek a kívülálló számára nem is léteztek. Például a házibulikon, összejöveteleken, a konyhákba áttevődő vitákban addig normálisnak látszó emberek a Kreml bizonyos gerontokratáiról úgy beszéltek, mint valamiféle reményteljes újtörökökről. Tipikus figura volt az egyik ismerősöm apósa, aki, lévén öntudatos ember – a kispolgári szomszédok nemtelen gúnyolódását kerülendő: éjszaka –, lejárt a kertbe, hogy a szovjet flóra-potenciál erősítése végett ásványi anyagokban gazdag vizeletét a növényekre engedje. Reciprok, anti-szovjetizáltság esete volt, hogy az ellenzék második-harmadik vonalához tartozó ismerőseim ahelyett, hogy egyszerűen fölmentek volna a lifttel, ahová akartak, a „szovjet energetikai rendszer aláásása végett" egy darabig föl-alá furikáztak előtte. Mindez nem egzotikumot, hanem sivárságot, nem létező dolgok létezőként való megélését jelentette. És a hétköznapi valóság is fokozta ezt a sivárságérzetet. Semmi pionyíros hangulat nem áradt a főutak mögötti mélyebb rétegekben – valahol Európán kívül – kóborló szutykos, elvadult utcagyerekekből. Szomorú volt, hogy a Nyevszkijen a boltokban – valószínűleg az új híján meghagyott, és nem kegyeletből megőrzött – szecessziós bolti berendezéseket gyalulatlan fenyőlécekkel pótoltak ki. Sajátságos folklórelemet jelentett az írószövetségi éttermet felverő víg, harsány csámcsogás (nem pletykákon csámcsogtak) és szörcsögés, és az, hogy az írók egy része ugyan öltönyben, de kiszallonásodott öltönyben járt. Az is furcsa volt, hogy a filteres tea, amelyből végtelen mennyiség kiszállítására kértek meg, státusszimbólumnak számított.

Az erősödő, egymást hatványozó benyomások hatására végül az életben először elfogott – kerülgetni ugyan addig is kerülgetett – az élet relativitásának érzése. Az érzés, hogy ezeknek az embereknek az élete gyökere nem mélyed az élet középpontjába. Sőt, talán középpontja sincs az életnek. Tehát az élet nem olyan, mint a tenger, mint a víz, amelynek minden csöppje az egésznek ugyan elkülönült, ám az egésszel egylényegű része. Hogy nem úgy van az, ahogy például Tamkó Sirató Károly Villanyszimfónia című versében írta: „Pedig / egy alkonyfejű valaki mondta / hogy szép nagyon az élet: / csak egyformán kell látni mindig! / Szeretni és gyűlölni / ütni és csókolni / egy lendülettel." Olyannak éreztem meg az életet, mintha konténerben el lehetne helyezni bizonyos életeket, életcsoportokat, élettartalmakat, és bárhová át lehetne őket helyezni. És ha más életek ilyenek – folytatták magukat átéléseim –, nyilván az enyém is ilyen.

Pelevin jelen írása, mint egyébként majdnem az összes többi is (igaz, nem szovjet díszlettel), az élet konténerbe rakhatóságát, bárhová áthelyezhetőségét fogalmazza meg, és metafizikai szüzességem elvesztésének emlékét idézi. De ezen a személyes, érzelmi érintettségen túl is olyan világok rajzolódnak ki műveiből, amelyek íróként, költőként és fordítóként is érdekeltek, érdekelnek.

Pelevin írásaiban folyton csodák történnek. Vagy valaki álmában, vagy drogok hatására, vagy csak úgy, minden ok, legitimizáló előzmény nélkül távoli lét-, valóság-, és értelmezési síkok folynak át egymásba, úgy, ahogy a Mőbiusz-szalag két, látszólag külön felülete folyamatos egységet alkot. „Erősebb" műveiben nemcsak kettő, hanem több távoli valóságot is összedolgoz Pelevin.

Ezzel a kínai irodalom, például Vu Cseng-en, Si Naj-an, Pu Szung-lin, Tung Jüe könyveinek világát idézi, de felsejlenek olyan kínai hatást mutató művek is, mint a japán Szanjútei Encsó A bazsarózsás lampion kísértethistóriája (a magyar kiadásban:

Kísértetlámpás), (amelynek fordítása egyik legörömtelibb munkám volt). Ebben a világban az átváltozás, a csoda mindenoldalas kellék, és egy helyzetről, személyről egyszerre több, fogalmaink szerint akár egymást kizáró igazság, értelmezés is érvényes. Nem meglepő például, hogy valaki egyszerre mindenféle epitétumokkal ékes nagyság, rablóvezér, és utolsó filléreit felélő, üldözött kapcabetyár.

(E mögött az irodalmi világ mögött a könyvek tudós írói által evidenciaként kezelt két nagy kínai filozófiai irányzat húzódik meg. Legtöbbször az a taoizmus tűnik elő, amely szerint minden jelenségben, valóságdarabban jelen van a nagy, végső egység, ezért a különböző, esetleges megjelenések formákon túli lényegük szerint egyek. Ritkábban érzékelhető a csan – illetve a japán neve, ahogy ismertté vált: zen-buddhizmus –, amelynek tanítása szerint hirtelen, megvilágosodásszerűen feltárulhat az aktuális, esetleges jelenségek mögötti lényeg.)

Merezskovszkij Gogol és az ördög című nagyesszéjének konklúziója szerint Gogol megőrülésének, aszkézis, éhezés általi öngyilkosságának az volt az oka, hogy Gogolban nagyon szélsőséges késztetések küzdöttek egymással, anélkül, hogy valamelyik le tudta volna győzni a többit; az aszketikus kereszténység és az életélvező mediterrán, ukrán elv szembenállása a fő konfliktus, de küzd egymással a két gogoli én-rész – a gogoli alakokban, Hlesztakovban, illetve Csicsikovban projektálódó sima modorú „comme il faut-idióta" és a szégyentelen „kínai". A kínai az erkölcsi elvekkel, humanizmussal, érzelmekkel nem csillapított lázas, pragmatikus szorgoskodásnak, a szerzés szellemének megtestesülése.

Olyan tulajdonság a kínaiság, amellyet veleszületett hajlamai miatt huzamosan képtelen elviselni az ember, ezért aztán nem csoda, hogy a csoda, a látomás ennek a világnak a természetes része lett.

A kínai könyvek igazolják Merezskovszkij értékelését, és az emberi kapcsolatokról is sajátos képet rajzolnak. A családi kötöttséget érzelmi, lelki telítettség jellemzi (bár itt is meg lehetne jegyezni, hogy a családi viszonyokban is inkább a szerepek dominálnak –például a családot a múlthoz kapcsoló „öreg", a „családfenntartó", a jövőt jelentő „gyerek", akire majd támaszkodni lehet- a személyes tulajdonságok másodlagosak és például a csábító nőnél domborodnak ki). Minden, a családin túlmenő kapcsolat pillanat- és üzletszerű; atomizált egyedek aktuális pozíciójának, státuszának cseréje, átváltása folyik.

A lázas szorgoskodás, a kapcsolatok pillanatszerűsége, a státusz, a pozíció mohó cserekereskedelme nemcsak a kínai, hanem az Oroszországban a szovjet mentalitást, szovjetséget felváltó menedzserkultúrának, menedzsermentalitásnak is alap jellemzői.

[A szovjet mentalitás, szovjet szellem fő vonása az volt, hogy az életet, a társadalmi és emberi viszonyokat bináris oppozíciókba és bináris oppozíciók rendszerébe kényszerítette. A binarizálás, a megosztás már a családdal elkezdődött; a lakó- és munkakörnyezetben faliújságokon kiszerkesztették, szégyenpadra ültették az arra alkalmas egyedeket; és ezután jöttek a nagyobb ellenségek, szembeállítások, pl. a fehérgárdista, az eszer, a trockista, az (egy ideig partnerként kezelt) fasiszta, az (áruval nem fedezett vásárlóerő forgalomból való kivonása miatt tenyésztett) alkoholista, a (rendszer lényegéből fakadóan szaporodó) bürokrata; és a sor végén ott volt az atomháború apokalipszisével imidzselt imperializmus. Az emberekben – ha az aktuális kampányokkal nem is tudtak azonosulni – mentális archetípust teremtett a szembenállás.

Ez a bináris oppozíció a nép, a társadalom számára volt érvényes, hiszen a kulturális és politikai elit (amely a binaritás erővonalait előrajzolta) kínai, „menedzser" módszerekkel folytatta belső harcait. (És talán nemcsak az előnyös kiindulási helyzet, hanem az ilyen „harci tapasztalat" is hozzájárult, hogy a volt nómenklatúra más néven, más legitimizációval megtartotta hatalmát Oroszországban.]

Ahogy a kínai pragmatizmusnak természetes velejárója, ellensúlya a csoda, úgy a menedzsermentalitásnak, menedzserkultúrának is elválaszthatatlan része a csodabiznisz, a „fizess és üdvözülsz! "-féle újvallások, az örök életet és szuperintelligenciát ígérő módszerek dömpingje.

Pelevint és írónemzedékét (mindenképpen említést érdemel Jegor Radov és Radov Kígyószopó című könyve, amely szinte molekulárissá tördelt és homogenizált valóságelemekből teremti meg csodavilágát) binaritásával, álkonfliktusaival tökéletesen hidegen hagyta a szovjet valóság és a szovjet mentalitás, és nemhogy nem vitatkoztak vele, de még csak nem is gúnyolták, sem a maga idejében, sem haló porában (a Tajsou... gúnynak tűnő motívumai is inkább korrekt leírást alkotnak). Szellemi, lelki meghatározóikat keresve nagyon sokat merítenek a kínai hagyományból, a taoizmusból, a csan-buddhizmusból.

Számukra mint írók számára, szerencsés véletlent jelentett, hogy a legaktuálisabb, hihetetlen affinitású menedzsermentalitás, menedzserkultúra csoda-igénye egybeesik az egyik legrégebbi – de ma is legalább másfél-kétmilliárd, a világ mai és jövendő arculatának formálásában számarányánál sokkal nagyobb szerepet játszó ember számára érvényes – hagyományt jelentő beállítódással.

Pelevin legújabb, Generation P című könyve már nemcsak szellemében, mentalitásában azonos a menedzserkultúrával, hanem témáját is menedzservilágból veszi, a cselekménye menedzser-környezetben játszódik: az absztrakttá vált pénz, a hatalom, a média és a reklám összefonódásának orosz változatát vizsgálja, illetve orosz fikcióját teremti meg.

A könyv szereplői egy gigantikus reklámkombinát közepesen fizetett munkatársai, akik kidolgozzák, számítógépen animálják és televízión nyomatják (látszólagos különbsége, ellenségeskedése ellenére minden csatorna egy kézben van) a politikai élet szereplőit, a politikai életet, azt a politikai kurzust, amely aztán az ő tevékenységük feltételeit, környezetét is meghatározza. A politikához, a politikai szereplőkhöz azért folyamodnak, mert ez a legizgalmasabb téma, amire (még) odafigyelnek az emberek. A politikusok a nagy cégek hatékony reklámemberei, Lebegy például a Camel reklámfigurája, Zjuganov az Yves Saint Laurent manökenje.

Pelevin ebben a könyvében a legaktuálisabb problémát az egyik legrégebbi előkép szerint közelíti meg. Azt, hogy mennyire életképes ez az előkép, talán az is bizonyítja, hogy Szabó Lőrinc is új aktualitást tudott neki adni egy másik korban, más okok miatt. Pelevin olyan világot teremt (vagy inkább megjelenít), amelyben a reklámszakember Dsuang Dszi (a legnagyobb taoista filozófus neve mai átírásban: Csuang Ce) álmodja a politikus lepkét, a politikus a reklámszakember Dsuang Dszit, minden kép és imidzs, és a fogyasztó álmodja önmagával együtt őket.