Nálunk, New Hontban

A polgármester úr elagyabugyálásának híre futótűzként terjedt a városban már az incidenst követő reggelen, felváltva gerjesztve részvétet és felháborodást. Nemcsak a városházán, hanem a piacon, az iskolában, a tűzoltó-laktanyában, McLaczi konyhájában, mindenütt a városban a polgármester urat ért hallatlan inzultus szörnyűségeit tárgyalták, valótlan részleteket is tapasztva a történtekhez. Néhányan a már elfeledettnek hitt, ősi New Hont-i büntetés kiszabását kérték a megátalkodott, tetves csavargókra: a városból történő nyilvános kiseprűzésüket sürgették, amely művelethez máris elkezdték toborozni az önkénteseket. Mert abban csaknem mindenki egyetértett, hogy a polgármester sérelmére elkövetett gaztett az egész várost megalázta.

Talán csak Iván gondolkodott erről másképp, de őtőle megszokták már, hogy mindig és mindenkivel ellenzékben áll, legyen az püspök, király, pápa, kommunista diktátor vagy egyszerűen csak a kéményseprő a szomszédból, ez az ellenzékiség úgy hozzánőtt az idők folyamán, ahogy a legendákba illő hatalmas természete sem veszített lángolásából. Amikor Iván hírét vette a polgármester balul végződött kalandjának, s McLaczi konyhájában hangosan kijelentette: „Na végre megkapta a vén farizeus, amit megérdemelt", a konyha törzsközönsége csak legyintett, hát igen, az Iván már csak ilyen, tőle részvétet várni olyasmi, mint a bazgornyás bortermelőket megtanítani a kereskedés fortélyaira. Ivánt bosszantotta, hogy provokációja visszhangtalanságba fulladt, s ekkor még inkább fölemelte a hangját.

– A ti lábatokat bezzeg nem mosta meg!

De ennek az égbekiáltó igazságtalanságnak a fölemlegetése sem mozdította meg az önérzetet McLaczi konyhájának törzsközönségében. A sok eltompult, hólyag naplopó a füle botját sem mozdította, még McLaczi is olyan tüntetően közömbösen mosogatta a söröskorsókat, hogy Ivánnak fejébe szaladt a vér, s megfogadta, hogy ő csak azért is megmutatja... S nemsokára tényleg megmutatta! A New Hontiak egyhangú megrökönyödésére elvállalta a három tróger védelmét a bíróság előtt, méghozzá ingyen, pusztán meggyőződésből, és mert az akkorra már leköszönt polgármester úr iránt valami atavisztikus ellenszenvvel viseltetett. És az szent igaz, hogy alapos munkát végzett. A bírósági tárgyalásra a három mihaszna, garázda fráterból majdhogynem vértanút csinált, s ha csak rajta múlt volna, a polgármestert ülteti a vádlottak padjára. A polgármester úr azonban nem lehetett jelen a tárgyaláson, mert éppen egy távoli város szanatóriumában időzött, ahol, a rossz nyelvek szerint, reggeltől estig Jókai-regényeket olvasott, máskor pedig énekelt, beszélni azonban továbbra sem volt hajlandó.

Mikorra felvirradt a tárgyalás napja, a három jómadárra rá sem lehetett ismerni. Tiszta ruhába öltözve, simára borotválva, beillatosítva vonultak fel a tárgyalóteremben, s nem kétséges, hogy külcsínjük drámai megváltozása is Iván lelkén szárad. Alapjában véve miben sem különböztek a hallgatóságtól. A tárgyalás során többször is megbánták bűnüket, talán a kelleténél is többször, ami azt a gyanút ébreszthette a tisztelt bíróságban, hogy a bűnbánatot mégsem gondolják komolyan, s csupán Iván ravasz instrukcióit próbálják meg betanult szerepükhöz híven végrehajtani. Kulturált viselkedésük azonban nem hatotta meg a bíróságot, csupán a büntetésük súlyosságát mérsékelte. A bíróság pénzbüntetést rótt ki rájuk, illetve az ennek az összegnek megfelelő közhasznú munka ledolgozására kötelezte őket. Iván védencei az ítéletet tudomásul vették és igazságosnak tartották. A csavargók szóvivője a New Hont-i kábeltévé nyilvánossága előtt jobbulást kívánt a polgármester úrnak, s örömének adott hangot, hogy közhasznú munkájával hozzájárulhat a városka további csinosodásához.

Iván elégedett lehetett. Az ítélethozatalt követően a mosdóba sietett, s amikor onnan néhány perccel később kilépett, Borbálával találta szembe magát. Régi szerelme könnybe lábadt szemmel viszonozta Iván elszánt, férfias, bár egy kissé ámuldozó pillantását.

– Ma ismét büszke lehettem rád, Iván. Köszönöm. – Ennyit közölt vele csupán. A harminc évvel korábbi, szerencsétlenül végződött balatoni nyaralásukat követően Iván úgy elfeledkezett a sárba ragadt pökhendi özvegyasszonyról, ahogy a szégyenét száműzi emlékezetéből az egészséges ember. Ekkoriban Ivánt a felejtés göröngyös útján mindenféle alkalmi s nem a legjobb hírű nőcskék kalauzolták. Ezek jobban megfeleltek hatalmas természete kibontakozásának, mint az epekedő, szerelmes, mindamellett szerfölött bogaras falusi özvegyasszony, ezek nem kérdezősködtek, nem faggatóztak, nem akartak törik-szakad férjhez menni hozzá (mert alkalmasint férjnél voltak már), ezek tudtak öltözködni, talán úszni is, tudomásuk volt a világ dolgairól, és ami a legfontosabb: tudták a dolgukat nemcsak az ágyon kívül, hanem ott is, ahol Iván hatalmas természete a maga robusztus mivoltában megmutatkozhatott. Erre az időre Iván évtizedekkel később úgy emlékezett, mintha örökké ünnepnap lett volna, szakadatlan dáridó, suhanás

egy végtelennek tetsző lugasban, örökké tartó fényes nappal. Iván arra a meghökkentő következtetésre jutott, hogy a boldogságnak csak ott van esélye a meggyökerezésre, ahonnan a szerelmet a vele járó minden nyavalyájával meg érzelmi tajtékjával elkergették, s úgy látta, élete egyik nagy sikere éppen az, hogy hatalmas természetét sikerült méregtelenítenie és megtisztítania a kései kamaszkor zavaros áramaitól.

Mindez a paradicsomi állapot, ez a légies, részegítő és bódító lebegés azonban nem tartott sokáig. Egy őszi napon esküvői értesítőt kézbesített neki a postás, s ebben az állt, hogy Borbála a közeli napokban további életét és sorsát, immár holtomiglan-holtodiglan, egy bizonyos Harcsa Bélával összeköti. Iván eleinte úgy meredt a krétapapírra nyomtatott szövegre, mintha azt egy rég elveszettnek hitt tengeralattjáróról küldték volna, s nagy kő esett le a szívéről: hogy hát igen, így most már Borbála végleg elfoglalja helyét az ő múltjában, mintha egy fekete lyuk nyelte volna el. Ám a nagy kő mellett volt még egy kisebbik kő is a szívén, amelyről eddig nem tudott. A harcsák fölfalják a kis halakat, s Iván csak abban bízott, hogy a kutya rossz természetű bazgornyás özvegyasszony végül is megakad harcsája torkán. De hát mi közöm hozzá? – gondolta aztán. – Inkább örülnöm kéne, hogy ezután se bennem, se benne nem marad tüske.

Talán Kálmán bácsi volt az egyetlen ember New Hontban, aki észrevette, hogy Iván nem találja a helyét, hogy hatalmas természetét hiába tombolja ki kétes hírű nőcskéken, nyugtalanságát ez nem csillapítja. S mivel kedvelte Ivánt, szóvá is tette előtte a dolgot.

– Valami emészt téged, fiam – mondta aggódva.

– Ugyan mi emésztene? – horkant fel Iván magabiztosan. – Egy idő után mindenki megkomolyodik. Én sem vagyok kivétel. Még az is lehet, hogy nemsokára megnősülök.

Kálmán bácsi, aki olyan bejáratos volt Iván lelkivilágába, mintha bérlete lenne ott, tudta, hogy fiatal barátja komolyan beszél, s ha valóban nősülésen töri a fejét, akkor nagyon kétségbe lehet esve. Évekkel később Iván elmesélte Kálmán bácsinak, Kálmán bácsi pedig Bárány Pistának, Bárány Pista pedig most nekem, hogy Iván egy este leltárba vette valamennyi nőismerősét, akivel akárcsak egyszer is megismertette hatalmas természetét, hogy kiválassza közülük élete leendő párját, akihez, s ezt megfogadta, holtáig hűséges lesz. Mivel sokan közülük férjnél voltak már vagy időközben férjhez mentek, egy vízbe fulladt, egy pedig autóbaleset következtében elhalálozott, a listán nem sok név maradt. Ezek a nők Iván képzeletében mind fölsorakoztak egy nagy, füves sztyeppén, ruhátlanul, hogy lábuk között átfújt a szél. Illegették magukat, és mindenféle malacságokat suttogtak Iván fülébe. Szemérmetlen felajánlkozásuk azonban nem tetszett Ivánnak, s majd mindegyik nőben talált kivetnivalót. Az egyik buta volt, a másik lusta, a harmadik hazudott, mint a vízfolyás, a negyedik unos-untalan megsértődött, az ötödik ivott és szórta a pénzt, a hatodik álnok volt és nagyravágyó, a hetedik fűvel-fával lefeküdt... Iván szomorúan konstatálta, hogy egyiket sem tartja alkalmasnak anyai szerep betöltésére.

Másnap este újra elővette a listát, s az elkövetkező napokban többször is. A kiszemelt feleségek minden este felsorakoztak meztelenül a sztyeppén, Iván pedig elvonult előttük, mint valami díszszemlén. Elkezdte kihúzogatni a legalkalmatlanabbak nevét, mígnem azon kapta magát, hogy egyetlen név maradt a lajstromban, az özvegy és beteg Koháryné egy szem leánya, a Büdöske. Büdöske ápolónővér volt, s mindenhová cipelte magával a kórházi fertőtlenítő szagát, innen kapta ragadványnevet. Szerény, álmatag leány volt, de dolgos és képzett ápolónő, aki nemcsak a gyógyítás tudományos módszereiben szerzett jártasságot, hanem gyógyteákat is főzött, és piócázni is tudott, ha kell. Sosem zsörtölődött, sosem emésztette bánat, Iván hatalmas természetével pedig nagy gyakorlattal bánt, mint tapasztalt pilóta a botkormánnyal. Az Iván környezetében feltünedező sok romlott vagy fehérmájú nő között valóságos angyalnak látszott. Ezen az estén Büdöske meghódította Iván szívét, bevette a meghódíthatatlannak vélt várat.

Ámde a várat még aznap éjjel ki kellett ürítenie. Ivánt ugyanis, miután Büdöske kedves, gyermeki lényével a lelkében nyugovóra tért, különös álom lepte meg. Álmában egy méntelep ir              datlan lóistállójában bolyongott, ahová nem tudta kideríteni hogyan és miért került. Végre egy bőgatyás, nagybajszú csikóslegény jött szembe vele, és nagy meglepetésére a nevén szólította: „Hát mégis eljöttél, Iván? Mégsem vagyok egészen közömbös neked?" Ivánnak ismerős volt a legény hangja, s amikor jobban szemügyre vette, nagy
ámulattal látta, hogy az nem más, mint Borbála. „Hát te hogy nézel ki?" – kérdezte megdöbbenve. Akkor Borbála keservesen zokogni kezdett, és elpanaszolta, hogy férje, Harcsa Béla, éjjel-nappal féltékeny rá, s ezért száműzte ide, a lovak közé, hogy ne legyen a kíváncsi férfiak szeme előtt. Bajuszt is azért kellett növesztenie, mert így, bajszosan, aligha kell a férfiaknak. „Pedig milyen más lenne most, ha..." – hüppögte Borbála, s rémülten kapaszkodott Iván karjába. „Menekülj innen – suttogta –, mert mindjárt jön a Harcsa, és lekaszabol."

Furcsa álmának hatása alatt Iván úgy döntött, hogy egyelőre mégsem kéri meg Büdöske kezét, s délután, barátai unszolására, kiment a sportpályára, hogy megtekintse a kecskeviadalt. Ez a fogadásokkal egybekötött harci játék olyan régi hagyománya volt New Hontnak, hogy titokban akkor is megtartották, amikor a kommunisták az ötvenes években betiltották, s csak a huszadik kongresszus frenetikus hatására engedélyezték újra. A sportpálya elkerített gyepén tíz-tizenkét bakkecske készült megmérkőzni gazdája dicsőségéért, s a drótkerítés körül nyüzsgő tömegben Iván megdöbbenve pillantotta meg Borbálát egy bakgazda fiatalember, föltehetőleg Harcsa Béla oldalán. Csakhamar Borbála is fölfedezte őt, s akkor a távolból hosszan egymásra néztek. Harcsa Béla kecskéjén mély depresszió ült, s szemlátomást haza akart menni. Ellenfele támadásait ugyan rendre visszaverte, de egyébként annyi harciasságot sem mutatott, mint egy ezredírnok. Ellenfelét ez előbb felbőszítette, mekegésbe és toporzékolásba kergette, majd elkedvetlenítette. Harcsa Béla irult-pirult – aztán feladta. Később Borbála is irult-pirult, amikor Iván odament hozzájuk, hogy bemutatkozzon, illetve üdvözölje őket. Olyan szorosan markolta férje kezét, mintha össze akarná roppantani. De Borbála kézszorítása nem Harcsa Bélának, hanem Ivánnak fájt jobban. Harcsa Béla nem állta meg, hogy ne mentegetőddzék harcosa kudarca miatt.

– Öreg már – magyarázta. – Pedig hajdanában kemény legény volt. Iván megértően bólogatott.

– Mindnyájan erre a sorsra jutunk – mondta. – Akár van szarvunk, akár nincs. Ettől a naptól fogva Iván mindent megtett azért, hogy Borbálának még az

emlékét is eltemesse. Talán ha nem tett volna mindent meg, ez sikerül is neki. De mivel naphosszat azzal volt elfoglalva, hogy miképpen ne kelljen Borbálára gondolnia, így állandóan gondolt rá, még ha ilyenkor azt gondolta is, hogy nem szabad gondolnia rá. Álmaiban a szép bazgornyás asszony úgy járkált ki-be, ahogy neki tetszett, s Iván hatalmas természete majd szétrobbant. Lelki szemei előtt újra meg újra Borbálát látta, de nem a régit, az esdeklőt, a hatalmas természetűt vagy a Balaton vizében lábát áztatót, hanem ezt az újat, aki Harcsa Béla kezét szorongatja, szemérmesen pirul, ájtatosan pislog és a szelídség majd kicsordul belőle. Az is lehet, gondolta Iván, hogy Harcsa Béla hatására úszni is megtanult már, s nem tiltakozik, ha Harcsa Béla fényes nappal nyúl hozzá. Miközben Iván ekképpen gyötörte magát, hatalmas természete leszerelt és az ócskavasba küldött ágyúcsőként meredt az űrbe. Iván kezdte belátni, hogy elhamarkodta szakítását Borbálával, hogy tulajdonképpen az ő forrófejűsége és türelmetlensége kergette a szép özvegyasszonyt az együgyű Harcsa Béla karjaiba, s hogy emiatt most már késő búsulni. Borbála Harcsa Béla mellett megújult, arca úgy ragyogott, mint a felhők közül hirtelen előbukó Nap, s neki, Ivánnak, Borbála reneszánszában semmi szerep sem jutott, ő mindezeket a nagy horderejű változásokat szomorúságtól összeszoruló szívvel, nagy-nagy lemondással legfeljebb a távolból szemlélhette. Alig telt el néhány hét a kecskeviadal napja óta, s Iván már annyira sem gondolt Büdöskére, ahogy, föltételezése szerint, Borbála sem őrá.

Annál nagyobb volt a megrendülése, amikor egy augusztusi délelőttön Borbála fölkereste a hivatalában. Szemlesütve, félénken és halkan toppant be az irodába, s iszonyú zavarban volt, amikor Iván megfogta a kezét, és leültette. Az is roppant erőkifejtésébe került, hogy összeszedje bátorságát, s elmondja, mivégre jött.

– Bélát behívták három hétre hadgyakorlatra – suttogta, hogy a fal, melynek füle van, ne hallja.

Iván széttárta a karját, jelezve, hogy a hadsereggel szemben ő tehetetlen, majd akkor, ha ő lesz a hadügyminiszter...

– Hát ez nem olyan nagy tragédia – mondta végül.

– Nem – mondta Borbála.

– Akkor miben segíthetek? – kérdezte Iván.

Borbála úgy mondta el, ami kikívánkozott belőle, hogy nem mert Iván szemébe nézni.

– Három hétig egyedül leszek. Egészen egyedül. Nagyon egyedül. Nagyon. Nagyon-nagyon.

Iván sejtette, hogy a három hét villámgyorsan eltelik majd, s hogy ha annak minden cseppjét, minden napját, percét és másodpercét kiélvezné is, az akkor sem lenne több, mint szomjas embernek, aki a tengert is kiinná, egy korty víz. A három hétig tartó meghitt együttlétnél sokkal fontosabbnak tűnt, hogy ismét egymásra találtak, s mialatt Harcsa Béla valahol Morvaország szívében hősies szuronyrohammal bevett egy szénakazlat, ők itt Pökhönd és New Hont között félúton egy másik szénakazalban türelmetlenül várták, hogy leszálljon az este, s rájuk boruljon a végtelen csillagos ég. Máskor Iván Kálmán bácsit kérte meg, hogy adja kölcsön néhány órára a lakását. Kálmán bácsi diszkréciójára bízvást számíthatott, Borbála azonban így is örökké rettegett, hogy hatalmas természetüknek ez az új keletű erupciója nem marad sokáig titokban a pletykafészek New Hontban. Amiről pedig New Hontban tudnak, annak híre előbb-utóbb eljut a szomszédos Pökhöndre is.

Még jobban megrémült, amikor egy napon Iván vakmerő tettre szánta el magát. Éspedig azon a nevezetes napon, amikor a magyar hadsereg katonái bevonultak New Hontba és környékére, hogy a bennszülötteket megvédjék önmaguktól. Iván nem sokat teketóriázott, hanem felpattant motorbiciklijére, és meg sem állt, amíg az ismerős pökhöndi házhoz nem ért. Borbála sápítozott és a kezét tördelte, hogy többen is megláthatták, de Iván úgy vélte, hogy amíg szerelemre kiéhezett katonák garázdálkodnak a környéken és Harcsa Béla sincs a közelben, neki kötelessége megvédeni őt. A kissé suta magyarázatot hatalmas természetük villámkisülései követték. Borbála már leszokott arról az undok rögeszméjéről, hogy villámlani csak napnyugta után illendő, Iván pedig a fejébe vette, hogy akár több napig is marad, addig biztos, amíg az országban meg nem nyugszik a helyzet. Borbála az egyik pillanatban lángolt, a másikban megtelt bűntudattal, hogy házasságtörést követ el, miközben sok száz kilométerre innen Harcsa Béla valamilyen hideg és büdös laktanyában sínylődik, és nem is sejti, hogy az ő kedves és hűséges Borbálája milyen jól megvan nélküle. Nemsokára levelet is kapott Harcsa Bélától. A levél írója azon kesergett, hogy tekintettel az országban dúló rendkívüli eseményekre, egyelőre nem szerelik le. Ennek örömére Borbála szilvás gombócot főzött, s ekképpen összegezte a helyzet ellentmondását:

– Csúnya dolog a megszállás, de bárcsak sokáig tartana. Hazafiatlan megjegyzését azzal tetézte, hogy mindjárt azt is hozzátette: – Azt azért nem szeretném, ha szegény Bélámnak valami baja esne. Ebből aztán világos volt, hogy de, éppen azt szeremé, ha Bélát eltalálná

egy ágyúlövedék.

– Bizony – mondta Iván rosszmájúan –, akkor megint özvegy lennél, s az emberek azt mondanák, nahát, ennek az asszonynak milyen átkozott szerencséje van!

Borbála szükségét érezte, hogy nyomban kiigazítsa. –Tévedsz. Bélát is szeretem...

Nagy hamisságról árulkodó megjegyzésével azonban csak olajat öntött Iván máris lángba borult, hatalmas természetére, s abból egy fürge szikra átpattant Borbála úgyszintén átforrósodott testére.

– Jól van – mondta Iván, és átkulcsolta az asszony derekát. – Akkor ez most legyen díszlövés Harcsa Béla épségéért.

A megszállás azonban nem tartott örökké, aminthogy Béla morvaországi raboskodása is a végéhez közeledett. A nemzetközi és a belpolitikai helyzet rohamos javulása rossz hatással volt Borbála hatalmas természetére. A kapu, amely eddig éjjel-nappal nyitva állt Iván hatalmas és követelődző természetének a befogadására, egyre gyakrabban csukódott be. Együttlétükre többé nem a csillagos égbolt, hanem Harcsa Béla óráról órára növekvő árnyéka borult rá. Borbála hatalmas természetének a megcsappanása kezdte rányomni bélyegét Iván hatalmas természetére is. A Harcsa Béla hazajöttét megelőző éjszakán már nem is szerelmeskedtek, hanem csak felváltva sóhajtoztak, mint két árva, bús, testetlen szellő.

A bánatot vágni lehetett körülöttük. Sűrű és emésztő bánatukból hajnaltájt Iván ocsúdott fel először. Azt mondta:

– Ha hazajön is Harcsa Béla, mi azért folytatni fogjuk.

– Hogyan? – kesergett Borbála. – Titokban.

– Titokban?

– Igen – mondta Iván. – Úgy még izgalmasabb lesz. Meg kalandosabb is. Borbála szemét elfutotta a könny.

– Ó, Iván, hogy én mennyire szeretlek téged... Sokkal, de sokkal jobban, mint Bélát. Béla azonban a férjem, és én nem csalhatom meg.

– A pokolba is! – fortyant fel Iván. – Hát eddig mit csináltál?

Borbála, hogy elejét vegye a veszekedésnek, végigsimította izzadt tenyerét Iván felhevült arcán, és azt mondta:

– Jól van. Majd keresünk valami megoldást.

De hiába írta Iván megálmodott titkos randevúik forgatókönyvét, azt rendre Borbála fejezte be, s amilyen hévvel adta oda magát az augusztusi-szeptemberi napokban, olyan konok ellenállással tért most ki Iván ostromai elől. Nem titokban találkozgattak Kálmán bácsi lakásán vagy másutt, hanem mindig a nyilvánosság előtt. S nem gyakran, hanem ritkán és rendszertelenül. Amióta Harcsa Bélát leszerelték, Borbála viselkedésében változás állt be. Szeszélyes és nyűgös lett, máskor búskomorságba esett és szemrehányásokat tett Ivánnak, hogy a balatoni nyaralásukat követően rútul cserbenhagyta, majd biztosította Ivánt soha el nem múló szerelméről, s egyben a tudtára adta, hogy amíg gúzsba köti a házassága, mással, mint Harcsa Bélával nem fekszik le. De vele is csak ha nagyon muszáj.

– Mi lenne, ha elválnál a férjedtől? – rukkolt ki ekkor a legkézenfekvőbb megoldással Iván.  

– Azt nem lehet – ingatta a fejét Borbála. – Különben is, semmi okom rá. Béla rendes, szorgalmas, otthonülő, bár egy kicsit tutyimutyi férj. Majdnem ideális partner.

– De nem szereted annyira, mint engem – vetette ellen Iván.

– Az nem ok – mondta Borbála.

– Ha ez nem ok, akkor mi?

– Na látod – oktatta ki Borbála. – Nincs rá okom, hogy elváljak tőle.

És ez így ment hetekig, hónapokig. Körbe-körbe.

– Hagyd ott – javasolta Kálmán bácsi.

– De nem tudom otthagyni.

– Egyszer otthagytad már!

– Meg is bántam keservesen – mondta Iván. Aztán nagy sokára mégis megtört a jég. Egy napon Ivánt Harcsa Béla  kereste föl az irodájában, s közölte, hogy beszéde lenne vele. Nagyon ünnepélyes volt, de mindamellett elszánt is. Iván rögtön rájött, hogy lelepleződött, amikor rutinkérdésére, hogy miben lehet a szolgálatára, Harcsa Béla kurtán azt felelte, hogy nem hivatalos ügyben jött. Átmentek McLaczihoz. Harcsa Béla ugyan nem látszott harciasabbnak a bakkecskéjénél, ám Iván tudta, hogy az ilyen flegma nyugalom megtévesztő is lehet, mert vannak emberek, akik a nagy haragjukat nem dühkitörésekben vezetik le, hanem némán izzanak belül, hogy aztán ha odaütnek, abban annyi energia süljön ki, mint egy villámcsapásban. De azért nem ijedt meg Harcsa Bélától. Egyrészt mert ő még soha senkitől sem ijedt meg, másrészt biztos volt benne, hogy ha tettlegességre kerülne a sor kettejük között, akkor ő Harcsa Bélát úgy a falhoz kenné, mint egy falat vajas kenyeret.

Odabent McLaczinál Harcsa Béla azonnal rendelt két „lüketet", majd elővett egy papirost, és meglobogtatta Iván előtt.

– Mi ez? – kérdezte Iván.

– Lemondónyilatkozat – sziszegte Harcsa Béla.

– Miféle lemondónyilatkozat?

Harcsa Béla leeresztette a torkán a lüketet, s már nem volt komoran ünnepélyes, hanem inkább megtörtnek látszott.

– Az áll ebben a nyilatkozatban – mondta –, hogy én ezennel lemondok a hites feleségemről, és megőrzésre átadom Önnek.

– Maga megbolondult – hűlt el erre Iván, hogy szinte beleremegett. – Nem vagyunk mi primitív afrikai törzsek, vagy micsoda... Az asszony nem vásári portéka.

– Ingyen adom – ígérte meg Harcsa Béla. Iván megint levegő után kapkodott.

– De értse már meg, jóember, mi egy civilizált, felvilágosult, modern országban élünk...

Egy pillanatig úgy látszott, hogy Harcsa Béla Iván civilizált, felvilágosult és modern szavaitól felébredt kusza álmából, de hamarosan megint úrrá lett rajta a rögeszméje.

– Nekem mindegy – mondta. – Csak szabadítson meg ettől a buta nőtől, mert én már nem bírom vele, engem előbb-utóbb a sírba visz. Könyörgöm!

– De miért én?

Harcsa Béla most tisztán, őszintén, értelemmel nézett rá.

– Hát azt hitte eddig, hogy vak vagyok?

Iván álmában sem gondolta volna, hogy éppen az az ember ajánl neki szövetséget, aki, ha a dolgok természetét nézzük, a legfőbb ellensége kellene, hogy legyen. Úgy látszik, valami nagyon nincs rendben ezzel a világgal, hacsak nem átverés az egész, ha Harcsa Béla nem csapdát akar állítani neki, s nem valami rosszban sántikál. Az mindenesetre szöget ütött a fejébe, hogy Harcsa Béla butának nevezte Borbálát, ám a butaság még nem válóok, s egy buta nőnek is lehet számtalan kiváló tulajdonsága, olyasmi, mint önzetlenség, szorgalom, szeretet, ragaszkodás... Ahogy így tűnődött, azon kapta magát, hogy egyre kevésbé örül az ölébe pottyant ajándéknak, s hogy bár sínre kerülhetne a viszonya Borbálával, de az ördög tudja, hogy ezek a sínek merre visznek. Módfelett zavarta, hogy Harcsa Bélának a hitvese butaságáról kialakult véleménye egybecseng az ő hajdani véleményével, s így ennek a véleménynek lehet némi objektív valóságalapja. A butaságot azonban ellensúlyozni tudja a báj és a kellem, s elvégre nem lehet mindenki tudós vagy könyvmoly. Ivánnak az sem tetszett, hogy mialatt ő ilyen szerfölött ellentmondásos érzések és gondolatok között őrlődik, Harcsa Béla sunyin lesi minden rezdülését, mintha valóban lennének sötét hátsó gondolatai, mintha ez az egész jelképes adásvétel valamilyen agyafúrt tervnek lenne a része. Megannyi gyötrelmes vívódás után Iván úgy döntött, hogy egyelőre nem fogadja el Harcsa Béla abszurd ajánlatát, de nem is utasítja el.

– Azt mondom, ne hamarkodjuk el a dolgot. Meg kell kérdezni a legilletékesebbet is – mondta. – Elvégre tényleg nem árucikk. Jobb aludni egyet az ilyesmire.

– Rendben van – mondta Harcsa Béla. – Jöjjön el holnap este hozzánk. Iván azonban, vesztére, nem sokat aludt, ami persze érthető, s másnap is csak

kedvetlenül tologatta a mindenféle ügyiratokat és aktákat a hivatalában; az esze másutt járt, nem holmi vacak, peres ügyeken. Tulajdonképpen örülnie kellett volna, hogy veszedelmes viszonya ilyen, szinte már gyanúsan simán megoldódott. S ő rövid időközökben örült is, de örömébe minduntalan belevegyült valami kellemetlen, hideg érzés, a feszült, türelmetlen várakozásnak régtől ismert érzése. Késő délutánra úgy meggyávult, hogy majdnem el sem ment a sorsdöntő találkozóra. Rosszkedvéért az időjárást okolta. Egész nap köd borult a városra és környékére, ami kedvezett a kedélyét megkísértő sivárságnak.

Este Harcsa Bélát nem találta otthon. Harcsa Béla ideiglenesen hazaköltözött a szüleihez, s megüzente, hogy aláveti magát a döntésnek, bármi legyen az. Borbála azonban megadta a módját annak, hogy felejthetetlenné tegye újbóli egymásra találásuk hatalmas pillanatát. Gyertyafénynél tálalta föl a vacsorát, s a legszebbnek vélt ruháját öltötte magára, egy régimódi, lehetetlen szabású kosztümöt, mintha temetésre menne. Iván megbámulta, mintha először látná.

– Ritkán eszem húst, de a kedvedért csirkét sütöttem – mondta Borbála, s hangjából Iván gyengéden korholó szemrehányást vélt kiszűrődni, olyasmit, hogy látod, én érted önfeláldozásra is kész vagyok, de csak akkor, ha megérdemled. Persze lehet, hogy csak a fekete öltözéke sugallta Ivánnak ezt a kellemetlen érzést.

Később Iván úgy emlékezett vissza erre az estére és éjszakára, mint ami hosszú időre a legmélyebb nyomot hagyta benne, s lidérces álmaiban többször is visszatért. A száraz csirkemell ízét még évek múlva sem felejtette el, s ha fekete ruhás nőt látott az utcán, ijedten kapta el a tekintetét, mintha azon az estén valaki megátkozta volna, talán az alamuszi Harcsa Béla, a jólelkű és áldozatkész ellenség, akinek a legveszedelmesebb fegyvere az önkéntes fegyverletétel. Egyszeriben minden másképpen volt, mint akár egy-két nappal korábban. Iván melankóliája Borbála figyelmét sem kerülte el.

– Megváltoztál, Iván – mondta gyengéden. – Már nem vagy olyan hebehurgya és indulatos, mint azelőtt.

– Te is – mondta Iván élesen, de nem részletezte, hogy miképpen.

Borbálával szembeni kifogásait később Iván pontokba foglalva összegezte Kálmán bácsi előtt, amikor kétségbeesésében hozzá fordult tanácsokért. Mindenekelőtt igazat adott Harcsa Bélának abban, hogy Borbála értelmi képességei az átlagosnál szerényebbek. Kifogásolta, hogy hiányos a műveltsége. Hogy a befőzésen, dugványozáson és hatalmas természetük szükségszerű összeforrasztásán kívül másról nemigen lehet vele beszélgetni. Hogy összevissza csapong a fantáziája, hogy tele van babonákkal, szeret rémmeséket kitalálni és füllenteni meg alakoskodni is. Hogy nem akar mást, csupán megkaparintani őt, hogy aztán soha többé ne lehessen levakarni, hogy kell neki egy jómódú és jó nevű ügyvéd férj, aki a dísze lehet hitvány kis életének, akit mindenhol mutogathat, mint valami koronaékszert, hogy alapjában véve hiú és önző.

Másfelől azonban Iván tudta a legjobban, hogy mindezekből a vádakból talán egy sem igaz. Hogy a hiba őbenne van. Ő az, aki hiú és önző, ő az, aki hatalmas természetén nem bírván uralkodni, meg akarja kaparintani Borbálát, ő az, aki gyáván megfutamodik, amikor végre révbe érhetne, ő az, aki a jómódú és tekintélyes polgár álcája mögött egy nyugtalan, kicsapongó kalandor arcát rejtegeti, ő az, aki megbízhatatlan, aki senkiben és semmiben nem tud hinni, aki alakoskodik és szenteskedik, ha az érdekei úgy kívánják, aki a lelke mélyén cinikus, aki átgázol eleveneken és holtakon, aki egy közönséges csibész, egy hedonista, egy epikureus, egy képmutató szélhámos és szívtipró. Ő az, aki irigységből és hiúságból arra vetemedett, hogy tönkretegye két egyszerű ember boldogságát, s most, amikor ennek az aljasságnak beérett a gyümölcse, az egész dolog annyira sem érdekli többé, mint jóllakott embert a másnapi vacsora.

Mindezek a vádak és önvádak ott kavarogtak aznap este Iván fejében, de ő egy szót sem ejtett róluk, hagyta Borbálát önfeledten fecsegni, majd ágyba bújtak, majd megreggeliztek, majd együtt megfürödtek, s csak a legvégén, a búcsú pillanatában kerített sort rá Iván, hogy könnyítsen a rossz lelkiismeretén.

– Azt hiszem – mondta –, én még nem vagyok felkészülve arra hogy együtt éljek veled.

Második szakítása Borbálával, eltérően a Balaton-parti, akkor véglegesnek tűnő szakítástól, kegyetlenül fájt Ivánnak. De a rohamszerűen érkező fájdalmak közti szünetekben hálát adott az érett, józan eszének, hogy volt bátorsága a tizenkettedik óra utolsó percében szakítani, s belátta, hogy Harcsa Béla megfelelőbb párja Borbálának, mint amilyen ő a magasabb igényeivel lehetne. Meglepődve tapasztalta ugyanakkor, hogy Borbálát és kettejük viszonyát kétféleképpen, egymást teljesen kizáró módon látja, ami vagy valamilyen lappangó tudathasadásnak a baljós előjele, vagy valóban kétféle Borbála van: egy valóságos és egy elképzelt. Vagy – mind a kettő valóságos, de az egyik sem igazi. Az igazit, a harmadik Borbálát nem ismeri még, az talán csak egy eszményi, egy ideális, egy megfoghatatlan Borbála, aki viszont, ha láthatatlan is, mégis létezik, és szüntelenül más alakban testesül meg: az egyik pillanatban vonzó, a másikban taszító alakot ölt, hogy a szüntelen alakváltozásaival előbb megzavarja őt, majd meghódítsa és leteperje. Hogy a lelkében háborgó kaotikus állapotokat szemléltetni tudja Kálmán bácsinak, Iván New Honttal és az Akasztó-heggyel példálózott. Azzal, hogy vannak napok, amikor New Hontot szép városnak látja és mint hűséges fia, a világ minden más városánál jobban szereti, máskor viszont piszkos és unalmas porfészeknek. Ugyanígy van az Akasztó-heggyel is. Ahogy a város fölé magasodik, abban valami méltóság és tartás, büszkeség és erő, szilajság és állhatatosság van. Máskor viszont csak egy ócska bucka, legalábbis más, sokkal szebb és magasabbra törő hegyekhez képest. S nincs ez másképpen Borbálával sem. Borbálát ő ezek után így jellemezné: Borbála szép. Borbála csúnya. Borbálának hatalmas és ellenállhatatlan természete van. Borbála egy közönséges, erőszakos baszógép. Borbálának gazdag és kifinomult lelkivilága van. Borbálának nemhogy lelkivilága, lelke sincs. Borbálának megvan a magához való esze. Borbálának csak magához való esze van. Borbála amolyan ősanya típus. Borbála egy képmutató kurva. Borbála tiszteli a falu hagyományait. Borbála egy begyepesedett, babonás, primitív teremtés. Borbála állhatatos, elveit soha fel nem adó erkölcsi fenomén. Borbála egy önfejű, makacs falusi liba. Borbála egy őszinte, tiszta lelkű nő. Borbála egy velejéig romlott, hamis nőszemély.

És akkor azt mondta Iván Kálmán bácsinak, hogy folytathatná még a sort, de minek?! Kálmán bácsi pedig hosszan eltöprengett a hallottakon, majd azt mondta:

– Lehet, hogy mellette kellett volna maradnod. Te tulajdonképpen szereted őt. Iván jól megrágta Kálmán bácsi tanácsát, majd tétován megkérdezte:

– Tehát menjek vissza hozzá?

– Isten őrizz! – kiáltott fel Kálmán bácsi. – Nagyon megbánnád. Mert te tulajdonképpen nem szereted őt.

– Hogyhogy? – méltatlankodott Iván. – Az előbb még azt mondtad, hogy szeretem!

– Nem – mondta Kálmán bácsi. – Azt mondtam, hogy tulajdonképpen, ami azt jelenti, hogy nem egészen. Egy nőt vagy férfit sosem tulajdonképpen, hanem csak egészen lehet szeretni. Vagy szeretek valakit, vagy nem! Középút nincs.

– De hát mért vagyok én ilyen szerencsétlen? –fakadt ki dühösen Iván.

Kálmán bácsi most még tovább tűnődött, mint az előbb, hogy aztán egy olyan merész hipotézissel rukkoljon elő, amely szinte sokkolta Ivánt.

– Lehet, hogy a te súlyos problémáidnak biológiai vagy genetikus oka van. Az, például, hogy az egyik szemed egyenes, a másik viszont ferde. Így aztán a szíved választottját a szó szoros értelmében két szemszögből látod. Az egyik fél szemeddel szépnek látod Borbálát, a másikkal csúnyának. Ha mind a két szemed egyenes lenne, vagy mind a kettő ferde, akkor talán nem gyötörnének effajta kétségek vagy kettősségek.

– Akkor mit tegyek? – kérdezte Iván a végsőkig kétségbeesve.

– Semmit – biztatta őt Kálmán bácsi. – Az ember legpozitívabb cselekedete az, ha semmit sem csinál. Sajnos, az életben erre ritkán adódik lehetőségünk. Majdnem mindig valamilyen választás elé állítanak bennünket. Többnyire rossz választások elé. Ha te feleségül veszed Borbálát, előbb-utóbb meg fogod bánni. De ha nem veszed el feleségül, akkor meg azt fogod megbánni. A te dilemmádra, fiam, nincs semmilyen megoldás.

Amikor Iván húsz évvel később, a bírósági épület egyik férfivécéje előtt, szembetalálta magát Borbálával, eszébe jutottak Kálmán bácsi prófétai szavai, s kérdésesnek csupán az látszott, hogy hajdani intelmei keményebbeknek bizonyulnak-e hatalmas természeténél, amely még most, férfikora délutánján is alig valamit veszített hajdani szilajságából. Kálmán bácsi intelmeivel elsőnek Borbála parfümje vette fel a harcot, mely Iván orrának barlangjába behatolva, felébresztette az Iván lelke mélyén szunnyadó ördögöt, de ahhoz gyengének bizonyult, hogy az ördögöt cselekvésre is kényszerítse. Ahhoz más fondorlatok és cselekedetek is kellettek, amelynek Borbála most sem volt híján. A parfüm ingerlő illata mellé egy hamiskás mosoly szegődött, amit Iván mintha az örökkévalóság óta ismert volna, s amely a megfelelő pillanatban sosem tévesztette el hatását, miként a bő és hosszú szoknya sem, amely az asszony emlékezetes és felejthetetlen idomait rejtette el – de nem Iván szeme elől. Mindezeknek a körülményeknek a harmonikus összjátéka már elegendőnek látszott ahhoz, hogy a riadókészültségbe helyezett ördög megmozduljon Ivánban, s Kálmán bácsi intelmeinek fittyet hányva, fölébressze Iván hatalmas természetét.

– Gyerünk át McLaczihoz – mondta Iván rekedt hangon, s Borbála nem kérette magát. Hálás pillantást vetett Ivánra, majd kacérat, mint aki biztos abban, hogy győzelme karnyújtásnyira van immár.

Amikor McLaczi meglátta őket belépni az étterembe, nagyot köszönt, s bizonyára gondolta a magáét, a kétértelmű mosolyából ítélve olyasmit: hát ti sosem javultok már meg? Hát nem elég bajt és szenvedést okoztatok magatoknak és egymásnak, hogy végre megjöjjön az eszetek? Iván mindenesetre ezeket a kérdéseket olvasta ki McLaczi pillantásából és a kissé csúfos és lenéző mosolyából. S ez egy pillanatra meghátrálásra kényszerítette Ivánban az ördögöt, s Kálmán bácsi intelmeinek a súlyát növelte.

Borbála is megérezhette Iván pillanatnyi elbizonytalanodását, mert azonnal ellentámadásba lendült, s mesélni kezdte sanyarúra fordult sorsát. Ez, minden sanyarúsága mellett, roppant banális volt, hétköznapi, és drámainak aligha nevezhető. Mert Harcsa Bélának esze ágában sem volt akkor lemondani róla, az az egész csupán egy ravaszul kifundált színjáték volt. Lehet, hogy Harcsa Béla málé, de nem buta, s jó érzékkel sejtette meg, hogy Iván úgysem fog élni a felkínált lehetőséggel. S a folytatás...? A folytatás az, hogy Harcsa Bélának szeretője van, hogy Harcsa Bélából iszákos, lump, züllött fráter lett, aki a kevéske pénzét is rendre elveri, s akinek az oldalán egy olyan finom nőnek, mint Borbála, pokol az élete. Ezért Borbála döntő elhatározásra jutott. El fog válni Harcsa Bélától, s ezt Harcsa Bélának már tudtára is adta. – És te? Veled mi történt azóta?

Ivánt meglepte a kérdés, még sosem gondolkozott azon, hogy mi történt vele az elmúlt két évtizedben, nyilván semmi fontos. Nem vette el Büdöskét, se más nőt nem vett feleségül. Hazudhatta volna, hogy húsz évig csak Borbálára gondolt mindig, de valahogy nem volt kedve hazudni, Borbála meg amúgy sem hitte volna el. Borbála számára is nyilvánvaló volt, hogy Iván hatalmas természete az elmúlt két évtizedben sem sokat pihent. Ezért Iván kedvetlenül azt felelte:

– Beletemetkeztem a munkámba. Kálmán bácsi és az ördög birkózásából mindinkább Kálmán bácsi kerekedett felül, s ezt megérezhette Borbála is, mert kétségbeesett és vakmerő lépésre szánta el magát.

– Mondd, Iván, mért nem veszel el feleségül? – kérdezte meg váratlanul, s visszafojtott lélegzettel várt a mindent eldöntő válaszra.

– Mert szeretlek – felelte Iván kapásból.

– És ha nem szeretnél, akkor feleségül vennél?

– Akkor meg minek? – kérdezte Iván.

Borbála elsápadt, de nem csinált jelenetet, nem tört ki hisztérikus zokogásban, nem könyörgött és nem fenyegetőzött, nem vádaskodott és nem tett se hangos, se néma szemrehányásokat. Nem sajnáltatta magát, és nem kért a részvét vagy a szánalom könyöradományából. Sápadt volt, és hallgatott. Ivánnak összefacsarodott a szíve, de erős maradt, bár tudta, hogy ez most alighanem a legutolsó alkalom... Összeszorította a fogait, és leszegte a fejét.

– Leéltük az életünket – mondta Borbála, és elment.

Ivánt még egyszer, alighanem utoljára, hatalmába ejtette a kísértés, hogy visszafordítsa a végkifejletéhez érkezett folyamatot. A kísértés, hogy utánaeredjen az asszonynak, s mindent megbánjon, mindent visszavonjon és kiszolgáltassa a hátralevő életét az asszony kénye-kedvének, olyan hatalmas volt, hogy szinte összeroskadt alatta. De végül ezt a próbát is kiállta.

– Miért bánjuk meg azt is, ha helyesen cselekedtünk? – kérdezte elmenőben McLaczitól.

A kocsmáros hümmögött, és az állát vakargatta.

– Én ehhez nem értek, Iván – mondta. – Talán nem kell mindig és mindenáron helyesen cselekednünk.