„Az olvasónak pedig joga van játszani a művel” (II. rész)

Takács Ilonának

5. Nemzedékem útjain, és annak Törmeléke

Harmadik kötete, mely a Nemzedékem útjain címet viseli, 1988-ban jelent meg. „Az előző kötet óta eltelt majd kilenc esztendő magyarázatát azonban nem a nevezetes Horatius-i intelem megszívlelésében kell keresnünk" – írja Domokos Mátyás.¹ A kötet kézirata 1984-ben került a Madách Könyvkiadóba, ahol kilenc (!) lektorral olvastatták el, s majd e vélemények hatására, négy év megalázó vitái után alaposan megcsonkítva adták ki. „Kilencen hümmögtek, óvatoskodtak fölötte, hivatkoztak határozatokra, doktrínákra, (sic!) védték a benne foglalt történelmi tényektől s a szerző néha talán elfogult, de mindig tiszta szenvedélyeitől az internacionalizmust, nemzeteink békéjét, a világbékét."²

Így kérdésessé válik, egyáltalán kezelhetjük-e a Nemzedékem útjaint mint identikus Koncsol-kötetet? Noha a benne foglalt tanulmányok, levélközlések, köszöntő, interjúk, nekrológ, irodalomtörténeti áttekintés, fordítói műhelyvallomás, esszék kétségkívül Koncsol keze alól kerültek ki, a nála mindig rendkívül fontos és tudatos kötetkompozícióról a külső beavatkozások hatására nem beszélhetünk.³

A kötetet nem jellemzi egységes műfaji természet, mint ahogy azt az előző bekezdésben felsorolt tematika is jelzi. E dolgozat tárgyához az utolsó, Irodalmunkról c. fejezet néhány szövege kapcsolódik. Koncsol – eddigi köteteiből is nyilvánvaló – azon kevés kritikus közé tartozott, akinek a „harmadvirágzás" valamennyi nemzedékének alkotóiról volt mondanivalója. Ebben a kötetében azonban – mint ahogy a címe is hirdeti – hangsúlyozottan nemzedéke alkotói felé irányul; az idősebbek közül a költő Szabó Gyula és természetesen a mester, Fábry Zoltán,⁴ a fiatal írók közül pedig Grendel Lajos kap benne helyet.

Mint ahogy azt már írtam, az egyes kötetek Roncsolnál nem bizonyosan jeleznek korszakhatárt, ebbe a kötetébe is beválogatott 1970-es, 1976-os szövegeket éppúgy, mint 1982–83-ban keletkezetteket. Ahogy javarészt az előzőekben, most is hazai szerzőket tesz vizsgálata tárgyává, egyetlen mércét, a minőséget ismerve. Igyekszik a pozitívumokat előtérbe állítva bemutatni a szerzőket, „Koncsol tagadhatatlanul művészpárti; nem keresi minden áron a fogyatékosságokat, a gyenge pontokat, ha tudja, hogy értékekre is bukkanhat. Ezért is kevesebb a kimondottan bíráló vagy elmarasztaló megállapítás dolgozataiban és tanulmányaiban. Rossz vagy elhibázott verssel például eleve nem foglalkozik, hiszen van helyette milliónyi⁵ jó és figyelmet érdemlő."⁶ Az előzőekhez képest – Cselényiről szóló írásait leszámítva – a nyelvi elemzés rovására a tartalmi vizsgálat kerül előtérbe, megtűzdelve a személyes kapcsolat elemeivel, s ennek következményeként írásainak nyelvezete is megváltozik, az eddigi, egzaktságra törekvő nyelvhasználatot felváltja egy kedélyesebb (de nem kedélyeskedő, s a legfőképpen nem kvaterkázó), személyesebb esszényelv.

Az egyik régebbi keletkezésű szövege a költő Szabó Gyulát bemutató írás. Elfogultság nélkül állíthatjuk, ez Koncsol alap/szakirodalom-teremtő írásainak egyike, az öregedő festő verseit ugyanis egyre inkább mítosz kezdte körüllengeni, mivel sokan tudtak létezésükről, de kevesen ismer(het)ték őket. Koncsol az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként „hivatalból" került kapcsolatba a szerző halála után a szerkesztőség birtokába jutott szövegekkel. Noha a csehszlovákiai magyar kulturális élet egyik tekintélyéről van szó, Koncsol vele szemben sem elnéző: „Nem minden versét találom kiérleltnek, jóllehet valamennyi szövegében van valami figyelemre méltó."⁷ A versek szerzőjének élete felől keresi a magyarázatot a versek szimbólumvilágára, szerkezetére. Értelmezésében foglalkozik azzal a gondolattal, hogy az idősödő művész versei azért lehetnek olykor gyengék, kidolgozatlanok, mert a festészetéhez képest másodlagosként tételeződtek. Ezt látja igazolva azáltal, hogy Szabó Gyula utolsó éveinek költői termése a legmélyebb, az akkor írt versei, amikor már nem látott színeket, és nem tudott festeni.

Tehát a versek gondolatisága, nem pedig a nyelvezet, szerkezet felől közelít a költeményekhez.

Tőzsér Árpádot, a koncsoli rendszerben rendkívül fontos helyen álló pályatársat szlovákoknak bemutató előszavát is felvette a kötetbe. A tanulmányértékű előszó szerkezetileg tökéletes, három állítást tesz Tőzsérről – helyzetismeretünk mély forrása költészete; racionalizmusa folytán lényeges helyet foglal el líránkban; ráillik a Fábry Zoltán-i „A költészet: névadás." definíció –, bizonyítja mindhármat, majd újra összefoglalja állításait. E három gondolatkör köré rendezi mikroelemzéseit, melyekben a versek drámaisága, ill. a tragikus helyzet hangsúlyozódik, melyből a Tőzsér-versek kinőnek. Mindhárom tényt elmondta már előző Tőzsér-elemzéseiben, de ezt – az írás műfajából kifolyólag – nem róhatjuk fel neki.

A négy évvel idősebb pályatárs, Ozsvald Árpád költészetének állomásairól születésnapi köszöntő keretei közt értekezik, megint csaknem hagyományos kritikáról van szó, de a laudáció sem csökkenti mértéktartását. Ozsvald azért foglal el fontos helyet Koncsolnál, mert általa, Ozsvald Szőlőkarók c. verse nyomán képződött meg Koncsolban a csehszlovákiai magyar irodalom tudata. Az élmény nagyon mély lehet, mivel a szerző tizennyolc (illetőleg negyvennégy!) év távlatából is pontosan úgy mondta el, ahogy az a Nemzedékem útjainban le van írva. Elemzését szociografikus irányba is kiterjeszti, amikor felhívja a figyelmet, hogy a „kultuszokkal övezett kelet-nyugati fekvésű tájegységeink" mellett Ozsvald szülőföldje, a vertikális irányultságú Garam mente is sok jelentős alkotót adott irodalmuriknak. Rámutat, hitelt nem érdemlő közhely Ozsvald lírájához az egyszerűséget társítani, mert egyszerűségről, de művészi egyszerűségről van szó esetében, mivel lírája mítoszokat, képzőművészeti témákat, azok élményeit szintetizálja, s így már eleve nem mindenki számára követhető. S ezeket az egyszerűnek gondolt verseket egyfajta ozsvaldi zártság, rejtőzködés jellemzi, „amelyre (...) még nemigen figyelt föl senki",⁸ Koncsol tehát ismét alapvető dologra hívja fel a költészetet kedvelő olvasóközönség figyelmét. Ráirányítja a figyelmet a költő népi babonákból és nagy mítoszokból táplálkozó mitológiai szinkretizmusára. Ozsvald nyelvezetéről ebben az írásában nincs mondanivalója.

Nem így Cselényi Lászlóéról, akinek pályáját szintén az elejétől követi. Meleg hangon üdvözölte Keselylábú csikókorom c. kötetét, felhívta a szerző figyelmét a második, Erők c. munkájának szemléleti hibáira, s a tizenegy évnyi hallgatás után megjelenő harmadik, Krétakor avagy lehetőségek egy elképzelt szöveghez c. kötetét is ő ajánlja az olvasók figyelmébe. E kötetében két írást szentel neki, az egyik hatókörét a harmadik kötetre korlátozza, a másik nyelvi karaktere fejlődési folyamatát vizsgálja. Utal a hosszú hallgatás magánéleti okaira, Cselényi párizsi tartózkodására, de nem ebből levezetve próbálja megmagyarázni azt a radikális szemléletváltozást, mely e kötet által következett be Cselényi írásművészetében. Rendszerként szemléli a szerző költészetét, a Keselylábú csikókoromtól a Krétakorig tekintve követi, hogyan változott nyelvezete egy lendületes megszólalásmódtól az Erők (nyelvi) patthelyzetén át a harmadik kötet töredezett, aleatorikus szövegeiig. „Az első két kötet sajátos, cselényis verbalizmusával, szertelen mozgást, kozmikus iramot és fékezhetetlen akaratot sugárzó, igei jellegű szóhalmozásaival szemben a költő végül is a leggazdaságosabb kifejezési módszert választotta: csak jelzi, amit mondani kíván, elindít egy-egy képet, de (...) kiegészítésüket az olvasóra bízza."⁹ Cselényi költészetét mint grandiózus építkezést képezi le. Koncsol olvasatában rámutat, noha a forma radikálisan megváltozott, a szövegek világa az igétlenítés ellenére is a régi, azzal, hogy a versek dinamizmusa – igék híján – a névszói és határozói képekbe került át. Mint ahogy arra dolgozatom 4. pontjában utaltam, Cselényi szövegeit sokan zagyvának, érthetetlennek tartották, ezért most is a jóindulatú, figyelmes, többszöri olvasásra buzdít.

Kötetének Cselényi poétikáját tematizáló másik írása a költői nyelv átváltozásait követi figyelemmel, a szerző három verse – Számadás, Rapszódia a bodrogközi szélről, 3/2/4 – nyelvi szerkezetének vizsgálatával. Azért e három versen keresztül, mivel ezeket tartja reprezentatívnak Cselényi három alkotói korszakára nézve. Szövege a Cselényi-recepció kétségkívül fontos eleme, elemzésemben pedig azért foglal el kiemelkedő helyet, mivel Koncsol bevezetésként eddig szokatlan terjedelemben vall saját kritikusi-elemzői módszeréről. Ez pedig azért lényeges, mivel pályája során maga nem írt kritikáról szóló elméleti szöveget (e dolgozat 2. és 2.1. részében említett programszövegek publicisztikai jellegűek), így módszerét – az olyan elejtett egysoros utalásokon túl, mint amilyet pl. e dolgozat 3.3.3. részében említek – szövegeiből kell kihüvelyezni. E helyen is arról szól, hogy a közérthetőségre törekszik. A műelemzést mint titokfeltárást, rejtelmek keresését fogja fel, mely által „a szövegből kibomló törvényszerűségekbe nyerhetünk betekintést."¹⁰ Ír a költői nyelv mibenlétéről, a tudatos szerkesztés és a tudattalan történések lehetséges összefüggéseiről, s ezek hatásáról a vers kompozíciójára. „A különböző nyelvi elemek rendszerébe, kölcsönös arányaikba való beilleszkedés, mint maga a rendszer és az egész nyelvi koncepció, mint jeleztük, jórészt ösztönös képződmény.

Mégis törvényszerű, azaz van benne utólagos elemzéssel föltárható, nyelven kívüli okokkal magyarázható törvényszerűség."¹¹

A versek nyelvezetét nyelv- és szófaj-statisztikai módszerrel vizsgálja. Megállapítja, nyelvezetére eleinte az a jellemző, hogy minden igéhez több mint két névszó tartozik, s a szövegben lévő nyelvjárásias elemek több irányba tágítják a szöveg terét. A következő – Rapszódia a bodrogközi szélről c. – versben ez az arány 1.85-re változik, míg a 3/2/4 c. versben nincs ige.¹² Vizsgálja a versben fellelhető tíz szintagmatípust, azt, hogy ezek hogyan dinamizálják a verset a hiányzó igék helyett. A verset a szavak jelentésmezeje mellett a verszene, ill. a versritmus fogja össze, ezekhez társul a „fogalompárok soronkénti számának szigorú kötöttsége."¹³ Koncsol nyelvi szerkezetre vonatkozó végkövetkeztetéseit általánosítással zárja: „Cselényi lírájában ugyanazok a folyamatok játszódnak le, mint többi költőnkében, de nála minden jelenség fokozott arányokban jelenik meg."¹⁴

5.1. A kötetkompozícióban két szépprózai szöveget bíráló írás kapott helyet, az egyik tárgya Duba Gyula Káderezés a (zseb) Parnasszuson c. paródiakötete, a másiké Grendel Lajos Galeri c. regénye.¹⁵

Mint arra már utaltam, kapcsolata Dubával meglehetősen szoros volt, s Koncsol, amíg tehette, figyelemmel követte Duba prózáját. Ezt a kötetet is meleg hangon üdvözli, részben egyedisége, részben pedig a jólformáltsága miatt. A szövegben látensen ott van a társadalmi rendszert kritizáló mozzanat, mikor kimondja, hogy Duba – ill. társai a kassai gépipari szakközépiskolában; tehát közvetve egész nemzedéke – miért került túlkorosan az iskolapadba. Itt, ebben a háború megviselte, túlkoros középiskolások közegében véli felfedezni Duba paródiaírói munkásságának a kezdeteit: „Duba osztályában, írta, »az Új Szó olvasása nyomán hamar kialakult az induló szlovákiai magyar irodalom igényes és kérlelhetetlenül bíráló olvasóközönsége.«"¹⁶

A jó paródiaírót az artista bohóchoz hasonlítja, aki ugyan a legszigorúbb tökélyre képes, de a dilettantizmus látszata szinte kötelező számára. Rámutat, Duba leggyakrabban a persziflázst műveli, ritkábban a travesztiát. Érzékeny elemzőkészségéről tesz tanúbizonyságot, mikor felfedezi Dubában a költőt.¹⁷ „Legfeljebb néhány szempontot kínálhattam az olvasónak" – írja, s ezek között nem szerepel a paródiák kritikaként való felfogása.

Grendel Lajos kötetéről szóló írása a Jelenkor hasábjain jelent meg.¹⁸ Ahogy az elemzésre (önként) kiválasztott regényeket, ezt is a „nemzetiségi regények" kategóriába sorolja, noha a szerző az előző, Éleslövészet c. munkáját látja el Nem(zetiségi) antiregény alcímmel. Regényértelmezése attól lesz egyedi, hogy a Galeri kifejezést mint Ga – Galánta, Le – Léva, Ri – Rimaszombat véli feloldani, ezzel is hangsúlyozva a regény csehszlovákiai magyar jellegét. Tudomásom szerint Angyalosi Gergely, Balla Kálmán, Berkes Tamás, Bessenyei György, Lacza Tihamér, Marafkó László, Mohai V. Lajos, Nagy Sz. Péter, Odorics Ferenc, Szávai János, Szörényi László és Törőcsik Miklós recenzálták a kötetet, de ezzel az értelmezéssel egyikük sem próbálkozott; s a Grendel-recepció kulcsszava máig sem a csehszlovákiai magyar irodalom, tehát ebbéli interpretációs törekvésével, hogy Grendel könyvét beillessze a nemzetiségi regények sorába, egyedülálló. Dicséri a szerző iróniáját, a regény intellektualitását, sűrű gondolati közegét, viszont elmarasztalja a kidolgozás következetlenségeit: „Úgy érzem, az író nem érlelte ki eléggé elképzeléseit és anyagát, mert sietett, s a regény különböző nemű elemeit nem tudta teljesen szintetizálni."¹⁹

5.2. A Törmelék c. vékony könyvecske 1992-ben jelent meg, szintén a Madách Könyvkiadónál, mintegy elégtételként.²⁰ A kötetből dolgozatom tárgyát, Koncsol szépirodalom-kritikusi gyakorlatát mindössze két szöveg érinti: Kányádi Sándor: Függőleges lovak, és a Király László: Kék farkasok c, melyek a Horizont ciklusban kaptak helyet. Ez a ciklus – ha nem törik derékba Koncsol kritikusi pályája – többéves vállalkozás lett volna, melynek keretén belül a szerző vizsgálódásait az egész magyar nyelvű irodalomra szerette volna kiterjeszteni, ahogy az a később megjelent szövegekből is látszik. A ciklusban – mely egy esetleges irodalomtörténeti szintéziskísérlet alapja le(hete)tt volna – helyet kaptak volna a határon túli magyar irodalmakat vizsgáló tanulmánykötetek, ill. kisebbségi tematikájú publicisztika- és tanulmánykötetek is. „A pályámon bekövetkezett törés ennek a vállalkozásomnak is nyakát szegte" – írja Koncsol.²¹

Kányádi kötetét az életműre való kitekintéssel közelíti meg, vizsgálva, hogyan viszonyulnak ezek a szövegek az akkor harminckilenc éves költő előző három kötetéhez. Elemzésébe bevonja a társadalmi környezetet is, a romániai magyar társadalom kényszerű intézmény- és embervesztéseit, s ezek megjelenését az előző kötetekben. Ezzel kapcsolatban felkínálja a párhuzam lehetőségét más határon túli magyar szerzők verseivel, utalva a jelképek közeliségére/hasonlóságára. Tanulmányozza a „hallgatás poétikája" nyelvi formáinak megvalósulását Kányádi költészetében. Utal az egzisztencialista hatásra, a székely népköltészet eszköztárára a versekben, ill. a Csokonaitól Áprilyig, Dsidáig hullámzó formai hagyatékkincsre. Megemlíti a költő allegorikus beszédmódját: „a lázadó szomszéd példáját idézi elénk (ti. Kányádi), aki a »spártaiak« (!!! – K. L.) jöttekor »megmarkolta a villanyelet« (...)"²². Ennek kapcsán mondja ki: „Jelképeit, allegóriáit, paraboláit, példázatait, művelődéstörténeti és történelmi utalásait, költői jelzésrendszerét minden olvasója megérti, s ahol a közösségi létfeltételek hasonlók az övéihez, mindenki azonosulhat költői üzeneteivel."²³ (Kiemelés – K. L.)

Király László könyvével kapcsolatban is hangsúlyozza annak erősen nemzetiségi jellegét, egyik jelképesen is értelmezhető eseményével kapcsolatban jegyzi meg: „Lehet, hogy az író agyában meg sem fordult az a jelképes tartalom, amelyet nekem sugallt a szimbólumokkal, másbeszéddel (...), mintha Király (...) a háború után pályára lépett nemzetiségi magyar írók talajkereső és igazságkutató odahajlását jelképezné vele az elhagyott szülőföldhöz, azokhoz a titkokhoz, amelyeket súlyuk miatt nem bír elmosni az idő (...)."²⁴ A könyvet Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. művével párhuzamosan olvassa, mivel, mindkét műben a hitvallást, a küldetéses ember pátoszát érzi. Rámutat persze tökéletlenségeire is, mint a túlzások a kerettörténetben, túlzott líraiság; ezért tartja a művet a regénynél műfajilag kevesebbnek.

A regény fülszövegében utalás történik az önéletrajzi elemekre. Koncsol ezeket is nyomon követi, összevetve a regényhős történetét Király – Gálfalvi Györgynek adott interjújából kibomló – életútjával, s valóban sok párhuzamot vél felfedezni. (Mindezeket érdemes volna összevetni Koncsol életpályájával...)

A könyvről – kritikusi gyakorlata során sokadszor – azt állítja: igaz és szép. Végigtekintve pályáján úgy tűnik, ez a két fogalom nála eggyé szervesülve jelenik meg.

Mint ahogy arra már fentebb utaltam, az egyre radikálisabb társadalombíráló hangja is erősen hallatszik – az írás 1984–1985 között keletkezett (!) –, állításait érdemes volna teljességükben idézni. Noha megállapításait a romániai magyar társadalommal kapcsolatban teszi, azok a csehszlovákiai magyar társadalomra vonatkoztatva is helytállóak, sőt, némelyik mintha személyesen Koncsolról szólna.

Értelmezésének felszíni rétegébe is beleszövi önmagát: „Ez a szint, bármily naivnak és gyerekesnek ítéljük mi, ötven fele járók (...), semmi emberit nem leplező igazával kiteljesíti az író igazságkereső, értékeket védő, a fogalmak és társadalmi alapértékek teljes megtisztítását követelő szenvedélyét, s teljesebb hitelt ad mindezeknek."²⁵

Az elemzés zárlatában kinyilvánítja: „jó lenne már együtt mérlegelnünk irodalmaink gondjait és eredményeit."²⁶ Nem eléggé felmérhető kára a (csehszlovákiai) magyar irodalomnak, hogy a politika közbeszólt, s Koncsol nem teremthette meg azt a kisebbségi magyar komparatív szintézist, melynek előmunkálata a bevégezetlen Horizont lett volna.

6. Összefoglalás, avagy Koncsol László útja Koncsol László felé

A fentiekben részleteiben elemeztem Koncsol László irodalomkritikusi gyakorlatát, három kötetébe felvett, ill. kötetben nem szereplő kritikai szövegei nyomán. Vizsgálódásaim lezárultával bizonyos vagyok benne, ha pályáján nem következik be a sajnálatos törés, mára a (csehszlovákiai) magyar irodalom vezető (esetlegesen iskolateremtő) kritikusegyéniségeinek egyikévé válhatott volna. Azonban annak lehetőségét, hogy „mi lett volna, ha", nem érdemes kutatni.

Az utókor – az elégtételadás igénye, és a meghurcolt szerzővel való szimpatizálás nélkül! – annyit tehet – de annyit kell is tennie –, hogy feldolgozza életművét.

Koncsol Lászlót a fentiekben tematizált érzékeny elemzései alapján inkább esztétának, mint szigorú tollú kritikusnak tarthatjuk, aki az ötvenes évek második felétől 1985-ig tartó műítészi pályája során – ezt az idő igazolta – elhamarkodott, túlzó vagy személyeskedő ítéletet soha nem hozott. Sőt – s ez már a csehszlovákiai magyar irodalmat Koncsol írásain keresztül megismerni szándékozók objektív csehszlovákiai magyar irodalom-képének kialakulását veszélyeztetheti –, hacsak tehette, a gyengébb művekről, kevésbé sikerült alkotásokról nem is vett tudomást. A kritikaírást véresen megélt, egész életét átható, emberközi kapcsolatait determináló magántörténelemként fogta fel: „a kritikaírás számomra és minden normális lelkű ember számára elképesztő, kimondhatatlan gyötrelem. Az ember álljon helyt önmaga és a szerző előtt, aki többnyire nemcsak ismerőse, hanem közeli embere is, barátai, ismerős családja, az egész irodalmi nyilvánosság előtt ma, holnapután, és száz-kétszáz év múlva is, olvassa az ilyen kritikus a könyvet egyszer, kétszer, háromszor, töpreng, szenved, gyötrődik, felesége moziba, gyermekei kifelé hívnák, mind dühöngenek, más határidői elúsznak, fordítása áll, csábítja Joyce, Homérosz ismét végigolvasatlanul, mert kritikát írunk, egy, olykor két-három hétig írjuk, mindig késő délután és este, mert napközben legalább nyolc órát a szerkesztőségben, s a szerkesztőségért dolgozunk otthon is, a lakásunkban – a kritikák pedig eltűnnek a fiókban, az esszék (elő-, utószók) megint máshol, s az ember végül is kimondja: nem írok kritikát, nem írok esszét, nem művelem az irodalomtörténetet, nincs rá több fölösleges, eltékozolt, eleve halálra ítélt időm, nincs rá idegzetem, energiám. Mert szolgálni, azt igen, ezer örömmel, de nem rabszolgaként, akivel szemben az adott szó nem kötelez. Ha pedig ki is jön a

kritikám, inkább kedvetlen vagyok az egésztől, mert a könyv rossz, a szerző nem elég tehetséges, s a tetejébe kapok az egészért, az őrlődésért, a délutánokért és estékért, amelyeket szolgálatomba öltem, amelyre, mint kiderült, senkinek sincs igazán szüksége, két-háromszáz koronát, mert, úgymond, írásom nem elkötelezett."²⁷

Interpretációs eszköztára egyedi, a korban kurrens elméleti iskoláknak nem elkötelezett elméleti szinkretizmus jellemzi. Az Új Kritikából a „close reading", a szoros olvasás technikáját vette át és alkalmazta eredményesen verselemzéseiben. Azonban az Új Kritika nézőpontjából nem tekinthetjük elemzéseit irodalomtudományosnak. John Crowe Ransom, az irányzat egyik vezéralakja hangsúlyozta, hogy a szöveg történeti hátterének vizsgálatait, a moralizáló, etikai értelem vizsgálatát, a személyes érzések rögzítését, az összefoglalót és parafrázist, a szerzői életrajzot és a nyelvtani elemzést nem tekinthetjük irodalomtudományos értelmezési stratégiáknak,²⁸ Koncsol elemzéseiben pedig kivétel nélkül mindet fellelhetjük.

Roman Ingarden Az irodalmi műalkotás c. munkájából az irodalmi mű befelé kiépülő négy rétegének rendszerét emelte be módszerébe. Különösen a szóhangzás és általában a hangzás, ill. a jelentésegységek rétege vizsgálatának szentelt nagy teret. Az ábrázolt tárgyiasságok rétegének elemzése kevésbé manifesztálódik írásaiban, annál inkább a sematizált látványok: a „tanulság", az „üzenet" rétege.

Ugyanakkor a fenomenológia pszichologizmusellenessége nem jellemző rá, gyakran pszichologizál elemzéseiben, különösen a motivációk keresésében.

Koncsol behatóan ismerte a cseh strukturalizmus alapszövegeit, s a szemiotikai strukturalizmus hatását megfigyelhetjük jelképfelfogásán. Koncsol gyakran azt nevezi jelképnek, amit a szemiotikai strukturalisták jelnek neveztek, minden jelenséget, mely önmagán túlra mutat, valami másra utal.

További strukturalista vonása interpretációs eszköztárának a művek szerkezetként való felfogása. Ezzel azonban ki is merítettük Koncsol kritikai eszközrendszerének modern elméleti alapjait, a posztmodern „fordulatból" pedig – ahogy azt már jeleztem – kimaradt. Lapszemléiből tudjuk, hogy ismerte Roland Barthes posztstrukturalista nézeteit, de az interpretációban nem alkalmazta ezeket.

Szerzőfelfogása szerint a szerző a történelmi hatásoknak kitett valós személy.

Koncsol az irodalmi műveket a csehszlovákiai magyar társadalomra, ill. önmagára vonatkoztatva olvasta. Noha minden alkalommal esztétikai elemzést végzett, gyakran tett állításai összegzéseként társadalmi vonatkozású végkövetkeztetéseket.

Koncsol kialakított egy ideális irodalmi rendszer-felfogást, amilyennek látni szerette volna a csehszlovákiai magyar irodalmat. Pezsgő irodalmi életet gondolt el, két-három folyóirattal, erős irodalomtudományos háttérrel, szigorú (nem autotelikus) kritikával; gazdag formakincsű, zenével telített költészettel és a csehszlovákiai magyarságot, annak körülményeit híven leképező (tükröző!) regényirodalommal, cselekményes, tömör, drámai novellairodalommal; legalább két kőszínházzal, s arra épülő drámairodalommal. Mindezen vágyai – ill. jobban mondva ezek hiánya – manifesztálódnak írásaiban.

Mivel ezt a számítását nem talál(hat)ta meg a csehszlovákiai magyar irodalomban, ezért fordult zeneesztétikai alapú, ill. apokalipszis-elemzéseiben a magyar (ill. cseh) irodalom felé. A csehszlovákiai magyar irodalomban pedig azt kutatta, mi az oka annak, hogy ez az irodalom csökevényes, hogy akkora teret enged a dilettantizmusnak. Lévén szó éles elméjű, humanista gondolkodóról, aki személyesen tapasztalta meg a háború utáni zavaros idők viszonyait, hamar rájött, ennek okai a társadalmi rendszer egészének szintjén keresendők, abban, hogy a XX. század folyamán a csehszlovákiai magyarság értelmiségét többször is „lefejezték", és hogy a szocialista fordulat sem hozott jót a csehszlovákiai magyarságnak. (Az 1945–48 közötti idők jogtiprását is csak 1963-ban ítélték el párthatározatban.) Mindezeket azonban nem mondhatta ki nyíltan, így irodalomkritikáiba szőtte bele, látens tartalomként. Valamennyi csehszlovákiai magyar irodalmi tematikájú (pár)verselemzésében, kritikájában (de három hosszú irodalomtörténeti esszéjében is, melyek kritikafüzérként is felfoghatók, de ezzel az értelmezési lehetőséggel dolgozatomban terjedelmi okokból nem számoltam) hangsúlyos vagy kevésbé hangsúlyos mértékben megjelenik a nemzeti kisebbség helyzete, elnyomottsága, az írástudónak efölött érzett félelme.

Hangsúlyozom, Koncsol mindenkor esztétikai elemzést végez, eltérően több csehszlovákiai magyar kritikustól. Azonban – s nem tudhatjuk, témaválasztása mikor, milyen mértékben volt önkéntes – gyakorta csehszlovákiai magyar tematikájú verseket vagy prózát tesz elemzése tárgyává. S azokon – a próza valóságirodalmi, dokumentarista ihletettségén, ill. a koncsoli személyessé „tágított" társadalmi költészeten – keresztül fejti ki véleményét a csehszlovákiai (magyar) társadalomról, előtérben az esztétikai elemzéssel, távolságtartó módon, az irodalomra koncentrálva, úgy, hogy a feldolgozandó művek hősábrázolására összpontosít. Elemzéseiből ún. csehszlovákiai magyar antihős-típus bomlik ki, aki – gyakran a történelmi-társadalmi körülmények folytán – képtelen sorsa alakítására, csak sodortatja magát a történelemmel, az eseményekkel, miközben az egyetlen értékelhető cselekedete az, hogy megpróbál az eseményekre reflexiót gyakorolni. Ezt a fajta hőstípust a csehszlovákiai magyar prózaírók jelentős részénél, s a költők szubjektumértelmezésében is kimutatja. Az egyén sorsán keresztül megképződő történelemre futtatja ki gondolatait. Majd mikor a kommunista diktatúra elnyomása egyre inkább egzisztenciálisan is veszélyeztetni kezdi a csehszlovákiai magyar kisebbséget, akkor válik Koncsol hangja egyre személyesebbé. Továbbra is az egyén kerül elemzéseinek középpontjába, azonban nem az irodalmi hős, hanem ő maga. A Nemzedékem útjain és a Törmelék nem irodalmi vonatkozású írásain is láthatjuk, a történelmi (v)iszonyok alakulásának életére, családja életére, iskoláira, szülőföldjére, anyanyelvére kifejtett hatását vizsgálja. Bírálataiban, irodalmi esszéiben pedig egy személyesebb hangvételű megszólalásmódot figyelhetünk meg. Ezekben az írásokban a kritikai terminológia²⁹ és a szerkezeti elemzés háttérbe szorul, s a nemzedéktársi [ill. a fiatalabbak esetében a nyelvi-eszmei (Grendel Galerijét is a nemzetiségi regények sorába illeszti be!)] összetartozás hangsúlyozása kerül előtérbe – de személyessége a minőségi mércét soha nem engedi lejjebb. Ebben az időszakban kritikái már megfigyelhetően egy majdani [(cseh)szlovákiai] magyar irodalomtörténeti szintézis előmunkálataira engednek következtetni; ill. megjelenik az igény a magyar nyelvű irodalmak együttesen történő vizsgálatára, miközben a szerkezeti elemzés egyre inkább az eszmetörténeti, nemzetiségtörténeti vizsgálódásoknak adja át a helyét.

* * *

Ha egy alkalommal egy képzett kritikatörténész meg akarja majd írni a második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalomkritika történetét, az négy pilléren fog nyugodni. Ez a négy pillér pedig: Fábry, Koncsol, Zalabai, Németh.

Terjedelmes elemzésemet fentebb azzal a végkövetkeztetéssel zártam, hogy Koncsol irodalomelméletileg szinkretista alapokon álló esztétikai elemzéssel párhuzamos látens társadalomkritikát és burkolt nemzetiségtörténetet ír. Mi hát Koncsol László igazi műfaja? „Koncsol László műfaja a humanizmus. Ő nem a kritika, nem a recenzió, nem az esszé, hanem a humanizmus műfaját műveli. S nem csak a szó klasszikus értelmében, hanem a szó eredeti jelentésében is. Nemcsak megbízható, lefegyverzően tágas és mély klasszikus műveltsége teszi humanistává, hanem lényéből sugárzó, magatartásából, életviteléből áradó embersége is."³⁰

7. Bibliográfia

7.1. Koncsol László dolgozatomban érintett írásai

7.1.1.Önálló kötetek

Kísérletek és elemzések. Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1978

Ívek és pályák. Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1981.

Nemzedékem útjain. Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1988.

Törmelék. Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1992.

7.1.2.Kötetben nem szereplő szövegek

Írások mérlegen. Hét, 1958. okt. 26. 15.

Egyéniség, kor hagyomány. Irodalmi Szemle, 1959/1. 83–84.

Lion Feuchtwanger: Rókák a szőlőben. Irodalmi Szemle, 1959/1. 161–164.

Az asszony vár. Irodalmi Szemle, 1959/2. 324–356.

Több figyelmet. Új Ifjúság, 1959. febr. 24. 5

S mégis élni, élni kell. Új Ifjúság, 1962. ápr. 17. 4

Kritikai jegyzet a kritikáról. Irodalmi Szemle, 1963/2. 187–188

Tőzsér Árpád: Mogorva csillag. Irodalmi Szemle, 1963/5. 548–552

Hadüzenet a világnak. Irodalmi Szemle, 1963/6. 660–661.

Szükségünk van a messzeségre. Hét, 1963/34. 9.

Tisztán élni. Hét, 1963/41. 13.

A műveltség őrhelyén. Új Szó, 1963. november 2. 7.

A kétlelkű emberek írója. Irodalmi Szemle, 1964/3. 261–263.

A magány drámája. Hét, 1964/11. 14.

Arthur Miller két drámája. Irodalmi Szemle, 1964/4. 372–373.

Gondolatok egy készülő antológiáról. Új Szó, 1964. december 5. 10.

A szlovákiai magyar próza 1964-ben. Irodalmi Szemle, 1965/2. 156–159.

A csehszlovákiai magyar költészet 1965-ben. Irodalmi Szemle, 1966/10. 932–935.

Cselényi László: Erők. Irodalmi Szemle, 1965/8. 743–745.

Batta György: Virágot nyit a puskacső. Irodalmi Szemle, 1965/9. 841–843

Ozsvald Árpád: Földközelben. Irodalmi Szemle, 1966/1. 73–75.

Szellemi és kritikai életünk kérdéseiről. Irodalmi Szemle, 1968/8. 724–729.

A kritika tisztaságáért. Irodalmi Szemle, 1970/3. 266–271.

Aszkézis, üdvtan nélkül, cselekvő mozdulatokkal.

Vasárnapi Új Szó, 1976. március 14. 11.

„Mért van, ha nincs...?" Hét 1979/44. 14

Egy irodalompolitikai ügy dokumentumai elé. Kalligram, 1999/6. 33–55.

Egy irodalompolitikai ügy dokumentumai. Kalligram, 1996/7–8, 122–148.

7.2. Szakirodalom

Alabán Ferenc: Ívek és pályák. Új Szó, 1982. május 6. 6.

-alexa- (Alexa Károly): Koncsol László: Kísérletek és elemzések. Kritika, 1979/11. 38. Ankét a kritikáról. Irodalmi Szemle, 1985/7. 633–653.

Balla Kálmán: Tanár és tanú. Az ötvenéves Koncsol Lászlóról. Hét, 1986/22. 10.

Baránszky Jób László: A költészet zeneisége. Koncsol László: Kísérletek, elemzések. Új írás, 1979/9. 111–114.

Bata Imre: Könyvszemle. Kísérletek és elemzések. Népszabadság, 1979/3/16.

B. Nádor Orsolya lásd Nádor Orsolya

Bodnár Gyula: A szolgálat ösztönével. Koncsol László ötvenéves. Új Szó, 1986. május 31. 6.

Bodnár Gyula – Tóth László: Koncsol László. In: Bodnár Gyula – Tóth László: Nyomkereső. A második világháború utáni (cseh)szlovákiai magyar irodalom kistükre. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 1994. 145–147.

Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Osiris Kiadó, Budapest, 1997.

Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk Arany János kritikusi öröksége. Argumentum Kiadó, Budapest, 1994. (Második, javított kiadás.)

Domokos Mátyás: A „harmadvirágzás" kritikus öntudata. Kortárs, 1985/7. 139–147.

Domokos Mátyás: „A szellem: erkölcs". Koncsol László újabb tanulmányairól. Forrás, 1989/7. 157–159.

Duba Gyula: Koncsol László esszéi. In: Nemzedékem útjain. Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1988. 379–382.

Dusza István: Hermész és Apollón szolgája. Az ötvenéves Koncsol László. Irodalmi Szemle, 1986/6. 540–542.

Elek István: Koncsol László: Kísérletek és elemzések. Kortárs, 1981/2. 322–324.

Fábry Zoltán: Valóságirodalom. Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1967.

Filep Tamás Gusztáv – Tóth László: Epilógus. A kritikáról. In: Filep Tamás Gusztáv – Tóth László: Próbafelvételek a (cseh)szlovákiai magyar irodalomról 1918–1945. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1995.

Filep Tamás Gusztáv: „Minden előítélet a szellem előzetes kapitulálása". Koncsol Lászlóról, hatvanadik születésnapján. Különnyomat az Új Forrás 1996/6. számából.

Filep Tamás Gusztáv: Koncsol László. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997.

Filep Tamás Gusztáv: Zalabai Zsigmond. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1998.

Fried István: Tőzsér Árpád és Koncsol László tanulmánykötete. Irodalomtörténeti Közlemények, 1982/1. 129–130.

Fried István: Hányadvirágzás? – avagy egy nemzedék útjain. Koncsol László: Nemzedékem útjain. Tiszatáj, 1989/11. 82–87.

Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.

Görömbei András: Koncsol László: Ívek és pályák. Tiszatáj,1982/3. 88–92.

Görömbei András: Kísérletek és elemezések. Koncsol László könyvéről. Népszava, 1979. június 9. 6.

Hartmann, Geoffrey: Irodalmi kommentár mint irodalom. Határ, 1994/2. 69–89.

Kassai Batsányi kör: Az írástudók felelőssége. Hét, 1970/8. 14.

Lacza Tihamér: A vers faggatása. (Koncsol László: Kísérletek és elemzések) Hét, 1979/17. 14.

Lacza Tihamér: Irodalom és szolgálat. Arcképvázlat Koncsol Lászlóról. Irodalmi Szemle, 1981/10.

Lacza Tihamér: A közép-európai utas. Koncsol László: Nemzedékem útjain. Hét, 1989/29. 15.

Leitch, Vincent B.: Amerikai irodalomelmélet és irodalomkritika. JPTE, Pécs, 1992.

Mács József: A fiatal költészetért. Hét, 1970/5. 10–11.

Mács József: Tallózás az Irodalmi Szemlében. Hét, 1970/36. 9.

Mészáros László: A kritika körül. Irodalmi Szemle, 1970/4. 372–374.

Mészáros László: A valóság kritikusa. Irodalmi Szemle, 1970/6. 536–538.

Mészáros László: A kritika elfogadása. Irodalmi Szemle, 1972/4. 353–354.

Miller, Joseph Hillis: A kritikus mint házigazda. Filozófiai Figyelő, 1987/3–4. 101–127.

Nádor Orsolya, B.: A csehszlovákiai magyar nyelvű könyvkiadás bibliográfiája (1967–1988). Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1992.

Németh Zoltán: Egy elfeledett íróm. In: Németh Zoltán: A kapus öröme a tizenegyesnél. AB-ART, Bratislava, 1999. 44–47.

Németh Zoltán: Közelkép Koncsol Lászlóról. Uo. 48–59.

Szakolczay Lajos: Koncsol László: Kísérletek és elemzések. Hungarológiai Értesítő, 1980. 82–83.

Szalatnai Rezső: Az új költészet buktatói. Irodalmi Szemle, 1969/9. 844–846.

Szalatnai Rezső: Kisebbségi fiatalok lírai útvesztője. Hét, 1969/52. 31.

Szeberényi Zoltán: Izgalmas és hasznos kísérletek. Új Szó, 1979. március 16. 6.

Szeberényi Zoltán: A természet költői tankönyvei avagy egy alkotói metamorfózis mérlege. Irodalmi Szemle, 1985/7. 665–670.

Szőke József: A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája I–IV. Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1982–1992.

Tóth László: Mint vércsepp fölé. Jegyzet Koncsol László Fábry-díjához. Nap, 1993/46. 18–19.

Tőzsér Árpád: Az irodalom valósága. Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1970.

Tőzsér Árpád: A szavak barlangjában. Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1980.

Tőzsér Árpád: A műfaj neve: humanizmus, avagy Habent sua... In: Tőzsér Árpád:  Escorial Közép-Európában. Madách Könyvkiadó, Bratislava/Pozsony, 1992.

188–192.

Zalabai Zsigmond: Előmunkálatok egy költészettörténethez. Hét, I. rész 1982/12.

14., II. rész 1982/13. 14.

Zalabai Zsigmond:: Koncsol László: Ívek és pályák. Hungarológiai Értesítő, 1983/3–4.

87–88.

Zalabai Zsigmond: „Induljuk tehát: otthonról haza." In: Zalabai Zsigmond: Irodalom és irodalom. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997.

Weimann, Robert: Az „új kritika". Az új interpretációs módszerek története és bírálata. Gondolat Kiadó, Budapest, 1962.

8. Köszönetnyilvánítás

Köszönöm Fried Istvánnak, (a továbbiakban szigorúan ábécérendben) édesanyámnak, Filep Tamás Gusztávnak, Grendel Lajosnak, Tóth Lászlónak, Tőzsér Árpádnak, hogy e munka során mindvégig segítségemre voltak. Nélkülük, hasznos tanácsaik nélkül ez az írás nem készülhetett volna el.

Köszönöm Koncsol Lászlónak és nejének, Koncsol Katalinnak azt a mérhetetlen kedvességet, amivel fogadtak; és hogy nem zárkóztak el kérdéseim elől.

Munkám nagy részét könyvtárakban végeztem, mégpedig a következőkben: Szegedi Tudományegyetem Központi Könyvtára, Somogyi Könyvtár, Magyar Irodalomtörténeti Tanszékek Könyvtára (Szegedi Tudományegyetem), Magyar Tanszéki Könyvtár (Comenius Egyetem, Pozsony), Egyetemi Könyvtár (Comenius Egyetem, Pozsony), Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének Könyvtára (Pozsony).

Nehéz lenne minden könyvtárost felsorolni, aki a segítségemre volt, azonban hadd fejezzem ki köszönetemet név szerint is Juhász Ferencnének és Elzer Magdikának.

Jegyzetek

1. Domokos Mátyás: „A szellem: erkölcs". Forrás, 1989/7. 157.

Valóban nem a horatiusi intelem az oka a hétéves hallgatásnak, hanem a pártközponti „letiltás", a kultúra keretlegényeinek Koncsol diszkreditálására irányuló törekvése. Ezzel e dolgozat keretei között nem foglalkozom. A kérdést érinti: Tóth László: Mint vércsepp fölé. Jegyzet Koncsol László Fábry-díjához. Nap, 1993/46. 18–19., Filep i. m. 93–94.

Mint leghitelesebb forrást, Koncsol közreadta levelezését Ľudovít Pezlárral, az SZKP KB főtitkárával: Egy irodalompolitikai ügy dokumentumai. Kalligram, 1999/6. 33–55; 1999/7–8. 122–148. A kötetről szóló szinte valamennyi recenzióban szóba került a hosszú szünet, kinél nyíltabb, kinél burkoltabb formában.

De nem csak e kötet által indult hajsza Koncsol ellen, a lapok rendre kezdték visszaadni kéziratait. Eleinte Koncsol maga sem tudta, egész pontosan miért is indult ellene ez a hadjárat. Monográfiájában Filep Tamás Gusztáv megemlíti azt a lehetőséget, hogy vallásossága, ill. származása adhatott rá okot; Tóth László fent említett írásában azt állítja, egyetlen bűne az volt, hogy egymaga okosabb volt, mint üldözői együttvéve.

2.  Tőzsér Árpád: A műfaj neve: humanizmus, avagy Habent sua... In: Tőzsér Árpád: Escorial Közép-Európában. Madách Könyvkiadó, Bratislava/Pozsony, 1992. 190. (A szöveg első megjelenése: Irodalmi Szemle, 1989/8. 860–862.)

3.  S ugyan a kötetből kiparancsolt szövegek később – 1992-ben, Törmelék címen – megjelentek, azt nem tudjuk – s ha maga Koncsol nem nyilatkozik a jövőben e kérdésről, nem is fogjuk megtudni –, az ott megjelent szövegek hogyan illeszkedtek volna a Nemzedékem útjain szerkezetébe. Noha ezt a problémakört tovább nem fejtegetem (mivel minden további fejtegetés terméketlen volna), s dolgozatomban a megjelent Nemzedékeim útjain c. kötet kapcsán teszem megállapításaimat, filológiai szempontból két Nemzedékem útjain c. szöveget kell megkülönböztetnünk, azt, amely a Madách Könyvkiadónál megjelent 1988-ban; és egy virtuális Nemzedékem útjaint, azt, amelyik szerkezetére a szerzői szándék is irányult; ugyanakkor a valós Nemzedékem útjain és a Törmelék együttvéve nem egyenlő a virtuális Nemzedékem útjainnal.

4.  A róla szóló esszé elemzésére azonban nem térek ki.

5.  Lacza ezen megállapítását mindenképpen árnyalni kell. Ha a csehszlovákiai magyar irodalomban milliónyi jó vers volna...

6. Lacza Tihamér: Irodalom és szolgálat. Arcképvázlat Koncsol Lászlóról. Irodalmi Szemle, 1981/10. 944.

7. Koncsol László: Szabó Gyula verseiről. In: Nemzedékem útjain. 262.

8. Koncsol László: Ozsvald Árpádról. Uo. 227.

9. Koncsol László: Cselényi László új versei elé. Uo. 231.

10. Koncsol László: Egy költői nyelv átváltozásai. Uo. 237.

11. Uo. 238.

12. Az ilyen vizsgálatokkal kapcsolatban jegyzi meg Mészáros László: „Hogy őszinte legyek, meglehetősen szkeptikusan nézek a különféle tudományos elemző módszerekre. (...) Nem hiszem, hogy a költőnek valahogyan is használ annak a megállapítása, hogy milyen mássalhangzók vannak túlsúlyban versében, milyen magánhangzók hiányoznak, és hogy »esztétikailag« hány »pontot« kaphatna a vers." A kritika körül. Irodalmi Szemle, 1970/4. 373.

13. Koncsol i. m. 259.

14. Uo. 260.

15. A többi bírálat tanulmány- és publicisztikakötetekre irányul, így ennek az elemzésnek nem képezi tárgyát.

16. Koncsol i. m. 286

17. Hogy mennyire igaza volt, mi sem bizonyítja fényesebben, mint az a tény, hogy Duba Gyula a '90-es években közreadta két versét, melyet ebben az időszakban írt.

18. Adalékként jegyzem meg: Koncsol mindhárom tanulmánykötetének szerkesztője Grendel Lajos volt. Természetesen e tény és a bírálat pozitív kicsengése között nem vélek semminemű összefüggést felfedezni.

19. Koncsol i. m. 308.

20. Önálló, külön elemzést érdemelne egy, a (csehszlovákiai) cenzúra működését elemző tanulmányban, hogy miért éppen ezeknek a szövegeknek kellett kimaradniuk. Racionális szempontból mindez nehezen fogható fel, a kihagyott szövegek fölé ugyanis nem rendelhető általános, valamennyi szövegre érvényes koncepció. Ez is a kommunista diktatúra irracionalizmusára utal.

21. Lectori salutem. In: Törmelék. 5.

22. Kányádi Sándor: Függőleges lovak. Uo. 114.

23. Uo. 116.

24. Király László: Kék farkasok. Uo. 129–130.

25. Uo. 133.

26. Uo. 134.

27. Koncsol László: Egy irodalompolitikai ügy dokumentumai elé. Kalligram, 1999/ 6. 53.

28. Ransom felfogását idézi Bókay Antal: Az amerikai Új Kritika. In: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Osiris, Budapest, 1997. 181.

29. Koncsol terminológiáját Zalabai Zsigmond nyíltan bírálja az Előmunkálatok egy költészettörténethez c. cikkében, de több, Koncsollal személyes kapcsolatban álló irodalmár – a nevek említését mellőzöm – figyelmeztette őt a nem kellően egzakt terminushasználatra. (A szerző szóbeli közlése.)

30. Tőzsér Árpád: A műfaj neve: humanizmus avagy Habent sua... In: Tőzsér Árpád: Escorial Közép-Európában. Madách Könyvkiadó, Bratislava/Pozsony, 1992. 188.