Lehet-e még Alizkát valamire használni?*

' Részlet A kórház én vagyok ciklusból. A narrátort aznap reggel műtötték. Feleségétől, Alizkától azt várná, tudakolja meg, hogy a sebész milyen betegséget talált a hasában. Alizkához közben bekéredzkedett csövezni egy mexikói muzsikus, és pedikűrözteti magát a ház asszonyával.

A kórház, a kórház, a kórház. Milyen szórakoztató. Milyen tanulságos. Volna mit mesélni róla, csak jönne már Alizka. Nem értem az elmaradását. Illetve értem én, hogy az újvilági viccektől nem könnyű szabadulni, és sokáig eltart a bütykök áztatása. Vagy jön mégis, csak nem egyedül? Kinyitom a szemem. Valamit ráz valaki a folyosón: kattog, perceg, koppan. Rémes gyanú lesz úrrá rajtam. A pedikűr után a mexikói bohém előhúzta a tequilás flaskát ki nem mondott szándékkal, Alizka persze rögtön kitalálta, és inkább bejött vele együtt hozzám. Ilyen társaságban nem szólhatok neki, miért nem tudakolta meg pontosan a bajom természetét. Be is csiccsentett kicsit. Tánclépésben jönnek. A rumbatökös rázza szerszámát, Alizka a csípőjét riszálja, pezsgő jókedvük átragad a pavilonos fiúra is, aki dobolva tolja be a görszéket. Annyi hang jön ki ebből a lehurbolt szállítóeszközből, hogy szükség esetén pótolni lenne képes egy egész mariachi együttest.

– Felkérem egy fordulóra, mester.

Nem értem őt. Nem tudom ki a mester. Mit akar a székkel? Valakivel összetéveszt. Kételyeimet tudomására hozom, ő meg:

– Sose izgassa magát. Foglaljon helyet.

– Ember – mondom neki.

– Mester – mondja nekem. –, kis mozgást kérek. Lesz még más fuvarom is. – Ember– mondom neki –, engem most operáltak. Nem tudok székbe ülni. – Mester, ne játssza meg magát. Ez van, ebbe kell beülni.

Megtagadom a beülést. Vagy hoz hordágyat, vagy üres székkel megy ki innen. Fütyörészve leguggol, dudorászva feláll és körüljárja az ágyamat. Vajon Alizka ajtóból néz minket? Az ajtóban nem áll senki. A rumbatökös sem. Ütemre a görszék csörgött. A fiatalember, fejét rumbásan rázva, egyetlen rúgással kiirányítja a folyosóra, ahol éppen egy ápolónő pepecsel guruló asztalánál.

– Ricsi micsinálsz?! – kiált rá a nő sonkalábát keresztbe rántva.

Ricsi is átlósra áll be és kisúgja az ajtón:

– Nem kell az ürgének a görszék. Elviszem az ágyon.

S már neki is lát az ágy kerekeit kibiztosítani.

– Az operáció holnap lesz.

– Röntgenre utazunk.

– Azért fognak operálni, mert a röntgen nem mutat semmit.

– Mester, mért akar okosabb lenni? A bárca a röntgenbe szól.

Lódítja az ágyat, melynek görszerkezetében két rugó összeér és három rövidet kettyen meg egy hosszat, majd egy rövidet, egy hosszat. Ismétlődő jelleggel. A pavilonos fiú ugyanezt percegteti körmével az ágy támláján. Teljesen a hatalmában vagyok: frissen fúrt hasammal se leugranom, se kiabálnom nem lehet. Ő kígyózik, danái, bűzös Adidas csukájában ropja. Előre-hátra dobálja hosszú nyakcsigolyáit. Nekem az a nóta motoszkál a fülemben, hogy bánatos út, de ez az út másképpen lejt, mint az ő izgő-mozgó rumbája, melyhez az infúziós állványom szolgáltatja a partnert. Az állvány gurul is, át is nyalábolható. Meg is perdül olykor, úgyhogy az adagoló szereléke rátekeredik, hasonlatosan a szőlő indákhoz. Bakhuszi vonulásunkhoz két másik szilén csapódik – igaz, hogy Ricsi kérésére. Mert jobb, ha mégsem csavarodik a szerelék úgy, ahogy éppen az ágytolónak kijön a lépés: leszakadhat a tasak az állványról, vagy ki a cső a csuklómból, és hátha akkor én élettelenül érkezem oda, ahová amúgy sem akartam utazni. E két pavilonos bakhánsfiúnak a rendeltetése éppen a csavarodás megakadályozása, valamint segítés az ágytolásban, ami nem megy olyan könnyen, mint a sima hordágy gurítása. Kicsit túlzok egyébként, mikor azt mondom, hozzánk csapódtak. Igazság szerint Ricsi kapacitálta őket, és az ő rábeszélő képességét dicséri, hogy két kollégája vállalta a különmunkát a szakszervezeti jelszavak ellenére.

Ezekről folyik szó, miközben megállunk a raktár előtt külön takaróért. Mert a röntgenosztály másik körzetben van. Kivisznek szabad levegőre. Ekkora turné nem áll a munkaszerződésükben. S a bikanyakú nagyobbik, aki ölben is el tudna vinni, azt panaszolja, mennyivel kedvezőbb bérkövetelési helyzetben vannak például a mentők, mint a pavilonosok.

– Ha mi az ürgét a kapunál otthagyjuk, két percen belül tovább tolja valaki, vagy visszatolják a szobájába. Mi meg fegyelmit kapunk, nem béremelést. Bezzeg a mentősök. Ha nekik nem adnak több fizetést, amikor több a munkájuk, egyszerűen kiborítják a beteget az aszfaltra. Legyen belőle forgalmi akadály délután öt és hét között. Amikor nem tudnak másik autót küldeni. Városszerte lebénul a forgalom. Mert több főútvonalon és fontosabb mellékutcákban más mentők is borítanak ki pacienst: szülőanyát, elsősegélyest, kényszerzubbonyos őrültet.

– Be akartok húzni, fejek – szól közbe Ricsi, az ágyat körülrumbázva és igazgatva rajtam a póttakarót.

– Mondd már neki, Omár, hogy te is láttad őket – szól rá a bikanyakú molett és pattanásos kollégájára.

Omár torokhangon mondja, hogyan rángatózott a tébolyda várományosa az úttesten, hogyan próbálta fogaival elkapni a bámészkodók bokáját, hogyan habzott a szája és dülledt ki a szeme, hogyan hörgött és tépte magáról a zubbonyt, hogyan engedett a rossz minőségű zsákszövet, hogyan hallatott a szabaddá lett dongós elnyújtott müezzin-kiáltást, hogyan dobta be magát a mentőkocsi volánjához, hogyan szirénázott a járdára fel és el a békákként szétugró járókelők között, míg a mentősök a veszteglő járművek ablakán szórólapot adtak be a lakosság támogatását kérve az egészségügyi hatóságok álnok visszaéléseivel szemben.

– Persze, a lakosság kurva közömbös maradt – teszi hozzá a bikanyakú –, de a hatóságok ezt nem tudhatták. Elsejétől több fizetést kapnak a mentők.

– Az utcára kellene nekünk is szórni a rakományt – hagyja abba Ricsi a rumbás betakarást. – No mester, akar-e minket szakszervezetileg támogatni?

Lódít egyet az ágyon. Eresztek felé egy kényszeredett mosolyt. Kiérünk a szabad ég alá, ahol már sötétedik. A főépületből kifordul egy műtősapkás pavilonos, aki egy harmincöt év körüli, kosztümös, csinos nőt tol kocsiban. Hirtelen októberi szél söpör végig a pavilonok közti sétányon, leveleket sodor és szemből rátámad a görszék sápadt utasára. Feltúrja szoknyáját, előtár két jóképű combot és egy parányi, fekete pantyt. A nő persze odakap, és próbálja a látványt láthatatlanná tenni. Körülötte mindenki tudja, hogy strandon nem tartaná fontosnak a rejtőzést, s hogy itt sincs ennek sok értelme, hiszen a kórházra bízott testnek mások a szabályai, mint a szabadlábon szemérmeskedőnek. Mégis, az ősi mozdulat az erény védelmében, mégis, az ősi füttyszó a kudarc reményében. Omár füttyent sugárzó ábrázattal: egy muzulmánnak azért még esemény egy panty, s a szeméremre fenekedő rés. Ricsi csupán csettint, és oldalba böki a bikanyakút:

– Állj arrébb. Hadd lásson a mester is valami szépet.

Az elől nyíló szoknya nincs jól begombolva, s a szél kajánul gyűri fel, hiába kapkod a nő.

– Mért nem hagyja? Tényleg szép – próbálja a helyzetet menteni a műtősapkás. – Ne féljen. Nem tud oda befújni. Itt vagyok én is.

Azt akarja-e mondani, hogy szükség esetén befogja a kezével? Mindenesetre a kórház felelősségének képviseletében nyilatkozik, melynek szemében a páciensnek nincsen oka így dobálni magát. A nőről azonban a megjegyzések, bátorítások leperegnek. Engem néz. Az egyedüli valakit a közelben, aki nincs a kórház szolgálatában. Aki tudja, milyen a kórház felügyelete alatt gyengélkedni. Akivel tapasztalatot lehet cserélni, hogy milyen a kórház hatalmában reményeket szőni. Egy pillanat alatt. Szavak nélkül. Puszta nézéssel. Csak éppen az erőlködéstől arcán a sápadtság szürke beütésű falfehérbe vált. Keze mozdulatlanra görcsölődik, homloka párás lesz, szemét a fájdalomtól behunyja.

Megindít a látvány, de mit kezdjek vele? Szenvedni én is szenvedek. Annyit üzenhetnék vissza, hogy azonos a hullámhosszunk. És hogy nem tudok segíteni rajta, ahogy ő se rajtam. A kórház foglalkozik ezzel. Vagyis a kórházzal kell tudatnunk a nyomorunkat. Egymás falára minek borsót hányni? A kórházat ez nem hatja meg. Minek egyáltalán meghatni? Támogatni kell. Akár szakszervezetileg is. Igaza van Ricsinek. Bizony, hasznunkra válhatna a betegek érdekszövetsége. Megbeszélni ügyes-bajos dolgainkat egy nagy teremben, betolni oda az ágyak seregletét, hadonászni mankóval, katéterrel, ágytállal. Kanülökkel tiltakozni. Rajtunk röhögne a fél világ. Elég erre a nőre néznem, és két szememmel látom, hogy társadalmi összefogás köztünk miért nem lehet. A Ricsiékét, az Omárét, a bikanyakúét, a műtősapkásét támogathatjuk csupán. Pláne, mert úgyis ők a kórház most.

Bátorítóan kacsintok Ricsire, aki vérszemet kap. Törzsét előre-hátra himbálva körülslattyogja ágyamat, és cinkosan int három szaktársának, hogy hajoljanak közelebb. Aztán jó erős hangon mondani kezd egy viccet, hogy mi is halljuk, a közönség.

– Meridában, a szubtropikus városban két banderilleros az arénából stíreli az emelvény napos oldalán a nőket. Meglátnak egy szenyorita szoknyája alatt valami feketét. „Bugyi lesz az", jegyzi meg a kékruhás. „Nincsen azon bugyi", tiltakozik a sárgaruhás, „az az ifjú hölgy pamacsának természetes színe". A két nyalka levente fogad egy üveg tequilában, aztán megkéri a sovány gebéjére felpolcolt picadort, hogy ő döntse el, mert ő magasabbról tud belátni. Közel poroszkál a lándzsás ember, aztán hökkenten vissza. „Egyik sem", jelenti. „Legyek." Erre fel megérkezik a bika, és mindenki szaladni kezd az arénában.

Az én csapatom másik két tagja és a műtősapkás pavilonos dől a nevetéstől. Én nem dőlhetek, de azért hahotázom. A nő behunyt szeméből könny szivárog. Valahogyan rontja a hangulatot. Minek képzeli magát? Ahelyett, hogy örülne a pantyjének. Hogy van rajta, és nem kell tartania a pár őszi légytől, amely bágyadtan odaszáll. És mért kell az én utamnak éppen ezét a meghasonlott kényeskedőét kereszteznie? Nincs ebben valami baljós? Valami csapda abban, hogy testi fájdalomnak játssza ki erkölcsi kínját? Csak azért, mert az erkölcsi egyáltalán nem bizonyos és nem is meggyőző. Bár ahogyan élvezi is a pavilonos fiúk közröhejét. Az fájna igazán, ha a négy markos laklit a panty nem érdekelné, ha egyértelműen lefumigálnák. Alizka elárulta a kulisszatitkokat. Azt is megsúgta, hogy akinek a pantyje fekete, annak a szándékai sohasem fehérek. Meg kell adni, az egész cirkusztól függetlenül a panty megindító. És csak a panty, mert a többi szemfényvesztés. Ezért nem szereti Alizka, ha mások fekete pantyben közelítenek meg engem. Előbb-utóbb megindulok. A színészkedő tyúk biztos úgy számított, a fájdalomtól be is gerjedek. Perverz bestia. Ha nem a kórház foglalkozna a fájdalommal, most jól néznék ki. Így se nézek ki normálisan. Egyáltalán nem tudom, hogyan nézek ki, mert folyamatosan erre a fekete pantyre összpontosítok, amely nem Alizkáé. Persze, ez Alizka hibája. Miért nem ő jött szembe? Hol és kivel marad el? Milyen ormótlan, pueblai viccek kedvéért egy rozoga sámlin?

Alizka, meg kellene tudnod a pontos diagnózist. Valami azt súgja, utoljára hívlak, miközben lecsukódó szemem előtt a szenvedő csaj pantyje táncol, és Ricsiék begurítanak egy sötét alagútba. Ricsiék ricsajoznak is: ő maga az ágy fémcsöveit kocogtatja, segédei az infúziós állványt, és persze az ágy meg az állvány önmagában is csörömpöl. Ha megkaptam volna Alizkától a felvilágosítást, talán nem lenne az alagsor olyan fekete, mint a panty. Látnék egyebet is a vészkijáratok derengő buráján kívül, és nem lennék zavarban afelől, hogy voltaképpen hol és miben gurulok. Ricsiék tudják-e? Még ki-kiböffen belőlük valami alvilági röhögés. Egyébként elég otthonosan randalíroznak. Én nem tudok napirendre térni az iménti találkozás felett. Honnan jött ez a csaj és mit akart mondani? Nem csak a pantyjét szánta bemutatásra. Valamit üzenni is akart. Szörnyű gyanú támad bennem. Lehet, hogy éppen azt tudja, amire kíváncsi vagyok. Amitől szorongok. Amit elmondani nem hagytam, mert úgyis tudom. Ezzel akart volna kísértésbe vinni? Mert megkísértett, ez nyilvánvaló. Percek óta a pantyre gondolok felzilálva. És nem Alizkára. Pedig a szúró és tépő fájás gyomromban alattomos. Nem is szólva a lyukról, amit a sebész lőtt belém. Alizka, drága, mért nem te enyhítgeted?

Nincs kizárva persze, hogy Alizka mégis felbukkan e lejtős tárnában, amelyben szinte élvezettel ereszkedünk. Ő képes arra is, hogy ápolónőnek öltözzék és álruhában jöjjön velünk szembe. Alizka még megállíthat. Azt mondja Ricsiéknek, hogy nem érdemes az ágyat tovább gurítani, a képszűrő osztály ma estére bezárt. Ma estére a tüdősök mind kimenőt kapnak, illetve a járótüdősök mind hivatalosak a szűrősök báljára, ahol a pavilonos fiúk szolgáltatják a zenekart, és nem is érti, ők, mármint Ricsi, Omár, és Max, akiben a bikanyakút azonosítja, mit tökölődnek az alagsorban. A bál ugyanis az emeleti gyűlésteremben lesz, és ha szendvicseket is akarnak a borhoz, sörhöz, akkor már a nyitáskor ott kell tolakodni a pultnál. Elég, ha a következő vészkijáratnál begurítják az ágyat a teherliftbe, az odaviszi őket egyenesen, és biztos én is jobban fogom érezni magamat zeneszónál, még valami pálinkára is befizetek nekik, mert a rövid italokért pénzt kérnek. Olyan szaporán beszél, hogy Ricsi csak most tudja aggályát velem kapcsolatban kifejezni, mivel én nem lehetek járótüdős, vagyis hivatalos, hiszen ágyban fekszem, s ebből lehet még valami hézag. Erre aztán én is felszólalok az érdekelt jogán, és tudatom Alizkával, hogy a bökkenő nagyobb, mint szállítóim állítják, hiszen én nem fekvőtüdős, hanem valójában fekvőrákos vagyok, csak még ezt nekem a kórház nem mondta a szemembe, de az biztos, hogy az onkológiai pavilonból hoznak, és ha egyszer odafektettek, akkor a fektető illetékeseknek jó okuk volt rá. Arra számítok, hogy Alizka erre, mint afféle rangidős és egyúttal szócsöve az orvosi köröknek, rászól az én garázda pavilonosaimra, hogy azonnal vigyenek vissza a kiinduló bázisomra, vagy pedig ellenőrzi a menetlevelemet és ennek alapján ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatja, tévedésről van szó, tehát azonnal hátra arc.

Ehelyett Alizka meglepő könnyedén azt mondja, hogy álló vagy fekvő, tüdős vagy rákos, az jelen esetben mindegy, és máskülönben is, mert ha a kórház úgy akarja, akkor a fekvő az álló, a szőrös az bőrös, a szurtos az puccos, a kettő az három, és így tovább, valamint megfordítva. Édes arca semmiféle hátsó gondolatot nem tükröz, csak azt a bizonyosságot, hogy beszélhet itt bárki össze és vissza, úgyis az történik, amit a kórház akar. Hogy pedig a kórház mit akar, annak firtatását nem ajánlatos elsietni. Kiderül idejében. Talán a folyosó végén.

– Talán itt, a báli teherlift bejáratánál – szólt közbe Omár talányosan vigyorogva.

–  Talán már itt – kap a szón Alizka. – Akkor a kórház azt akarja, hogy menjünk mind bálozni.

Szerintem a népszerűség Alizka agyára ment. Csak magával törődik – dühöngök –, csak a hiúságával. Le akarja csapni kezemről a sebészt. Fütyül arra, milyen hátrány nekem fekvőrákos számba menni az orvosi kar szemében. És meg se kérdi, akarok-e a bálba menni. Honnan tudhatnák akkor Ricsiék, hogy nem, nem és nem akarok, hogyan hozzam istenigazából tudomásukra? Ezen töprengek sürgősen, mikor Max, a bikanyakú rábőg Alizkára:

– Mutasd a pantydet. Ha tetszik, megyünk fel a lifttel.

Szerencsére igazi nő vagy Alizka. Nem kell kínosan integetnem, hogy a pantyjét aztán végképp nem, csak lejáratja magát. És hogyan is értethetném meg vele puszta integetéssel, hogy Ricsiék ma már pantyztek egyet, igazából az alpári hasonlítgatás érdekli őket, Alizkának meg ez a hasonlítgatás nem áll érdekében, mert az ő pantyje nem olyan nagyvilági, mint a görszékesé, és a szél sem fúj bele olyan regényesen.

– Előbb gyertek fel. Aztán megmutatom annak, aki nekem tetszik.

Pompás a húzás, Alizka. Vezesd őket az orruknál fogva. Csak velem mi lesz ott fenn? Akarom-e tartani a gyertyát kivilágos virradatig a sebésznek, Ricsinek, Omárnak, Maxnak és talán még Carlosnak is?

– Mutassa meg itt lenn – utasítom magázva, mintha nem ismerném. Ricsiék örülnek a szakszervezeti támogatásnak, Alizka pedig felfújhatja magát. Pontosan tudja, milyen megfontolásból avatkozom be, és dúlva-fúlva gombolkozik, húzza le a cipzárjait.

– Hát ha csak ilyen – fitymálkozik Max –, akkor adjonisten.

Tova csörömpölnek ágyammal, állványommal, s a pantystől kudarcba fulladó álápolónő helyén rövidesen csak a bálba vezető vészkijárat gyér lámpája dereng. Kinyitom a szemem, mert sokra nem vittem ezzel az Alizka-idézéssel. Azt hittem, kolléganő képében ujja köré csavarja ezt a három, fogadatlan testőrt, de végül én járok pórul. Elmondani sem érdemes az ilyesmit, ha közben nem jutna idő azon töprengeni, hogy akkor milyen Alizka is lenne célravezető. Annyi biztos, hogy Ricsi, Omár és Max eleget lát fehér köpenyt, és hiába lehet ennek színét a legélesebben kivenni a sötét járatban, a kórház itt most nem zsákszabású egyenruhára óhajtozik. Ezenkívül persze minden egyéb szóba jöhet, ami hatásos. Például egy széles karimájú szalmafejfedő. A zimankóval együtt beköszöntő strandhangulat. Sok férfi egyszerűen menetirányt változtat, ha egy ilyen sugallatos kalapnak, árnyékában a hosszú szempilláknak és a buja búvármosolynak nyomába szegődhet. Így megy el most mellettünk Alizka. Ricsiék füttyentenek, én is füttyentek velük, de ettől azért ők tovább mennek az átkozott bárcában megadott irányba. Semmi értelme, hogy Alizka egyedül vonuljon visszafelé. Megint szembejön, ezúttal a közelítő télre jobban felkészülve, trapperszőrbe bújva. Tetőtől talpig. Rókaprém sapkában, csincsilla mellényben, dámvad nadrágban. Úgy megy el meglepődő csoportunk mellett, mint aki csak ideiglenesen szállt le hatkutyás szánjáról eszméletlen ugatás közepette. Ricsiék óvatos duhajok: nem füttyentenek, nehogy ez a grasszáló Diana ránk vesse szemét. Elképesztő, hogy bizonyos ruhákba öltözve mennyire kivetkőzhet magából egy nő. Még én is meghúzom magamat, fejemre cibálva a takarót. Pacsajra is megy ez a próbálkozás. Valami pazarabb és mégis civilizáltabb forma húzhatna ki a csávából. Egy olyan Alizka, amilyennel nemigen találkozhatnak az ő kiskeresetű, kocsmázó, peremvárosi környezetükben, szabadidejükben sarlóval füvet vágva a papundekli dobozban rágcsáló házinyúlnak, vagy dunsztosüveg gumijával javítva bakelit autójuk szivacsosra vénült szigeteléseit. Például egy Alizka, aki nagyestélyiben lép ki Mercedeséből, hermelin boleróját félárbocra eresztve tomporig dekoltált hátán, csípőjét szoros strassz szoknyában csillogtatva, mely szoknya elöl voltaképpen a szeméremdomb magasságában kezdődik, hasat és köldököt szemek szabad prédájának kitéve, a túl kicsire méretezett bársonytölcsérekbe töltött keblek alatt, melyek onnan az első óvatlan mozdulatra kiugranak, és kis sikkantással, durcás szájelhúzással kell őket helyrerakni. Hát egy ilyen Alizka emelkedik velünk szemben, és megáll a következő vészkijárat gyér világánál. Ez a himbáló beállás, sajnos, rádöbbent rendezői tévedésemre. A strasszban grasszáló dáma pezsgőspoharat tart kezében, de az őt kiszolgáló lakáj már messze jár. Ricsi, Omár és Max nem azt látja, hogy a hölgy választékos környezetben az italt élvezi, hanem hogy az itallal őket hívogatja. Szemükben ez a kijárat igazából bejárat szeparéba, alkóvba vagy más ilyen kétesen egyértelmű helyre, és gondolataikban felüti fejét az árfolyam réme. Miből is telne a pavilonos fiúknak egy ilyen górécsajra? És ha netalán mégis összedobnák a stekszet, hármuk közül melyik lenne az a kettő, aki nem a strasszossal szórakozna az ágyban, hanem a fekvőbeteget tolná tovább a folyosóban a bárcán megadott rendeltetése felé, és már-már munkaidőn túl? Igaz, én szívesen kisegíteném őket, csak éppen egy vas sincs nálam. Mikor befeküdtem, külön a lelkemre kötötték, ne tartsak magamnál semmiféle értéket a kórházban elszaporodó tolvajlások miatt. Sajnos, nem áll módomban Alizkát számukra prostituálni. Ők meg fogukat szíva, leforrázva odébb sunyítanak az ágyammal.

Megkérdem Ricsit, akinek táncos lába elnyúzva csosszan, hogy ki az a nő a vészkijáratnál. Vállat von, én pedig ebből tanulságot le. Akár megjátssza magát Ricsi, akár tényleg fütyül rá, Alizka csodafegyverként használhatatlan. És egyáltalán mire használható? Képtelen kiragadni ezeknek a tologató ripőköknek a karmából, képtelen a diagnózist kicsikarni a sebésztől, képtelen még annyit is közölni velem, hogy mindezekre ő képtelen, és annyiszor blamál, ahányszor számítok rá. Mindent összevéve, amióta ide befeküdtem, ki okozott több csalódást, Alizka vagy a kórház? Alizka tehetetlenkedett, a kórház foglalkoztatott. Mi a fenét csinálnék kettesben, otthon Alizkával, ha rám tör a tépő-szúró fájdalom, mint most a guruló ágy folytonos rázásától? Jó, azt már mondtam, hogy Alizkával sokat szórakozunk, de ilyen esetben mit csinálna? Élcelődni nem merne, kapkodna, kezét tördelné, telefonálna jobbra-balra, rajtam meg kitörne a pánik, és legszívesebben levetném magam az ablakból. Ezzel szemben volt-e bármikor ilyen ingerem, amióta itt vagyok? Kaptam-e egy pillanatra is frászt? Továbbá nem növekszik-e bizonyosságom afelől, hogy minden egy magasabb cél érdekében történik, és hogy e magasabb cél én vagyok? Alizka pedig, ha jót akar, ne kerüljön az utamba, mert kénytelen leszek benne e magasabb cél akadályát felismerni.

Elképesztő, milyen gyanútlan ez a teremtés. Nem is próbálja kitalálni, mi járhat eszemben, csak jön megint, holott jobb volna, ha most távol maradna, ha megkülönböztetné a rendkívüli helyzetet a szokványostól és ennek megfelelően felhagyna az erőszakoskodással, vagy ha mégis ragaszkodik ehhez a tűrhetetlen eljáráshoz, akkor ne lepődjék meg az én válaszomon. De ő csak jön a félhomályban, előretolja legédesebb mosolyát Ricsiék felé, és mondani akar nekik valamit. Hát ne mondjon. A három derék legény, aki lelkiismeretesen végzi dolgát az én érdekemben, megzavarodhat ettől az illatozó, tejszínhabos csokitortától, amit ő a betegkoszt feldúsítása címén hozott be. Pénzről ugyan szó sem lehet, nem, nem, nem, kérjük, semmi szín alatt, de természetben az más, mármint az elbírálás. Alizkának meg külön szimata van az ilyen nyálcsurgásokra, szinte önmaga süteménye, ahogy kelleti magát, és még csak az kéne, hogy nekik külön adagot ígérve, édesszájú csapatukat visszairányítsa a szobámba. Mikor éppen célba érnek.

– Alizka – szólok rá jegesen. Viháncolva mentegeti magát:

– Talán nem tettem elég vaníliát hozzá?

Hallgatólagosan úgy érti, megmondják majd, akik esznek belőle. Többes számban. Rémes ez a háziasszonyos kacérság.

– Alizka – próbálom túlkiabálni –, az onkológiára tilos tortát hozni.

Valami ügyesebbet kellett volna mondanom. Ricsi egyből tiltakozik.

– Nincs minden rendben, mester? Honnan szedi ezt?

Érzem hangvételén, meg fog küzdeni minden betevő falatért. Omár és Max szemében is kiül a tortaevő fenevad. Szabályzat dolgában velük szemben pedig én húznám a rövidet. Rájuk kell ijesztenem.

– Vigyázzanak. Meg van mérgezve.

– Maga akarja az egészet befalni, mester? – gúnyolódik Omár, de érzem, hogy fölényébe nyugtalanság vegyül.

Alizka is azt hiszi, ki akarom zárni szegény sorsú ágyhordozóimat az ő szeretetvendégségéből. Idegesíti, ha nem akarom megosztani cukrásztermékeit. Próbálja idejében kicselezni manőveremet.

– Ha meg lenne mérgezve, azt hiszik ennék belőle? – kiáltja színpadiasan, és beleharap a tortába. Ajka csupa fehér lesz a habtól. Valósággal világít a homályban. Jól ki lehet venni, ahogy hirtelen habzani kezd. Vonagló kezéből kihull az édesség, szétloccsan a betonpadlón. Az ágy kerekei átcsattognak a formátlan masszán, mint valami öngyilkosjelöltön. A torta megkapja, amit érdemel. Meg van mérgezve. Én mérgeztem meg. Az édes arc elmosódik. Helyében az utolsó vészkijárat lámpája dereng. Ricsiék éppen munkaidejük végeztével gurítnak be a röntgenesekhez.