Ornitológia; Álom (3); Jégár; Kobakház

Ornitológia

Ki sem mondhatom, mennyire megörültem Vaugirardék ajánlatának. Költözzek be, éljek velük a pompás barokk palotácska aranytermeiben, mint az angol nyelv rezidens tutora. Vegyem birtokomba – tanyázzak a faragott márványkandallók előtt, a gobelin-kárpitos kereveteken, abban a teremben, amelyikben éppen kedvem tartja s amelyik tanítvánnyal kedvem tartja. Töltsek velük minél több időt.

Tetszett az ajánlat mindenhogyan; az is, hogy a Vaugirard-palota oly közel van a Place Vaubanhoz, ahol szüleim fészkecskéje volt – egy eldugott, hátsó sikátorban, ahol senki sem sejtette, hogy a rozikruciánusok öthajós, rengeteg dómjának és vén rendházának az árnyékában, valahol, valakinek kertecskéje s kertje végén házacskája is van. Már ami az időt, a kincses időt illeti – arra vigyáztam. Szíves örömest okítok-fejtágítok, fogom angolra Párizs kellős közepén a világ akármilyen nációját a filippinótól a japánig, ha angolra jelentkezik; és a lyukas órák szüneteiben is, szíves örömest telepszem az ovális társalgó öblös zsöllyeszékeibe, hogy majszoljam Madame Vaugirard camargue-i sós-édes parasztsüteményeit, hozzászürcsölősen a teával, meg hogy hallgassam a Bácsi mesketéit, melyekből, mint született causeur, kifogyhatatlan. De van az én időmnek egy olyan Aladdin-barlangja, amelyhez senkinek nem adom oda a kulcsocskámat, de még a kukucskálóját se lebbentem fel: terveim vannak, nagy terveim, és e tervek eltervezéséhez tervszerűen meditálok, mely meditálások szerfölött hosszadalmasak, de magvasak is. Tűnődéseimet összegezem, a summázásokat kivonatolom, a kivonatokat rendszerezem-katalogizálom és besorolom kartoték-fiókjaimba, s ez is, az is időbe telik. Márpedig ebből nem engedek (s hogy ez a „nemengedni" is időbe telik – tudják jól a szakpszichológusok).

Már ami Vaugirardék másik feltételét illeti, ez sokkal kevésbé nyugtalanított. Vigyem el a szüleimhez Lucille-t kalitkástul s legyen ott, amíg... nos, amíg felszabadul az a szoba, melynek ökörszem-ablakából végiglátni a párizsi háztetőkön az Invalidusok dómjától a Pantheonig, s ezt a kilátást különösen szereti a madár; amíg kitapétázzák az odavezető szobalány-csigalépcsőt, ahol valaha a ház arisztokrata ura teherbe ejtette a szobalányokat; amíg kitakarítják azt a... tudom is én, azzal indokolják, amivel akarják: az ő dolguk. Az én dolgom, hogy meggyőzzem szüleimet és rávegyem őket, fogadják be. Mi egy kalitka? S már ugyan miért ne fogadnának be egy ilyen pöttöm kis egyem-begyem madarat? Lucille ugyanis mina-madár volt („beszélő cinke"), a Camargue tanyavilágán nem ritka, s egy-két indulatszóra is meg lehet tanítani; begyeske, a kardos csőre sárga, és amilyen a csőricséje, olyan a bóbitája. Az is sárga. Szorongva reménykedtem, hogy édesanyám a szívébe fogadja, vagy ha abba nem is és nem is mindjárt, legalább beereszti a házába, meg az öregem sem emel kifogást, sőt, maga veri be a szöget, amelyre kalitkáját aggatjuk: nappalra szép napos sarok kell neki kilátással a rue de Chasserieau-ra, ahonnan nyílt a kapunk, éjszakára rádobjuk a fekete hárász-kendőt. Bár beszélő madár, annyira csak nem tud beszélni, hogy panaszkodjék gazdáinak a bánásmód miatt.

– Egyem a zúzádat, hogy te milyen cukor vagy! – csapta össze a kezét Lucille láttára anyám, és még a szeme is mosolygott; bár e méz-máz mosoly meg a tessék-lássék repeső öröm mögött lapos pillantással mintha azt mondta volna nekem: „hogy te milyen madarakat hozol a házhoz: fiam-fiam!" Apám csak kedélyesen dörmögött: „ellesz, majd csak ellesz valahol, padlásszoba is van, lomkamra is van, odasüt a nap, a padlásablakból kinézheti a szemét egész Párizson" – ilyesfélét. Csodálkoztak, amikor a brokátkendőt leemeltem a kalitkáról (mikor a hárász-kendő is megteszi), és hosszan nézelődtek a Vaugirardék madarán, vagyis hogy a miénken, mert már félig-meddig az volt, addig, amíg nálunk lesz, s különben is, hol az a madáragyvelő, amely feléri ésszel, hová-kihez tartozik tulajdonjogilag? Más járt a mina-madár eszében, s mindjárt jelét is adta legott. Alig határoztam el, hogy egy-két indulatszóra majd én is megtanítom, amikor az óvatlan pillanatot kihasználva, a nyitva felejtett kalitkából kiröppent, és az ujjamra telepedve – rám csicsergett:

– Kiss me!

Megrökönyödve hallgattam, mert még többször megismételte, követelődzve, kiss me, kiss me!, és azon tűnődtem, hol szedhette fel. No iszen, azzal ugyan elkéstem, hogy Lucille-t indulatszóra fogjam – és már derengett is, honnan tudhatja: megleshette, amint leánytanítványaimmal az igeragozást gyakoroltam mint az angol nyelv tutora Vaugirardék Kék Szalonjában. A kincses időre gondoltam, amit a tutoriális órák felduzzadásától féltettem – mert ha addig élek, akkor is: a terveimből, a nagy tervek eltervelgetéséből és a részlettervek aprólékos kidolgozásából nem engedek, s mindez időt, tenger kincses időt vesz igénybe, márpedig ezért élek s nem azért, hogy gazdag filippinók és japánok Párizsban lebzselve, angoltanárhoz jussanak – s most meg már a gyémántnál is drágább időmet egy madártól is kell féltenem. Nem szeretem, ha a madár időigényes, felőlem beszélhet, amennyit akar, csicsereghet annyi indulatszót, ahányat belévertek a vadlovak hazájában, a vad Camargue-ban; de nem szenvedhetem, hogyha a tűnődésemben zavar. A tűnődéseimre összpontosítok és nem madarakra. A terveimre, amelyek, mint afféle nagyon nagy tervek, nem szenvedhetnek késedelmet. Ám Lucille-t olykor kalitkástul magammal kellett vinnem, ehhez Édesanyám ragaszkodott; de meg Vaugirardék is látni akarták, hogy megvan-e még s olyan édes-beszédes-e még, amilyen volt. Nem mondom, hogy göncnek vittem, egy kalitka nem kolonc, sem nem malomkerék, és néha egyenesen megkacagtatott, amikor az ember-monológ fonalának lóugrás szerint elébe kerülve, azokat a bődületesen-oda-nem-illő indulatszavait a gondolataimba belecsicseregte, vagy az esze-pisláját rám függesztve, sárga csőrével állon kopogtatott. Kiss me – csivitelte, mire én: – a hülyéje! Hülyüském, kis hülyém! – becéztem önfeledten; hiszen ez minden tudománya, egyebet úgysem tud. Bár annyi szent, ha a hiatuszt – a tudás helyetti nagy hallgatást egy második tudásnak tekintjük, hát Lucille ezt is tudta: csőrével államra kopogtatott, és konokul hallgatott. – No! Mondjad már! – szóltam rá bosszúsan – Ma nincs kiss me, semmi kiss me? Mi ez a fene-büdös hallgatagság, meg játsszuk magunkat?

Sokat nem törődtem vele, mi egy madár. Míg azután Édesanyám félredöntött fejjel furcsálkodva, ahogy elnézte, így szólt: – Mi van ezzel a minával? – Mi volna?! – Semmmi. Mintha nőne. Nődögél ez a mi mina madarunk. Nézzed csak, apjuk! – Az öregem odapislantott, és mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, amit megállapított, úgy dörmicsélte: – Nő hát. Nemsokára kinövi a kalitkáját.

A kilátások, hogy Lucille kinövi a kalitkáját s akkor a padlásszoba kicsi lesz neki, feldúltak. A sok bőszítő dolog közül nem tudom, mi volt a legbőszítőbb, az-e, hogy szólnom kell majd Vaugirardéknak kalitka-ügyben (vagy adjanak nagyobbat vagy vegyék vissza madarastul); az-e, hogy egyre kevesebb időm maradt a tervelgetésen való tűnődésre (márpedig ezek a súlyos magamba roskadások – ezek voltak életem legbecsesebb pillanatai); vagy az, hogy se fürdővíz, se gyerek – nincs mit mivel kiönteni: valahogy elsikkadt a tutoriális, angol nyelvtanulásra állítólag „nem jelentkeztek elegen" s így „a keveseket el kellett utasítani"... Higgyem-e? Máskor tolongtak a japánok, a filippinók Vaugirardék barokk palotácskája előtt, hogy leszúrják a borsos beiratkozási díjat, és most egyszeribe... Nem tudtam, mire véljem; még kevésbé volt ínyemre a tutorságból való kicsöppenésem logikus következménye: hogy egyre több időt töltöttem Lucille-lel, s ha elsétáltunk a Vaugirard-palota mellett, hát az emeleti ablakokból még áldólag integettek is. Fortyogva oldalt pillantottam Lucille-re: itt az igazi rabló, az én kincses időm elrablója!

Már azon a ponton voltam, hogy drasztikus lépésre határozom magam, amikor egy alkalommal, kalitkával a karomon, hazasétáltam és gyanútlanul felnyitottam a fedele ajtaját, repüljön ki, ha csapongni akar – hát Édesanyám elámulva utunkat állja, és azt mondja: – Hiszen ez kócsag.

Minek hallatára azt se tudtam, fiú vagyok vagy lány. Ez a „kócsag" annyira megzavart, hogy megüresedett fejjel pillantottam a semmibe hulló gondolatsor után. Mit is, mit is. Csak akartam, hogy gondoljam? Vagy csak gondoltam, hogy akarjam? De mit? Mit?

– Ez, hogy kócsag? Lucille?

– Az hát, hova tetted a szemed. Még a kócsagtolla is kócsag. Nemes kócsag ez, fiam.

– De édes jó anyám! Hát vállaltunk mi kócsagot? Mi csak azt vállaltuk, hogy a tanítás tartamára, amíg angol tutor leszek, kalitkástul ideveszünk egy mina-madarat; s aztán, ha beszél, hát beszél. Mondja a magáét, nem kötelező ráhederítenünk.

– Azt te csak úgy gondolod, fiam. Vagyis hát – sóhajtotta –, te dolgod, te tudod.

– Mik a terveid? – szegezte mellemnek a kérdést az öregem. – Halljam.

– A... a terveim? – visszhangoztam ostobán. Lelkimardosást éreztem: hetek óta nem tervelgettem, nem meditáltam a jövőmön, hogy-legyen-mint-legyen. Egy aszfaltkoptatónak nincsenek tervei.

– Menjünk a Luxembourg-kertbe – szólalt meg mellettem Lucille, és bizalmasan belém karolt.

A szó megakadt a torkomon. Luxembourg-gombócot nyeltem.

– A Luxemb...?!

Embernyelven! Egy madár! Beszél, hozzám beszél! Leírhatatlan rémület vett rajtam erőt. Balsejtelem gyötört, mely csakhamar páni félelemre váltott, de akkor már a Luxembourg-kert felé menet. – Miért éppen a Luxembourg-kertbe...?

– Csak. Keresünk egy padot.

Nyárfalevél a kocsonyában nem reszket úgy, mint akkor, ahogyan én reszkettem. Nadrágszáram egyenletesen nedvesedett és még jobban megfeszült, ahogy befelé haladtunk a nyáresti kertben derengő szobrok alatt; halálfélelmem beigazolódott – Lucille félreeső padot keresett, a holdsütötte sűrű lombok árnyékában.

A madár, Vaugirardék mina-madara. A beszélő. Bár miénk volt a pad, úgy ült le mindjárt, hogy ketten egy helyet foglaljunk el. Sárga bóbitája, fölémborulóban, egyenletesen billegett; sárga csőrét államra tette és rákoppintott. Már szinte hallani véltem, most mindjárt a fülembe cserregi, kiss me, kiss me. Ehelyett rámterítette minden kócsagtollat, hogy eltűntem ennyi fehérség alatt, és asszonyhangú sikolyt utánozva, érthetetlen új őrületével beleömlött a fülembe:

– Gyereket akarok tőled, gyereket! Gyereket! Gyereket! Gyereket – – –

Hogy mit akar és hányszor, nem számolhattam, nem érthettem; csak arra eszméltem rá, hogy végórám következik. Éles, hosszú csőrének – mellyel eddig csak ide-oda mardosva csókolt – a kardjával meglelte, amit akart, és az ötödik és hatodik borda közt szeme markolatáig döfte a szívembe. Eszméletemnek csak annyi ideje maradt, hogy a kantárizmot elrántsa. A vandál kéj megömlésével elárasztottam méhkürtjét utolsó zubogó ondómmal, s akkor már, mint aki jól végezte dolgát, tutoriálissal, tervek tervelgetésével aláomolva, kettényaklottan lógtam a padon. Hogy mint szállítottak el, kik és hová – annak már csak haló porom a tudója.

Álom

A főemelet fontos misszióra küld valami eszményi, öntúlhaladott Nyugati Országba, a ZéEmVéBé (műosztriga-tenyészet? fraktálparalelek? önfellövő űrfellövellő? kártyaönfizető szupermárket? gyógyszervegyészeti operaház?) tanulmányozására. Az út hosszú: sokfelől indulunk, többen leszünk. Kitüntető megbízás, önelégülten örvendezem: rajta vagyok, kiemeltek. Egy tehergépkocsi rakodóterén helyeznek el, csak én egyedül, a középen. A bőrkarosszék süppeteg-kényelmes, bundában, duplavastag sípulóverben a fülemig – majdcsak átvészelem, akármilyen hosszú. Váltakozó szerencsével. Mármint az út.

Az út szépen indul, a nagykörúttal párhuzamosan, de palotaudvarai mögött, óriás feltöltés mellett, mély bevágás fenekén. A Látás a Sejtésre hagyatkozik, hogy melyik sarok, hányadik keresztezés maradozik el, s gyanítom is már előttünk a hidat meg a Dunát.

Derűsen gondolok a hosszú-hosszú útra országokon át – de a Duna előtt ismeretlen nemakaródzás vesz rajtam erőt; hogy, hogy nem: meggondolom magam és leszállok.

Földhányások, szádfalak, kőrakások között, bealagutazott átereszeken keresztül előkecmergek-kibukkanok a régi nagykörútra, de csak nyomokban. Nincs a helyén. Odaát egy félbemaradt, roppant sarokpalotát fedezek fel, ez ismerős és épp építés alatt: a KOMPLEXUM. Oda tartok. A magas plakátfal-kerítésen meglelem a bejárást. A főbódéhoz vezetnek, mindenkit igazoltatnak. Az építésvezető főpallér nyájas-barátságos: méltányolja a bundám és igazolványt kér. Észbe kapok: sokfelől, többen, mi kollektív útlevéllel utazunk; üres tárcával, se pénzem, se útlevelem, de mire való a lélekjelenlét: előkapom a ZéEmVéBé helyrajzát. Látja, böngészi: Létesítménytelep, többrétű, összehajtogatott. Tisztelettel bájhunyorog, utat enged.

Mire bemegyek, a félkész épület hatvanhat szárnya közül az egyikről kitalálom, más nem is lehet: szálloda a szentem. Polgári, szerényen nagyzoló, kisigényű. Megszállok. Agyamon átsuhan: mit mondok majd feletteseimnek a Főemeleten: mért szálltam le a gépkocsiról. De semmi gond: „megszédültem". Vagy: „émelygés, hányinger környékezett" (szerencsére nem igaz – viszont ha elhiszik, utólag felveszem az ellátmányt, s akkor szállót is fizethetek; mert egy vasam sincs). A bájos hotelben jól érzem magam, jóllehet mindenütt kiütköznek a régivilágbeli öntöttvas traverzek: minden üzemel, mialatt folyik a felújítás, hiszen a KOMPLEXUM – múlt századi műemlék, kincs és örökbecs.

Forgalmas a kis családi vendéglő – futó találkozások írótársaimmal (az „ellentáborból": hol elaggott kriptatöltelékek, akik posztmodern parókát viselnek és utánozzák a fiatalokat – volt tanítványaikat az egyetemen –, akiknek meghunyászkodva gazsulálnak, hol maguk az ifjú arszlánok; ők az ellenzékieskedés nyegleségeiből kifejlesztették a folyamatos nyegléskedés „irályát", melyet a sváda fensőbbséges hányavetiségével párosítva – meghirdették a maguk forradalmát. Miből kihajtott a legújdándibb újkor „virága": a téglaforma olvashatatlanság).

Vendéglői összeakadások: jön ez, jön az. A fiatal (ötvenes) színműíró (most fordítják zendre, vendre és angolra: világsiker). Kérdi: hogy tetszett. Mármint GATYÁSTYÚK c. új darabja. Dodonai hangon, helyeslőleg, kényszeredett rákacsintás. (A Hon beragadt provincializmusán átszűrve, a nyugati poszt-abszurd majmolása. Akarnokság, féltehetség). Színleg nagyon szeretjük egymást, sőt méltányoljuk is, de részletekbe menőleg valahogy máskorra halasztjuk). Amúgy is, a fő gondom most, hogy lóvé és hitelkártya híján miből egyenlítem a számlám, ha megyek. Szökni? Azt se bánnám – ha ismerném a járást. Leírhatatlan örömömre/ szerencsémre Őnagysága (bájos, nagykontyú, telt ötvenes) összetéveszt valakivel, aki épp fizetett, és kérésemre ki- és átkalauzol. Innen ugyan ki nem találnék nélküle.

Erősen félig kész, roppant műemlék hodályon át: rég elmúlt korok ízlése, monumentális igénye és avultas nagyszerkezetei – öntöttvas dekorációk, festett mennyezetzárókövek, püspökségnek beillő háromkarú díszlépcsőn díszkovácsolt korlátok, márvány– és alabástrom lambériák.

Megköszönöm, hogy idáig elkalauzolt; még elcsodálkozom az átlátáson: egy arany rokokó mennyezeten, ami fölött felásít a nyílt ég – gratulálok az újfeltatarozáshoz és szemmel láthatólag, mintegy tüntetőleg rajongva hallgatom Őnagysága magyarázatát a Piano Nobile magasságáról és terjedelméről, ha majd újra körülveszi mindaz, ami még nincs kész, és az arany rokokó franciabútor, ami majd szegélyezi – az is megérkezik (annak a távozó vendégnek az ábrándos képével, aki a nem fizető lelkifurdalásával hallgatja s tudton-tudja, hogy számláját ideig-óráig holmi összetévesztéssel egyenlítette ki).

A főkijárati búcsúzásnál eszembe jut az illendőség: a Portának/Direktrisznek/ idegenvezetőnek kijáró borravaló, s istenúgyse', futásban keresek menedéket, ha ott nem terem édes feleségem, Piroskám, aki nagy borravalózó: ő nyomogatja az érte kinyúló markokba a dupláját a szokottnak (holott jól tudom, de nem illik felhánytorgatnom, hogy Piroskám nincs ott, hiszen épp azon törtem a fejem, hogyan értesítsem útitervem megváltoztatásáról – fonák egy helyzet, de sikerül furcsaságát elhessegetnem: álomban vagyunk).

S most itt állok, mint ál-fizetővendég, a feltört úttesten, földhányások között a sarkon, de sehol a koldus, akitől fél petákot kölcsönkérhetnék, és se busz, se villamos, amire potyautasként felkéredzkedhetnék, erre nem közlekedik. A felszedett síneknek nyoma sincs, a lámpa sem vált, a közlekedés csak morajlik messziről. De honnan?... Amaz egyetlen megmaradt bizonyosság: a Főemelet, ahol majd be kell számolnom mint Bizottság, a misszió egyik kiküldött szószóló társelnöke: javallom-e a ZéEmVéBé alapelvét és peremptológiai módszerét, ha leszól a minisztérium és bekéri. Hogy abban az öntúlhaladott Nyugati Országban, amit e téren tapasztaltam, kell-e – jó- és üdvös-e nekünk.

Körülnézvést ama Teremtett Lélek után, aki épp nincs sehol.

El is határozom. S légyen bár műosztriga-tenyészet, fraktálparalelek, önfellövő űrfellövellő, kártyaönfizető szupermárket vagy gyógyszervegyészeti operaház, a Főemelet, ha beszámolóra megidéz. Én? Mint a vízfolyás.

Hogy hasalni fogok.

(álom: 1998. augusztus 15.)

Jégár

a jégemberről. Hogyan kezdte építeni és hogyan vonult be a Jégházba. Hogyan lett belőle jégpalota, jégtorony, jégkampanile – jégtorlásfelhőkarcoló

még nem tudta, minek szánja: pokoli tréfának vagy katasztrófának; szeretet-ajándéknak vagy szerencsétlenségnek; megváltásnak vagy világomlásnak

a jégtorny egyre nőtt és ő egyre inkább vele-dermedt és eljegecesedett: jeget evett, jeget lélegzett, jégtáblán aludt. Jégbundában hidegedett-hűlt; szegycsontig érő jégben járkált fel-alá, és onnan, a jégből, fentről kifele figyelte, mint s hogyan figyelik őt befele – lentről

leste az egykedvűséget, ahogy elmennek tornyának alatta-mellette, rá sem hederítve jégcsapjaira. Figyelte a rémületet a leskelődőkben – hogy meddig tornyolja még. Munkanaplót vezetett, kimutatást céltalan ide-oda járkálásairól

így téblábolt fel-alá naphosszat, fintorogva lépdelő lóugrásain (»hol lábon-tébelünk, hol tében-lábolunk, hol ámolygunk-émelygünk-támolygunk-tévelygünk«) – gunyorosan vesézve önnön mihasznaságát

azt sem tudta igazában – nem volt biztos a dolgában – ilyenkor, hogy diadalmasan vagy kétségbeesetten járkál. Megszokta a jégéletet és már nem érezte egyedüllétnek. Beindította a jégáramot és a jégáramban élt, amely a főgyámpillér végtelencsavarulatával a gyomrában, emeletről emeletre tolta fel a jeget, és a jég, a jégtorony jégpáncélablakain fel-fel – mind feljebb homálylott

hogyan talált gyönyörű bolhaszín női bőrkesztyűt, balkézre valót, ötöt (kifeszítve az ötujjú kesztyűsámfán); hogy találta meg hozzá a másik ötöt, acélszürkekék bőrszínben, a jobb kézre valót. Gyakorolta a »meleg kézfogást« a kesztyűkkel (hol jobbról, hol balról) – bár lehet, hogy nemigen voltak képzetei arról, ami a »meleg« hol kitűzte, hol halogatta annak a dátumát, amikor majd rájuk borítja a jégtornyot (legyen nekik is sírás-rívás és fogak csikorgatása) – vagy fellobogózva átaladja, mint ajándékot, a nemzetnek és a nyilvánosságnak és így tovább

egyre nem számított: amazok elszaporodására. Hogy az odalenti embermeleg így, ennyire nekipendül és elszaporodik. Egy többen, egyre közelebb merészkedtek, ez feltátott vigyorszájjal, amaz az alsóajkát beharapva (»Parittyás Dávid«), emez kandi kíváncsisággal, az meg sompolygó-pimaszul

egyszer arra lett figyelmes, hogy aprónép szaladgál a minden tizenkettediken (ez volt a nem járható szerelékemelet:) csöppségek; másszor meg arra, hogy a legfelső jégpadlás telement gyerekkel... Hogy kerültek oda? Hiszen mászni is alig tudnak, amilyen babahús-mezítelenek

– hüledezzen? hápogjon? hátratántorodjék? haragra gerjedjen? mitévő legyen? Nehezen tudta eldönteni

egyszer meg, szemlekörúton, de csak úgy, ad hoc és nem a protokoll szerint, lődörgés közben, a háromszázadik jégtetőemeleten egy odáig merészkedő, nagyon kíváncsi fiatal nőszemélyre bukkant. A jéghomályban meglátni és rátapadni nem hogy a pillanat műve – még annyi se volt. A nő, mielőtt első meglepetéséből magához térhetett volna, nekimeztelenedett és azon pucéran odatárta lábközét

nem tudott számot adni sem az asszonycsípőmedence megemelkedéséről, sem a maga oda-behatolásáról, csak azt tudta, hogy mire a behatolás teljes interpenetrációvá vált, addigra az immissio tényét tudomásul-nem-venni már késő lett volna (scilicet: nem tudta visszavonni; ezért oda-vissza vonta)

különösnek találta a lányhang sivalkodását, de hagyta, hogy segélykérőleg rászívja magát a Tompra. Folytatták az Ingatag Ringást, addig-addig, amíg végezetre a jégtorony is begerjedt, velük hintált körkörösen, és a tetőn a himba-mozgás-oszcillográf tizenkét kilométeresnek mérte a kitérést (ami a jégtorony magasságának kétszerese)

így maradtak sokáig és maradtak volna még, ha az ellazulás elügyetlenkedésével a széthullás be nem következik: haptikus csuszamlós követte és nyákos lehervadás

azonnal belátta, védekeznie kell, ha meg akarja tartani egytornyú jégvárát

kihirdette az olvadásképtelenséget

akcióra – reakcióval válaszolt

azonnal elhidegült tőle többször is – hidegre tette a nővilágot, és mindenre, ami a lányságra emlékeztette, kimondta a totum punctumot; és buzgón gyakorolta az elhidegülést (nem esett nehezére: felemelte a jegelést, a belakott emeletekre rákapcsolta a farkasordító hideget)

– amúgy nem voltak képzetei a világról

jégár ellen úszott, jégárban élt. Megállapította a jégárállandót, és innen számította a hőmérsékletet, a napszakok/évszakok változását és a mit sem létező, ágostoni múltat is beleértve – az időt

három igazságot tárolt magában: (1) a jég hasadási törvényét – a törésvonal kristálytani átlói mentén, (2) a jégáramlás egyirányúságát – előrefele – amely megfordíthatatlan, és (3) a jégvilág mag-alvását a titokzatos permafrosztban

[ha összeszedi minden bátorságát, azzal hízelgett volna magának, hogy ő a Magzat a magban (azért és úgy alussza jég-álmát) – de nem volt mersze hozzá s erre soha nem vetemedett]

nem ismerte az önmegszólítás fogását (a jégárban nem szokás erre-arra elkeresztelni ezt-azt, emennek-amannak). A tudathasadóanyag potenciális magrobbanásában – a tudati permafroszt elidegenedésében élt és idegenként kezelte önmagát

valaki, valahol, valamerről csillagszórót gyújt? magasra tartja? most! most!

átvilágították

– magába tekintett. Nem hitte volna, hogy ilyen áttetszőleges

(tetsző-nemtetsző; áttetsző. Feltalálta a tetszésjogot és fél másodpercre zsarnokot komédiázott; de – megadta az árát, és csak maga látta kárát)

a játék hamar ellobbant. A láng közelében verejtékezni kezdett. Ostromtornyon – verejtékállapot. Szerencsére a csurgások eljegesedtek: rendeleti úton, jégvirággal és zúzmarával védekezett

– zúzta-marta, mindhiába: belesült a zúzmarába

gondolatai mint a kiscsibék, ott szaladgáltak a lábánál – megannyi Hérakleitosz. Ha valaki kimondaná a varázsszót, isten őrizz – és mi a varázsszó? Ha valaki kimondaná – – –

– »KÁNIKULA!«...

Csak nevette. Nem kellett tőle félnie: jégkoloncokban gondolkozott. A fülhallgató bigyóját a füle-gödrébe akasztotta, és úgy hallgatta a jég dördüldözéseit, a tektonikus dörejt, az ütemes rianásokat

tompa nyüzsgést észlelt. Megtapasztalta. Nyüzsögnek – gondolta –, rájuk jött a nyüzsöghetnék. Nem várják meg, hogy rájuk dőljek jégtornyostul és odaadjam magam, dona ferentes. Nem várják meg – mormogta szorongásos mérgességgel, mint afféle beijedt méregduda. Ütni akart, de nem volt hova

kikerülni? kerülgetni? kit-mit? A jéghangár épületes szabadságában? Ebben a se-vége-se-hossza akármerreségben? Ebben a tátongásban...!

a magány nem kerülget. Egyetlen behemót belegázolás volt az élete. Oly befejezett egész és hézagtalan körülközés volt a jégálom, hogy lehetetlennek tartotta belőle a felébredést

visszadermedt hát és ott folytatta, ahol tegnap még lehetetlennek tartotta volna: a jég hatványain

»kibontakozás«?

»happy ending«?

»tanulság«?

magasan a hóhatár fölött, ahol a jéghatár elkezdődik, a fölött magasan: ott kezdődött ő

a jégálomból? ebből?

soha

(álom: 1994. november 1.)

Kobakház

eleinte csak magamnak építettem titokban, a sötétség leple alatt, napfogyatkozáskor. De így is híre ment, hogy van itt egy építő. Egyre-másra jöttek hozzám, bekecsesek-kucsmások: építtetők vónánk. Nekik is építettem egyet-egyet: kalabászért, szalonnáért. Jöttek: ködmönösök, csuhások, pantallósok. Vonakodva – de megtettem; emennek-amannak. Divatba jöttek a házaim

olyasformán csináltam, pogácsaszaggatóval. Pogácsaházak voltak; és a belsőségben is: takaros-fényes pogácsás minden; a lakója is elpogácsásodott. Boldogan sürögtek-forogtak pogácsaszobáikban – frissensültes, pirospozsgás, fényes pogácsák

a galuskaházak után (mert mondanom sem kell, olyanokat is szaggattam) a nyúlós labirintusokat kedveltem. Aki beköltözött, első dolga volt: eltévedősdit játszani benne. Imádták az eltévedős házaimat. A tükör-trükköket; álajtókat-álablakokat; volt úgy, hogy tromple-l'oeil volt az egész szoba (a vendég, ha belecseppent, nem vette többé bizonyosra igazándi létezését), olyik új tulajdonos pedig a megszólalásig ajtóra emlékeztető falnak nekirohant és összetörte magát

– csudálatos a házam – zokogta gyönyörűségében; és ha kitalált a labirintusból, elmondta a szomszédjának, s egy utógondolattal szörnyethalt. Építő hírem egyre nőtt, már nem győztem se szaggatóval, se tésztával. Magyaros atillában, sujtásos díszdolmányban – urak; overallban – hölgyek. Jöttek az előkelőségek. Barlangot rendeltek, pávafark-boltozatot, bejárható kandallót, gótikus sztalaktábéliumot az ALMANACHBÓL. Megkapták a remetelakot

befalazva tengődtek azontúl rekluzóriumaimban, bástyák alá vermelve: egy-egy úri patkánylyuk kinek-kinek. Az újszerűségtől hüledezve (hogy semmi sincs a kezük ügyében, de még szolga se, hogy kiszolgálja őket) – még! még! – sivalkodtak – építs nekünk!... Nos, ha eddig türtőztette magát az Óriás Országos Vezető – immár nem tudta megállni:

– házat akarok tőled – mondta – sziklaházat, sziklából, a sziklában. A többit rád bízom

én meg, hogy így rám bízta, a legmagasabb, a legmeredekebb sziklákat kerestem ki az Annapurna hátán; sziklameredélyt a hóhatár fölött, mely oly túlontúl függőleges, hogy visszaborul s nem áll meg rajta a hó. Engesztelhetetlen északi zúgással alapoztam s az alapozáson milliméter nem sok, annyi se: fösvénynek, fösvényül, véknyasan. Szétkentem a házat, mint az írósvajat. Rögvest odafagyott, s aki beleköltözött, maga is, sápadt írósvaj-foltokban kapaszkodott a visszalógó sziklán; és aláfele meredve, váltig a mélység, a szűnhetetlen – a zuhantató mélység veszedelmének ijedelmében élt az Annapurna hátán. Konzolos-kinyúlva – így élt kocsonyájában az Óriás Országos Vezető is:

– soha ne távozz az oldalam mellől – mondta. Már nem tudott többé nélkülem meglenni, mozdulni se; ha csuklott én csuklottam, ha büffent, én böffentettem; cigányútra ment, csépeltem-püföltem, mint hű cselédje: lépést se – tapodtat se ment nélkülem. „Te vagy a házam" – mondta a szeme némán; és rámcsüggeszkedve könnybe lábadt. Már én rendeztem színházi székletét-vizeletét (ha nem vagyok ott, maga alá ereszti), és tapsikolva elébeörült a produkciónak

úgy kellett szöknöm tőle, megugornom. Tanuljon meg, a saját házában, a saját lábán, a saját életét élni. Utána már csak a tetraédereimmel foglalkoztam; aki tetraéder-házaimba beleköltözött, az maga is azzá változott, mert ha nem édes-kedves-tetraédereskedve nyomakodik át az ajtómon, hát nem illik bele

kristályos hasadásfelületekben gondolkozott és csak bizonyos szögben élt – a szögelfordulás elhomályosította: ha kifordul belőle, kioltja tudatát. Gyönyörűnek találták a tetraéder-házak kényelmetlenségeit. Tudtam, ahányan meghaltak bennük szögeltúlfordulók, én gyilkoltam rakásra valamennyit; nem fedezték fel az összefüggést a tetraéderház-lakók gyors halála és a gyanútlan szögelfordulás között

mi jöhet még? tudós találgatások, diavetítéssel, folyamatos madárcsicsergés

a lábam betáplálták komputerekbe, hogy hátha kijön a kezem; előkandikáló kezemből visszakövetkeztettek elmeműködésemre: mi jöhet még?

a melodikus ház? hogy aki beköltözik, csalogánnyá csendül?

a holdudvarház? a fényház? az elmeház, az alomház? a kútház, a gémház – egymáson átbillenő szobákkal? a szobátlan kupolaház? a szelepház, amelynek minden szobaszelepe kelepel? a háztelepszelep? a szolenoid-ház? a szeléncellával körbegörgetett görházprojekció? az androginomediális házinterszekció? a ház-báb? a Házbúb? a házgammasugárzás – kilakoltathatatlanul-beköltözhetetlenül? A ki-behajlogatható, abszolút hajléktalanított antihajlék? a neszenektek, poliuretán duraluminiumból? Mi jöhet még?

*

valami leküzdhetetlen halászhatnék-gyűjtögethetnék vett rajtam erőt. Elvonultam a matabele csutakfalvakon túlra, hogy a bennszülött horda esti kísértethajó riogása sem hatolt el hozzám. Elvonultam, hogy magamban legyek és építhessek: csak úgy, magamban, egy magamnak valót

egy felfedező így írta le a vidéket: „oázis hegyén-hátán"

lucernaszaletli-philagormány, szobakapukobak, az volt csak a szép egyeniparkodás szopagabugopak – a kobakház. Magamnak; s hogyan?

szalmás-trágyás vályogot vetettem, napon megsütöttem. Sárral ragasztottam, sással tapasztottam; fonatos szalmával fedtem, kontyát is akasztottam. Falába ablakomat – ablakba képemet tettem. Elől lett neki ki-be járásom, hátul lett neki kemencesuton hajnalvárásom. Alighogy kiszáradott, beleköltöztem. Körbejárkálom, pelyvával döngölöm. Ajánlgatom a sárpadlómat; sárputrimon sártábla: KOBAKHÁZ ELADÓ

faeresze félfarcsakos, hátulja előre hallgat, minden. Azóta nyugságom van.

Felém se bagóznak, messze elkerülnek, akár a leprást

aki a gondolkozókájába belesavanyodott: rosszabb az annál

valakinek, még egyszer, hogy eszébe jutna velem építtetni? Nincs olyan

(álom: 1982. április 7.)