■ Benyovszky Krisztián (Tanulmány)

Millenniumi nyomolvasás

(Macska)szempontok. „Ál-science fiction és ál-detektívregény, ál-ésígytovább talál szerepet a regényépületben. A magas- és a tömeg-kultúra egyazon személyben-könyvben együtt. Tudom, vannak fennkölt lelkek és emelkedett munkák, kik-mikhez nem ér fel a bárdolatlan, az utca-hang, a barbara plebs – a szóban forgó regény és szerzője nincs rokonságban ezekkel: mindenevő. Megcsapta az ordenáré mélyvilág vonzása" – írja Lengyel Péter Holnapelőtt című „ars prosaicá"-jában.¹ A Macskakő elemzése szempontjából egy kiemelten fontos szövegrészletről van szó, hisz amit elméleti szinten, a műfajjal szemben támasztott egyéni kívánalmak formájában fogalmaz meg a szerző, azt az említett regényében (illetve az Ogg második bolygója című sci-fijében) a gyakorlat szintjén igyekszik megvalósítani. Hogy ez mennyire sikerült neki, arra a kritika eléggé eltérő válaszokat adott, lelkendezőket és fanyalgókat egyaránt. A regény befogadástörténetének reflektálása megkerülhetetlen eljárás, különösen egy irodalomtörténeti értékelés céljával íródó tanulmány esetén. Az alábbi nem ilyen. Engem most elsősorban nem a mű későmodern és/vagy posztmodern horizontjai érdekelnek, de mivel a megszólaltatott és párbeszédbe hozott interpretációk szinte mindegyike érinti ezt a problémát, teljesen nem vonatkoztathatunk el tőle. Röviden: úgy fogom értelmezni a Macskakőt, hogy elhiszem a borítón szereplő paratextuális jelzés („detektív regény") érvényességét – de nem kizárólagosságát. Ha sok egyéb másban nem is, abban legalábbis egyetértettek a regény eddigi elemzői, hogy „komolyan" egy detektívregényről van szó, és nem a műfaj paródiájáról vagy ironikus rájátszásról. Bizonyos értelemben „alul" fogom interpretálni a szöveget, azt figyelem tehát, hogy üt át a detektívregény tradíciója a Macskakő szövetén. Nem úgy, hogy kizárólag a „ponyva-részekre" szorítkozó, szelektív olvasás tapasztalataira támaszkodom (noha elképzelhetőnek tartok egy ilyen olvasatot is), hanem, hogy csupán kiemelten kezelem a századforduló Budapestjén játszódó bűnügyi történetet. Még így sem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy egy rétegezett cselekményű regénnyel van dolgunk, illetve, hogy a szövegben többféle műfaj kereszteződik, amelyek közül a detektívregény csupán az egyik, noha kulcsfontosságú. Ezért a detektívregény-szál jellegzetességeit a műegész strukturális összefüggéseiben kell vizsgálni, a „Most"-részek önreflexív és földtörténeti-történelmi fejezeteinek, valamint a történeti poétika kontextusában. Az elemzés folyamán érvényesíteni kívánom a krimiről szóló esszémben (A jelek szerint...) megfogalmazott interpretációs szempontokat.

Műfajok emlékezete. Umberto Eco írja, hogy azért változtatta meg első regényének munkacímét („Bűntények az apátságban"), mert az „az olvasó figyelmét csupán a detektív-vonulatra irányítja, és ezzel az alamuszi módszerrel kalandos történetekre vadászó, balszerencsés vevőkre tukmálta volna rá a könyvet", míg a „rózsának, mint szimbolikus képnek, annyi a jelentése, hogy már-már semmit sem jelent".² Lengyel Péter eljátszott mindkét lehetőséggel. A „macskakő", illetve a „macska" és a „kő" motívumainak jelentésgazdagságát már mások kimerítően elemezték.³ E telített és pulzáló címhez viszont társul egy nagyon is egyértelmű műfaji meghatározás: „detektív regény". A régies helyesírás, a borítón a némafilmek betörőábrázolására emlékeztető fénykép⁴ és az „aluljáró népkönyvecske", „zugirodalom" feliratok szintén azt próbálják elhitetni az olvasóval, hogy csak egy krimiről van szó. A regény azonban több ennél, legalábbis több akar lenni. A millenniumi ünnepségekre készülődő Budapesten játszódik a bűnügyi történet, mely egyébként egy megtörtént esemény rekonstrukciója és „regényes" továbbgondolása.⁵ A nagy írói bravúrral elbeszélt izgalmas sztorit időnként olyan önreflexív és tanítói funkciójú fejezetek szakítják meg, amelyekben a stilizált szerző műhelygondokon töpreng, a regény írásának egyes szakaszairól számol be (a metanarratív regény gide-i előzményeinek megfelelően), reflektálja a majd száz évvel későbbi történéseket (általában a keserűség, a kiábrándultság hangján), ezenkívül az egyedül nevelt lányának, az „örökség átadásának rituális gesztusa"⁶ szerint, a föld kialakulásáról, kiemelten a Kárpát-medence településtörténetéről és benne a magyarok történelméről mesél. Itt leginkább a nevelődési regény és a parainesis⁷műfaji hagyománya érződik. Két alkalommal 16–17. századi magyar nyelven megírt szövegrészek segítségével vált át a regény egy következő tér- és idődimenzióba. A Macskakő heterogén műfaji struktúrája, az egyes cselekményrétegek, történetszintek közti viszonyok kérdése bizonyult a mű Achilles-sarkának, legalábbis az elmarasztaló kritikák érveinek nagy része erre a problémakörre összpontosult. Mellőzve most az egyes véleményeket summázó hivatkozások eddig is kissé szövegterhelő módszerét, röviden azt lehet mondani, hogy az archaikus, kozmogóniai fejezeteknek és a „régi magyar" szövegrészleteknek a detektívtörténethez való viszonya tűnt/tűnik a legkevésbé megoldottnak a regényben. A szervetlenség benyomását keltik, mintha hiányozna vagy csak elmosódva volna jelen a történetszintek közti logikai kapcsolat. Ha a borító sugallta műfaji előfeltevésekkel kezdjük el olvasni a regényt, akkor a krimiolvasás szokásaival ellentétesnek, zavarónak, „unalmasnak" is találhatjuk ezeket a passzusokat, hisz csak kizökkentik az olvasót, eltérítik a figyelmet és megtörik az izgalmas cselekmény ütemét, stílusosan szólva, mackóssá lassul a szöveg „húzása".⁸ Ez a funkciójuk azonban mégsem mond teljesen ellent a detektívregény hagyományának, hisz ott az időzítés technikái hasonló szerepet töltenek be: növelik a távolságot a nyomok, a rejtély megoldását tekintve lényeges mozzanatok között, „elfeledtetik" a befogadóval az árulkodó jeleket, hogy aztán a mű végén a Nagy Detektív beszámolója annál hatásosabb, annál „zseniálisabb" legyen. A „Most"-fejezeteknek azonban nem csak késleltető, hanem „elmélyítő"⁹ funkciójuk is van: kitágítják a nyomozás-motívum jelentésmezejét.

A nyomozás allegóriái. Ami a három cselekményréteg között fellelhető párhuzamokat illeti, megállapítható, hogy mindhárom esetében egy elbeszélő által elmondott történetről van szó, és a reflexív betétekben kifejtett problémák, dilemmák közösek: a kezdet és a vég kérdése, a mesélés nehézségei, önkényes törvényszerűségei, az összegubancolódott történetszálak szétfejtése. így a névtelen narrátor, az implikált szerzői elbeszélő és Dajka módszere sokban emlékeztet egymásra. „Évszámokat, helyeket, szerszámok nevét rója sorba a túlsó oldalon a doktor, ceruzával. Új meg új rendbe csoportosítja tényeit, grafikonokat rajzol, rendezget, s ha olyik összeállítást meggyőzőbbnek találja, heves törlésbe fog az Elefánt radírgumijával." (272.) Akárcsak a „Most"– fejezetekben szerzőként megszólaló mesélő: „Csak így tudom csinálni: előbb belepakolok mindent, ami csak eszembe jut. Nyúzom-gyúrom-javítom. Azután tisztázom folyamatos olvashatóra, és nekiállok húzni." (292.) Az író, a történész és a detektív munkája analóg: mindhárom a maga területén nyomoz, tényeket, adatokat, információkat halmoz fel, és kutat azok után a narratívak után is, amelyek lehetővé teszik az elemek „értelmes" történetté szövését, megelőlegezik azokat az értékelési szempontokat, logikai kapcsolatokat és elbeszélői eljárásokat, amelyek segítségével az izolált események cselekményesíthetők.¹⁰ Már a kezdet sem egyértelmű: „megmondani vakmerőn, hogy meddig nyúljunk előre" (66.), hisz „kiben volna annyi eszeveszett vakmerőség, hogy azt mondja: eddig s eddig kell előrekanalazni az időben ahhoz, hogy a történet kezdetét megleljük." (195.) Ezzel vívódik nemcsak a Föld és az élővilág kialakulásának, illetve a Kárpát-medencének a történetét elmondó elbeszélő, hanem erre vezethető vissza a bűnügyi eseménysor elmesélésében érvényesülő anticipációk gyakorisága és a szimultaneitás látszatát keltő montázsszerű – vagy Hanák Péter kifejezésével – „pointilista"¹¹ cselekményvezetés is, valamint a sűrű és bonyolult szövésű, szemantikailag maximálisan terhelt motívumháló. „A görög ugyanezalatt egyre türelmetlenebbül lapul a Papnövelde utcai kis lakásban. Ha próbálni jönnek, az alkóvban a függöny mögé kell beállnia, s csak a némi kis pajzán leskelődéssel kárpótolhatja magát. Mérlegel, habozik. Hétfőn végre az esti órákra – azzal egy időben, hogy Marton fogalmazó hajóra száll Szalonikában, és Agap Kevorg egy képzőművészeti mecénás szalonjába készül frakkban-klakkban – elege lesz, s nekidurálja magát. A kis táskát Lóri gondjaira bízza." (322. Kiemelés: B. K.) Az ilyen és ehhez hasonló, Dos Passos Manhattani kalauzának és Nagy Lajos Kiskunhalomjának elbeszélői eljárásait idéző részek arra szolgálnak, hogy az olvasó minél több irányból érkezhessen meg a fontosabb epizódokhoz. Az előrevetítés, a sejtetés eljárásai a Macskakőben, a detektívregény tradíciójával összevetve, szintén rendhagyónak mondhatók. Míg a műfaji kód szabályaihoz igazodó történetekben az anticipációk általában rejtettek – tehát csak utólag, a Nagy Detektív Beszámolóját követően derül ki, mi is volt az a „sokat sejtető", árulkodó mozzanat, ami azonban első olvasatban egyáltalán nem tűnt annak –, a Macskakő narrátora nemegyszer maga figyelmeztet arra, hogy a nyomozás későbbi szakaszában mely általuk elejtett nyomok bizonyulnak majd „leleplezőnek": „...s én elkövetem a vállalkozás során a második hibámat. Egy is elég volna, hogy magában hordja a bukás veszélyét" (51.); „De valamennyi hibám eltörpül amellett, amit itt pillanatokon belül az énekesnő ellen tenni fogok" (211.); „Hogyha én akkor ott csak a Sir Francis Galton elméletével tisztában vagyok, akkor nem dőlök be a világ legátlátszóbb cselfogásának. Akkor másképpen alakul minden" (424.); „Lelkiismeretesen előkészített bűncselekményünket keresztezni fogja a szerelmi féltés megengedhetetlen drámája" (133.). Hozzá kell tenni viszont, hogy az előrevetítések zöme azért mégiscsak megtartja az előfeltételezett cselekmény bizsergető-izgató titok-fokát, nem vált át a tények teljes kimondásába: „Rotyogva főnek jövendő pacaink" (282.); „a két esemény egyidejűsége csak utólag, további történések fényében nyer majd jelentőséget" (19.); Dajka úgy érzi: „most, hogy a kasszabetörők megmozdultak, ő már el is indult az úton, melynek végén sorozatban fejti majd fel eddig megoldatlan betörések szálait, s a nemzetközi banda tagjaira egyenként rákattintja a karperecet. Jól is gondolja, nem is, felfejti is, meg nem is, kattint is majd, meg nem is" (258.).

Az elbeszélői struktúra a többirányú nyomozásban (is) testet öltő megismerés folyamatát képezi le, a bűnügy, de ugyanúgy a világ és az ember megismeréséét: „Az adatok, melyek külön életet éltek az esztendőkön át, kezdenek egymásra találni" (302.). Ahogy Károlyi Csaba fogalmaz, minden „hívószóhoz újabbak és újabbak kapcsolódnak", amivel „nyomozásra biztatja az író az olvasót", akinek a „sűrű utalásos rendszert is nyomon kell követni, és ez kitágítja a nyomozást a történelmi múlt és a világegyetem végtelensége felé"¹² (Kiemelés: B. K.). További reflektált elbeszélői tapasztalat, hogy minden narratív aktus önkéntelenül is egyfajta redukciót eredményez: „...abban a pillanatban, amikor bármit valami fonálra szőve mondunk el, egyenes vonallal, máris a magunk tulajdonságaival ruháztuk föl a tág mindenséget... mintha kezdete volna, közepe és vége. Azt színleltük, hogy a létezés egyetlen rendezett mese." (65. Kiemelés: B. K.) Mit mond erre Poirot?: „...ha valaki azt hiszi, mindent elmond, akkor is óhatatlanul válogat... Nem tudunk mindent elmondani, azért válogatunk. Mikor gyilkosság történt, minden ember azt választja ki, amit őtart fontosnak. Igen gyakran azonban téved."¹³Dajka többszörösen is megtapasztalja ezt a téglás eset kihallgatásai során, amikor mindenki csak annyit mond el a látottakból, amennyit önmaga és mások érdeke diktál.

„Kaland és tudás"¹⁴ „Történelmi regény tulajdonképpen nincs, illetőleg minden regény, amely az író korától pár évtizedre nyúlik vissza, már történelmi" – írja 1937-ben Laczkó Géza.¹⁵ Hatvan év múltán valami hasonlót állít Lengyel Péter is: „Nem látok olyat, hogy történelmi regény. Történelmi regény volt egy-egy könyv a serdültebb ifjúságnak 1950-ben, amikor a szerző a meseírásba menekült, mert mást nem csinálhatott. Azt hiszem, ha egy szabad – és nem lektűr – író elmegy egy másik időbe, akkor nem történelmi regényt ír, hanem ott van dolga."¹⁶(Kiemelés: B. K.) A Macskakő esetében egyáltalán nem tűnik erőltetettnek a referenciális, művelődéstörténeti központú értelmezés, hisz az izgalmas történet szétválaszthatatlanul fonódik egybe az akkor világvárossá fejlődő Budapest történetével. Erről a korszakról nagyon sok mindent megtudhatunk a regényből, nem a „hatalomközpontú", hanem az „emberközpontú"¹⁷ történelem nézőpontjából. Nem diplomáciatörténetet kapunk, nem a politika boszorkánykonyhájába nyerünk betekintést, hanem életmódtörténetet olvasunk, villanásszerű életképek sorozataként tárul elénk a századfordulós magyar fővárosi életnek a színe és visszája. „A nagyváros felvilága és alvilága, mulatós urak, gazdag polgárok és gátlástalan szegénylegények, kávéházak és bordélyházak, az Establishment és a Bohémia világa: egyazon város két arca" – írja tanulmányának előbb idézett helyén a témában legkompetensebb történész, Hanák Péter. Hanák „művelődéstörténeti" vagy „kultúrantropológiai" regényként (is) olvassa a Macskakőt, s helyenként, a hitelesség érdekében, a „tények" oldaláról ki is igazítja a korrajzot. Mivel még csak vendégnek sem mondhatom magam e témában, nem kockáztatnék meg semmi további ez irányú észrevételt. Ugyanakkor, a krimiolvasás szokásai felől tekintve, a hiteles regényvilág megteremtésébe oltott, széles körű kitekintésről árulkodó enciklopédikus tudásanyag mennyisége nem mindig tesz jót a „kalandos-rejtélyes" elemnek. Némely rész a dokumentumigényű, leltárszerű felsorolás formáját ölti,¹⁸ ami nagyban visszavesz a cselekmény dinamikájából és a nehézkesség benyomását kelti. A történelmi miliőbe ágyazott „bűnügyi történetek" (Agatha Christie: Míg eljön a halál; John Dickson Carr: Fire, burn!; Róbert van Gulik: A kínai haranggyilkosságok esete) esetében ugyanis a cselekménytérnek és az adott kornak csupán hangulatértéke van, az ilyen regényekből általában hiányzik az olyan fokú ismeretterjesztő szándék, amely Lengyel Péter művét mozgatja. (Farkas Zsolt ironikus megfogalmazásában a könyv „topográfiai-helytörténeti kurzus" is.) Az ilyen szerzői szerep felvállalásának buktatóira a szövegben is találni reflexiókat: „nem elveszni a teljesség utáni nagy nyújtózásban". (200.)

A rejtvényfejtés hagyományai. A Macskakő a detektívtörténet kétféle hagyományának metszéspontján helyezhető el.¹⁹ Jellemző rá egyrészt a R. A. Freeman által kezdeményezett, majd filmen a Columbo-sorozatban kizárólagossá vált szüzsé-séma, amelynek konstans eljárása, hogy egyaránt megmutatja a bűntény elkövetésének és a tettes leleplezésének részletes eseménysorát, másrészt a rejtvényközpontú klasszikus angol (és részben amerikai) detektívtörténet (A. C. Doyle, G. K. Chesterton, A. Christie, J. D. Carr, E. Queen, P. D. James) hagyománya is, amely kizárólag a nyomozás folyamatára összpontosít és nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a tettes személye az utolsó pillanatig rejtve maradjon. Lengyel Péter regényében mindkét fél dolgairól értesülünk, miközben tudásukat tekintve a bűnözők vannak előnyben. Részletes beszámolót kapunk a kasszabetörések előkészületeiről, végrehajtási módjáról, illetve Dajka vizsgálóbíró nyomozásáról. Az elkövetők személye az olvasó számára kezdettől fogva ismert. A történet pikantériája, hogy a narrátor szerepét betöltő matróztrikós bárzongorista szintén a bűnbanda egyik tagja, és a fogadóban történt rejtélyes esetet követően végig a vizsgálóbíró szeme előtt van, mondhatni „karnyújtásnyira" tőle. Ő az, aki a legtöbbet tudja, aki már mindenek urán, a másoktól szerzett információkra is támaszkodva meséli el az Európát izgalomban tartó betöréssorozat sokágú történetét. Annak ellenére, hogy őt „halljuk" a legtöbbet, róla tudunk meg a legkevesebbet, a végén pedig még az sem dönthető el egyértelműen, életben maradt-e a hajótörést követően, vagy sem. (Ez főleg annak tudható be, hogy a Bárzongorista és a „Most"-részek írójának elbeszélői hangja nem különül el markánsan egymástól, illetve az előbbi olyan tudás birtokosa, amelyre már csak a katasztrófát követően tehetett szert.) Az események izgalmát és feszültségét az adja, hogy a rendőrséget vajon mely nyomok vezetik majd el a tettesekig, Dajka hol találja meg azt a homokszemet, amely a páratlan tökéllyel megszervezett betörés gépezetébe hullván, leleplezővé válik. Van persze gyilkosság is, ami a bűntények fajtái közül a leginkább „szolgálja... az író célját",²⁰ a végén azonban kiderül, hogy csupán gyilkossági kísérletről van szó, és az áldozat kiléte ugyancsak meglepetésként éri az olvasót – a klasszikus krimi szabályainak megfelelően. Akárcsak az, hogy a megoldás vagy a hozzá elvezető nyomok jelentése kezdettől fogva „szem előtt van", csak a detektív nem veszi észre: „Megvan a banda kézjegye, amelyre várt. Itt volt mindvégig az orra előtt, épp hogy ki nem verte a szemét... Attól kezdve, hogy tudja, mit keres, szembeszökőek a jelek" (23. Kiemelés: B. K.)²¹ – olvashatjuk a Macskakő nyomozójáról. Poe klasszikus novellájának, Az ellopott levélnek az alaphelyzete köszön itt vissza, nem először, s vélhetőleg nem is utoljára a műfaj történetében: az agyafúrt D. miniszter úgy rejtette el szobájában az ominózus levelet, hogy „meg sem próbálta elrejteni",²² közszemlére állította azzal, hogy a kandalló párkányán heverő névjegytartóba tette. Dupin, aki a tolvaj agyával próbál meg gondolkodni, azért találja meg a koszos irkafirkának álcázott levelet, mert „már eleve azért jött ide, hogy gyanakodjék".²³ (Kiemelés: B. K.)

A fentiek szempontjából legalábbis elgondolkoztató, hogy a könyv „Ajánlott irodalom" című részében feltüntetett, a krimi tágan értelmezett műfaján belül elhelyezhető szerzők (Raymond Chandler, John LeCarré) éppen nem ahhoz a vonulathoz tartoznak, amelynek a hatása a leginkább érezhető volna a Macskakő detektívtörténeti rétegében. Az előbbi Dashiell Hammett mellett az amerikai „kemény krimi" (hard-boiled school) legtehetségesebb írója, akinél már nem a rejtélyesen elkövetett, zárt körű vagy zárt szobás gyilkossági ügyek szerepelnek, hanem a felső tízezer és az alvilág kisszerű, illetve jelentős társadalmi befolyással bíró gengsztereinek pénz és hatalom utáni vágya a bűnügyek fő mozgatója. A detektív már nem egy extravagáns, kizárólag a „szürke agysejtekkel" dolgozó, amatőr nyomolvasó, hanem az a Philip Marlowe nevű magánnyomozó, aki kemény ütéseket egyaránt oszt és kap, aki a bűnözőkkel és a rendőrséggel szüntelen harcban áll, gyanúba keveredik, leleplez, védelmez, s mindez általában testi épségének rovására történik. Magányos, becsületes, bőrét az igazságért vásárra vivő, kemény városi cowboy ő. A Macskakő talán annyiban utal vissza erre a hagyományra, hogy a betöréssorozatot „alvilági nézőpontból" is láttatja, és hogy szintén képes megteremteni a modern nagyváros sötét romantikáját. Lényegesebbnek tűnik azonban, hogy Dajka a rendőrség embere, nemzetközi hatósugarú apparátussal dolgozik, személye sértetlen, még ha a bűntanyák állandó vendége is, megállapodott ember; illetve a gyilkossági ügy, melyben nyomoz, továbbá az általa alkalmazott módszerek sokkal inkább emlékeztetnek a Poe Morgue utcai kettős gyilkosságával megalapozott, majd J. D. Carr. E. Queen és S. S. Van Dine regényeiben tökéletesített „zárt helyiségben" elkövetett bűnesetekre. A kémtörténet (LeCarré) műfaja szintén nem meghatározó jelentőségű, esetleg a kasszafúrók „tevékenységének" nemzetközi kiterjedése, a változatos közlekedési eszközökkel Európán keresztül-kasul poroszkáló vagy menekülő társaság némely allűrje (álruha, változó személyazonosság, a felső és alsó társadalmi körökben egyaránt otthonos viselkedésmód, többnyelvűség) utalhat rá, hiányoznak viszont olyan fontos elemek, mint a mesterkém alakja, a hatalmi-politikai motiváció, az apokaliptikus veszélyeket hordozó tárgy vagy információ eltulajdonítása és a látványos akció-jelenetek.

A nyomozó. Karel Čapek a „detektívek patrónusának" nevezi Tamás apostolt, aki addig nem ismerte el a csoda valóságát, amíg saját kezét nem helyezhette a sebbe, s így meg nem bizonyosodott arról, hogy éles fémtárgy okozta, halálos sérülésről van szó. Csak ezután könyvelte el magában „megfelelően kivizsgált" esetnek.²⁴ Tény, hogy a kételkedés és a gyanakvás a nyomozó magatartásának legfontosabb alapvonásai közé tartozik. Más is „teszi" azonban a detektívet, aki nem feltétlenül rendőr (mint például Lecoq, dr. Thorndyka, Maigret, Dalgliesh), gyakrabban magándetektív (Sherlock Holmes, Hercule Poirot, Neron Wolf), illetve műkedvelő rejtvényfejtő arisztokrata (Dupin, lord Peter Wimsey), kivételesen lelkész (Brown). Általában különc, mások által megmosolygott figura, aki viszont a bűnügy zseniális megfejtésével rácáfol az esetleg bizalmatlanságot szülő szokatlan külsejére és bogaras módszereire. Dajka vizsgálóbíró alakjában, az általa alkalmazott módszerekben is felsejlik nagy elődeinek, különösen Holmesnak, Poirot-nak és Maigret-nek egy-egy vonása.

Sherlock Holmes-t szerzője több alkalommal is vadászebhez hasonlította: „Holmes, amikor így szagot fogott, teljesen átváltozott... Orrlikai a vadűzés állati ösztönének engedelmeskedve kitágultak, és gondolatait olyannyira az előtte álló feladatra összpontosította, hogy bármely kérdést vagy megjegyzést eleresztett a füle mellett, vagy legfeljebb egy türelmetlen, dühös horkantást lehetett belőle válaszképp kicsikarni" – olvashatjuk A Boscombe-völgyi rejtélyben.²⁵ Nemegyszer a földhöz lapulva vizsgálja meg a nyomokat: „Nagyítót vett elő, és lefeküdt vízhatlan esőköpenyére, hogy közelebbről lássa a nyomot... a fa túlsó oldaláig követte a nyomokat, ott még egyszer hasra vetette magát, és elégedett kiáltást hallatott. Sokáig maradt ott fekve, széttúrta a leveleket, száraz ágakat, egy borítékba berakosgatott valamit, amit én valamiféle pornak láttam..."²⁶ Hasonló módon jár el Dajka is: „Fürkészik, szimatol, neszez, reszket az orrcimpája..." (244.); „Előveszi a lupéját, s közelebbi vizsgálatba mélyed" (256.); „A szőnyegen alig látható kis rendetlenség, zavarja a szimmetriaérzékét. Közelebb hajol, le egészen a földig." (451.) (Kiemelés: B. K.) Módszerének lényegét, mely az apróságok alapos megfigyelésén alapul, Holmes így foglalja össze: „Régi mottóm, hogy ha a lehetetlent kizártuk, ami marad, az az igazság, akármilyen valószínűtlen legyen is."²⁷ Dajka szinte szó szerint ismétli meg ezt az elvet: „Ha számításba vetted valamennyi rendelkezésedre álló tényt... majd a lehetetlent kizártad, akkor, ami marad, bármi valószínűtlen is, az a megoldás." (475.) (Nota bene: egyik kritikusa „közép-európai–magyar Sherlock Holmes"-nak²⁸ nevezte Lengyel Pétert.) Poirot szintén nagy figyelmet szentel a „csekélységeknek", jelentéktelennek tűnő részleteknek:

„– Ha egy bizonyos eseményt, vagy napot, vagy személyt, ismételten, újra meg újra megtárgyalunk, biztosan felbukkannak apró részletek.

– Miféle részletek?

– Ezt persze nem tudom, máskülönben nem akarnám kideríteni... Kell, hogy legyen valami jelentéktelen esemény, valami apró megjegyzés, ami irányt mutat."²⁹ (Az előbbi kiemelés: B. K.)

Ez az apró részlet általában fel is bukkan, de sokáig nem egyértelmű a „jelöltje", vagy Poirot csupán tudat alatt érzékeli, nyugtalanítja őt, olyan érzése támad, hogy valami lényeges mozzanat kerülte el a figyelmét. Dajkának hasonló érzései vannak a kihallgatást követő reggeli sétájával kapcsolatban: „Emlékszik, hogy amint hazafelé gyalogolt, a Zsibárus utcában észlelt valamit, valami ismerőset, ami nem volt a helyén. Nem sikerült megtalálnia, mi volt az..." (227.); „Mindvégig makacsul ott motoszkál a tudatküszöbén egy tisztázatlan emlékkép. Valami történt. Valamit láttam..." (258. Kiemelések: B. K.) Míg Dajka módszereiben főként Holmes és Poirot követője, jelleme leginkább Maigret-re emlékeztet. Türelmes, megértő, atyáskodó figyelmesség jellemzi, amivel sikerül az emberek bizalmába férkőznie. Ez nem azt jelenti, hogy engedékenységében a bűnösökkel szemben felelőtlen lépésekre ragadtatná magát. Ha jogról és igazságról van szó, különösképpen a „nagyhalak" esetében, kérlelhetetlen szigort tanúsít. Egyfajta polgári familiaritás hangulata lengi be, amihez hozzájárul a háttérből olykor-olykor felbukkanó, türelmes, szelíd feleség, Mária asszony is, akinek „higgadt megértése védelmezi a családi békét" (252.), aki férjének „csendes beletörődéssel néz utána a polgárlakás ajtajából" (278.), akinek „soha egy percig meg nem ingott" urába vetett bizalma, noha kezdettől fogva tudta, hogy az énekesnő, Bóra iránti érzelmei „nem pusztán atyaiak" (438.). Ezt a nőideált szintén a műfaj emlékezete szüli: az a feladata, hogy a Nagy Detektív zavartalan összpontosításához szükséges békességet és nyugalmat megteremtse.³⁰ Az egyik elemző szerint a „deákferencire mintázott"³¹ vizsgálóbíró alakjában Lengyelnek sikerült megragadnia „a kereskedőmorálnak néhány jellegzetes tulajdonságát is... a szelídséget, az engedékenységet, a kisiklások fölötti szemhunyást, az udvariasságot, a tapintatot és az ízlést."³²„Zsigeri demokratizmus, tárgyszeretet és szemérmes részvét él benne" – írja róla Balassa Péter.³³ Úgy vélem ez is nagyban hozzájárul ahhoz a „hitelesítő otthonosság-érzés"-hez,³⁴ amelyet a regény világa áraszt. Dajkát úgy mutatja be az elbeszélő, mint módszeresen dolgozó, szívós, „előírásosan alapos", rátermett rendőrt, akinek „szenvedélye a munkája", s feladatának tartja „védelmet nyújtani másoknak, segíteni, hogy emberi életet élhessenek, enyhíteni a bajt, mely úgyis eljő" (39.). Pontossága abban is megmutatkozik, hogy a nagy rablássorozat nyomozása folyamán szerkeszti meg, elsőként szakmája történetében, a törvénysértők legfontosabb adatait, ismertetőjelét, tipikus munkamódszerét stb. tartalmazó kártyákból a „bűnöző albumot". Keresztély,³⁵ Dayka valódi keresztneve pedig utal a klasszikus detektívtörténet Chesterton által megalapozott (Brown atya), majd Eco regényében is érvényesülő (Baskervillei Vilmos, ferences szerzetes) morális intenciójára, miszerint a bűn egy Isten által kiválasztott személyen keresztül toroltatik meg.

Nyomok. A nyomozás a Macskakőben nemzetközi méretű abban az értelemben, hogy Dajka adatait Európa különböző országaiból szerzi be, és végül a tettesek kézre kerítésében is csak külföldi kollégáival szorosan együttműködve sikerül eredményt felmutatnia. Közben a paradoxon az, hogy csupán ki kellene nyújtania a kezét, s megragadni annak a bárnak a zongoristáját, ahol a „téglás gyilkosság" miatt hajnalokig időzik, szimatol, figyel. Kezdetben két ügyben nyomoz: a nemzetközi hírű kasszafúró-banda és a Csacska Macska fogadóban történt „gyilkosság" ügyében. Ahogy szorgos, szívós munkával gyűjti az adatokat, mert hisz „mennél több adattal rendelkezik, aki utólag össze akarja állítani a történteket, annál kérlelhetetlenebb az események logikája" (439.), rendszerezi a jeleket, fokozatosan újabb és újabb mozaikdarabokra lel, míg végül a két ügy szálai váratlanul összeérnek. Dajka nagy körültekintéssel dolgozik, a legkülönbözőbb tartományokból gyűjti be az adatokat. Egyrészt türelmes, mert tudja, hogy „a bűnöző előbb vagy utóbb otthagyja a kézjegyét a munkáján" (20.), másrészt minden erejével azon munkálkodik, hogy „elébe vágjon" a tetteseknek, és megakadályozza a tervezett rablás elkövetését. Tér- és időbeli viszonyok tekintetében egymástól távol fekvő elemek közt teremt – a hasonlóságok és különbségek figyelembevételével – kapcsolatot, miközben az elszigetelt tények ezáltal egy megkonstruált történet láncszemeivé válnak. A szelekció és a kombináció műveleteit hajtja végre, amelynek eredményeként egy olyan jelsorozat, kontextus jön létre, amely már megfelelő magyarázó háttérként szolgálhat a majdan bekövetkező bűntényekhez is. Így állítja össze a betörések elkövetésének azonos módjáról árulkodó jelekből a tettesek kézjegyét is: „Különös elégedettséggel állapítja meg, hogy a jegyek egyértelműek. A kassza a legújabb, kettős lemezes fajta, a helyiség tisztára takarítva. A cirokseprű vonalkái az alig látható fémpor- és hamurétegben: az ő legszemélyesebb nyomaik. A páncélszekrény ajtaján meglazult lemezek, csavarok. Jól látható a robbantás, s az odessai jelentésből ismerős szabályos kör alakú lyuk, mellyel megkeresték, majd megközelítették a zárat. A roncsolás a lehető legkisebb. Észrevétlenül érkeztek, s úgyszólván nyom nélkül távoztak." (255. Kiemelés: B. K.) Dajkáról elmondható, hogy otthonosan mozog a jelek birodalmában, jóllehet vannak a nyomozás menetét korlátozó előítéletei is, főleg a „modern tudomány" új módszereivel kapcsolatban. Sokat elárul erről az alábbi epizód: „Behozatja a konflisból a detektívtáskát. Pauszpapírdarabot terít a szőnyegre, és a saját kezével másolja át a kettős vérfolt vese formáját. Egyenesen büszke rá, hogy micsoda régimódi ember ő." (209. Kiemelés: B. K.) Többek közt ezért bizalmatlan Galton Francis Európában akkor újnak számító ujjlenyomat-módszerével szemben. De mivel „konzervatív volt és nyitott" (462.), később maga alkalmazza, mégpedig sikerrel. Az ujjlenyomat ideális jel, egyedi és összetéveszthetetlen jelölttel. Mivel minden embernél más a rajzolata és az élete folyamán nem változik, tökéletes azonosíthatóságot biztosít. Leleplező ikon: „Itt nincs mellébeszélés, az ujjnyom a közvetlenül érzékelhetőnek tartományába tartozik. Mintája lehet a tény műfajának." (495.) Előfordul, hogy a bűnözők jelbeszéde szinte kacéran kínálja fel a megoldást a rendőröknek, miközben épp a jel átlátszósága és magától értetődősége a félrevezető manőver lényege. Röviddel a görög és a Kasszakirály bebörtönzése után egy küldemény, egy frissen sült kalács érkezik a számukra. Elég átlátszó trükknek tűnik, a börtönőrök természetesen gyanút fognak, és miszlikbe vágják a kalácsot, ráspoly és egyéb fémtárgy után kutatva. Nem találnak semmit, mivel nem ismerik a titkos kódot, nem ismerik a szimbólum jelentését adó megegyezést, konvenciót: „Olyan vékony szeletekre vághatták, mint a cigarettapapiros. Maga a küldemény volt a jeladás: a kenyereslány bejutott." (473. Kiemelés: B. K.) Arról a kenyereslányról van szó, aki később, női vonzerejét latba vetve, sokat segít a szökés kivitelezésében. Az ikonikus és szimbolikus jelek mellett mégiscsak az indextípusú jelek vannak túlsúlyban, tehát olyan nyomok, amelyek a kauzalitás elvére épülnek. Ilyen a Kasszakirály, Jankó Márton homlokán levő fejseb („Öt öltéssel varrott, behegedt sérülés a koponya frontotemporális régióján, bal felől" – 475.), amelyet jó ideig senki sem hoz összefüggésbe annak az időközben eltűnt férfinak a sérülésével, akit a mulatóban ütött le féltékenységében volt kedvese. A seb a raborvos számára másról is árulkodik: „Meglehetősen primitív módon varrták össze... Nyolcas varratokkal. Holott a seb szakított volt, s szélessége indokolta volna a matrac-varratot." (476.) Az orvos által adott értelmezés visszautal a jeltudomány kezdeti gyökereire is, amikor a szémeiótiké elsősorban a betegség tüneteinek, szimptómáinak megfigyelését jelentette.³⁶ Amikor Dajka felismeri az összefüggést, már késő, a tettesek megszöktek a börtönből. Ismételten ráébred a helyzet paradox voltára: „Mindvégig, amíg a fogdában a kasszabetörőket faggatta, csak ki kellett volna nyújtania a karját, és félrevonni a kackiás fürtöket a friss hegről." (475.) A sebhez hasonló az a varrás, amely a tettesek lakásán elrejtett köpönyegen található. A ruhadarab a letartóztatottak közül senkire sem illik rá, ezért gyanakszik Dajka egy negyedik társra, aki még feltehetően szabadlábon van. Ő maga annyit tud kiolvasni ebből a nyomból, hogy „egyenletes, finom varrás. Feltűnően gondos" (502.). Egy szakmabelinek azonban többet is jelent: „pénzért így nem varrnak. Csak szívből. Ez egy asszony keze munkája. Vagy a fiának varrta, vagy a szívszerelmének." (502.) Ez az információ aztán megerősíti Dajka egyik feltevését.

A ponyvaíró késztetése. Milyen választ adhatunk ezek után a bevezetőben feltett, és részben már meg is válaszolt kérdésre: ál-detektívregény vagy „valódi ponyva" a Macskakő? Ha a „Most"-fejezeteket mellőzve olvassuk, valódi detektívregénynek bizonyul, mely részben eleget tesz a műfaj szabályainak, részben pedig módosít, többé-kevésbé változtat is rajtuk: hozzátesz, elvesz, kombinál elemeket. A lassú olvasásra késztető elliptikus mondatszerkesztés, a sok irányba mutató, gazdag jelentésrezonanciákat előhívó motívumstruktúra, a lassítás-gyorsítás bonyolult technikáival élő narráció, az információkkal telített „történelmi réteg" azonban túlmutat a műfaj horizontján, mivel az újraolvasás és a belőle következő élmény- és értelemtöbblet textuális előfeltételeit teremti meg. Amennyiben a teljes szövegből indulunk ki, megállapítható, hogy a kozmogóniai, antropológiai, történelmi és önreflexív részek nem dekonstruálják a detektívtörténetet, nincs lefokozó funkciójuk, sőt, újabb összefüggésekkel gazdagítják azt, ez azonban az esetek többségében nem egyeztethető össze azzal az olvasói elvárással, amelyet a ponyvaíró, a regény író-narrátora szerint kielégíteni igyekszik: „előadásával le akarja kötni a hallgatóságát, feltartóztatni a meg nem álló időt, visszahívni egy darabját, kiszaggatni, elrakni magunknak, hogy bármikor elővehessük, s közben maradjon az eredeti helyén is, ezer felülettel villanó kristály: el is hozzuk meg nem is, ott is legyen meg nem is." (33.)

PS: A regényből és a tanulmányokból kimásolt idézetek cetlijei, időközben érvényüket vesztett vázlatok, tervek lepik el az íróasztalt és környékét. Lapozgatok bennük, keresem az összefüggéseket – megpróbálok új megoldásokat, új történeteket (ki)találni, párhuzamos szöveghelyekre vadászom. A mű alkotta jelrengetegben nem nehéz eltévedni. Sok kínálkozó utat nem jártunk be, és sokról említést sem tettem. Bizonyára néhány fontos nyom is elkerülte a figyelmemet, s könnyen előfordulhat, hogy némely következtetésemre egykoron rácáfol majd az idő. Eddig és ennyire jutottam. S akárcsak Dajka, lezárom az ügyet. Egyelőre. S hogy mi lesz később? „...az már egy másik történet".

Jegyzetek

Lengyel P.: Holnapelőtt (nem-regény). Pécs, Jelenkor 1992., 203.
Eco, U.: Széljegyzetek A rózsa nevé-hez. In: Uő: A rózsa neve. ford. Barna Imre. Budapest, Árkádia 1988., 586.
L.: Balassa P.: Ricercare:keresni. (Lengyel Péter: Macskakő). In: Uő: A bolgár kalauz. Budapest, Pesti Szalon 1996., 182–184., illetve: Károlyi Cs.: „Ellakni, nézelődni „(Lengyel Péter: Macskakő). In: Uő: Ellakni, nézelődni. Budapest Pesti Szalon 1994., 33–34.
Balassa P.: I. m. 178.
Győrffy M.: Lengyel Péter: Macskakő. In: Uő: Új magyar prózaszemle. Pécs, Jelenkor 1992., 174.
Horkay Hörcher F.: Kitalált történetek nincsenek (Lengyel Péter prózája). Orpheusz 1991., 4.szám, 117.
Balassa P.: I. m. 184.
Farkas Zs.: Kunstwollen. Egy versus Hatszázhatvanhat (Lengyel Péter: Macskakövéről). In: Uő: Most akkor. Budapest, Filum 1998., 228.
Radnóti S.: Valamennyi klasszikus legény (Lengyel Péter: Macskakő). Jelenkor 1989/10., 906.
Hayden White kifejezése, aki ez alatt a „...a krónika tartalmazta tények különféle cselekményszerkezetek alkotóelemeiként való kódolását" érti. L: Uő: A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás. In: Kiss A. A. – Kovács S. s.k. –Odorics F. szerk. Testes Könyv 1. Szeged, ICTUS-JATE 1996., 336.
Hanák P.: I. m. 460.
Károlyi Cs.: I. m. 33–34.
Christie, A.: Az ABC-gyilkosságok. ford. Vermes Magda. Budapest, Európa 1975., 111.
A címet Radnóti Sándor idézett kritikájából kölcsönöztem. Valamennyi klasszikus legény (Lengyel Péter: Macskakő). Jelenkor 1989/10., 908.
Laczkó G.: A történelmi regény. In: Uő: Öröklés és hódítás. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó 1981., 44.
Csaplár Vilmos / Darvasi László / Láng Zsolt / Lengyel P: A történelem visszatérése az irodalomba (Lettre-beszélgetés). Magyar Lettre Internationale 1999/32., 80.
Hanák P.: 456.
Nota bene: Horkay Hörcher Ferenc (I. m. 110.) tudósít arról, hogy Lengyel Péter könyveit a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében őrzi.
E két hagyomány együttes jelenlétét röviden érinti kritikájában Hanák Péter is: Hasznos ismereteket terjesztő detektív regény. (Lengyel Péter: Macskakő). Holmi 1990/4., 456.
Freeman, A. In: A krimi. Szerk., Keszthelyi T. Budapest, Gondolat 1985.
Az idézetek után szereplő oldalszámok a következő kiadásra vonatkoznak: Lengyel P.: Macskakő. Budapest, Szépirodalmi 1988.
E. A. Poe: Az ellopott levél. ford. Pásztor Árpád. In: Uő: Válogatott művei. Budapest, Európa 1981., 232.
I. m. 233.
Čapek, K.: Holmesiana čili o detektívkach. In: Uő: Večné dobrodružství. Praha, Československý spisovatel 1984., 300.
In: Doyle, A. C: Sherlock Holmes kalandjai. Budapest, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat 1987., 76. Ford. Nikowitz Oszkár
I. m. 77–78.
Aberillköves diadém. ford. Boronkay Zsuzsa. In: A. C. Doyle: Sherlock Holmes kalandjai... 221.
Ballassa P.: Lengyel Péter, a mesterdetektív (Laudáció). In: Uő: A bolgár kalauz. Budapest, Pesti Szalon 1996., 121.
Christie, A.: Az ABC-gyilkosságok. ford. Vermes Magda. Budapest, Európa 1975., 111–112.
Škvorecký, J.: Nápady čtenáře detektívek a jiné eseje. Praha, Ivo Železný 1998., 142.
Horkay Hörcher F.: Kitalált történetek nincsenek (Lengyel Péter prózája). Orpheusz 1991., 4. szám, 119.
I. m. 121.
Balassa P.: Ricercare:Keresni (Lengyel Péter: Macskakő). In: Uő: A bolgár kalauz. Budapest, Pesti Szalon 1996., 191.
Károlyi Cs.: „Ellakni, nézelődni „ (Lengyel Péter: Macskakő). In: Uő: Ellakni, nézelődni. Budapest, Pesti Szalon 1994., 34.
A név a latin Christianus magyarosodott alakja, jelentése: 'Krisztushoz tartozó, Krisztust valló'. (Ladó J.: Magyar utónévkönyv. 8. javított kiadás. Budapest, Kultúrtrade Kiadó 1996., 177.)
L.: Sebeok, T. A.: A jelek sokrétű azonossága – a jeltudomány nevének kialakulása. In: Gráfik I. és Voigt V. szerk.: Kultúra és szemiotika. Budapest, Akadémia 1981., 39.