A legendamesék kiválasztásának néhány szempontja

A népmesék világában jártasak csodálkoznának a leginkább, ha hiányoznának a bibliai történetek átköltött népi változatai és a Jézus Krisztussal kapcsolatos legendák a mesevilágból. A bibliai történetek azonban mindig erősen foglalkoztatták a mesélésre hajlamos egyéneket, természetes tehát, hogy a népmese-kincs színes tárházába bekerültek a legendamesék is. Másfél évtizede Lammel Annamária – Nagy Ilona Parasztbiblia (1985) címen gyűjtötte kötetbe ezeket az alkotásokat.

Néprajzi gyűjtőutam során lejegyeztem néhányat a legendamesékből is. Sajnos, nem sokat. Az Ungi népmesék és mondák (1989) bevezetőjében ezt a tényt talán kissé elhamarkodottan azzal magyaráztam, hogy a nevelési elvek változásai, magyarán az erőltetett ateista nevelés érzékenyen befolyásolta e területet is. Utólag végiggondolva belátom, nem ilyen egyszerű a dolog. Gyűjtésem idején, a 80-as években még az 50–60 évesek is tudhattak sok legendamesét, csak szorgalmasabban utánuk kellett volna járni. Én azonban mindenekfölött a tündérmesék bűvöletében élve, főleg ezeket kutattam lankadatlan kitartással.

Az Ungi népmesék...-ben mindössze két ószövetségi történetet jegyeztem le, ám ezek is nagyon rövidek. Ezzel szemben az Ondavai népmesékben hat ilyen jellegi történet szerepel, s ezek közt is figyelemre méltó az imregi Nagy Andrásnétól származó József és testvérei, amely fordulatokban gazdag, színes meseszövéssel reprodukálja a közismert ószövetségi eseményt. Legszívesebben mondatról mondatra idézném ezt a sajátos, Ondava menti tájszólásban előadott történetet Például József kitérését Potifárné zaklatása elől ilyen egyszerűen adja elő a mesélő: „József meg úgy mentegetőzött, hogy a kapásbul kibujt, oszt kiszaladt."

Hangsúlyozom, hogy a lejegyzett bibliai történetek közül az egyik legterjedelmesebbről van szó, ám ebben is szembetűnő az egyszerűsítés, a cselekmények népmesei tömörítése. Nyilvánvaló, hogy a mesélő csupán annyit közöl hallgatóságával, amennyi megmaradt benne a hallomás vagy olvasás útján rögzült anyagból. Amit a biblia részletező stílusával három szakaszban ír le (Mózes 1.40. r. 1–3.), mindezt a mesélő egy mondatba sűríti: „Eccer a királynak, Fárahónak kitett valamit a pohárnokja meg a sütőmestere, hát azokat is belöktík abba a börtönbe, ahol József vót."

A mesemondó szűkre szabott előadásában nagy vonalakban elmondja József testvéreinek bűnhődését, azonban a történet végét, Izrael népének, azaz Jákob nemzetségének Egyiptomba települését lakonikus rövidséggel intézi el: „És Jákób azt mondta, hogy nem bán semmit, csakhogy él a fia. Hát elment Egyiptomba, hát így kerültek Egyiptomba az izraeliták."

E rövid cikkben megpróbálok felelni arra, miért választják a mesemondók olyan előszeretettel a bibliai történetek közül a József és testvérei-, Mózes kivezeti népét Egyiptomból-szerű legendákat. A lényeges szempont mindenképpen a meseszerűségben gyökerezik, az olyan epizód kiválasztásában, amely leköti a hallgatóság figyelmét. A mesékben a realisztikus világ és a költött, megálmodott, a lehetetlenségeket nem ismerő fordulatok szoros egységet alkotnak. A mesehős legfontosabb küldetése abban rejlik, hogy a valós élet leküzdhetetlen akadályait ledöntse, igazságot szolgáltasson, olyanná formálja a gyötrelmes valóságot, amilyenné legszebb álmainkban megálmodjuk.

Tipikus tündérmesei szerkezet, hogy a legkisebbik fiú ármánykodás – rendszerint irigykedő bátyjai gonoszságának – áldozatává válik. Aztán a váratlan fordulatok, szenvedések, próbatételek után következik a fölemelkedés, lásd József sorsának jobbra fordulását, a fáraó főemberévé válását. És az újabb ármány, Potifárné beteljesületlen kéjvágya, ismét letaszítja a dicsőség magaslatáról. Következik azonban az álomfejtés csodája és ezzel együtt a fölemelkedés. Végezetül a kifejlet szintén tipikusan népmesei megoldás, hisz' a bűnös testvérek hangosan beismerik gonosz tettüket: „Minket Isten csapása írt ezír, hogy hogy kért minket a mi testvérünk, hogy ne adjuk el. Oszt akkor eladtuk." A legvégén pedig a hős (József) nagylelkűen megbocsát az ellene vétkezőknek, s magához rendeli testvéreit egész nemzetségükkel egyetemben, hogy többé ne szűkölködjenek, mint azelőtt.

Ugyanez a mesemondó kerekded, rövid mesében mondja el az exodus hosszú történetét, amely összefüggő egésszé alakul elbeszélésében annak ellenére, hogy a bibliai 40 rész eseményét három oldalba sűríti. Itt is az a mesei elv érvényesül, hogy a legszínesebb, csodás elemekben bővelkedő részeket szerkeszti egybe, gyorsítván a mese lendületét Mózes és az Úr, valamint Mózes és a fáraó közti párbeszéddel. A bibliai történet szerint az egyiptomi király, látván a zsidók szaporulatát, abbéli aggodalma miatt rendelte el e nép újszülött fiainak megölését, nehogy háború esetén a rabszolga had az ellenséghez pártoljon és kimeneküljön az országból. A mesemondó valamelyest élesebben fogalmaz: „...mer' akkor űk, ha nagyobb nemzet lesznek, hát akkor üköt le fogik törni."

De nézzük itt is a meseelemeket, amelyek miatt oly kedves a történet a mesemondó és hallgatósága számára. Komor képpel indul a történet: halálra ítélt újszülöttekkel, de hősünket elrejtik, megmenekül és jólétben nevelkedik. Már ember a fáraó udvarában, amikor véletlenül megöl egy egyiptomit; ismét menekülésre kényszerül, majd találkozik az Úrral, ezután következnek a csodatételek, és ezek mind-mind olyan epizódok, amelyek kimeríthetetlen forrásanyagul szolgálhatnak a mesemondásra fogékony egyénnek.

Hasonlókat mondhatunk a Jónás próféta történetével kapcsolatban is. A cselekmény szinte kínálja magát, hogy újramondják, variálják, a népmese világába kerülvén a mesemondó szándékának megfelelően fogalmazza meg a tanulságot: „Oszt akkor űneki (Jónásnak) igen-igen nagy bánatja vót azért, hogy a tök elszáradt." De érkezik a kioktatás, amit az Úr által nyilatkoztat ki: „...és ne sajnáljam azt a nagy Ninivét...?" (T. i. ha te a tököt is sajnálod.)

Van egy nagyon lényeges dolog az igazi népmeseanyag átváltozásai, újraköltése, ill. mondása, valamint a bibliai szövegek legendamesévé lényegülése között. Az első kategória esetében általában nagyon szabadon működik az ún. újrafogalmazási kedv. Mindig a mesemondó költői készsége, „teremtő ereje" a legfontosabb tényező, amely szabadon variálhatja az ismert népmesét, rövidítheti, ronthatja annak színvonalát, vagy ellenkezőleg: újramondva szebbé teheti, tartalmát, cselekményét színesítheti. A bibliai történetek esetében azonban kanonizált szövegből kerülnek az események a Biblia Pauperumba, a szegények bibliájába, ahogy a mi Parasztbibliánkhoz írott előszavában találóan jellemezte a könyvet Erdélyi Zsuzsanna. Ugyanitt fejti ki jeles néprajzkutatónk mesemondóinknak ama jogát, hogy a bibliához fűződő vallásos kötődés ellenére mily nagy kedvvel formálgatják e történeteket: „Mint a Teremtő egykor az embert formálta kedvére, úgy alakítja a nép az egész gyönyörű, gazdag bibliai világot örömére, belehelyezve a maga egyáltalán nem gyönyörű világába."

Ennek ellenére a legendamesék esetében mindig van bizonyos kötöttség, a bibliai szövegek – általában – ismert tényei valamilyen módon arra ösztönzik a mesemondót, hogy ha szabadosan is, de tartsa magát az eredeti történethez. Nemigen érvényes ez a Krisztusról és Szent Péterről szóló tarkábbnál tarkább, s a legtöbb esetben tréfás történetekre.

Kiegészítésül el kell még mondani, hogy Parasztbibliánk összeállítói az Utószóban fölvázolják a magyar parasztbiblia történetét, miszerint a kanonizált bibliával párhuzamosan mindig is létezett az ún. népi biblia, a hallomások után terjesztett szövegváltozatok. Ezek összefoglaló gyűjteménye nem maradt ránk, a töredékekben felkutatott anyag, mint ezt az 1985-ben kiadott gyűjtemény tanúsítja, sok csodálatos, népmeseként előadott történetet tartalmaz.

Ami a bibliai szöveghez való ragaszkodást illeti, egészen más a helyzet a Krisztussal és hű kísérőjével, Szent Péterrel kapcsolatosan. Ezek nagy része fiktív történeteken, illetve ősi vallásos hiedelmek továbbélésén alapuló mesék. Berze Nagy János jegyzi le például Mese c. tanulmányában, hogy: „A görög mitológia Klotho-ja, Lachesis-e (...) a germán mesék sorshatározói női (...) helyett meséinkben a jövendő élet sorsát a születéskor Krisztus határozza meg, aki maga is égi (asztrológiai) jelenségektől teszi függővé elhatározását. Ez már a kereszténység erős hatására vall."

Van a gyűjteményemben néhány mindmáig publikálatlan mese a mátyóci Czap Bélától, köztük a szülést késleltető mese, amelyben bármennyire is kérleli Péter Krisztust, hogy könyörüljön meg a jajveszékelő asszonyon, ez mindaddig nem történik meg, amíg a megfelelő égi jel fel nem tűnik: huszárok vonulnak az égen, tehát a születendő gyerek híres huszár lesz egykoron. Igaz, ebben a mesében csupán két égi jel van, tehát a másodikra szülhet az asszony. A harmadik jel valószínűleg kihullott a mesemondó emlékezetéből, de ez a mese így is az ősi vallásos hiedelem egyik ungi változata. E mese érdekessége még, hogy további két epizódot is tartalmaz: az öreg révészét, aki ingyen viszi át két utasát a folyón, de visszamenet a csónak elsüllyed a folyóban, azon a helyen, ahol a révész egykoron sok utasát meggyilkolta és kifosztotta. Most bűneit megbánva meggyónt, tehát nem kárhozatra jutott, hanem megtért az Úrhoz.

A másik epizódban a Krisztusnak és Péternek szállást adó szerzetestől Krisztus reggel elviszi az arany kelyhet, s mikor Péter kérdőre vonja emiatt, tanítója ezt válaszolja: „A szerzetes ezt lopta egy templombul. (...) De ű nemsokára meg fog halni, és ha mellette lett vón' ez a kehely, soha nem üdvözült vóna."

Az elbizakodottság miatti bűnhődésnek példája fogalmazódik meg a legendamese ama változatában, amikor Krisztus az embereket érdemük szerint jutalmazza vagy bünteti. Az előzőt a szegényekkel, jószívűekkel cselekszi, utóbbit az irigy, kapzsi emberekkel. A Jézus Krisztus és az aratók c. ungi legendamesében a hálátlan aratókat büntette, akiket előző évben megjutalmazott, amiért maguk közé fogadták őket, s csodát téve felgyújtotta a kazlat, mire a búza szépen „kicsépelődött" reggelre. A következő évben azonban az aratók elbizakodottságukban már visszautasították a két vándort, gondolván, egyedül is megismétlik a csodát. Az eredmény persze az lett, hogy porrá égett a kazal, s a feldühödött emberek az aratókat is tűzbe vetették.

Az ondavai gyűjteményben hasonló történet a kováccsal esett meg, aki Jézust akarván utánozni, levágta a ló lábát, hogy könnyebben megpatkolhassa. Ám az ő csodatette nem sikerült, azonban a rövid mese végén elmarad a büntetés, helyette csupán a felismerés van, hogy az előbbi lovas, aki olyan bravúrosan megoldotta a patkolást „...nem volt közönséges ember, hanem ő maga, a csodatevő Jézus, aki a földön járt."

És végezetül hadd jegyezzem meg, hogy talán az sem véletlen, miszerint a bodrogközi és ungi magyarságtól kissé távolabbra, a peremen túlra sodródott Ondava menti magyarok, félúton az anyanyelvvesztés tragédiája felé menetelésükben jobban őrzik a bibliai történeteket és a „Mikor Jézus Krisztus a földön járt..." kezdetű legendameséket, mert e mesék nyújthatnak valamelyest reményt, vigaszt nagy nemzeti elárvultságukban.