A magyar népköltés szöveggyűjteménye

Minthogy évtizedek óta foglalkoztat az a gondolat, hogy el kellene készíteni a magyar népköltés szöveggyűjteményét, nem lephet meg az a tudat, hogy ilyesmi eddig nálunk nem történt meg.

Ebben egyébként nem vagyunk egyedül. Noha szerencsésebb népek (például az oroszok) sok ilyen antológiát adtak ki, és ezek kötelező olvasmányok is voltak egyetemeken és főiskolákon – viszont például a franciáknál vagy angoloknál sosem készült ilyesmi. Persze, ez azért nem vigasztalhat bennünket, hiszen mégsem minden népnek van egyetemi folklór tankönyve. Nekünk van, szerencsére. Nem minden népnek van olyan irodalomtörténete, amely kötetnyi méretű folklóráttekintéssel kezdődik. Nekünk nincs. A finneknek, meg a letteknek van. Egy-egy nép művészetét jobb vagy rosszabb, szebb vagy szerényebb kötetek tették közzé. Nekünk van elkezdett (és be nem fejezett) ilyen kötetsorozatunk (sőt már inkább kettő is: Malonyay Dezsőé egykorról és most a Hofer Tamás iniciálta „megyei" népművészeti sorozat). A Magyar Népzene Tára világviszonylatban egyedülálló méretű vállalkozás – ám máig sem adta a magyar népzene antológiáját. Ennél jobb áttekintést ad, a maga egykötetes minimálszűk méretében is Kodály Zoltán könyve: A magyar népzene, különösen olyan későbbi változataiban, amelyekben már Vargyas Lajos készített ugyancsak kötetnyi zenei példatárt. Meg aztán legalább két hanglemez-sorozattal is büszkélkedhetünk „Magyar Népzene", sőt „Hungarian Folk Music" címmel, amelyek a magyar népzenét stílusok és zenei dialektusok alapján kívánták bemutatni. (Sajnos, egyik sem teljes, és a második, a dialektusok szerinti – anyagi nehézségek következtében – nem is befejezett: az erdélyi magyar népzene már nem kapott valódi hanglemezt. Csak reménykedhetünk abban, hogy az új, CD-lemez-világ ezen is segít egykoron. Népszokásaink leírásainak, szövegeinek máig egyetlen antológiája (Réső Ensel Sándor újságcikk-kivágat-gyűjteménye: Magyar népszokások) nemrég ugyan megjelent új, jobbított kiadásban, ám mégis úgy inkább másfél évszázados, mint aktuális vagy teljes ez a teljesítmény. Néphitkutatóink máig sem adtak ki saját tárgyú áttekintő szöveggyűjteményt. Itt arra szoktunk panaszkodni, hogy miért is nem jelent meg mindmáig Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos „babonaszótára"? (Az a kis válogatás, tudományos apparátus nélkül, ami nemrég napvilágot látott, aligha helyettesíti a teljes munkát.) Ám ha még az egész egykori Szendrey-kézirat is megjelenne, ez sem adná a magyar néphit áttekintő szöveg-antológiáját. Ez ugyanis címszavakba rendezett adatjegyzék, nem maguknak a szövegeknek a gyűjteménye. Van benne néphit-adat, még népszokásokra is utalnak, ám például ebben a gyűjtésben voltaképpen nincs meg a népi vallásosság szövegvilága. Noha itt is fontos témakörök kaptak már figyelmet: Volly István és Schram Ferenc az egyházi népének, Lammel Annamária és Nagy Ilona a parabiblikus folklór, legkivált pedig Erdélyi Zsuzsanna (és mások, leggazdagabban Polner Zoltán) a laikus imák köteteit tették közzé. Pócs Éva a ráolvasások közlését adta. Ugyanő, tanítványaival, valamint Komáromy Andor és Schram Ferenc műveinek folytatójaként a „boszorkányperek" néven ismert óriási szöveganyagból tett közzé impozáns köteteket. Ám ők is sokszor leírták, mi is tudjuk, ez még az illető műfajok esetében sem a teljes szöveganyag. Ezenkívül sok-sok műfaj egyáltalán hiányzik. Hol van például a sírfelirat-szövegek publikálása? A búcsúztatók antológiája? A verses levelek közzététele? Vőfélykönyvek „folklorisztikai-kritikai" kiadása? Es akár még mindig tucatjával sorolhatnánk az eddig antológiát sem kapott magyar folklórműfajokat. Margalits Ede és Paczolay Gyula szorgalma ellenére sincs folklór jellegű magyar proverbium-antológiánk. Mások lustasága viszont magyarázza, miért nincs magyar találóskérdés-antológiánk. Azt, hogy a „félnépi" folklórból sincsenek antológiáink, már nem is csodálhatjuk. Két folklorista is dolgozott a betyárfolklórterületén (Gönczi Ferenc és Küllős Imola). Antológia sehol. Pedig itt Dömötör Sándortól Újváry Zoltánig sokan mások is kutattak, sőt akár Pogány Péter is összeállíthatott volna egy ilyen gyűjteményt. Ő egyébként sok mindenről írt, sok mindent kommentált, csak éppen a szövegközlő filológia maradt nála mindig ígéret. Kiss Áron, Lajos Árpád, Igaz Mária, Lázár Katalin és Katona Imre munkássága ellenére sincs teljes áttekintést adó szöveggyűjteményünk a magyar gyermekfolklórról. Ezt nem pótolják a bármilyen hasznos oktatási segédkönyvek, népszerű, zsebbe dugható könyvecskék.

Korábban a Kisfaludy-Társaság, majd a Magyar Tudományos Akadémia érezhetett ilyen felelősséget a magyar folklór kiadása iránt. Most meg Lelkes Lajos és a Planétás Kiadó. Ám – valódi magyar folklórantológiát ezek sem hoztak tető alá.

Mielőtt valami átokra gondolnánk, célszerű a körülményekkel megismerkedni.

Köztudott, hogy az egész magyar reformkor egyik legfontosabb célkitűzése volt a magyar népköltészet gyűjtése, és ennek közzététele. Köztudott, hogy ami ebből meg is valósult, az Erdélyi János érdeme volt. Nemcsak a Népdalok és mondák három kötete bizonyítja ezt. Szerencsére az utóbbi évtizedekben az Erdélyi-Tár jóvoltából öt pompás kötetben tették közzé Erdélyi János írásait, leveleit. Ezekből igazán sokrétű kép tárul elénk e nagyszabású vállalkozás valódi történetéről. Már kevesebbet tudunk meg arról (ám folklorisztikánk tudománytörténete sem szokott erről igazán tudomást venni), hogy az 1849 után bizonyos ideig hallgatásra ítélt Erdélyi új „antológiákkal" kísérletezett: a népdalok és a népmesék terén. A legfontosabb ilyen műve azonban egy olyan műfaj-antológiája, amely korábban nem volt benne a három kötetben. Magyar közmondások könyve (így, névelő nélkül) ugyancsak a Kisfaludy-Társaságnál kiadva (1851-ben), és az előszóban Erdélyi azt írja, hogy „ezelőtt három esztendővel" kellett volna megjelennie. Vagyis, maga mintegy „negyedik" kötetként említi. Ám e könyv létrejötte mégsem ilyen egyszerű, forrásai is zömmel irodalmiak, noha szerkesztőként hivatkozik hozzá beküldött gyűjtésekre is. Nyilván ez a kedvező körülmény volt az oka annak, hogy e munka Erdélyi folklór-szöveg-közlésének vitathatatlanul a filológiai csúcspontja. Mind a 9000 szöveg, mind a kötetzáró tanulmány máig követendő megoldást ad.

Kár, hogy további más műfajok, vagy éppen az egész magyar népköltészet antológiájának közzétételére Erdélyi nem gondolt. De akkor nem is gondolhatott, hiszen a kor folklorisztikája nem ért még el ilyen szintre. Jól mutatja ezt Ipolyi

Arnold könyve, a Magyar Mythologia, és még inkább az őhozzá eljuttatott népköltési gyűjtések máig sem befejeződött, nem is megfelelő színvonalú közreadása.

Kriza Vadrózsái szinte minden, az ő kezéhez eljutott gyűjtött szöveget figyelembe vettek, ám, megint csak érthető módon, Krizához sok folklórműfaj el sem jutott. Ezért nem igazi antológia ez, még ha teljes kéziratanyagra gondolunk is, akkor sem. Az a körülmény, hogy az inkább irodalomtudós Erdélyi után most az inkább nyelvész Kriza kommentálja a szövegeket, igazán szerencsés körülmény. Ehhez talán még hozzá kell tennünk, hogy még jobb, sokszínűbb a kép, ha tudjuk, nagy kortársuk, Ipolyi Arnold viszont inkább történész, aki ismét más oldalról nyúl a keze ügyében levő szövegekhez. Nála sem teljes a filológiai hűség, azonkívül Ipolyit nem is a szövegek, hanem a mögöttük megtalálható „mitológia" és vallástörténet érdekelte.

Új korszakot jelent a magyar folklórszövegek kiadásának folyamatában Gyulai Pál munkássága. Nem csak mint Kriza voltaképpeni fő biztatója, majd a Magyar Népköltési Gyűjtemény szerkesztője volt az ő véleménye meghatározó jelentőségű. Az új könyvsorozat elején, legalábbis az első és harmadik kötetekben ő szíve szerint antológiákat ad – a hozzá eljutott szövegekből dolgozva. Ezenkívül a helyi népköltési gyűjtemények kiadása is érdekelte. Egyetemi előadásaiban több népköltési műfajt is tárgyalt. Ezekben százszámra idéz népköltési alkotásokat, ám csak példákként és nem is a teljes szövegeket. Minthogy a magyar szépirodalomnak több antológiája is volt már ekkor, Gyulainak biztosan eszébe jutott, hogy az egész magyar népköltészetet is nagy antológiában kellene közzé tenni. Ám erről –a ránk maradt irományaiból – konkrétan eddig mit sem tudhattunk meg.

Megint csak új korszak Sebestyén Gyula munkássága. Ő biztosan akart nagy kötetsorozatot létrehozni, ám e terv megvalósulásáig sosem jutott el. Az általa kiadott gyűjtések vagy táji (Somogy, Dunántúl) vagy tematikus (regösének) jellegűek. Óriási szervezőerővel létrehozta a Folklore Fellows „magyar osztálya" révén az új, országos folklorisztikai gyűjtőhálózatot. Hogy ez milyen minőségű és mennyiségű anyagot tudott gyűjteni, szerencsére ma is jól tudjuk, mivel a budapesti Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában most már megvan ennek jó része. Nemcsak a régi kötetek és tudományos kommentárjaik, hanem az ezekből az FF-gyűjtésekből nemrégen végre kiadott „néphit-szövegek" is jól jelzik, milyen messze is jutott Sebestyén folklór-filológiája. Azonban végül ő sem tudott az egész magyar népköltészetre kiterjedő antológiát létrehozni. Pedig biztos gondolt erre is. Még folyton módosuló terveiben is van erre utalás.

Meglepő, hogy a kor legműveltebb magyar folkloristája, Katona Lajos nem javasolt ilyen antológiát. Kortársa, Vikár Béla pedig csak a népdalok (meg némi ballada) szöveggyűjteményét adta. Igaz ugyan, népköltészetszimbolika-kutatásunkban máig ható érvénnyel.

A két világháború között sok nagy magyar kultúrterv röppent fel. Kézikönyvek javaslata, sőt ezek egész ütege kapott hangot. Még Féja Géza is szorgalmazta egy ilyen folklór-szöveggyűjtemény létrehozását. Azonban csak Karácsony Sándor nyomdokain és kisgyerek-nevelő célból látott napvilágot egy ilyen kötet (pontosabban egy kétkötetes praktikus antológia): Szende Aladártól a Süss fel, Nap! Ez nem pótolhatta egy szaktudományos vagy a nagyközönségnek szóló szövegantológia megjelentetését. Ortutay Gyula, noha őt mára már csak „egyéniségkutatónak" tartják, jó érzékkel rendelkezett az ilyen feladatok elvégzéséhez is. Már a folyton bővülő Székely népballadák (1935-től) pontosan tükrözi jó arányérzékét, antológia-fogékonyságát. Nem volt meglepetés tehát, hogy 1955-ben a Magyar klasszikusok irodalmi kiadványsorozatában éppen ő szerkesztett egy háromkötetes antológiát Magyar népköltészet címmel. Egy-egy kötet népdal, népballada, népmese olvasható itt. Más műfaj hiányzik. Minthogy Ortutay később, a Szépirodalmi Kiadónál ugyanezeket a műfajokat adatta ki egy, kettő vagy három kötetben (ekkor már jelölve is kedves tanítványainak – mint Dégh Linda, Kovács Ágnes, Katona Imre, Kríza Ildikó – segítségét), nyilvánvaló, hogy a többi műfajt (pl. monda, közmondás, találós kérdés stb.) végül is lelkifurdalás nélkül ő hagyta el. Ez a háttérbe szorítás kitűnik kötetbevezető tanulmányaiból is. Ezek tudománytörténetet adnak, sőt az egész magyar népköltészetre utalnak, ám mégsem minden műfaj szerepel egyenlő mértékben még ezekben az általános szemlékben sem. Amikor erről egyszer vitatkoztunk (nem lenne igaz, ha azt mondanám: beszélgettünk), ezt praktikus módon, ám határozottan indokolta. Úgymond – a többi műfaj kutatói (!) nem jutottak el arra a szintre, hogy valóban reprezentáns antológiát adhassanak. Különben is – mondta – egyetlen nyúlfarknyi proverbium vizsgálata ugyanannyi erőfeszítést igényel, mint egy mesetípusé – és mi az eredmény? Egyetlen szóvirág megértése. Amikor aztán arra hivatkoztam, hogy éppen ő hangsúlyozta például a mondáknak mint a történeti tudat megnyilvánulásának fontosságát, elnevette magát: „Hát persze hogy fontos mindez, más népek ki is adtak ilyen köteteket, ám nekem nincs ehhez türelmem"! Ami, ha őszinte válasz is volt, mégsem segített a dolgon. Talán még azt sem érdektelen megjegyezni, hogy e három kanonizált műfaj Ortutay-kiadta antológiái önmagukban sem teljesek. Ő ugyanolyan konzervatív volt a balladákat illetően, mint pályatársa, Vargyas Lajos. Az újabb balladákat ő sem szerette. (Vagyis éppen azt nem, amit a kortársi nép „igen".) Katona Imre közelharcot folytatott azért, hogy legalább a Magyar népdalok új, bővített kiadásában legyenek benne a munkásdalok, egyházi népénekek és hasonló átmeneti műfajok. Ortutay makacs ember volt, alig engedett. Magam azt is mondtam, vicceket is ki kellene adni egy magyar folklórantológiában. Érdekes volt azonnal elmondott ellenvéleménye: „Még mit is nem? Ezeket én is mesélem meg hallgatom. A pantallómat – ő más szót mondott – se adjátok ki, mint népviseletet!" (A gyöngébbek kedvéért írom ide: legalábbis elvben nem a politikai viccek tartalmától félt.)

Az utóbbi években biztosan gyakorlati (= pénzügyi) oka volt annak, hogy kiadóink nem tartottak igényt egy nagy, sokműfajú magyar népköltési antológiára. Pedig meg lehetne csinálni. Most, hogy A magyar folklór című egyetemi tankönyvünk megjelenése után erre is gondolhattunk, jobban látom, miért nem lehet rögtön egy teljes magyar népköltési antológiát közzé tenni. Először is, sok műfaj esetében nincs előzmény. Előbb ki kellene próbálni, milyen is egy ilyen antológia. Másodszor, sok műfaj esetében nem világos, milyenek is legyenek a kommentárok. Mennyire legyen mindez nemzetközi? A műfajok sorrendje, aránya sem egyértelmű, hiszen nincs erre vonatkozó folklorisztikai gyakorlatunk.

Persze, minderre van megoldás: el kell készíteni egy ilyen antológiát, azután a bírálat majd megmondja, mit kellett, mit lehetett volna jobban csinálni. Még a szövegek aránya is meggondolandó. Logikailag a balladák, bizonyos lírai műfajok, sőt bizonyos mesei műfajok esetében elég lenne utalni más, közismert kiadványokra. Más műfajoknál viszont semmi előzményt nem kellene figyelembe venni, hiszen majdnem a legelején áll nálunk az illető népköltési műfaj szövegfilológiája. Azt sem próbáltuk ki, mennyi szövegelemző kommentár lenne ideális. Egyszóval, el kellene kezdeni ezt a kísérletet, hogy végre nekünk is legyen antológiánk a magyar népköltészet egészéről.

1966-ban csináltam először egyetemi oktatási segédeszközt: akkor A magyar népköltészet címmel. Ennek javított változatában, a kiadvány végén van egy kis elemzett és kommentált szövegminta. Tudom, ezt is kellene folytatni, hiszen a tudományos szövegelemzés a magyar folklorisztikában ritka, mint a fehér holló. Legfeljebb egy-egy teória illusztrációjaként magyarázunk szövegeket. Most azonban mégsem ez lenne a legaktuálisabb feladat, hanem egyetlen kötetben reprezentatív magyar folklórszöveg-antológiát kellene közzétenni. Persze, rögtön két nehézség gátolja ezt: nálunk a folklórba beleértjük a népművészetet, néptáncot, népzenét, népi gyógyítást stb. is. Ma még szinte lehetetlen volna egy ilyen antológiát megvalósítani. Marad tehát az a megoldás, hogy csak a már feldolgozott műfajokat vegyük figyelembe. Sőt, még ez előtt a „klasszikus" szövegeket kellene kommentálva kiadni. Ily módon visszatérhetünk tehát oda, ahol 1846-ban Erdélyi János elkezdte a magyar folklór szövegeinek tudományos igényű közzétételét. Ezért gondolom úgy, az Erdélyi-testamentum megvalósítása volna egy ilyen –méltó terjedelmű és színvonalú – kötet.

(Megjegyzés: minthogy az említett művek és tények köztudottak, no meg A magyar folklór c. egyetemi tankönyvünk – Budapest, 1998. – érinti ezeket, úgy vélem, nem kell mindent külön bibliográfiával is igazolni. Cikkem amúgy is a fő vonalak bemutatását kívánta adni.)