Kalligram / Archívum / 2001 / X. évf. 2001. január-február – Erdélyi Zsuzsanna 80 éves / A népi vallásosság és hiedelmei a Középső-Ipoly mentén

A népi vallásosság és hiedelmei a Középső-Ipoly mentén

 

A népi vallásosság tulajdonképpen a hivatalos vallás népi tudatformája; változatos formáinak kialakulására különösen a katolikus vallás adott teret. (Pöcs É, 1980. 731.)

A palóc népi vallásosság főbb jellemzőinek egyik összefoglalójában olvassuk, hogy e népcsoport „1850-es évekbeli ismertetője azzal kezdődik, hogy a palócok az elmúlt évszázadokban mindvégig megmaradtak katolikusoknak". (Lengyel Á.–Limbacher G., 1997.11.) A vallásosság pedig – írta Reguly a múlt század közepén – „a palócnak szokása, csakúgy, mint a lónak az, hogy befogják". (Reguly A., 1857.)

Az Ipoly menti palócság vallásos mivoltát a mai napig őrzi. Ennek egyaránt része a kereszténység előtti hitvilág néhány eleme s a keresztény vallás sajátos népies változata. Mert valójában nincs is teljesen profán létezés. A világhírű valláskutató, Mircea Eliade írja, hogy „A profán élet mellett döntő embernek, bármennyire deszakralizálja is a világot, sohasem sikerül teljesen megszabadulnia vallásos viselkedésétől". (Eliade, M., 1987.291.) Az alábbiakban a Középső-Ipoly mentén tapasztalt népi vallásosság és világkép sajátos jegyeit mutatom be.

   

Néhány kozmogóniával kapcsolatos hiedelem

A világ keletkezéséről szóló önálló mondakör és valamilyen rendszert képező hiedelemanyag a magyar népnél már nem található meg. A kereszténység hatása e téren a legintenzívebb. Ezért egy egységes kozmogóniai jelképrendszer rekonstruálása nem megalapozott. (Hoppal M., 1980.291.)

A vallásos élménnyel rendelkező emberek számára viszont „az egész természet kozmikus szentségként nyilvánul meg"; a tér nem homogén, s a világ központjában érzik magukat. (Eliade, M., 1987.8–16.)

Az embernek az őt körülvevő világ jelenségeiről, azok keletkezéséről szóló hiedelmei a Középső-Ipoly mentén is hasonlóak, mint másutt. A bibliára visszavezethető ismerettöredékek ezek, kiegészítve a természetes világkép iskola közvetítette motívumaival. (Barna G. 1989.660.)

Az Ipoly táji palóc népi vallásosságot összefoglaló eddigi legalaposabb monográfiában olvassuk a világról szóló tömör leírást, amely szerint „A VILÁG a Palócföld paraszti kultúrájában egyöntetűen isteni teremtés eredménye. Ezt igazolják a néphit adatok, és egy Nógrádmegyei archaikus imádságban művészi tömörséggel megfogalmazott kozmikus genezis-motívum: »Ég szülte földet, / Föld szülte fát, / Fa szülte ágát, / Ága szülte levelét, / Levele szülte bimbóját, / Bimbója szülte virágát, / Virág szülte Szent Annát, / Szent Anna szülte Máriát, / Mária szülte Krisztus Urunkat, / Aki megváltott mindnyájunkat.«" (Lengyel Á.-Limbacher G., 1997.41.)

Az EGET a palóc hiedelem szerint is az Isten teremtette, azért rá mutatni (mutogatni) nem volt szabad, mert megver az Isten. A kést sem lehetett hegyével felfelé állítani, nehogy hasítsa az eget. (Barna G., 1989.600.) Lontón beszélték, hogy az ég „több rétegbő' áll", Perőcsényben pedig azt állították, hogy „van ott eggy nagy kerek, az tartja". (Magyar Aladár, 1930.; Cimbó Ilona, 1909.)

A FÖLDET, illetve a világot a bodonyiak szerint négy cethal tartja a hátán. Ha azok megmozdulnak, akkor van földrengés. Az utolsó ítéletkor pedig majd megfordulnak. (Barna G., 1989.660.)

Lontón „Beszéték régebben, hogy a föld alatt mászkálnak a mamutok, azok mozgatják". A föld gyomrában medvék meg ökrök is járhatnak. „Vót aki a földet gömbölyőnek mondta, vót aki nem hitte el". A hiedelem szerint ahol a látóhatárnak vége van, összeér a föld az éggel. „Ott ha az ember leű, lelógattya a lábát." „Így is monygyák, hogy alattunk is víz van, fölöttünk is víz van." (Péli Margit, 1911.)

Egy vámosmikolai adat szerint „Azt nem tudja senki, hol lehet a földnek a vége. Valahol ott van, ahol összeér az égvel". (Borz Julianna, 1910.)

Perőcsényben is azt mondták, hogy a földet „valami nagy domború állat tartja. Valami ollyasmit mondtak, hogy hal (cethal?) van ott, azon van a föld". (Cimbó Ilona, 1909.)

A MENNYORSZÁGba vezető utat általában hídon át képzeli el a nép. Róheim Géza három olyan változatról beszél, melyben a halott kezébe tett pénz és a másvilág vizéről szóló hit együtt szerepel. Egy változatban pedig a gyertyát említi. Ugyancsak felhívja a figyelmet a palóc és a szlovák kapcsolatokra, hisz az előbbiek pénze arra való, hogy a halott majd megvegye a világosságot, az utóbbiaknál pedig a gyertyát. (Róheim G., 1990. 176.) Az újabb adatközlések szerint a folyón való átkelésre kell a pénz, ám a cél ugyanaz: a jobb helyre (mennyországba) vezető út elérése.

Lontói adatközlőm gondolkodása már a kételyeket is sejtette. „Hogy mi van ott, nem tuggyuk. Onnen még senki nem gyütt vissza. Mink ugy tuggyuk, hogy van mennyország, de látnyi nem láttuk." (Péli Margit, 1911.) Hasonló kételyei voltak a perőcsényi adatközlőnek is: „Van ugy, hogy nem hiszek benne. Elgondókozok sokszor. Ha csak a lélek nem él, de millió évektől az a sok lélek nem is tudom, hol fér el." (Cimbó Ilona, 1909.)

Az ÉGITESTEKkel kapcsolatos hiedelemanyag gazdag és sokrétű. „Palócföldi vonatkozásban felvázolt adataink egyértelműen mutatják a kozmikus jelenségek kultikus szerepét és jelentőségét. Valamikori önálló nap- vagy holdkultusz kérdésében azonban ezen ismeretek valóban nem adnak eligazítást releváns módon." (Lengyel Á. – Limbacher G., 1997. 47.)

A NAPnak a Palócföldön, így a Középső-Ipoly mentén is élet és halál dolgában is „erőt tulajdonítanak". Jelét a reformátusok a fejfára vésik, a katolikusok házaik oromzatára faragják. A NAPTISZTELET megnyilvánul abban is, hogy „a munkás arccal fekszik" feléje. Csábon a házak ajtajai egykor dél felé nyíltak, a sírokat itt is a felkelő nap irányába tájolják stb. Ságújfalun a fafeszület egyik oldalán a holdsarló, átellenben a napkorong látható. Ez az ábrázolás a Középső-Ipoly mente házainak oromzatain is megfigyelhető. Jeles napokkor a buzgó katolikusok a napban vélték felfedezni a szentjeikkel kapcsolatos fontos dolgokat. KISASSZONYkor több faluban is figyelték a felkelő napot. Ilyenkor „tisztán beleláttak", s az abból „kiszálló csillagokat" is észrevették (Csáky K., 1987. 180.) Máskor rózsákat láttak benne. A búcsújárók alkonyatkor észrevették, hogy „koporsó alakká változott a nap. A Szűzanya meg ott feküdj benne a rózsák között". Kisasszonykor Mária bölcsőjét is látni vélték benne. (Lengyel Á. – Limbacher G., 1997. 45.)

A napra vonatkozó hiedelmek hátterét az Ipoly mentén is az égitest látszólagos mozgása jelenti. Ahogyan Pócs Éva említi: „a mozgás analógiás párhuzamba állítható bizonyos tevékenységekkel, folyamatokkal", például az egyes munkák végzésének megkezdésével stb. (Pócs É., 1990. 532.)

Nagy szerepet kapott hiedelmeinkben a NAPKELTE. Sok helyen ilyenkor kellett elvégezni a rituális megtisztulást; ilyenkor kellett megfésülködni a fűzfa alatt, gyógyvizet hozni a forrásokból stb. Az András-napkor vízbe tett faágat is napkelte előtt kellett patakvízzel megönteni. A szentelt üszögöt szintén napkelte előtt vitték ki a földre, hogy „a gabona ne üszkösödjék". (Lengyel Á. – Limbacher G., 1997. 38. + saját gyűjtés)

Napkelte előtt volt hatásos a féregűzés is. A praktikák hosszú sorát említhetnénk még, de talán a fentiek is jól bizonyítják, hogy az „ősi kultikus képzetek és gyakorlatok átkovászolódnak a keresztény népi vallásosságba, miközben megtartják szerves folyamatosságukat". (Lengyel Á. – Limbacher G., 1997. 42.) A gazdag Mária-tiszteletet például az a hiedelem is bizonyítja, miszerint „szombaton mindig kisüt a nap, ha csak pár percre is, mert Szűz Mária akkor mosta a fejét". (Barna G., 1989. 601.)

Még gazdagabbak a HOLDdal kapcsolatos hiedelmek, bár az eredetével összefüggőek nem ismeretesek. „A hold a magyar néphitben, mint Európa minden népénél, elsősorban az időbeosztás tényezőjeként volt fontos. Ciklikus változása a hiedelmek hold szerinti időszámításának alapja. A fogyó-növő holddal sokféle történés és cselekvés volt analógiás párhuzamba hozható." (Pócs É., 1990. 532.)

A holdfogyatkozásról és a holdat evő mitikus lényekről vagy a gyógyítás holdhoz fűződő szövegeiről most nem szólunk. A holdban lakó lények a tágabb Palócföldön és a gyűjtött területen egyaránt ismertek. Teliholdkor látni vélték Dávidot és Cicellét, amit ott táncolnak. Vagy Szent Dávid hegedül, a Sánta lány meg táncolt. (Barna G., 1989. 601–602.) Hasonlókat véltek felfedezni benne a lontóiak is. „Ilyesmit hallottam, hogy vannak benne valakik, és hegedülnek és táncolnak." (Szabó Márta, 1952., Lőrincz János, 1928.)

Ismertek a holdváltozásokkal összefüggő jóslások, előírások és tilalmak is. Új-holdkor például nem jó semmilyen munkát végezni. Perőcsényben akkor kellett a magvakat vetni, amikor HOLDTÖLTE volt. Amikor a HOLD FOGYOTT, azt mondták, hogy a boszorkányok akkor jönnek elő, s akkor szokták a szeplőt gyógyítani. Ugyanitt „Amikor a hold megtelik, utána mindig vihar gyön. Es akkor gyün a sárkány meg a garabonciás diák". (Pásztor Csaba, 1984.)

A gyűgyi forrásvizekhez a nép főleg az utolsó holdnegyed előtti pénteken járt, amikor is „ezen forrásoknak bebonából nagyobb gyógyerőt tulajdonítanak". (Palugyay I., 1855. 666.) Csábon holdtöltekor ha a kutya ugatott, esőre jósoltak.

A fenti példák azt bizonyítják, hogy a hold kultikus szerepe tájainkon is nagyrészt mágikus, praktikus természetű.

A CSILLAGHIT emlékei bár nem ilyen gazdagok, de töredékei még ennek is gyűjthetők. A TEJÚTtal kapcsolatban közismert az a hiedelem, hogy ez úgy keletkezett, hogy „mikor a kicsi Jézus egyszer elmaradt szüleitől, Mária az összegyűlt tejet kiöntötte, s lett belőle a tejút". (Magyar Aladár, 1930. Lontó)

   

Természeti jelenségek a hiedelmek tükrében

A természeti jelenségek közül a szélhez, a mennydörgéshez, a viharhoz és a villámláshoz, a jégesőhöz és a szivárványhoz fűződött néhány hiedelem. Ezekben felbukkan a jelenség okának, eredetének kérdése; találunk bennük előírásokat és tilalmakat, védekezéssel kapcsolatos mágiát stb.

A SZÉL a hiedelmek szerint hordóból fúj, amely a világ végén egy lyukban van. A hideg böjti szelek előfordulásának oka az, hogy „nagy héten keresték a zsidók az Úrjézust, s az Isten szelet bocsátott, hogy eltakarják őt a fák lombjai meg a por". A SZÉLVIHAR akkor kerekedik, ha valaki felakasztja magát. A FORGÓSZÉLben boszorkányok vannak, ezért kell azt megköpködni. (Barna G., 1989.606.)

A távolabbi palóc adatoknak vannak Ipoly menti párhuzamai is. A forgószelet Lontón is a „boszorkák keverik", mert seprűnyélen „repdesnek" a levegőben. (Magyar Aladár, 1930.) Vámosmikolán szintén úgy mondták, hogy „itt a forgószél, benne a boszorkány". (Borz Julianna, 1910.)

A MENNYDÖRGÉSnek Palócföldön a hiedelem szerint több oka lehetett: az ördög verte a feleségét, az Isten vagy a Jézuska haragudott, esetleg Dávid tüzes szekerétől származott a dörgés. (Barna G., 1989.609. + saját gyűjtés)

Mikor először dördült el az ég, nem volt szabad a lány haját eldobni, mert fejfájós lett – hallottam Bernecebarátiban. Ugyanitt az első nyári dörgéskor egy kőfaragó mester még az 1940-es években is jelképesen megveregette kalapáccsal a gyermek homlokát, hogy ne fájjon a feje. (Balyog Magdolna, 1930.) Perőcsényben „Első égzengéskor neki köll dőnyi a fának, nem fog fájnyi a dereka". (Pásztor Csaba, 1984.)

A VIHAR mindig nagy félelmet keltett, ezért főleg a védekezéssel kapcsolatos mágia gazdag. A védekezés eszközei közül Eger környékén s az Ipoly menténi egyaránt ismert az éles fejsze, melyet általában élével az ég felé kellett fordítani, hogy széthasítsa a felhőket. A sütőlapát és a szénvonó udvarra vetésével is a vihar távozását vélték elérni. (Cimbó Ilona, 1909.) Bernecebarátiban ilyenkor eloltották a lámpát és a tüzet is. (Balyog Magdolna, 1930.)

Veszélyelhárító szerepet kaptak népünk hitvilágában a SZENTELMÉNYEK is, mint például a szenteltgyertya, a szenteltvíz, a Márk-napi szentelt búza, vagy a templom harangja. Hatásosak voltak a ráolvasások is.

A VILLÁM szintén félelmetes természeti jelenség, mert ilyenkor, mint több faluban mondták, „megnyílik az ég". Távolabbi palóc vidékeken villámláskor – mint I olvassuk – „Kicsapta Isten az ostorát!" A „ménkű" 7 év múlva feljött a földből, a I villámsújtotta fa szilánkja pedig fogfájás ellen használt. A ménkű a rosszba csapott, a káromkodós emberbe meg oda, ahol boszorkány volt. De vonzotta a villámot a pénteken mosott ruha is. (Bama G., 1989.609.)

A „ménkű" keletkezését az általam vizsgált területen is ismerték még néhány évtizede. „Ahol a villám levág, ott 7 esztendőre feljön ez a kő." (Diószegi V., 1962. EA 7070.)

A villám ellen az Ipoly mentén is védekeztek a kenyérsütés eszközeivel. Az alábbi adatközlés a hiedelem alakulását, kopását és funkcióvesztését is érzékelteti: „A szívonót sütőlapátval kitették az ajtó elejébe. Mán az én öreganyám is kilencven éven fölyő vót, amikor meghalt, de emlegetéte. Meg oszt én is láttam. No de még akkor csak gyerekkoromba' vótam. Hát oszt én mán azt nem csináttam." (Péli Margit, 1911. Lontó)

A „pemetét" és a lapátot az Alsó-Ipoly mentén jégveréskor szokták az „udvar közepibe" dobni. (Diószegi V., 1962. EA 7070.1.) A távolabbi borsodnádasdi monda szerint „ha nagyon esik a jég, akkor a jégszemre rá van fagyva a Jézuskának és Máriának a képe". (Barna G., 1989.608.) Egyesek ezekből nyeltek le néhányat, hogy ne fájjon a torkuk. Ipolyfödémesi adatunk is van ezzel kapcsolatban. Itt szintén látni vélték a jégdarabokban az Úr Jézus Szívét és Szűz Máriát. „Ott nézegettük a sáncba', amik nem óvadtak el, azokba' vót. Beszéték egymás között, hogy valami jelenés. Elhittük, de az a S..., az komonista vót, nem hitte." A kommunista itt a falu bírája volt, akit akkor még nem a közösség választott, s ez az ideológiai ellentét a hiedelmekbe is begyűrűzött.

A SZIVÁRVÁNYra a Középső-Ipoly mentén is azt mondták, hogy az felszívja a vizet, nem lesz eső. Az egyik vége az Ipolyba, a másik a Garamba ért. Az embernek nem volt ajánlatos alája állni, mert őt is felszívhatta. (Barna G., 1989. 603–604.) Mutogatni sem nagyon lehetett rá, mert az „balszerencsét hozott". (Szabó Márta, 1952.)

   

Tárgyak, elemek, szentelmények, szakrális helyek

Népünk elemekkel kapcsolatos hiedelmei sokkal változatosabbak, mint az általános kozmogóniai ismeretei. A VÍZnek az ünnepek körében és a gyógyításnál betöltött szerepét itt nem tárgyaljuk. A különböző alkalmakkor (nagypéntekkor,

nagycsütörtökkor) hozott víznek mágikus ereje volt: gyógyítani lehetett vele, rontást hántott el stb. Ezért mosakodtak benne, ezért hajtották le ilyenkor az állatokat a folyóra stb. Ipolyvarbón a nagypénteken hozott vízzel a tehén „tőgyit" locsolták, hogy megelőzzék a rontást, Felsőszemeréden az egészség biztosítása érdekében a húsvéti ünnepek alatt is ezzel mosakodtak. (Lengyel Á. – Limbacher G., 1997. 36.)

A rituális tisztálkodás, a varázsló és gonosztávoltartó cselekedet eszköze volt a víz az emberi élet fordulóinál is.

A nép által tisztelt források szinte szent helynek számítottak. Ezek egy része az Ipoly mentén is az erdőben volt (Medvekút). A csodakutaknál főleg gyógyulások és jelenések történtek. Környékünkön az emberek a kutak közelében rongyokat, ruhadarabokat aggattak a fákra; szentképeket helyeztek el, kis kápolnákat építettek stb. Erre példa a Födémes, Palást, Kelenye, Szécsénke, Hídvég és Tesmag határában megközelíthető MEDVEKÚT nevű forrás s az ott épült kis kápolna. (Csáky K., 1993. 105–109.)

Egyes kutak (HONTCSITÁR) a gyógyító erejük mellett az ott történt jelenésekről (Mária-jelenés) is híressé váltak, s a mai napig kedvelt búcsújáróhelyek lettek. (Csáky K., 1993.101–105. + Hála J., 1995.) Régebbi fonásokból is maradtak fel történetek a tipikus motívumok helyi változataival. Ezek a csodakutak templomok mellett fakadtak, vagy később ezek mellé épültek a szakrális helyek. A forrás gyakran valamilyen oknál fogva elapadt, s egy újabb helyen bukkant fel. Az elapadás oka lehetett a tiszteletlenség, a megszentségtelenítés is. (Csáky K., 1993.46–18.)

A TŰZ is igen fontos eleme hiedelemvilágunknak, népi vallásosságunknak, Ipolyi Arnold a tűztisztelet lényegét abban kereste, hogy az „a mítoszokban az istenség egyik kiváló jelképéül szolgált". (Ipolyi A., 1971.175.) Barna Gábor szerint a tűzzel kapcsolatos hiedelmek „önálló hiedelemkörként is leírhatók" (Barna G., 1989. 605.), Pócs Éva viszont állítja, hogy a magyar hitvilágban „nincs egységes tűzzel kapcsolatos hiedelemkör, inkább csak bizonyos általánosan elterjedt cselekmények, amelyekből a tűzhöz való viszonynak néhány aspektusa kirajzolódik. (Pócs É., 1982. 385.)

A tűzzel kapcsolatos hiedelmek átszőtték az élet valamennyi területét. Fűződtek hozzá jóslások, tilalmak, előírások és mágikus cselekedetek. A tűz megtisztított, gyógyított, gonoszt és betegséget távoltartott stb. Szent és profán dolgokat, babonát és hitet kötött össze.

A tűzimádás és tűztisztelet emlékei töredékesen fennmaradtak az ünnepi tűzgyújtások szokásaiban. Szent Ivánkor növényeket dobáltak bele, de a Hont megyei hagyomány szerint a karácsonyi asztal megszentelt étkeinek morzsáját is belevetették az „elhunyt hozzátartozók számára". A hiedelem azt tartotta, hogy ahány morzsa került a lángokba, annyi lélek szabadult a tisztítótűzből". (Lengyel A.–Limbacher H., 1997. 31.) A tűz tehát „tisztítóhely volt, ahová nemcsak ünnepi szentelményeket lehetett bedobni, de ide került minden szent holmi és paraliturgikus szentelmény is, mert azokat nem akarták megszentségteleníteni". (Barna G., 1989. 605.)

A tűzzel kapcsolatban bizonyos negatív értékű képzettársítások is előfordulnak. Ilyenek lehetnek a tűz képében kísértő természetfeletti lények. Manga ezekben a tüzes rémekben a tűztisztelet elkorcsosult maradványait látja. A tűzben mint az igazság diadalának jelképében tehát már megbújnak a rosszaság megszemélyesítői. (Manga J., 1937. 508–12.) Perőcsényben a házi szellem lakott a tűzben, Bernecén rossz szellem is kerülhetett bele: Ha pattogott a tűz, mondták, hogy »Hallottad? Vigyázz, mer itt az ördög!«" (Papi Eszter, 1927.)

A TÁRGYAK kultusza szinte egyidős az emberiséggel. Hiedelemvilágunkat kutatva nem lehet eléggé hangsúlyozni a szakrális tárgyak fontosságát sem. A RÓZSAFÜZÉR például ott van a megszületett gyermek pólyájában, a keresztelésre vitt csecsemő karján, akárcsak a haldokló kezében vagy a halott koporsójában.

Csábon esküvőkor a Mária-Kongregáció tagjai a társulat ZÁSZLAJÁval mentek a menyasszonyért. De megvoltak a körmenetnek, a búcsú járásoknak a zászlai is.

Búcsúra menet ezeket hajtották meg minden feszület, szobor előtt.

A népi vallásosság külső jelei, a FESZÜLETEK és a SZENTKÉPEK ma is ott vannak minden katolikus család lakásának falain. De találunk fára akasztott! szentképeket, kis kápolnákat a határban, az erdőbe vezető utak mentén. Előttük a nép keresztet vet, egy-egy fohászt mond, a férfiak megemelik kalapjukat stb.

Az újabban felelevenített SZENTCSALÁD-JÁRÁSnak nemcsak az imarésze fontos a nép számára. A képek és a szobrok ugyanolyan tartozékai az áhítatnak. A Szentcsaládot ábrázoló képet, szobrokat még néhány éve is megáldatták papjukkal a hívek.

Különös tisztelet övezi a FELSZENTELT HARANGot. Azonkívül, hogy ez istentiszteletre hív, jelzi az időt, hírül adja a halált, oltalmazza a települést az égiháborútól, figyelmeztet a bajra.

A HARANG mint szentelmény gyakran felbukkan a helyi mondákban is. A már évszázadokkal azelőtt elrejtett harangok is megszólalhatnak, kötődve így az idő távolából is az utódokhoz. Az Ipolyfödémesi Kotyinka-völgyben, ahová a törökök pusztításakor a harangokat elásták, három forrás fakadt, s bennük minden nagypénteken megszólaltak a templom harangjai. Egyesek szerint „mindig szótak ott a harangok, oszt muszaj vót kápolnát építenyi oda". (Csáky K.,| 1993. 40.)

A pereszlényi Jóvíz-tó legendájából tudjuk, hogy egy rablók által lerombolt kolostor harangját is elrejtették, s ennek helyén egy tó keletkezett. Benne minden hetedik évben megszólalt a harang, hogy figyelmeztesse az elvetemült embereket büntetésük nem marad el. (Csáky K., 1993. 244.)

Közismert a SZOBROK tisztelete is népünk körében. Ezeket hálából kiengeszelődésképpen, védelmezőként állították. Szőlőtermő vidékeinken általános volt SZENT ORBÁN szobra. Az Ipoly mentén Urbánnak, Urbánkának nevezték. Ha nem teljesítette a nép elvárását, szembefordultak vele, besározták, vagy akkor le is döntötték. (Csáky K., 1993.150.)

SZENT VENDEL az állattartók védőszentje, kultusza tájainkon a XVIII. században bukkant fel. Szobrai pásztorként ábrázolják őt, s a falvak végén helyezték el egy-egy állatvész után. Pereszlényben a háziállatokat és a barmokat 1864-ben pusztította a kolera. Mikor ennek vége lett, a nép felajánlotta, hogy ezt a napot megünneplik, s ennek emlékére egy Szent Vendel-szobrot is készíttetnek. Vendel napján aztán senki sem fogta be tehenét, lovát, valamennyien pihentek az állatokkal együtt. (Csáky K., 2000. 250.)

SZENT FLÓRIÁN a XV. században lett a tűz védőszentje. A németség révén elterjedt kultusza később a legnépszerűbb szentté avatta őt tájainkon is. Pereszlényben az 1912-es nagy tűzvész után állítottak neki szobrot, ahová május 4-én a falu lakossága minden évben nagy körmenettel vonult ki. (Csáky K., 1993.110.; 2000. 250.)

A folyók, hidak, vízimolnárok és halászok védőszentjének, NEPOMUKI SZENT JÁNOSnak szobrát csaknem minden Hont megyei faluban láthatjuk. Ugyancsak elterjedt az Ipoly mentén a SZENTHÁROMSÁG tisztelete, melynek több helyen láthatjuk a szobrát is.

A segítő szentek egyikének, RÓKUSnak Ipolybalogon 1810-ben állítottak szobrot. Az ő gyógyításai a nagy pestisjárványok idejéből ismertek.

Régebben egy-egy település védőszentjének is állítottak szobrot. Egy régi mondatöredék szerint SZENT MIHÁLY, Födémes védőszentjének szobra a falu végén állt még a török időben. Mikor elhaladtak előtte, megemelt kucsmával a bíró ezt mondta: „Ne félj addig Szent Mihály, míg Födémes talpon áll!" A falu azonban elpusztult, a mondást pedig az itteniek bosszantására használták fel. (Csáky K., 1993., Borovszky S., é. n. 131.)

Vajon lehetett-e őseinknek az újabb kori szentelményeken kívül valamiféle szent helye, a profán térből kiemelkedő megszentelt pontja is? Valószínű, hisz amint Eliade írja: „A szent tér élménye teszi lehetővé a »világalapítást«. Ahol a szentség megnyilatkozik a térben, ott tárul fel a valóság, ott jut létezéshez a világ." (Eliade, M., 1987.57.)

A pogányhit egyik jellemzője lehet, hogy a nép a szellemeket berkekben vélte megtalálni. Az Ipoly menti dűlőnevek közt is nagyon sok a BEREK elnevezés. „Pereszlény és Gyerk község határában három Berek is van, melyek az Ipoly partján, füzesektől körülvéve terülnek el. A néphit nagyon veszélyes helyeknek tartja a berkeket. Valószínű, hogy ezt a hitet a keresztény papok oltották beléjük, hogy visszariasszák őket a pogányáldozatoktól." (Manga [., 1936. 75–81.) Ilyen áldozati helyet emlegetnek a palástiak is. Ez az egyik erdőség közepén volt, a ma is meglévő „OLTÁRKŐ" környékén. (Zsilka L, 1996. 13.)

Nincs szándékunkban itt ősvalláskutatással foglalkozni, csupán arra lennénk kíváncsiak, vajon maradt-e valamiféle töredéke, eleme a feltételezett áldozati helyeknek. Kötődhet-e ezekhez a népünk hiedelemvilágában oly gyakran felbukkanó FA, amely a berkeket, szent ligeteket is körülvette vagy közepükben állt. Hisz a növényekhez fűződő hiedelmek régi képzeteken alapulnak, a fa pedig „mint a világegyetem képmása", széles körű kapcsolatok tárgya. (Pócs É., 1990. 536.)

Azzal, hogy a fa milyen helyet foglalt el a világ népeinek hiedelemvilágában, J.. G. Frazer foglalkozott behatóan. Ő is említi, hogy a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó európai törzseknél a pogány istentiszteletet legtöbbször a szent ligetekben tartották. A régi időkben az itt talált fákra akasztották az áldozati állatok bőrét is. (Frazer, J.. G., 1993.72–73.) Ha összevetjük a távoli s az európai népek hiedelmeit, rengeteg párhuzamot fedezhetünk fel. Ezek a magyar irodalmi anyagban s a legfrissebb recens adatokban is felfedezhetők.

A fa és a lélek kapcsolatára utal bernecebaráti adatközlésünk is: „Mindennek lehetett lelke, a fának is. Azt úgy mondta mindig édesapám, hogy a fa sír, amikor vágják." (Balyog Magdolna, 1930.)

A FA ÁGA a szerelmi jóslásoknak is eszköze. Több európai nép is termékenyítő tulajdonságot fedez fel a fában. Talán a faszellem termékenyítő ereje miatt terjedt el nálunk is a májusfaállítás, a vesszőzés stb.

A termékenységvarázslás később összekapcsolódott a szent idővel. Ezért lehetett a gyümölcsoltókor beoltott fa a legtermékenyebb, ezért lehetett a nagypéntek reggeli, fűzfa alatti fésülködésnek hajnövesztő és dúsító hatása, azért lehettek gonoszűző szerek az úrnapi sátorból hazavitt ágak stb.

A fa az embert jelképesen összekapcsolta az alsó és felső világgal. A sámánfáról, q világfáról többen is értekeztek már. A fa ilyen értelmű ábrázolása felbukkan a palócföldi népművészeti tárgyakon is. A sírokra pedig a közelmúltig került élő fa, mintegy a múlt és jelen idő kapcsolatteremtő eszközeként.

Tudunk a fára aggatott rongyokról és ruhadarabokról, a betegségek fához küldéséről is. A faszellemek és az erdők szellemei a kutatott területen azonban már nem ismertek.

A nyugati egyháztól kölcsönzött rítusok, szokások átvételével a templom Magyarországon is fokozatosan a legfontosabb szakrális központtá vált. Felszentelésének idejét számon tartották, védőszentjének életét illett ismerni és tisztelni; évfordulóján búcsút tartottak. „A templom belső négy része – írja Frazer – a négy világtájat képviseli. A templom belseje a világmindenség. Az oltár a paradicsom, melyet keletre helyeznek el." (Frazer, J. G., 1993. 56.)

A TEMPLOMot még romjaiban is szentnek tekintették: köveit nem lehetett elhordani, helyén nem volt szabad mást építeni. Ellenkező esetben valami átok, csapás szállt az illetőre. Ipolyfödémesen a világháború után egy család házépítéshez akarta a török idők alatt elpusztult templom romjait, köveit elhordani. Mikor indultak volna haza a megrakott tehenesszekérrel, az állatok nyomban elpusztultak.

Ipolyszécsénkén a középkorban isteni sugallatra építették a mai helyre a templomot. Az eredeti helyről ugyanis az összehordott kövek minden reggelre csodás módon eltűntek. Az új helyen a templom felépítése után egy csodás forrás is fakadt. (Csáky K., 1993. 33–47.)

A szent helyeket nem lehetett megszentségteleníteni. A szécsénkei csodaforrás vize azért apadt el az 1700-as években, mert egy asszony belemosta a vízbe beteg kisgyermeke szennyesét. Az ipolyviski „kútyikába" a népi emlékezet szerint egy faluban dolgozó szlovák asszony mosta bele kisgyermeke pelenkáját. A kút akkor kiszáradt, de később a domb alatt, egy másik helyen újra felfakadt. Akkor hálából egy keresztet állítottak melléje.

A hébeci templom romjai mellett 1778-ban egy már megvolt csodaforrásnál a juhásznak álmában megjelent Szent Ilona, aki kérte, hogy a templomot építtessék újjá. Így is történt, s a hely azóta is búcsújáróhely. A csodakutaknál történt gyógyulások és jelenések gyakoriak voltak az Ipoly mentén. A hontcsitári forrásoknál a Boldogságos Szűz Mária jelent meg többször is, s itt egy juhász fia nyerte vissza látását. (Csáky K, 1993.100–102.)

A KÁPOLNÁKat hálából, fogadalomból, kiengesztelésből építették. Ipolybalogon még a XVIII. században emelt kápolnát az egyik gazda. Megfogadta, hogy ha kikerül lovaival a mocsaras helyről, a dombon felépítteti a ma is látható kápolnát.

Az Ipoly mentén valamennyi szőlőhegyen (Kelenye, Tesmag, Egeg, Palást) állt SZENT ORBÁNnak kápolnája. Kápolnák épültek a régi források, csodakutak mellé is (Hontcsitár, Ipolyvisk, Medvekút), akárcsak az elárvult templomromok közelében (Ipolyfödémes). A palásti Taricson fogadalmi kápolna áll. 1945-ben építette az egyik gazda, mert megfogadta, ha a két fia hazajön a háborúból, hálából kápolnát emel.

Napjainkban felelevenedett a BÚCSÚJÁRÁS is, mert ennek szintén nagy hagyománya volt tájainkon. Főleg Kékkőbe, Nógrádszakállra, Márianosztrára, Selmecbányára és Szentkútra (Mátraverebély) jártak egykor a búcsúsok. Általában gyalog mentek, prosocióval, búcsús feszület és zászlók kíséretében. Paláston minden családok volt búcsústarisznyája, amit itt szentkúti zsáknak neveztek. Volt, aki fogadalomból egymás után többször is elzarándokolt egy-egy helyre. A búcsús szobroknak és képeknek nagy mágikus erőt tulajdonítottak. A távolabbi Sasvárról piétákat ztak. Ezek gyakran a házak oromfalát is díszítették.

   

Ünneptörés, szentgyónás, imádság

A katolikus ember vallásos életéhez hozzátartozik a mindennapi ima, a rendszeres szentgyónás és a kötelező ünnepek megülése. Ezek elmulasztása bűnnek számított, az ember átok vagy büntetés terhe alatt felelt értük. Az ÜNNEPTÖRÉS és az ÜNNEPRONTÁS egyaránt ismert fogalom az Ipoly menti palócok körében is. Előfordul az irodalmi és a recens anyagban, s találunk róla szóló feljegyzést a historia domusokban is. „A keresztény egyház a középkortól szigorúan tilalmazta az ünnepekhez, vasárnapokhoz nem illő cselekvéseket, elsősorban a mulatást, táncolást, és hasonló szigorral lépett fel a munkát végzőkkel szemben is." – írja Ujváry Zoltán. Ujváry Z., 1999. 83.)

A Felsőszemerédi Plébánia Historia Domusában is olvashatunk arról, hogy a vasár-  és ünnepnapot nem szentelték meg mindig az itteniek. 1889-ben például ezt jegyezte fel a plébános: „Ez év tavaszán gr. Breuner cselédjei vasárnap a pusztafalusi táblán vetettek és boronáltak. A járásbíróságnál bepöröltem őket, meg is lettek büntetve."

Az ünneptörés következménye lehetett a KŐVÉVÁLÁS, melynek motívuma Európa-szerte ismeretes. Az Ipoly mentéről is tudunk ilyen „esetekről". Ipolynyéken hajdan egy asszony Lucakor lúgozott, s azért vált kővé. Kővé válhatott az Úrnapi kézbe vett sarló vagy kasza is. (Csáky K., 1987. 27., 51.) A magyaradi forrásnál történt esetről Hőke Lajos tudósított. A Fővárosi Lapokban írta 1867-ben, hogy a rege szerint egy Luca nevű asszony Luca napján a kútnál mosott, s mosás közben egy boszorkány átka „megfogta", a mosónő föld alá süllyedt, mosóteknője pedig kővé válva víztartalmával együtt fennmaradt. (Hőke L., 1867. 795.)

A SZENTGYÓNÁSról is több feljegyzést találunk a plébániatörténetekben. Felsőszemeréden 1874-ben pontosan felsorolta a plébános, kik nem végezték el húsvéti szentgyónásukat. Összesen 66-an voltak, elsősorban béresek. Lengyel Ágnes és Limbacher Gábor írja, hogy a századforduló táján „a palócok gyónni ugyan eljártak, de csak kisebb bűneiket vallják meg, az erősebbeket a halálos ágyra hagyják. A tételes vallásosság szemszögéből még kifogásolhatóbbak apokrif imádságaik, melyek befejező záradéka így hangzik: »Aki ezt reggel, este elmondja, annak halálos bűnei meg vannak bocsátva.«" (Lengyel Á. – Limbacher G., 1997. 54–58.)

Ilyen archaikus imádságok, illetve imazáradékok a kutatott területen is gyűjthetők Erdélyi Zsuzsanna Ipolyszakállosról közli a Kék köténbe című esti imát, amely így hangzik: „Én lefekszem én ágyamba, / Mint Úrjézus koporsóba, / Nehéz álom meg ne nyomjon, / Csaló ördög meg ne csajjon. / Kimegyek a kapum elejibe, / Ott látok egy aranyágast, / Az alatt Szűz anya Mária, / Kék köténbe, piros vérbe / Le van a feje hajtva, / Arra gyün Szent Péter, Szent Pál, / Kérdi őtet, mit sírsz, mit rísz? / Hunne sírmák, hunne rínék, / Mikor a szent fiam három naptú nem láttam, / Lépjé hármat mennyországba, / Ott meglátod fehér bárán képibe, / Két üdvözlet a kézibe, / Aki ezt az imádságot este lefektibe, reggel fölkeltibe elimádkozza, / Halála óráján hétféle bűne megbocsájtatik." (Erdélyi Zs., 1976.423.)

Nem bocsátkozhatunk itt a népi imádságok elemzésébe. Befejezésül egy Ipolyszécsénkéről való, ma is ismert imádságot közlünk: „Ó szép piros hajnal, / Ahol Mária nyugodik, / A nap tőle keletik, / Pokol tőle távozik. / Mária szülte szent Fiát / Eleven ostya Úristen, / Az Úristen kinek ajánlom szívemet, lelkemet, / A fekete; földnek testemet, / És tetőled várom örök üdvösségemet. / Fehér rózsa, Mária, engem Isten találjon, / Szent lelkével megszeretett igéjével megfenyített ablakomon.) Apostolház közepén az Úr Jézus Krisztus, Kelj fel Szűz Mária, / Megszületett Jézus, / Egy csepp vére cseppent, / Az angyalok fölszedték, / A kehelybe betették. / Aki ezt a kis imádságot elmondja este lefektébe, / Meg üdvözül mint egy bölcsőbéli kis gyermek."

 

   

   

Irodalom

 

Bakó Ferenc

1989. (szerk.) Palócok I–IV. Eger

Barna Gábor

1989. Fejezetek a palóc néphitből. Palócok IV. Szerk.: Bakó F., Eger, 595–679.

Borovszky Samu szerk.

é. n. (1906.) Magyarország vármegyéi és városai. Hont vármegye. Budapest

Csáky Károly

1987. Hallottátok-e már hírét? Bratislava

1993. Isten házai és szolgái. Dunaszerdahely

2000. Néprajzi-honismereti írások az Ipoly mentéről. Debrecen

Diószegi Vilmos

1962. Kéziratos gyűjtése a Néprajzi Múzeum Adattárában. Hiedelmek. Ipoly-

tölgyes (EA 7070. 1–35.), Letkés (EA 7071. 1–19.), Perőcsény (EA 7072. 1–33.)

Eliade, Mircea

1987. Szent és profán (A vallás lényegéről). Budapest

Erdélyi Zsuzsanna

1976. Hegyet hágék, lőtőt lépek. Archaikus népi imádságok. Budapest

Frazer, James G.

1993. Aranyág. Budapest

Hála József

1995. Egy börzsönyi búcsújáróhely: a hontcsitári kutyika. Ásványok, kőzetek, tanulmányok. Budapest, 374–383.

Hoppal Mihály

1980. Kozmogónia, Mágia (Címszó). Magyar Néprajzi Lexikon III. Főszerk.: Ortutay Gyula, Budapest, 291., 484–485.

Hőke Lajos

1867. Hont megye mythologiájából. Fővárosi Lapok I. 149.

Ipolyi Arnold

1971. Magyar mitológia. Az ősi magyar hitvilág. Szerk. Diószegi V., Budapest, 141–265.

Lengyel Ágnes – Limbacher Gábor

1997. Népi vallásosság a Palócföldön. Balassagyarmat

Manga János

1936. Pogánykori emlékek az ipolyvölgyi palóc néplélekben. Magyar Írás 8. 75–81.

1937.A tűz szerepe mitológiánkban. Magyar Írás 6. 508–512.

Palugyay Imre, ifj.

1855. Békés-Csanád, Csongrád és Hont vármegye leírása. Pest

Pócs Éva

1980. Népi hitvilág. Népi vallásosság. (Címszó) Magyar Néprajzi Lexikon III., Budapest 728–730., 731–733.

1982. Tűz (Címszó). Magyar Néprajzi Lexikon V., Budapest, 384–385.

1990. Néphit. Magyar néprajz VII. Szerk.: Hoppál M., Budapest, 527–693.

Reguly Antal

1975. Palóc jegyzetei 1857. Sajtó alá rendezte Selmeczi Kovács Attila. Eger

Róheim Géza

1990. (1925.) A magyar néphit és népszokások. Hasonmás kiadás. Szeged

Ujváry Zoltán

1999. Folklór az Ördögi kísértetekben. Debrecen

Zsilka László

1996. Palástok Palástja. Dunaszerdahely