Bánsági diskurzusok. Sorsok, emlékezet, kommunikáció

„Szeretett gyermekünk, Olga!

Imádkozunk sokat és sokan érted,

És kérjük a Mindenható Istenünket,

Hogy egy pillanatra se engedje el kezedet

És vezessen kézenfogva téged.

Fáj, hogy megismerted olyan fiatalon

Az otthontól a messzeséget.

Könyörgünk, óh édes Szűzanya,

Légy távolban az oltalmazó ja,

Ha lázas, az orvosa,

Ha beteg, az ápolója,

Ha bánatos, a vigasztalója,

Könyörgünk neked, ó drága Szűzanya!

Szüleid, két testvéred és

rokonaid minden nap imád-

koznak érted. Bízunk és

hiszünk a Mindenható Istenben,

és a drága Szűzanyánkban,

hogy nemsoká visszavezérel-

nek a messzi távolból sze-

rény kicsi hajlékunkba.

Stróner Vidor"

Ima egy kolostori folyosó falán Románia délnyugati csücskében, Máriaradnán. A Maros-parti kegyhelyen a XVII. század vége óta kérik számos nyelven Mária, a Skapulárés Szűzanya segítségét. Az idejáró emberek is, mint oly sok más kegyhelyen, fogadalmi tárgyakat hagytak a kolostorra már századok óta. E több ezres gyűjtemény ma Közép-Európa egyik legizgalmasabb szakrális tárgyegyüttese. A kollekció valóban izgalmas az etnológus számára, hiszen egyrészt nem főúri adományozás míves remekeit láthatjuk itt. Egyértelműen a környék paraszti népessége kezdte el összehordani a folyosókat betöltő galériát. Azonban mielőtt a paraszti szakralitás boncolgatásába gabalyodnánk, meg kell jegyezni, hogy nem kézzel festett, szigorú kompozícióba merevedett naiv népi alkotások töltik meg a teret Radnán. A folyosókon jórészt az esztétikumot piedesztálra helyező szemlélet számára értéktelen olajnyomatok vannak falra aggatva. Emellett egyéni leleménnyel megszületett újszerű kompozíciók, illetve a műremekek egész világon elterjedt laikus másolatai díszítik a teret. Sőt, az ajándékozó akarat még a puttók körülölelte, kanapén nyújtózó ledér hölgyet is Máriának nyilvánította s a falra helyezte. A populáris szakrális kultúra gyűjteménye Radna és ezért ad lehetőséget újszerű vizsgálatokra is.

A fenti ima e gyűjtemény kontextusában került elő egy sajátos kompozícióba ágyazva. 1996 augusztusában rugaszkodtak neki a szegedi egyetem néprajzi tanszékének oktatói és hallgatói, hogy leltárba vegyék és lefényképezzék Radna 'kincseit'. Az ima és az évtizedekkel ezelőtti lányarckép alkotta kompozíció kutatásunk kezdetén nem tűnt fel a mindennapi horror színpompásabb megnyilvánulásai mellett. A több mint 1500 képet leíró katalógust áttekintve sem tűnt érdekesnek éppen ez az alkotás. Kutatásunk első fázisa a leltár elkészítésével véget is ért: a hatalmas gyűjtemény mint tárgyegyüttes elemezhetővé vált. Sok hasznos tanulság feltárult már ebben a fázisban, hiszen ilyen nyelvileg, kulturálisan, sőt vallásilag heterogén anyagot nem ismer a kutatás a közép-európai régióban. A radnai galéria ráadásul napjainkban is gyarapodik, így kutatásunk – a megismerés egyfajta közbülső állomásaként – a XX. század végi állapotot rögzíthette.

Ösztönösen is adódott a kérdés, kik és miért hozták ezeket a képeket, mit jelent nekik és a folyosón nézelődőknek ez a galéria? A nyilvános ajándékozás óhatatlan performatív jellegét jól bizonyítja a fenti ima talányos volta. A nyomában feltörő sok-sok kérdés mind jól jelzi, mennyire töredékes lehet megismerésünk, ha nem kíséreljük meg a kép mögötti sorsot feltárni.

A kutatás második, 2000-ben lezárt szakasza azonban továbblépett és megkísérelte megtalálni a máriaradnai fogadalmi képek ajándékozóit. Az elmúlt három év alatt kutatócsoportunk a romániai Bánság egész területét bejárta, sőt, bizonyos esetekben azon kívül is kerestük az egykor Máriához fordultakat. Három év alatt több mint ötven képajándékozót sikerült megtalálni, akik részletes magyar, német, román nyelvű interjúkban emlékeztek vissza felajánlásukra. Éppen ez, az emlékezetemlékezés sajátos volta jelöli ki az emberi cselekvés kutathatóságának határait a kvalitatív társadalomtudományok számára. Minden interjú egy-egy sorsot, egy-egy életvilágot rejt, melybe a kívülről, néhány órára 'belekíváncsiskodó' szükségképpen csak keveset érezhet meg, mégoly empatikus készséggel megáldva is. Ezeket az emlékezéseket kellene most összefoglalnom, miközben én sem tudom kivonni magam a megismert emberek, az egyes esetek tanulságai s végül a saját emlékezetem torzító hatása alól. Nem lehet felejteni, hogy van, aki ma is sírva idézi fel a bajból menekülés katartikus érzését, mely után képajándékozásra szánta el magát. Ezekben a pillanatokban a hidegfejű, elszánt kutató is sajátos átalakuláson megy keresztül és a kutatás eddigi – képzelt – objektivitásának is búcsút inthet. Saját kutatói identitásunk tisztázatlan szögleteivel, árnyékos sarkaival – képzavarral: önnön bamba tekintetünkkel – szembesülünk viszont, amikor hosszas firtatásra elmondja valaki, hogy a szomszéd házban lakó anyjával vitte a képet és aztán már megállíthatatlanul tör elő belőle, hogy azzal az anyjával, aki aztán elcsábította tőle a férjét és vérfertőző viszonyban él ma is vele. Ritkán írják le – reméljük, csak tévesen valamiféle szégyentől tartva –: megterhelő – de nem terhes – interperszonális kapcsolathálóba bonyolódunk minden terepmunka során. Az ember pedig, még a kutató is, véges: nem bírja korlátlan mennyiségben a sorsokat befogadni. A felelősségünkről pedig a fenti példa után talán nem is kell szólnom.

Visszatérve az emlékezetre, az utóbbi idők kutatásai alapján már világos, hogy az emlékezés nem azonos egyedi események felidézésével, felsorolásával. Az emlékező egy értelemkeretet is felidéz. Ez az értelemkeret azonban csak akkor jelenik meg, ha vannak kapcsolódó jelenkori értelemvonatkozások. Ekkor az érintettség, a megélt emlékek miatt hitelesebb, teljesebb az emlékezés. Ez némi magyarázatot ad arra is, miért lehetnek a deskriptív-leltározó kutatásokhoz képest megismerési különbségek, -többletek, ha megfelelő témát választunk. A radnai képek kutatásának második fázisában éppen ezek az értelmezési keretek öltöttek hirtelen alakot, bár sok beszélgetőtársunk szerette volna örökre elfeledni emlékeit. Az eddigi számozott kartonok, az egyforma Szent Antal-nyomatok hirtelen szétváltak, a Bánság elmúlt félszázadának minden örömét-búját felidézve. Felszabadultan, de ma is borzongva emlékezett az a pécskai asszony, akinek héthónapos terhesen vak fiút jósolt az orvos és abortuszra biztatta. Sasszemű fia vele együtt hallgatta a majd negyedszázados történetet. Korántsem ennyire nyugodtan gondolkodott Mária segítségéről és a képajándékozásról az a szintén pécskai lány, aki érettségije sikeréért vitt képet Radnára, majd a nagy napon sokakkal együtt ő is megbukott román nyelvből.

A gyűjtött interjúkból kiderül, hogy az emberek legtöbbször betegség esetén fordultak Máriához. Ezen kérések döntő részben a gyógyulást esdték. Ide sorolhatjuk azokat az eseteket is, amikor a gyermektelenségen nem tudott segíteni semmilyen orvosi praktika. Olyan is volt, aki családja és maga egészségének megmaradásáért kérte a Radnai Szüzet. A képajándékozás motivációi között számos hétköznapi kérést is találunk. Köztük olyanokat is, melyeknél első látásra furcsának tűnik a természetfelettihez fordulás. Ilyen volt az a temesvári család, aki a rokonsággal folytatott peres ügyben kérte Mária segítségét, de biztonságképpen még kilenc keddi böjttel is könyörgött Szent Antalhoz. Az ajándékozás okait keresve a harmadik csoportba azokat sorolhatjuk, akik köszönetüket akarták kifejezni.

Az egészség persze nagyon sajátos dolog, ahogy a következő történetből is kiderül: „Akkor akart Gábornak kistestvére születni. És akkor nagyon jártak hozzánk a szerbek, hoztak ilyen fekete himlő betegséget. És akkor mindenkit beoltottak, én akkor voltam két és fél hónapos terhes. Hát persze én nem dicsekedtem, hogy két és fél hónapos terhes vagyok. De én kétszer felvettem [az oltást], hogy ne legyek beteg. És amikor felvettem, akkor hallottam, hogy annak [aki terhes volt az oltás idején] születik egy angolkóros, fogyatékos gyereke. És akkor elmentem az orvoshoz, és mondtam neki, hogy hallom, milyen veszély fenyeget engemet. És ő meg azt mondta, hogy magának lesz egy angolkórós gyereke. És nagyon el voltam keseredve, akkor még magzatmegszakítás meg ilyesmi nem volt. Akkor még nem voltak az antibébi tabletták. És akkor nagyon sírtam, nagyon el voltam keseredve, és azt mondta, menjek Temesvárra, mert úgy tudja, ott megengedték, hogy ezeknek a nőknek, akik felvették ezt az injekciót, hogy magzatmegszakítást csináljanak. És volt ott egy magyar orvos, aki azt mondta, hogy sajnálom, asszonyom, de tegnaptól nálunk is megszűnt ez a törvény. És akkor én nagyon-nagyon sírtam, és bementem Temesváron a nagy katedrálisba. Zokogtam, nem tudtam magamnak parancsolni. Úgy gondoltam, hogyha engem a jóisten megsegít, hogy én túlleszek ezen... mert én nagyon akartam azt a gyereket. De hát egészséges gyereket akar mindenki! És akkor hazajöttünk, a férjem is nagyon ideges volt és akkor rá egy hétre elment a kisbaba. Úgyhogy csak ezért nem lett második gyerekünk, mert engem ott olyan nem jól láttak el. Sorba ment mindenki [az oltáson], nem érdekelt ott senkit. (...) Aztán láttam Radnán, a folyosón végigmentem, láttam a sok képet. És úgy gondoltam, én is viszek a Szűzanyának, megköszönöm. Hogy talán nem egy beteg gyermeknek adtam életet. (...) Sokáig beteg voltam utána, lelkileg is fájt. Vasúttal mentünk. És épp akkor jött egy anyuka haza a kisbabájával, és az borzasztó fájó volt, hogy örülnek..."

A mindennapi tragédiák túlélői valódi üzenetnek is szánták képajándékozásukat, ahogy erről a korábban már említett pécskai asszony szólt, amikor azt firtattuk, miért írta rá az ajándékozott képre nevét. „Én csak oda szántam, és úgy gondoltam, ráírom, na, hogy na ezt tudjuk, hogy valamikor majd megmutatjuk a gyerekeknek, ha megnőnek, akkor tudják, hogy ez, igen ezt az én anyám tette oda és azért, avval a céllal, hogy mi megszülettünk egészségesen és akkor megsegített az Isten." A legtöbb család különös gonddal keresi máriaradnai látogatásai során az általa ajándékozott képet. Legtöbben fontosnak érzik, hogy – mint egyfajta távolba helyezett családi tulajdont – továbbadják a képről szóló ismereteket gyermekeiknek. „Emlékszem, amikor kicsi voltam, én fogtam a kezeteket, és mondtátok, hogy az a miénk. Ez úgy megmaradt bennem. És akkor anyu elmondta, hogy az a miénk, de ez nem volt olyan érdekes [kép] a többihez viszonyítva." Egy temesvári lány, aki súlyos balesetet szenvedett testvére felgyógyulására adott képet, arra is rámutatott, mi kell ahhoz, hogy valaki egy kép felajánlásával kérjen segítséget. „Szóval kell hogy legyen egy nagy hited, mer hát... orvos is segít, tudod, de hogyha mégis az orvos mellett kell, hogy legyen egy kis hited. Ha van egy kis hited mégis közelebb vagy a Jóistenhez, a betegséget is jobban átvészeled... másképpen nem lehet átmenni az életen nem?"

Radna ma is várja és vonzza a mindennapi gondokkal küzdőket. A természetfelettihez fordulás katartikus érzése sokszor hat a kérések szövegére, ahogyan ezt a következő, 1997-ben a kegyhelyen talált, papírfecnire írt szöveg is jól példázza.

„Drága jó Istenem és Lordosi Máriám kérlek segícs meg engem légy meletem ovd meg / az italtol hogy már ne igyon hogy egyedül mondja hogy elagyuk a hazat hogy már / egyszer helyemen legyünk szabadics meg etöl a sok gondtol és a szegénységtől kérlek / egézséget agy minékünk és óvj meg a rosztól. / kérlek szabadics meg őt az ívászatól és szeretve legyek mindenkitől / nem bírom most magam kifejezni nem akarom őt elveszteni / a házal tégy rendet hogy elagyuk és adja ki a részet, segícs meg."

A kor azonban nem-mindennapi tragédiákkal is „megajándékozta" az embereket. Ezekről pedig csak szimbolikus eszközökkel lehetett kommunikálni. Évtizedekkel később is csak bezárt ajtó mellett emlékezett egy aradi férfi arra, hogyan kérte Mária segítségét, amikor visszaélések gyanúja miatt letartóztatták barátjával, az aradi vagongyár igazgatójával együtt. „70ben volt egy kis kellemetlenségünk – ahol dolgotam, a vagongyárban. Akkor csináltunk egy kis fogadalmat, hogy a Jóisten segítsen, hogy derüljön ki az igazság, akkor elmegyünk gyalog Aradtól Radnáig és viszünk egy szép képet. (...) És abba a percbe, mikor kitudódott, hogy nem hibásak és így felmentették, akkor az én ügyem is pillanatok alatt elintéződött. Elmentünk az ócskapiacra és ott akkoriba, még Ceausescu idejében, titokban árultak ilyen szentképeket. És akkor kiválasztottuk az Úrvacsorát. (...) [Elindultunk vele Radnára.] Aradtól vagy 5-6 kilométerre van egy Glogovác nevű kis falu. És mink még nem értünk oda lassan, reggel korán mentünk, s ott volt egy ösmerősöm. [Arad szélén, Mikalakánál találkoztunk vele.] Mit csináltok? Mondjuk: megyünk. Hát álljatok meg, mindjárt jön az autóbusz, ne skótoskodjatok!" Nem nehéz megérezni, hogyan mitizálja az emlékezet a több mint negyedszázada történteket ma is. A világ ugyan nagyot változott az elmúlt tíz évben, az értelemvonatkozások azonban kitapinthatóan, ha elsuttogva is, de [ hallhatóan léteznek az ezredvégi Bánságban. A táj három részre darabolása, a németek háború utáni elhurcolása, jogfosztások, majd a németség tragikus gyorsaságú eltűnése és a tájat, kultúráját nem ismerő olténiai románság betelepülése mind éltetik az értelemvonatkozásokat. Egy egykor létezett soknemzetiségű, soknyelvű, többkultúrájú bánsági identitás változik meg vagy tűnik el napjainkban.

Visszatérve Olga történetére ideje elmondani, mi derült ki kutatásunk során. Temesváron sikerült megtalálnunk a képajándékozó Stróner Vidor unokáját. Stróner Olga lánya könnyezve hallgatta a fenti imát. Nem tudott róla, hogy édesanyjáért képet ajándékoztak nagyszülei Máriaradnára. A Radnai Szűzhöz fordulás pedig nem volt véletlen, Stróner Olga valóban nagy útra ment: a háború után német származása miatt évekre Oroszországba deportálták kényszermunkára, szenet bányászni a tizennyolc éves lányt. A bánsági németek veszélyérzése, a személyes tragédia és a valóban kilátástalan helyzet a magyarázat a furcsa, rejtélyes szövegű feliratra. Milyen világ volt az, ahol a lopva a radnai kolostorfolyosó egyik szögletébe akasztott képre is ilyen módon kellett imát írni? A kompozíció szövegét most újragondolva két érdekes tanulság adódik. Szokatlan diszkurzivitást figyelhetünk meg ebben az imában. A szöveg (az ima és a kompozíció egyaránt) rendkívül tudatosan és óvatosan van megalkotva. Annak a kornak a leleményét láthatjuk, amikor az emlékezést biztosító evolúciós vívmányokat (írást, könyvnyomtatást, tömegkommunikációt) a hatalom monopolizálta. Eddig úgy tudtuk, kizárólag szűk, zárt értelmiségi csoportokat, „írástudókat" kényszerített a hatalom ilyen fokú diszkurzivitásra, rejtjelezésre: a rejtvény megírásának és olvasásának, röviden egy saját beszédmódnak, azaz kultúrának a művelésére. Persze, épp a vallási kommunikáció mezeje kínált számos lehetőséget ilyen erejű nyelvi rétegezésre.

A második fontos tanulsága ennek a feliratnak a kommunikatív szándék sajátos volta. Hiszen ha nem lehetett leírni őszintén a felajánlás okát, vajon Máriának kellett-e rejtjelezni? Kettős kommunikáció bontakozik ki a radnai folyosón. Egyrészt a képajándékozás maga egy kommunikatív/ciós cselekmény, hiszen a normák szerinti üzenetküldés fenntartja a szokást és megerősíti annak módját. A kommunikációs környezet adta mintát követik a legtöbben Radnán, azok is, akik akár csak egy gyermekrajzot hagynak ott. Az adott mintát ki-ki többé-kevésbé, néha kendőzetlenül, néha az érthetetlenségig bújtatva perszonalizálja. Másrészt a Bánság átlagos és különleges, egyéni és kollektív tragédiáit akarja nyilvánosan kimondani a kommunikációba bekapcsolódó. Egy sajátos üzenőfüzet és a kutató számára egy felbecsülhetetlen kollektív memória a radnai folyosó, melyből kiderülnek a derékba tört sorsok, a Bánság megannyi megtöretése az elmúlt száz évben. És mintha ezt támasztaná alá: az interjúalanyaink döntő többsége egy Elveszett Paradicsomról mesél, megkísértve ezzel a nosztalgiára szocializált kutatót is.

Kutatásunk utolsó évében ismét ellátogattunk Stróner Olga leszármazottaihoz. A család figyelme ekkor már nem közeli múltjára irányult: hosszas kutatás és levelezés után német származásuk miatt megkapták a letelepedési engedélyt Németországba. Ottjártunkkor már a gyakorlati teendők intézésére készültek, hogy rövidesen örökre az emlékezetük részévé váljon bánsági életük.

Irodalom

Bálint Sándor – Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. Budapest, 1994.

Barna Gábor: A kunszentmártoniak radnai búcsújárása. Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 3. (1991.) 209–244.;

Bodó Barna: Bánság és az etnikai diskurzus. Magyar Szemle 1994/6., 625–634.;

Karácsony András: Elfelejtett emlékezés. Századvég – új folyam 16., 111–124.;

Magyari Nándor László: Emlék-kockák. Szempontok az emlékezési gyakorlat vizsgálatához. Átmenetek 1990/2., 3–23.