Elfeledett imáinkra
Erdélyi Zsuzsannának
Isten olykor megmutatja magát,
és mindig a legnehezebb időkben,
mikor elveszti édes dallamát
a zene s a bimbózó rózsák törten
hevernek a sárban, és gyűlölet
rejtőzik már csak a fényes tükrökben.
Kis falvakat bújsz, hol az öregek
esténként imákat mormolnak halkan.
Soha nem hallott áldott szövegek,
és lelked mélyén ott marad a dallam,
az örök vigasztalás dallama,
és ahogy mész haza az alkonyatban
töprengsz, kiknek a könyörgő szava
zokog ezekben a régi imákban,
hisz minden szóban egy-egy ballada.
Sorolod magad is litániázva:
Jézus él és közöttünk vándorol,
bár ágy olykor gyékényágy, kőpárna.
S ha szíved rettenne, hozzád hajol
és vezeklő szavaidon áldása,
hogy öröm fedjen be majd s ne a por.