Filmforgatáson; Gyűjtőúton

Filmforgatás volt az apátfalvi öregek szociális napközi otthonában.

Rozi néni sír. Most mozdulni, most lélegezni sem szabad, nehogy egy eltévedt mozdulat, egy arcjáték megzavarja. Érezzük, hogy őszinte, vállát is zokogás rázza. Az életről mesél – túl a nyolcvanon. Az édesanyjáról, a tizenhat, egymás után gyorsan elhalt, beteg, szükségben élő testvéréről. Cselédsorsról, a korai kiszolgáltatottságról, szegények osztályrészéről. A mindig dacról, munkában kitartásról. Nagyanyám lehetne.

O maga nem szült eleven, élő gyermeket, négy árvát, menhelyit mégis felnevelt. Aki nagy családban élt, az vágyik azután. Akinek kiskorában halt el az édesanyja, az átesik a tűzkeresztségen és jobbá válik, hiába indul el felé a szenvedések lavinája. Arca fehér, most a ráállított lámpák és a kamera fényétől, melegétől kipirul. Szeme olyan, mint a búzavirág. Arcvonásai tiszták, mint könnyei és saját maga, mintha önmaga kimosdott volna az úri családoknál kilúgozott ruhák, fehérneműk tengerében.

Rozi néni sír.

Most mozdulni sem szabad, most engedni kell, hogy messzi, elhalványodott emlékekből felbukjon az anyja arca, és suttogva mozogjon a száj, amikor anyjára s a nagyobbacskára rábízza a kicsinyeket. Hisz Rozi néni most vele találkozott. Mindenki elment, s ő régen teljesen egyedül maradt. Eszébe jutott a család, a sohasem fáradó, meleg-biztonságot adó anya, aki negyvenöt éves koráig tizenhat gyermeknek adott életet, akinek sok esetben még bábaasszony sem volt a közelében, egymaga szült, vágott s kötötte el a köldökzsinórt mindenféle ijedtség, kétségbeesés nélkül, és csavarta kötőbe vagy jobb híján apja mosott, tiszta ingébe a vöröslő, síró-kapálódzó újszülöttet. Mert régen semmi sem volt, csak a csupasz élet, az anyák bátor szívének kiapadhatatlan nagy szeretete. Nem volt ennyi elhagyott, eldobált, megkínzott kicsi árva, mert ahol a kenyérből kilencnek jutott, ott jutott tíznek is.

Rozi néni sír.

Hangtalanul, és egyre telik könnyel a tenyere, kötője, és mi, akik körülálljuk, valamennyiünknek hirtelen erősebben kezd verni a szíve, mert ez a fájdalmas „nagy jelenet" iszonytatóan gyönyörű!

Azután kialszanak a lámpák, s az operatőr csak ennyit mond: Kész, vége, ennyi!

Gyűjtőúton

Valamelyik Tömörkény-kötet mindig ott van az ágyam mellett, a kis asztalon. Csak kinyitom valahol és olvasgatom, és ilyenkor máris elkezdődik bennem a nagy átlényegülés, elcsodálkozás: ezek az emberek, az övéi, olyanok, mint a mai emberek Szeged környékén. Gondolkodásukból, mozdulataikból még sok évtized sem mossa ki az örökletes jegyeket. A leltárkészítés nálunk, gyűjtőknél magnóval történik, mint a mai napon is Tápén. Ötéves lányom előttünk halad. Hol leesett gyümölcsöt, hol leveles gallyat emel fel s elcsodálkozik, ha simogatását nem tűri a macska vagy a kutya, hiszen ismeri. Egy idő után két apró lábából az erő is kifogy, az apja a nyakában viszi.

– De jó dolgod van – szólnak rá a kiskapukban ülő asszonyok az utcán. No, itt aztán kezdődik a szó. Bátran kezdik, bizalommal, mert ugyanazt várjuk mi is.

– Adjon Isten, de kiültek.

– Így szoktuk, itt oszt elbeszélgetünk. Jobban telik rajtunk az idő.

– No, akkor mi is itt vagyunk. Tudják-e, hogy mit keresünk? Azt keressük, amit csak a fej őriz: a szót. Ha tudnak, akkor segítsenek nekünk. Majd mi kérdezünk, maguk meg válaszolnak.

– Majd möglássuk – felelik a hatvan feletti fejkendős asszonyok. – Attól függ, hogy mi az a valami, amit maga kérdöz.

Előkerül a fekete táskából a magnó, mikrofon a kézbe. Apró lányom már farol, egy néni ölébe kúszik csöndesen. Tudja, hogy ilyenkor csöndnek muszáj lenni. Az idős asszony keze végigszánt barna haján, majd a dereka köré fonódik és magához húzza.

– Na asszonyok, tudják-e, vagy hallották-e, hogy hogyan köszöntek a holdnak?

Zavart mosoly, összetekintés.

– Te tudod, Róza, mondjad no.

És Róza néni kezdi:

– Újhold, újkirály, tégöd köszöntelek...

Jön a szemmelverés. Állatra, gyerekre. Ezt is tudják. Szenes vízzel mosdatnak, több a víz, mint volt, meggyógyul, lenyugszik a gyermek. Csak az imádságot nem tudják, amit rámondtak. Nem tanulták meg. Például az unokáikkal ilyet már nem tesznek. Orvos van. Nevetséges volna. Hanem akkor, abban az időben, bizony, ezt gyakorolták. De hatott is. Hatott.

Nézem az asszonyok arcát, lassan fölengednek. Közvetlenebbek, mindenre válaszolnak. Felelnek, amire tudnak, de nagy dolog az emlékezet, az aztán „megállj"-t int. Sokan erre hivatkoznak, sokan az időre, korra, fáradtságra. Az idő hajt minket is, az sarkall, húzzuk mélyebbre a gereblyét, van itt hagyomány, van itt szó elég, csak legyen, aki utánamenjen. Megyünk is falvakon, utcákon át. Köszönünk embereknek és azok visszaköszönnek.

Valamelyik Tömörkény-kötet mindig ott van a kezem ügyében. Örök imádságos könyvem, sokat tanulok tőle, s ha egy-egy novelláját elolvasom, úgy érzem, amit a mai gyűjtés után is: egy kicsit beértük az időt. Vagy talán elébe mentünk? Hisz az tart sakkban mindnyájunkat, és mi megyünk sorban egymás után szépen lefelé...