Védszentünnepek

A görögkeleti vallású szerbek kalendáriumi ünnepeinek sorában jellegzetesek a többnyire Krsno ime vagy Slava néven ismert védszentünnepek. Természetüknél fogva ezek az ünnepek nem az esztendő egy meghatározott napjához kapcsolódnak, hanem családi védszentünnepek lévén családonként az illető közösség véd-szentjének napjához kötődnek.

A védszentünnepek keletkezésének problematikája visszatérő témája a szakirodalomnak. A szokás eredeztetése nem egybehangzó. Egyes teóriák szerint a halottkultuszban gyökerezik, amelyre a kereszténység is rányomta bélyegét, míg másol nézetei szerint a római ősök tiszteletével kapcsolatos halottkultuszra vezethető vissza s ily módon nyugati eredetű. A kutatók egy része autochton szerb pravoszláv eredetűnek tartja a 5/ava ünnepét és az egyes nemzetségek kereszténnyé válásának dátumához köti. Mindezen teóriákkal részletesen foglalkoznak a szakirodalom legújabb összefoglaló munkái. (Bandić, D.; Nedeljković, M.)

A Slavát a görögkeleti egyház valószínűleg a 14–15. században vette fel ünnepei sorába, s az évszázadokon keresztül napjainkig átívelve, falun és városon egyaránt a legkarakterisztikusabb családi ünnepként jelentkezik. Az ünnepet a görögkeleti vallású szerbek mellett ismerik pl. a katolikus bunyevácok (horvátok), továbbá előfordul az albánok és más népek, valamint népcsoportok körében is.

Közleményünkben rövid betekintést kívánunk adni e családi ünnepek magyarországi előfordulására. Bemutatjuk a Buda környéki szerb lakosság védszentünnepeinek alakulását, felvillantva néhány párhuzamos adatot az ország egyéb vidékeiről, illetve a horvátok, nevezetesen a bunyevácok körében ismert hasonló jellegű névnap-ünneplésről.

Pomázon és Szentendrén a védszentünnep megjelölésére a Krsno ime elnevezés az általános. Mindkét településen a következő védszentünnepek ismeretesek gyakorisaguk sorrendjében: Sv. Nikola–Szent Miklós, Djurdjevdan–Szent György, Sv. Jovan–Szent János, Sv. Lazar–Szent Lázár és Sv. Arandjel–Mihailo–Szent Mihály arkangyal. Az ünnepre való készülődés a tradíció szabta rendben ment végbe az elmúlt évtizedekben.

Néhány nappal a védszentünnep előtt rendbe kell tenni a házakat, takarítanak, előtte való nap pedig sütnek-főznek.

A falubeli rokonokat, testvéreket és a család komáját – kum – a védszentünnep ebédre szokás meghívni. A meghívás rendszerint személyesen történik. A más faluban élő rokonokat levélben hívták meg, de ha közeli településen laktak, oda is személyesen illett elmenni. A meghívottak az ünnep előestéjén szoktak megérkezni s a vendégeskedés két napig tart. Itt szeretném megemlíteni, hogy a koma ság intézményének szerb lakosságunknál kimagasló szerep jutott mind a múltban, mind a jelenben.

A védszentünnepek egyik kultikus mozzanata a vízszentelés. Ilyenkor a pap sorra járja az ünneplő családok házait, hogy megszentelje a vizet – da sveti vodicu. Hagyományosan a védszentünnep reggelén történt a vízszentelés, de abban az esetben, ha több család ülte meg ugyanazt az ünnepet, pl. Sv. Nikola–Szent Miklós napját, a vízszentelést már az előző nap délutánján megkezdte a pap. A vízszentelés rendre úgy zajlott le, hogy az asztalra egy tányérba vizet készítettek, mellé kis csomó bazsalikomot helyeztek, meggyújtották a gyertyatartóban lévő gyertyát, majd parazsat és tömjént tettek a házi füstölőbe. A pap először a templomi kereszttel megszentelte a vizet, azután a megszentelt vízbe mártotta a bazsalikomot, hogy meghintse vele az ikonokat, a házat és a házbelieket. Végezetül a füstölővel körüljárta a szobát s ahol áldozati búzát – koljivo – készítettek, azt is megfüstölte. A megszentelt vízből a kútba is öntöttek egy keveset, hogy egészséges vize legyen a kútnak. Szentendrén a megszentelt vízzel készítették el a védszentünnepi kalácsot, amely náluk fontos tartozéka az ünnepnek. A védszentünnepi kalácsot, ellentétben más vidékek szokásaival, Szentendrén családi körben, a pap igénybevétele nélkül szelték fel. A kalács – kolač– elnevezés alatt egyfajta rituális kenyér értendő, ami szerves tartozéka más egyházi, közösségi és családi ünnepeknek is. Itt szeretném hangsúlyozni, hogy az ünnep imént említett kellékeinek: a gyertyának, kalácsnak, áldozati búzának, a bornak és a tömjénnek használata és megléte nem egyenletes és egybehangzó Magyarország szerbek lakta településein. Áldozati búzát azoknál a családoknál nem készítenek, akiknek védszentje Szent Mihály arkangyal, mert őt élő személynek tartják, s élő személynek nem szokás koljivót adni.

Érdemes röviden megemlíteni a védszentünnepek étrendjének alakulását is. E napokon leggyakrabban baromfit szoktak vágni vagy ahol éppen esedékes a disznóölés, ott ekkor ölik meg a disznót. Gyakori előfordulású ekkor a malacsütés is. Régebben azok a családok, akiknek védszentünnepe böjtbe esett (pl. Sv. Nikola–Szent Miklós napjára), legtöbbször magán az ünnepen is böjtös ételeket fogyasztottak, különösen akkor, ha védszentünnepük ráadásul még pénteki napra is esett.

Kedvelt böjti étel ekkor a különféleképpen elkészített hal. Szívesen fogyasztanak hallevest, halpaprikást, valamint a podvaraknak nevezett, savanyú káposztával és rizzsel körített egybesült pontyot stb. Napjainkra gyakorivá vált a torták és aprósütemények készítése is e napokra, de aki a böjtöt tartja az a kalácsok közül is csak böjtös mákos és diós kalácsot süt.

Más szerbek lakta települések közül pl. Lóréven a böjti időszakra eső védszentünnepeken kizárólag böjtös ételeket készítettek, míg Százhalombattán ez nem volt előírás.

Nem szóltunk még a védszentünnepek öröklési rendjéről. Maga az ünnep férfiágon öröklődik, tehát apáról fiúra száll, de olyan esetben, ha a vő apósa házába költözik, az ottani védszentünnepet viszi tovább. Ugyanis az ünnepet a ház ünnepének tekintik. A férjhez ment leány férje védszentünnepét üli meg a házasságkötés után, de több helyen is előfordul, hogy egykori saját leánykori Slaváját is megünnepli. Ez alkalommal „egy kicsit jobban főznek", templomba mennek, ahová magukkal viszik az ún. citulját, amelybe a család halottainak neve van beírva, és gyertyát gyújtanak a templomban.

Ha röviden is, de megemlékezünk még bunyevác (horvát) lakosságunk hasonló típusú ünnepéről, ez pedig az imendan, vagyis a névnap.

A névnapok megtartására a kalendáriumi dátumok alkalmával kerül sor. Ha a családfő neve Djuro, akkor Szent György-napkor, ha Mijo, akkor Mihály-napkor és így tovább. Ha a Mijo nevű családfő meghal és az örököse, az új családfő Marko, akkor Márk napját ünneplik az elkövetkezőkben. Ily módon e családi ünnepek a keresztnevek változásával együtt változnak. Ezek a névnapok rendszerint egy napig tartanak, s csak szűkebb családi körben ülik meg őket. A 19–20. század fordulóján szokásban volt, hogy a tehetősebb családok ilyen alkalmakkor vendégül látták a település jelentősebb személyiségeit: az elöljárókat, papot, tanítót stb.

Felsorakoztatott adataink általános érvényű konklúzió levonására nem elegendőek, célunk csupán az volt, hogy rövid bepillantást nyújtsunk e családi ünnepek máig ívelő életére. Azt azonban hangsúlyozni szeretnénk, ami eddigi ismereteink alapján világosan kitűnik, hogy a védszentünnep, a Krsno ime ünnepe az idő folyamán redukálódott, illetve új elemekkel gazdagodott, valamint azt is, hogy megülése semmiképpen sem képezett egységes rendszert sem a múltban, sem a jelenben. Ugyanez mondható el a szerb nyelvterület egészére vonatkozóan is, annak kiemelésével, hogy napjainkig az egyik legfontosabb családi ünnepként funkcionál.

Irodalom

Bandić, D.: Narodna religija Srba u 100 pojmova. Beograd 1991

Drobnjakoć, B.: Etnologija naroda Jugoslavije. Beograd 1960.

Kiss M.: Délszláv szokások a Duna mentén. Budapest 1988.

Nedeljković, M.: Godisnji obicaji u Srba. Beograd 1990.

Velmar–Marković, S. (urednik): O krsnom imenu. Zbornik. Beograd 1985.