Angéla esküvője

– Mit mondasz? – kiabálta Angéla a konyhából.

– Á, semmit. Mikorra kell odamennünk?

Angéla két héttel ezelőtt titokzatoskodva közölte, hogy sikerült. Raci, a barna, vékony lány, a Durnsford Road-i ház előszobájában álldogálva, a hidegben, tartotta a telefonkagylót és habozás nélkül gratulált Angélának. Nem tudta, hogy mihez, de örült neki, hogy Angéla mesterkélten nyugodt és meleg hangjából őszinte öröm és izgalom árad. Letette a kagylót, aztán amikor Lisa hazajött, kipróbálta rajta a trükköt.

– Angélának sikerült – mondta ünnepélyesen.

A trükk félig bevált, Lisa pontosan ugyanúgy reagált, ahogy ő.

– Ó, akkor gratulálnom kell neki – mondta bűntudatosan.

De Raci hiába remélte, úgy látszik Lisa sem tudta, hogy mihez, már abból ítélve, hogy hirtelen zavart csönd ereszkedett közéjük.

Másnap Lisát hívta fel Angéla, aki lényegesen nehezebb helyzetben volt, mint Raci.

– Ugye, Raci már mondta a hírt, hogy sikerült? – mondta Angéla sejtelmesen. Most Lisa állt a Durnsford Road-i ház hideg előszobájában, ahová egy perce

érkezett a szállodából, ahol takarított. Előre rettegett, hogy Angéla megállíthatatlanul beszélni fog és mereven állhat másfél órán keresztül, és nem lesz bátorsága azt mondani, hogy most le kell tennem, mert Angéla erre felháborodottan és hangjában őszinte megbántottsággal kiáltana föl:

– Hát miért nem szóltál, hogy zavarlak? Hát ezt nem lehet nekem megmondani? – aztán letenné a kagylót és visszahívná tizenöt percen belül, hogy „most, ugye, már ráérsz".

Úgyhogy Lisa lázasan gratulálni kezdett, és igyekezett kétértelműen fogalmazni, nehogy kiderüljön, hogy sem neki, sem Racinak fogalma sincs mihez kellett gratulálniuk.

– Szeretném, ha eljönnétek, nem lesznek sokan, csak a legjobb barátaim. Tízen, tizenöten.

– Ó, remek! – válaszolta Lisa, aztán rögtön meg is bánta, amit mondott. Hátha nem illik örülnie annak, ha kevesen lesznek.

Aztán eszébe jutott a mentő ötlet, amiből kiderülhetne végre, hogy mi is ez az örvendetes esemény, ezért őszinte aggodalommal a hangjában (hogy Angéla is világosan megérthesse az őszinte aggodalmat) megkérdezte:

– De milyen ruhát vegyek fel?

– Ó, emiatt ne aggódj, de talán egy szoknyát.

Ez kétségbeejtő volt. Lisa az utolsó támponttal próbálkozott:

– És mikor is lesz pontosan?

De Angéla, aki máskülönben szószátyár volt, egy szóval sem mondott többet, mint a dátumot, és az órát, amikor is a jeles esemény kezdetét veszi. Amikor Raci hazaérkezett, szinte rátámadt Lisára, izgatottan kérdezte:

– Na, beszéltél Angélával?

Igen, mondta Lisa, és nevetni támadt kedve. De komolyan azt mondta:

– Két hét múlva lesz, szerdán, délután három órakor. Te miben jössz?

Raci kétséfbeesett arcot vágott. Arra gondolt, hogy Lisa tudja, hogy miről van szó, és azt is tudja, hogy neki viszont fogalma sincs a dologról, csak tegnap úgy viselkedett, mintha tudná. Amikor kirobbant belőlük a nevetés, az egész Durnsford Road-i ház zengett tőle, de volt ennek a nevetésnek valamiféle hisztérikus felhangja, ami nem tette kellemessé azok számára, akik hallották.

A következő héten Angéla nem jelentkezett, mindössze kétszer beszélt a lányokkal telefonon, de szerencsésen elejtette azt a szót, hogy esküvő. Ettől fogva világos volt az egész. Illetve majdnem. Ki lehet a titokzatos úriember? Angéla ugyan korábban beszélt arról (és ugyan miről nem beszélt?), arról a nem teljesen kizárható lehetőségről, hogy névházasságot kötne, de ez túl fantasztikusnak tűnt. Angéla esetében az sem volt kizárt, hogy valami rejtelmes és hihetetlen módon találkozott egy rendes fiúval, és ki tudja, mióta együtt vannak, csak előttük titkolózott. Raci és Lisa szerették volna megbeszélni a dolgot egymással, de szégyellték magukat egymás előtt. Mind a ketten lekötelezve érezték magukat, hiszen Angélával mind a ketten úgy ismerkedtek meg, hogy segített nekik. Valakitől megkapták a telefonszámát, ők fölhívták, és akármennyi idő telt is el azóta, Angéla állandóan követelte az idejüket, szeretetüket, amit nem mertek megtagadni tőle. Lisa annyit mondott el egy este lefekvéshez készülődve, amikor Rocio nem volt velük, hogy Angéla a munkahelyén is naponta többször fölhívta, különösebb mondanivalója ugyan nem volt, de „hallani akarta a hangját". A munkahelyén szóltak, hogy egyáltalán nincsenek rendben ezek a telefonok, nem végzi rendesen a munkáját miatta. Fölkérték, beszélje le a hölgyet arról, hogy őt hívogassa, akármilyen kapcsolatban is vannak. Lisa kínos mosollyal mesélte Racinak, hogy szólt Angélának, aki dühös lett, megsértődött, fejéhez vagdosott néhány igazságtalan dolgot, emlékeztette arra, hogy az adósa, de végül is hajlandó volt változni egy kicsit: most ritkábban, naponta csak egyszer hívta a munkahelyén, egészen eddig az ügyig.

Raci ugyanilyen kényszeredetten gondolt egy közelmúltban történt kísérletükre: közösen vettek egy gyönyörű, kicsi, afrikai ihletésű szobrocskát Angélának. A szobrocska láthatóan zavart keltett a másik oldalon, és Angéla a következő héten megajándékozta őket egy sokkal drágább ajándékkal, mindegyiküket külön-külön: Lisát egy csodálatos színes sállal, Racit pedig nyaklánccal, karkötővel és gyűrűvel. Mindeközben elejtett egy célzást, hogy ezek drága ajándékok voltak és erején felül vette őket.

Nem felejthették el, hogy tartoznak neki, és ha nyeglébb válaszokat adtak, vagy kibújni próbáltak a találkozás kötelezettsége alól, finom célzások záporoztak rájuk vagy érdekesnek mondott történetek hi-he-tet-le-nül hálátlan emberekről, akikért egyesek mindent, de mindent megtettek.

Előfordult, hogy Lisa a legkevésbé sem vágyakozva bensőséges közlésekre, a hideg előszobában állva arról kezdett el panaszkodni, hogy pattanások jönnek ki rajta.

– Ó, ne legyél szomorú emiatt, majd meglátod, hogy milyen könnyen elmúlnak, hi-he-tet-le-nül gyorsan. Persze elcsúfítja az embert, meg különösen neked, akinek olyan szép bőre volt... ne izgulj, olyan leszel megint, csak hát mire kitisztul, addigra az ember nem fiatalodik, egy kicsit ráncosabb lesz, itt egy rovátka, ott egy rovátka...

És félórás vigasztalásban részesítette Lisát, aki, mikor letette a telefont, lassú, nehéz mozgással felment az emeletre, bezárkózott a szobájukba – szerencsére senki más nem volt itthon –, és négy-öt órán keresztül mozdulatlanul gubbasztott a sötétben.

Ha azt találták mondani a telefonkagylóba próbálkozásképp:

– Ó, most nagyjából minden rendben. Majdnem el lehet mondani, hogy jól mennek dolgok.

Angéla erre rendszerint kijelentette:

– Ó, nagyszerű! Akkor végre találkozhatunk. Már három napja nem láttalak, meg aztán ez a telefon igazán nem jó megoldás, rendesen ki sem tudjuk beszélgetni magunkat.

A lányok ezekről nem nagyon beszélgettek, de külön-külön annyira őrölte őket a tehetetlen düh és a védtelenség, hogy attól féltek, egyszer valami szörnyű durvaságot fognak neki belehörögni a telefonba, valami olyasmit, amitől az ég is leszakad. Előre rettegtek és várták ezt a pillanatot. De ebből egyelőre csak annyi valósult meg, hogy irtózatos fintorokat vágtak a zöld bejárati ajtóra meredve, és néha idegesen harapdálták a szájuk szélét, amikor egy hosszabb litániát hallgattak.

Angéla hallgatása, illetve abbamaradt zaklatása nagyon üdítő volt. Föltámadt a remény, hogy ez talán már így is marad. Raci megígérte, hogy elmegy a nagy eseményre és fölvidulva az egyhetes üdítő csöndtől, amikor is a telefon titokzatosan néma maradt, szinte őszintén mondta Angélának az esküvő hetében, hogy:

– Mindent, de mindent el kell mesélned...

És csodák csodája Angéla szófukarnak mutatkozott, elrebegte, hogy igen, aztán megbeszélték, mikor találkozzanak az esküvő napján.

Lisának ezen a szerdán dolgoznia kellett, hirtelen föllelkesült hangulatában kicsit bánta is, hogy nem jöhet. De Raci éppen szabad volt. Délután háromkor lesz a szertartás a North Islington-i városházán, ami egyébként furcsa volt, mert Angéla Bristolban lakott.

Raci egyenesen odament, ahol Angéla élt, az ügyvéd házához. Tíz perccel egy óra után oda is ért. Angéla idegesen nyitott ajtót, látszott, hogy semmilyen értelemben nem kész.

– Majd elmesélem – hadarta, vállon veregette Racit, és már ment is előre, fel a rövid, szőnyeggel borított lépcsőkön.

– Addig foglald el magad – kiáltotta. A konyhába szaladt, aztán fel az emeleti fürdőszobába.

Raci kényelmesen körülnézett a lakásban. Sokszor látta már, de olyan furcsa volt a lakás belső kialakítása, hogy mindig újra szemügyre vette. Az előszoba keskeny volt, nagy ablakkal, és egy kertre lehetett kilátni. A parányi folyosó egyenesen a konyhába vezetett, ami mindössze egy faburkolatú pulttal volt leválasztva. Minden kényelmesen, célszerűen az ember keze ügyében volt. A konyhából, a pult fölött bámulva, a lakás érdekes látványt nyújtott. Egyrészt bal felől látni lehetett a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőket, másrészt az előszobából, a konyhával átelleni oldalon, három emelkedő lépcsőfok két tágasabb szobarészbe vezetett, amelyek között ugyancsak volt egy lépcsőfoknyi szintkülönbség, és az emeletre vezető lépcsőket alulról. Raci fölment a három lépcsőfokon és jobboldalt, a fal mellett ott volt az ügyvéd dolgozóasztala, telerakva könyvekkel, mindenféle iratokkal, színes, telefirkált cetlik garmadájával. Az íróasztal mellett könyvek, és ha átlépett a társalgóba, a padlótól a plafonig szintén könyvek sorakoztak a polcokon. Egyszer ő is találkozott az ügyvéddel, aki kedves, tökéletesen kiegyensúlyozott úriembernek látszott, aki egyedül élt a kétemeletes ház egyik szobácskájában, a többi szobát pedig bérbe adta. Hárman laktak nála, egy másik újvidéki, Goran, egy nagydarab jámbor fickó, és egy másik, akit csak egy pillanatra látott. Az ügyvédet egyáltalán nem zavarta a rendetlenség: Angéláék teljesen szabadon jöttek-mentek, használtak mindent. Igazi, rendes otthonnak látszott ez a hely, és talán ezért túrt bele teljesen fesztelenül az íróasztalon heverő könyvhalomba. Talált egy világoskék fedelű könyvet, beleolvasott. Ez nem lehetett az ügyvédé, mert a polcokon klasszikus és tudományos művek váltakoztak, becses régi könyvek, meglehetősen elnyűtt állapotban, és el lehetett hinni, hogy egy sem akadt köztük, amit az ügyvéd ne olvasott volna el legalább egyszer. A lakás tele volt olyan zugokkal, ahol olvasni lehetett: kényelmes fotelek, olvasólámpák árasztották el a dolgozószobát és a társalgót.

Angéla végül megjelent, kopogott lefelé a lépcsőn magas sarkú cipőjében. Fehér kosztümöt viselt, vörös haját félig engedte arcába hullani. Sem a száját, sem a szemét nem festette ki, viszont tekintélyes mennyiségű make-up-ot használt, rosszul, ami még jobban kihangsúlyozta kerek arcát, és a kelleténél apróbb szemét.

Nem mondott semmit, de látszott, hogy éhes a dicséretre. Elsuhant Raci mellett, aki most az előszobaféleségben az asztal mellett ült, és besietett fontoskodva a konyhába a teájáért, ami már régen kihűlt. Raci hirtelen csaknem rosszul lett, olyat nem volt képes mondani, ami nem volt igaz, pedig Angéla valószínűleg valami ilyesmire várt.

– Elegáns vagy – mondta szomorúan.

Angéla egy pillanatra elégedettnek tűnt, de az órájára nézett; a mutató lassan közeledett a két óra felé. Öt percen belül indulniuk kellett.

– És te kész vagy? Mutasd magad...

Raci nem volt túl elegáns, de ez tudatos választás volt, így jobban érezte magát. A rövid, kis zöld szoknya szépen kihangsúlyozta karcsú derekát és a fekete, apróvirágos blúz jól illett fehér arcához és barna, göndör hajhoz. Angéla elhúzta a száját:

– Igazán helyes.

És már indultak is. A város egyik végéből utaztak a belváros északi részébe, az út jó félóráig tartott. Angéla hadarva elmesélte, hogy az egyik barátja ismerte ezt a férfit, aki görög, de angol állampolgár. Találkoztak két alkalommal, és megbeszélték a dolgokat. Háromezer fontért teszi meg, Nichosnak hívják, és belement, hogy ne egyszerre adja oda a pénzt, hanem ezer fontot kifizetett és kétezer fontot havi részletekben kell törlesztenie. Összeköltöznek majd egy időre, arra az esetre, ha jönnének a bevándorlási hivatalból ellenőrizni.

Racinak leesett az álla. Csak hallgatta Angélát, aki hadarva mondta, hogy a férfi „rendes pasasnak" látszik, jó negyvenes, meg hogy reméli, nem verte át, és háromnegyed háromkor várni fogja az islingtoni metróállomáson a két tanúval, akik a gyanú elterelése végett angolok, nagyon helyesek, egy pár, Tracyt régóta ismeri, a fiúját csak futólag. Harmincasok, de hat éve jegyben járnak. Raci csak bámult. Átszálltak, és majdnem pontosan háromnegyed három előtt hét perccel megérkeztek az állomásra.

– De miért az islingtoni városházán kell házasságot kötnötök?

– Ó, megérdeklődtük, itt kérik a legkevesebb iratot hozzá.

Izgatottan néztek körül. Angéla magával hozott egy szép színes virágcsokrot, és a várakozás perceiben egyre bizarrabb látványként hatott, ahogy az állomás épülete előtt kiskosztümében nyugtalanul forgatta kurta nyakát és bámulta az utca forgatagát. Háromnegyed három. Angéla továbbra is topog, a hullámzó tömeget bámulva minduntalan megremeg. Raci bűntudatosan arra gondolt, „cserben hagyták", „menekülnek előle" és elszörnyedve arra gondolt, hogy ha a várva várt vőlegény nem érkezik meg a tanúkkal együtt, akkor viszont ő nem menekülhet... úgyhogy kétszeresen szorongva nézegettek körbe-körbe. Angéla futkosott, tízméternyi távolságra eltűnt Racitól hol ebben, hol abban az irányban, de most visszatért hozzá, és elszántan megállt mellette. Öt perccel múlt háromnegyed három.

– Olyan hét percen belül oda lehet érni a városházára. De csak akkor, ha majdnem egész úton futunk – számítgatta Angéla.

Raci olyan kétségbeesést érzett, hogy majdnem szédült. Angéla egyszerűen őrült! Ezer fontot kifizetett egy majdnem teljesen ismeretlen embernek, sőt, vele fog élni, mert itt akar maradni... egyedül... az úgynevezett barátaival... Karriert akar csinálni, és afelől kétsége sem volt, hogy Angéla, aki dinamikusan, semmivel sem törődve tört előre, igenis ügyvéd lesz... De honnan van ebben a huszonhárom éves emberben ennyi erő?

Raci és Angéla, mint valami fura szoborcsoport, folyton az órájukat bámulták, az előbbi karcsú, bájos lány, az utóbbi tömzsi, kosztümben... Háromnegyed három múlt hét perccel. És Angéla egyszerre fölkiáltott:

– Jönnek!

Egy harmincas pár és egy férfi érkezett csaknem futva, sűrű, gyors bocsánatkérések közepette futva indultak az házasságkötő terem felé. Szaladtak a főúton, kerülgetve az embereket, közben köd szitált, pardonokkal és „excuse me!" felkiáltásokkal törtek utat. Aztán egy kis parkhoz értek, és apró kavicsokon futottak tovább lihegve, a kavicsok megcsikordultak süppedő lábuk alatt. A park szélén Angéla megállította őket. A városháza ott volt a sarkon, két percen belül az épületben lehettek. Volt annyi lélekjelenléte, hogy végignézett a társaságon, megigazgatta a saját ruháját, és ösztönösen a többiek is ugyanazt tették. Itt a park szélén kiosztott mindenkinek egy brosstűre szúrt fehér virágot a hozzávaló parányi fehér szalaggal együtt.

– Erre ráérünk még... a többiekkel az épület előtt találkozunk.

És nyugodtabb tempóban, csaknem egy igazi esküvői menethez hasonlóan vonultak a városháza kapujához. Két lány és egy fiú ácsorgott ott elegánsan. Gyors bemutatkozás következett, de csak a keresztnevüket vetették oda, aztán bementek az épületbe.

Egy-két percet késtek. A tisztviselő, aki beszélt velük, tíz perc türelmet kért, amíg előkészítik a termet. Menetrend szerint háromnegyed háromra kellett volna ideérniük. Egy nagyobbacska üvegfalú terembe terelték be őket.

A boldog párt a tisztviselő magával vitte, hogy elintézzék a formaságokat. A teremben pedig, ami nem volt nagy, egymástól a lehető legtávolabb álldogált a hét ember. Újabb bemutatkozás következett, majd bizonytalanul beszélgetni kezdtek. A terem egyik sarkában fotelek voltak, Raci zavart mosollyal leereszkedett az egyikbe. Körülnézett, és nagyon remélte, hogy nincsenek kamerák... A rózsaszín ruhás lány, akivel az épület előtt találkoztak, éppen ismerkedni kezdett a harmincas jegyespárral, amikor mint tanúkat őket is kiszólították. Maradtak négyen. Tétova, villanásnyi mosolyokat küldtek egymás felé, aztán vizsgálgatni kezdték a terem díszítését, néhány harsogó zöld művirágot a fotelek melletti asztalon. Sokkal később még egyszer látta ugyanezt a helyet.

Amikor végre bevonultak a terembe, Racinak volt ideje alaposabban szemügyre venni a furcsa társaságot. Mindenki igyekezett a szerepét alakítani, illedelmes mosollyal nézték a „boldog" pár bevonulását. Angéla meghatottnak látszott és megadással karolt a vézna, negyvenes görögbe, aki feltűnően sehogyan sem tudta eldönteni, hogyan viselkedjen. Zavart fintorokat vágott, láthatóan nyúzott volt, és néha elmosolyodott, némi erőlködéssel, ilyenkor láthatóvá váltak rossz, girbegurba fogai. A tanúk a boldog pár mögött ültek. Tracy magas, barna nő volt, határozott fellépésű. A vőlegénye, David pedig hihetetlenül vonzó. Raci az épület előtti gyors bemutatkozáskor egyetlen pillantásába beleremegett. Magas, szőke férfi volt, a tarkóján fölnyírt hajjal, értelmes arcú, magabiztos, egészséges férfiasság áradt belőle. A társaságban lévő másik fiatal férfi úgyszólván teljesen jelentéktelen volt, a barátnőjével együtt, aki önérzetesen kihúzta magát rózsaszín blúzában. A másik lány szintén idegen volt, a szó minden értelmében. Raci búslakodva arra gondolt, hogy esküvő után az ügyvéd lakásán lesz egy kis összejövetel, és mihez fog kezdeni ennyi vadidegen emberrel, Angélával az élen.

A szertartás után, amely kellemesen rövid volt, amikor kiértek az épületből, Angéla megmámorosodva parancsolta meg a lányoknak, hogy álljanak fel egy sorban, akik ezt kelletlenül meg is tették. Angéla előre lépett, hátat fordított nekik, és hátradobta a csokrát. Tracy elkapta, mire illedelmesen kisebb üdvrivalgásban törtek ki. Elsétáltak a parkba, és letelepedtek a padokra. Angéla boldognak látszott, diadalmasnak, mintha maga az esküvő ténye egyáltalán nem érintette volna meg, hanem egy feladatot hajtott volna végre, mi több, sikeresen megoldotta, és ezáltal közelebb került ahhoz, ami egyedül számított neki.

Győzelmi mámorában újra a régi Angéla lett, az őszintétlen, a kenetteljes, és óriási önbizalommal és álszerényen mondta, hogy most lesz egy „kisebb buli", ami őt ismerve azt jelentette, hogy erején felül mindent megszerzett az estebédhez. Aztán megbeszélték, hogy ki hogyan jusson vissza Bristolba. Az újházasoknak volt autójuk és a jegyespárnak is, akik viszont nem készültek velük menni. Csak gratuláltak Angélának és a félszeg, keszeg görögnek, aztán elsiettek. Angéla Raci mellé huppant egy pillanatra.

– Mindenképpen angol tanúk kellettek, és Tracyt két éve ismerem. Sokat beszélgettünk... hát nem édes, hogy vállalták? Már hat éve együtt vannak, és talán most össze is fognak házasodni. Goran nem tudott eljönni ide, mert dolgozik, de a bulin ott lesz, kedves fiú, nem igaz?

Raci tanácstalanul hallgatott, de szerencsére Angéla nem várt semmiféle visszajelzést. Túláradó örömében megölelte Nichost, és ünnepélyesen adott neki egy puszit, ami szemmel láthatóan nagyon jólesett neki, és egy kicsit más szemmel kezdett nézni nejére, mint annak előtte.

Raci, hallgatagabban, mint előtte, visszaindult a metróállomáshoz az egyik párral.

Az asztalon szendvicsek, kínai ételek és sós ropogtatnivalók halmaza a hozzávaló pikáns szószokkal. Poharak csörögtek és csengtek, bizalmas hangok hallatszottak. Angéla sehol sem volt. A görög a dolgozószobába felvezető lépcsőn üldögélt Daviddel, ott beszélgettek. Goran, az újvidéki fiú vendéglátói minőségben vitte körül a vörösbort és töltögetett mindenkinek. Tracy a másik lánnyal beszélgetett, aki Sandraként vagy Samanthaként mutatkozott be, de egészen biztosan nem volt angol. Raci behúzódott a sarokba, szeretett volna egészen eltűnni, de Goran barátságosan áthívta a társalgóba, hogy amíg Angéla visszaérkezik, hallgassanak zenét, a két barátjával, akik vagy egyáltalán nem mutatkoztak be, vagy csak futólag.

Itták a könnyű, édes bort, és a második pohár után már jócskán elengedett és ernyedt állapotba került. Ekkor, fél óra várakozás után ereszkedett le Angéla a lépcsőkön, mint egy jelenés, hosszú, nőies ruhában, ami nem illett tömzsi alakjához, és asztalhoz terelte a társaságot. Raci David mellett kapott helyet, ami nagyon zavarba hozta. Vele szemben Goran és mellette Goran egyik barátja, látták, milyen bátortalan, kedvesen szóval tartották. Vagy négy óra telt el ivással, evéssel, fecsegéssel, amikor Raci az első ismerkedő kérdéseit félénken feltette, vagy válaszolni mert Goran valamelyik kérdésére. David, aki a jobb oldalán ült, négy órán keresztül nem szólt semmit. Aztán valahogy mégiscsak beszélgetésbe elegyedtek, és valamivel még később a társaság fölment az emeleti teraszra. Angéla körbejárt, mindenkivel beszélt, mert ez most az ő napja volt. A görög Angéla háta mögött hangosan méltatta újdonsült feleségét, és bizalmasan, félhangosan, de úgy, hogy Raci is hallhatta, azt mondta Davidnek, hogy Angéla tetszik neki, és ki tudja, mi lesz később... Angéla, amikor újra Racihoz fordult, elmondta, hogy a göröggel majd egy lakásban kell élnie, persze fizeti a szobáját, meg a kétezer fontot részletekben, és csöppnyi bizonytalansággal hangjában kijelentette, csak nem hiszi a görög, hogy ő majd főzni fog rá. Elégedjen meg a kétezer fontjával. Ordított a zene a társalgóban, a társaság állandóan jött-ment a nappaliból az emeleti teraszra és vissza. Dávid Raci mellé állt és kedvesen megkérdezte:

– Azt nem is mondtad még, hogy mit csinálsz itt Londonban.

– Tanulok – és bizonytalan mosollyal hozzátette: – Au-pair vagyok.

David valami miatt meglepetten ismételte, hogy „au-pair", de Raci megvetést vélt kihallani hangjából ezért élesen ismételte: „igen, csak egy au-pair". David zavarba jött, és szabadkozni kezdett, ami később rejtelmesen heves udvarlásba csapott át. A következő kép, amire emlékezett Raci, hogy David menyasszonya szemben ül velük a dolgozószoba lépcsőin és beszélget Sandrával, de egyre dühösebb pillantásokat vet rájuk. Ő a konyhai pult melletti széken ült és David, a lábainál összekuporodva, őrültségeket mondott félig hallhatóan. Raci csak ült, nem értette a helyzetet, de tagadhatatlan élvezettel hallgatott. Nem mondott sem igent, sem nemet, és aggódva nézte a menyasszonyt, aki minden volt, csak szelíd, törékeny nő nem. Angéla egy ideje komoran járt-kelt. Körülbelül azóta, hogy a pár, David és Tracy elhívta és vagy húsz percre félrevonultak. Látszólag minden folytatódott tovább. Raci egyszer az órára nézett, este hét volt. Ez körülbelül akkor lehetett, amikorra, minden alkohol elfogyott, és Goranék készségesen vállalták, hogy hoznak egy láda bort a közeli szupermarketből.

Este kilenc körül az egész társaság fölkerekedett, Goranék nélkül, mert furcsa módon még nem értek vissza, és elmentek egy közeli kocsmába. Édes, nehéz koktélokat ittak, mindenki másfélét. David odakínálta a poharát a lányoknak, akik ittak belőle egy kortyot. Utolsónak Racinak kínálta oda, aki becsípett annyira, hogy ne törődjön semmivel, ami szerencsére nem látszott, mert pontosan ugyanúgy hallgatott, mint eddig. Raci futó pillantást vetve a menyasszonyra, Tracyre, aki ha tehette volna, tüzet okád a társaság minden nőtagjára, finoman ajkához emelte a poharat, majd ünnepélyesen visszaadta Davidnek, aki ugyancsak különös merevséggel ivott belőle ott, ahol Raci ajka érintette a poharat.

Valamennyien visszatértek a házba. Angéla továbbra is komoly maradt, csak odasúgta, hogy valamit szeretne mondani neki. David viselkedése másoknak is feltűnt, és Angéla sietve hozzátette az előbb mondottakhoz, hogy ez a szegény Tracy mennyit szenved, mert a vőlegénye hi-he-tet-le-nül nagy nőcsábász. Tracy visszavonulót fújt, és indulni készültek. Mostanra Raci feje kitisztult egy kicsit, úgyhogy amikor a pár búcsúzkodni kezdett az előszoba lépcsőfordulójában, igyekezett Davidtől messzebb állni, mint a többiek, és ezért föllépett a dolgozószobába vezető lépcsőfokra. Tracy feszülten topogva állt, de utolsó erejével kedvesen mosolygott és búcsúzkodott. Angéla furcsa távolságtartással beszélt vele, David pedig végigcsókolta a lányokat az arcukon. Racin volt a sor, ezért Raci lehajolt, és fejét messzire eltartva közeledett Davidhez. Elvesztette az egyensúlyát, David pedig megfogta és tartotta a kezét, majd magához húzta Raci fejét. Ekkor Raci hirtelen nem tudta, mi történt.

Szörnyű kiáltás hallatszott. Tracy minden erejével cibálta Davidet a lépcsőkön lefelé, ki a bejárati ajtón, és az ajtó dörrenése után is sokáig lehetett hallani az ordítást, ami fölverte az utca csendjét. Raci azt sem tudta, hogy találta meg az egyensúlyát és hogy került újra a sarokba, pedig a feje már teljesen kitisztult. David megpróbálta megcsókolni. Mire magához tért valamennyire, Goranék éppen visszaérkeztek a vörös borral, és elszomorodva számlálták, hogy már csak heten vannak. A görög a részegek bizonytalanságával üldögélt az egyik sarokban. Dzsesszzenét kezdtek el hallgatni, amikor Angéla az emeletről lesétálva intett Racinak, hogy kövesse. Bezárkóztak Angéla szobájába.

Angéla szerencsére nem mondott semmit Davidről, csak megkérdezte:

– Tudod, hogy mit akartak Tracyék? Én meg azt hittem, hogy milyen rendesek, Úristen. Kétezer fontot. Teljesen nyugodtan közölték, hogy fizessek kétezer fontot. Eddig szó sem volt ilyesmiről.

Raci halkan kérdezte.

– Mondd csak, ők szerezték a görögöt?

– Ők. Úgyhogy ez a kétezer font a közvetítői díj, az ő díjuk, azon felül, amit Nichosnak kell fizetnem, azért, mert a nevüket adták. Nem tudok fizetni. Uramisten... uramisten.

Angéla indulatosan járkált föl-alá a szobájában és a balesetről kezdett el beszélni, amit tizennégy éves korában elszenvedett a családjával együtt. Az apja ma is Újvidéken él, nyaranta hazajár meglátogatni. Az anyja nagyon szerette őt, de a balesetben szörnyethalt. Amikor befordultak az árokba ő nem vesztette el teljesen az eszméletét. Amikor az autó végre megállt a tetején, sikoltozást hallott, aztán később rájött, hogy ez az ő hangja volt. Annyira emlékezett még, hogy az összenyomódott autóban előrenyúlt és hideg ujjaival megérintette anyja véres fejét. És furcsa módon később, amikor magához tért, nem szomorúságot érzett, hanem emésztő haragot, pedig annyira szerették egymást, mégis, a harag nem szűnt meg azóta sem...

– ...úgy éreztem, hogy elhagyott.

Raci nem tudott mit mondani. Úgy látszott, Angéla nem törik össze semmitől, hanem csak annál nagyobb dühvel és elszántsággal harcol magáért. Ezúttal még őszinte is volt, de olyan higgadtan beszélt a balesetről, mint arról, hogy reggel véletlenül kiöntötte a tejet. A hajnalt együtt várták meg, fáradtan, nyitott szemmel heverészve az ágyon.

Később elkérte Angélától azt a világoskék könyvet, amibe ideérkeztekor beleolvasott, és a lépcsőkön hagyott üres poharakon keresztüllépdelve elindult hazafelé. Egy újabb ködös napra virradt, amit az égvilágon semmi sem különböztetett meg más kora tavaszi csütörtököktől.

Raci napokkal később elmesélte Lisának Angéla esküvőjét, és rokonszenvvel sajnálkoztak volna Angéla fölött, de újra kezdődtek a telefonok. Angélának nanny-munkája volt, és valahogy mindig ráért. Hívta őket reggel, délutánonként, este több alkalommal is, súlyos gondokat említve, a régi, megszokott stílusában, de az esküvőről nem beszélt. Lisa és Raci váltakozva álltak a Durnsford Road-i ház hideg előszobájában, és néha együtt. Utóbbi esetben mind a ketten igyekeztek vidáman beszélgetni Angélával, míg csak az ilyen hármasban folytatott beszélgetések alkalmával lassan ki nem derült, hogy egyformán szenvednek ettől a furcsa kapcsolattól.

Három hónap múlva, anélkül, hogy egyetlenegyszer is beszélték volna róla, nagy egyetértésben nem vették fel többé a telefont. Megvárták, amíg valaki a házból fölveszi, és ha a vonal másik végén Angéla volt, rossz érzésekkel és bűntudattal letagadtatták magukat. Angéla néha mégis elcsípte őket, mert éppen akkor estek be az ajtón, amikor csöngött a telefon és ösztönösen felemelték a kagylót: szitokáradat zúdult ki belőle, mire szabadkozni kezdtek, és alkalomadtán újra találkoztak vele, de Angéla nem változott, valami szerepet játszott vehemensen, megjátszott melegséggel és törődéssel, értelmetlen szóáradatba fojtva minden próbálkozást, hogy valódi baráti kapcsolatot építsenek ki vele, mert nem felejtették el, hogy tartoznak neki.

Amikor Raci állást talált Észak-Londonban, arra gondolt, hogy ez menekülési lehetőség Angéla elől: elég, ha egyszerűen nem hívja föl. Vagy nem adja meg a telefonszámát. De nem bírta megtenni, fölhívta Angélát és megadta az új lakhelyének a címét, ami egyébként éppen Islingtonban volt. Úgy tűnt, valami változott, mert Angéla nem hívta vissza hosszú napokig. Raci pedig gyanakodva várt, és ő sem hívta, azzal az elgondolással, hogy majd alkalomadtán jelentkezik nála és találkozik is vele, de most már csak akkor, amikor neki is megfelel.

Egy este, éppen amikor befejezte a munkát, megszólalt a telefon. Tétovázva emelte föl a kagylót: artikulálatlan üvöltés hallatszott belőle, zubogtak az értelmetlen, indulatos szavak, harag, kétségbeesés, szomorúság és az egyetlen értelmes szó, amit a hang sikoltva ismételt:

– Elhagytál, elhagytál...

Angéla volt.