Borkopfomnak, egy Trianon utáni csehóból

I.

...hát arra emlékeztek-e, barátaim, mikoron Herr Vincenzó a Néder-féle virágboltban a neuhauseli díva ötvenedik fellépésére ötven szál vörös rózsát vett Grosszmann Adolftól. Tudjátok, kinek lányát vasárnaponként láthattuk a Wernerék fagyizója előtt eltipegni. Ki nemcsak az orrát, az alfelét is fenn hordta. Stofek szerint nem igaz, hogy készakarva düllesztené ki hátsó domborzatát. Arról akart meggyőzni bennünket, hogy néhány háznál még mindig divat a kispárnásra kitömött üleprész, a fardagályos szoknya. Egyedül Pepik Zefstein vetette szemére Stofek barátunknak, hogy türtőztethetné már magát, és ne tegyen az úri kisasszonyok irányába kompromittáló és fölöttébb cinikus megjegyzéseket, mert még meggyűlhet a baja a kékblúzos mágnásokkal.

– Jobb lenne, Stofikám, ha nem ütné bele az orrát mindenbe. Inkább azokkal a pár lányokkal törődhetne, akiket abban a fokhagymabűzös krimóban szedett fel a minap.

Kissé meglepődött Stofek barátunk, mennyire jól értesült Zefstein úr az ő legfrissebb nőügyeiről. Tegyük hozzá, mindketten előszeretettel bolondították a fraulájnokat, mindketten lelkendezve rajongtak a puhahúsú puellákért, de szívesen legyeskedtek a pezsgőpartikra és színházba járó krinolinos dámák körül is. Thor Zoltán barátomat kellene megkérdeznem, melyiküknek gazdagabb a trófeagyűjteménye; mint tudjátok, a mi Thorunk mindannyiunk közül a legtapasztaltabb s legjártasabb a gyengébb nem antropológiájában.

Tagadhatatlan, Herr Pepik kizárólag az úrihölgyek társaságába vágyott, mivel velük csupa magasztos, tőrőlmetszett össznemzeti kérdéseket tudott megvitatni. Csak az ő nyelvükön értett, nem akart, nem is tudott szót érteni holmi proletkultos, magukat művészeknek tartó, naftalinszagú munkásnőkkel. Stofek korlátlanul, osztálykülönbségek, osztályérdekek nélkül válogatta ki s váltogatta barátnőit. Mindemellett különösen szép és csinos hölgyekkel mutatkozott. Addig jó a nő, míg nincs szétmasszírozva a keble, szokta volt mondogatni élményei ecsetelése közben. Kiváltképp Thor barátunknak számolt be sikereiről, mivel vetélytársat látott benne, s ezért néha-néha nem átallotta megfűszerezni történeteit, hogy ezzel barátunk vállveregető elismerését élvezhesse.

Bár, valljuk be, Borkopf mesterem, neked is volt már egy-két emlékezetes szerelmi kalandod környékünk puelláival, csak te mindig ódzkodtál legendás kapcsolataid elbeszélésétől. Pedig hát ágyba csalogató körmondataiddal beccadellis ódákat zenghetnél a szűz puncikról, a szóvirágaidra kinyíló virgókról. Persze, férfiúi hiúságból csak-csak kikottyantottál egy-két mozzanatot, jelenetet gazdag defloráló múltadból. Bármennyire is titokként kezeltem, neked köszönhetem az én Gabinkámat. A te jóvoltodból ismerhettem meg a nagy múltú dizőz, Böck Leopoldina lányát, Elvirát is.

Hogy mi történt velük azóta, arról majd később beszámolok. Maradjunk még az emlékeinkből kitörölhetetlen múltnál, időzzünk el deli ifjúkorunk egy-két mulatságos epizódjánál, csak nehogy eluralkodjon és erőt vegyen rajtunk a múltba révedés delejes mélabúja. Fiatalkorunkat nemcsak a gondtalan dínomdánom, a felhőtlen öröm selyemfátyla lengte be. Voltak keservesen szomorú napjaink is. Emlékezzetek csak vissza a turócszentmártoni döntésre, miszerint elszakadtunk drága jó hazánktól, s Párizsról ne is beszéljünk. Schön Attila barátunk hiába fordult levélben Smuts tábornokhoz, hogy próbáljon népünk számára kedvező javaslatot hozni, utóbb kiderült, az erélyes hangú Tardieu ellenében még az Egyesült Államok külügyminisztere is tehetetlen volt. A nemzeti tragédiának számító gyászos döntés ellenére Schön barátunkat legalább az vigasztalta, hogy magától a magyar békedelegáció vezetőjétől, gróf Apponyi Alberttől kapott rövid üdvözletet, melyben főméltósága köszönetét fejezte ki barátunk azon javaslatáért, melynek értelmében „népszavazás útján állapítsák meg Magyarország határait". Attila barátunkat az angol külügyminiszter helyettese dühítette fel nyilatkozatával, melyben akként foglalt állást, hogy Anglia nevében egy pillanatra sem ismeri el, hogy a legyőzött ellenséggel szemben érezne valami igazságtalanságot. Napokig szótlanul bújtad a lapokat, hogy valami kedvderítő, magyarbarát nyilatkozatra találj Attila barátunk kiengesztelődésére. Mígnem, Borkopf mesterem, egy napon rábukkantál Lord Seydenham nevére, akinek fennhangon idézted megható mondatait. Többek között azt, hogy „a békekonferencia Magyarországtól elszakította a legjobb fiait és megfosztotta területétől, amely a létéhez szükséges". Barátunk arcán némi megnyugvás látszott, de aztán dühödten kikapta kezedből A reggelt, nem akartad-e kitalált – bár az ő megenyhülését és javát szolgáló -mondataiddal a tőled megszokott módon lóvá tenni.

Talán az enyhített a leginkább Schön kedélyállapotán, mikoron Dr. Patai Józseftől, több verseskötet, elbeszélés és essay írójától, a „Múlt és Jövő" szerkesztőjétől kapta a megtisztelő felkérést, hogy grammaticai-stilisztikai szempontból nézze át a kiadásra váró „Héber költők" könyvsorozat köteteit, nem csúszott-e valamilyen hiba műfordításába. Kissé vonakodott, de végül is kötélnek állt barátunk, és mindannyiunk nagy megelégedésére, beleásta magát e nemes munkába. Igaz, ettől kezdve ritkábban láttuk őt, de tudtuk, hogy nem tépelődik, nem emészti magát a visszafordíthatatlan múlt visszásságain, nem kesereg már annyit az igazságtalanul feldarabolt, kegyvesztett ország térképe fölött. Schulz Arnold könyvkereskedő számolt be rendszeresen Attila emberfeletti teherbírásáról. Éjt nappallá téve szótározgatott, körmölt batárunk, ki soktucatnyi könyvvel barikádozta el magát dolgozószobájában. A megszokott határidőn belül készült el Schön a kötetek átolvasásával és az elfogadhatatlannak tartott sorok átírásával.

Mindannyian büszkén ültünk be az Arany Oroszlán nagytermébe, ahol a műfordító, Dr. Patay bevezetőjében Schön igényes és szakavatott lektori munkáját méltatta.

Herr Vincenzó bökdöste oldalba szerénykedő polihisztorunkat, hogy illene valamit mondania a megjelent nagyérdeműnek. Nagyétkű Vincenzónk titkon arról ábrándozott, hátha őt is megvendégelik a felolvasóest után egynéhány kóser falattal.

– Hagyj már békén, mert a szádba taposok – bosszankodott a lektor. – Nem mondok semmit és kész!

Szerencsére, csak mi hallhattuk Schön felhorkanását, mialatt Fehér Arthur szavalóművész a nagy héber költő, Bialik verseit interpretálta.

Ha tehettük, barátaim, szívesen részt vettünk városunk kulturális rendezvényein. Nemcsak meghívott vendégekként, néha merő kíváncsiságból merészkedtünk el egy-egy megnyitóra, sok meglepetést sejtető eseményre. Egészen véletlenül kerültem be Stofek Tamással a helybeli önkéntes tűzoltó egyesület táncmulatságára. A bejárati ajtóból zenésztársam, a debella triangelista, Hercz Manci intett felénk, hogy hallgassunk bele a nemsokára kezdődő műsorba. Stofek barátom orrát minden bizonnyal a forralt bor fahéjillatú páragőze csaphatta meg, mert rögtön a pult irányába gyorsította meg lépteit. Mancitól közben megtudtam, hogy nem szabad kihagynom a legközelebbi zenekari próbát, mert megvonják tőlem a honoráriumot, egyébként is, már csak egy hónap van hátra az előadásig. Szemrehányó tekintettel feddett meg, biztos Goldstein Irénke miatt maradtam távol, mivel ő sem jelent meg a legutóbbi próbán, bár testvére, Lilly által üzent, hogy belázasodott.

– Rögtön feltűnt, itt valami nincs rendben. Valaki nem játszik tiszta lapokkal, vagy ön, vagy ő – magyarázta kioktatólag Manci.

– Ugyan már, csak nem gondolja, hogy én az Irénkével? – méltatlankodtam.

– Na, magától minden kitelik – zárta le párbeszédünket a debella nőszemély, mert a nagyteremből, hál' istennek, felzengtek a megnyitóünnepség kezedetét jelző fanfárok.

Stofek barátom is beszélgetőtársra lelt a pultnál Schwitzer Rezső személyében, kiről kiderült, hogy az újonnan megalakult tűzoltóegylet tagjává választották.

Barátomnak különösen kifinomult érzéke volt az ivótársak felderítésére. Én is jobbnak láttam, ha társaságukat élvezem, semmint hogy Hercz Manci példázatszerű erkölcsi prédikációit és a rólam meg a zenekarban csengőt rázó Goldstein Irénkéről szóló pletykálódásait hallgatom végig.

A forralt bor elkészítésének, felkínálásának, s elszürcsölgetésének költségeit a tűzoltóegylet állta. A tisztikaros tűzoltótól fontos tűzvédelmi információkhoz jutottunk. Sőt, a bor annyira feltüzelte, hogy minket bízott meg azzal a feladattal, ha tüzet észlelünk, azonnal szaladjunk fel a harangtoronyba kongatni, s azon irányba tűzzük ki a vörös zászlót, amerre a tűzveszedelem van. Közben újabb rundot rendelt lélekmelegítőként. A mielőbbi távozásra próbáltam rábírni barátomat. Nem kerülhettük el az egyikünknek sem tetsző megbízatást: Schwitzer úr körbélyegzővel ellátott űrlapokat nyomott kezünkbe, s erélyes hangon arra szólított fel bennünket, hogy azonnal töltsük ki a tagsági igazolványokat, mivel gyarapítanunk kell a helybéli flóriánusok számát. – Akkor is töltsük ki, ha nem akarjuk? – dadogtam bizonytalanul. Ne kérdezzétek, milyen hangon rivallt ránk a vezetőségi tag. Stofek félelmében rögvest írószerszám keresésébe kezdett, hogy a tettlegességet elkerülendő hozzákezdjen a nyomtatványok kitöltéséhez. A tagsági lap aláírásakor az erőszakos Rezső úgy megveregette vállunkat, hogy a forralt bor is meglöttyent gyomrunkban.

– Na, most már erre még eggyel iszunk! – dörgött sztentori hangján.

Nem kérettük magunkat. Jámboran hallgattuk a törvény előírta szabályzatot:

– Aki a tűz keletkezésekor a tűzoltószertárhoz elsőnek ér be, annak 50 korona, a másodiknak 30 és a harmadiknak 20 korona jutalom adatik ki.

Mindjárt rád gondoltam, Borkopfom, hisz te laksz legközelebb a tűzoltószertárhoz, s úgy rémlik, már többször volt dolgod a tömlővel.

A szabályzat többi pontját is végighallgatván búcsút vettünk Rezső bátyánktól, nehogy újabb kommendálásba kezdjen, különben is vége felé tartott a műsoros est, a Mancival való újabb találkozást meghiúsítandó ráncigáltam barátom zubbonyát, hogy minél előbb a friss levegőre kerüljünk. Még mielőtt végleg elhagytuk volna a termet, utánunk ordított a borgőzös tisztikaros.

– Ne feledjék, elvtársak, az önkéntes tűzoltók gyakorlati kiképzését vasárnap reggel 6 órakor tartjuk a focipályán!

Emlékezetemben felidőződött az a bizonyos cukorgyári tűzvész, melynek megfékezéséhez önfeláldozó hősiességünkre volt szükség. Kígyóbűvölő artistaként forgattad s tekerted szét a vászontömlőt. A von Kuffner bárótól ajándékba kapott tűzoltó berendezések nélkül nem sokra mentünk volna a hatalmas lángcsóvák ellenében. Herr Vincenzó az egyenruháját és díszes csákóját féltette a legjobban. Von Kuffner báró, irántunk érzett határtalan szeretete és jósága jeléül, a tűzoltás utáni napokban önzetlenül gondoskodott élelmezésünkről, napi ellátásunkról. Nem lehetett szavakban kifejezni sorsunk egyengetésére tett erőfeszítése, istápoló gondoskodása miatti hálánkat. Hozzá mindig bizalommal fordulhattunk, készséges mecénásra találtunk benne. Emlékét örökre megőrizzük. Most már bele kell nyugodnunk fatális helyzetünkbe, országhatár választ el tőle, s bármennyire is fájt a búcsúzás, neki kellett igazat adnunk, hogy megszakította velünk a kapcsolatot. Nem is tőle, a kortól, a K. u. K.-s „gelbschwartz" világtól vettünk búcsút mindörökre.

Ugye, emlékeztek, mikor Herr Vincenzónak kabátra volt szüksége, s rászedtük őt, hogy menjen át Bécsbe. Abban bíztunk, hátha sikerül mecénásunk címére ráakadnia. A napsütéses tavaszi reggelen úgy gondolta barátunk, kabát nélkül, mándlijában lépi át Marcheggnél a határt. Barátunk bécsi ott-tartózkodásáról vajmi keveset tudtunk meg, hazaérkezvén kígyót-békát kiáltott a fináncokra. Vadonatúj kabátjában a marcheggi vámvizsgáló hivatalába lépve kellemetlen meglepetés érte Herr Vincenzót. A vizsgáló pénzügyőr mindenáron meg akarta vámolni az új ruhadarabot, mivel az „úr odafelé tartva nem vitt magával kabátot". Erre Herr Vincenzó kifakadt, s kérdőre vonta a szemtelenkedő fináncot, vajon honnan veszi ezt a merész állítását. Fölényes magabiztossággal rendre utasította a vámőrt, s parancsoló hangnemben felszólította, csak akkor hajlandó kifizetni a vámilletéket, ha bebizonyítja, hogy kabát nélkül ment át a határon. Herr Vincenzó szinte teljesen biztos volt a fináncok fellett aratott győzelmében, hiszen nem ugyanazok a vámosok végezték szolgálatukat, mint azon a bizonyos reggelen. A kabinjából kilépett egy töpörödött emberke – ötven év körüli lehetett –, majd megkérte Herr Vincenzót, hogy nyissa ki az útlevelét azon a lapon, ahová beutazáskor beütötték a stemplit, s olvassa el a beírt rövid mondatot. Her Vincenzó paprikavörössé vált, mikor a fellapozott oldalon a ceruzával beírt „nemá kabát" megjegyzésre talált. Azóta Herr Vincenzó megelégszik városunkban vásárolható ruhaneművel is.

– Bezzeg, ha velem lett volna Kuffner báró, nem ugrált volna a tót finánc – bizonygatta pórul járt barátunk.

Az ehhez hasonló, emberi méltóságunkat megtépázó esetekre egyre gyakrabban került sor térségünkben.

Merő óvatosságból, s valljuk be, számító szándékkal, Thor Zoltán javaslatára beiratkoztunk a közeli kisvároska szlováktanfolyamára, mert bármennyire is ismerősen csengett már fülünkben, mégsem volt könnyű e nyelven megszólalnunk. Főképpen Pepik Zefstein ágált ellene, de végül ő is megvásárolta a nyelvtankönyvet.

– Legalább egy olyan úrihölgyre találnék, ki tótul beszél – szögezte le méltóságteljesen a tanfolyam szünetében.

– Várj csak! Fognak még utánunk koslatni a „szlecsnák" és a legyezős „panyikák", hogy tanítsuk meg őket a szerelem fortélyaira – biztatta higgadt nyugalommal Thor Zoltán.

– Úgy istenigazából szerethetne már engemet is valaki – vette át a szót panaszos hangon Herr Vincenzó.

Schön Attila, mit sem törődve társai alantas beszélgetésével, nyelvtankönyve fölé görnyedve a nőnemű főnevek ragozási rendszerébe mélyedt bele.

Egyre gyakrabban halljuk, bizony, barátaim, a szlovák szót, de hát lássuk be, meg kell tanulnunk ezt a szláv nyelvet is, nem beszélve arról, ha Csaczára, Puchóra vagy Rajeczre kerülünk, meg kell magunkat az ottaniakkal is értetni. Sosem felejtjük el azt a vandál cselekedetet, mikor tót lakosaink elvetemültjei megrongálták Turul-emlékoszlopunkat. Ez akkor történt, Borkopfom, amikor csehországi utazásra készülődtünk. Kuffner báró egy Skiffet bocsátott rendelkezésünkre. Egyedül nekem voltak fenntartásaim az automobil ellen, mivel ki nem állhatom a benzingőz szagát. Egyébként is a kattogó szárnyaskerék híve vagyok, így hát bármennyire is győzködtetek, a vonatot választottam. Nehezen fogtátok fel, hogy egyáltalán nem a társaságotok zavart, hanem a négykerekű benzinbatár. Nincs jobb érzés, barátaim, mint a döcögő vonatfülke ablakából a tájat, gyönyörű vidékünket csodálni, amidőn elégett szén vagy fa füstölgő gőze csapja meg orrunkat, közben bele-beletekintünk olvasmányainkba vagy a velünk utazók tekintetével találkozunk. Számomra többet ér a vonatozás élménye, mint veletek az autózás, higgyétek el, barátaim! Ahogy meséltétek, igencsak viszontagságos volt az utatok Bohémia felé. Herr Vincenzó miatt meg kellett állnotok Malackán. Fájdalmas nyögéseire lett figyelmes a mellette ülő Stofek Tamás. Végül egyre hangosabb nyögdécselései miatt kénytelenek voltatok megállni. A volánnál ülő Zefstein egyáltalán nem akarta a hátsó ülésen vemhes disznó módjára vajúdó barátja miatt leállítani a motort, élvezte a gázpedáltaposást, meg azt, ahogy szeli a levegőt a csónakszerű Skiff csúcsíves eleje.

– Szarnom kő – sopánkodott Herr Vincenzó nem éppen szalonképesen. Leginkább Stofek Tamást viselte meg útitársa izgága fészkelődése, kiszámíthatatlan időközökben történő bűzös szellentgetései. Így az ő többszöri kérésére Pepík Zefstein leparkolt egy elhagyatott, gazdátlannak tűnő épület előtt. Herr Vincenzó testfelépítéséhez képest ha nem is nyílsebesen, de gyors tempóban vágódott ki a mobilból, s valamiféle zugot keresett magának, hogy könnyítsen emésztési zavarain. Alighogy benyitott az épületbe, egy vadul csaholó farkaskutya állta el útját. Barátunk ijedtében úgy ráordított a kutyára, hogy az vonítva húzta be farkát. A raktárhelyiségnek tűnő épületben kisebb-nagyobb dobozok tornyosodtak. Herr Vincenzó, mielőtt megfelelő helyet keresett volna a magánkönnyítésre, a dobozokra nyomtatott szöveget próbálta kisilabizálni. Sambucus nigra, Papver rhoeas... Olyan hascsikarás mardosta azonban bélrendszerét, hogy a furcsán hangzó szavak kibetűzését abbahagyván hamarosan leguggolt a sarokba húzódva. Szélgörcseit kísérő fegyverropogásszerű rotyogására a farkaskutya nyüszítve futott el a zsákokkal, különböző nagyságú dobozokkal megrakott raktárhelyiségből az udvaron át egyenesen ki a mezőre. Zefstein az automobil gumiabroncsait figyelte, nem engedtek-e le a kavicsos úton, a gázlámpákat megtisztította, az ablaküveget megtörölte, hogy megszabadítsa az útközben nekicsapódó apró szárnyas rovaroktól, legutoljára a benzintankba kukkantott bele, s nagy megelégedéssel nyugtázta, hogy nem sok üzemanyag fogyott el az indulás óta. Miután az eb világgá szaladt, Schön és Stofek kíváncsiságból benéztek a nagy épületbe. Te az autó hátsó ülésén végignyújtózva magad elé terítetted a mappát, hogy kiszámold, mennyi idő alatt értek be Lundenburgba, ugyanis ezt a várost szemeltétek ki első pihenőállomásotoknak. Egyedül Pepík Zefsteinnek volt forgalmi engedélye, őt bízta meg von Kuffner báró a benzinbatár karbantartásával. Schön Attila a dobozok feliratait végigpásztázva megállapította, hogy gyógy- s fűszernövényeket, illetve azokból készült gyógyteákat és sajtolt gyógynövényolajokat tartalmaznak. A latin meghatározások alatt német megfelelőjük is fel volt tüntetve. Kedvenc fűszernövényét kereste, s mikor megtalálta a Thymus vulgarist, Echter Thymiant, örömtől sugárzó arccal magyarázta a roskadozó dobozhegy alatt megkövülten álló Stofek barátjának, hogy ezzel a fűszernövénnyel szokta ízesebbé tenni a kolbászt, sőt a teája is kitűnő a szamárköhögés csillapítására.

– Népnyelven „vad csombornak" vagy „balzsamfűnek" is nevezik – tette hozzá sokatmondóan.

Tovább fokozódott öröme, mikor latin neveikről felismerte a többi gyógynövényfajtát is. A prágai Szent Tamás Sörözőben ajándékoztatok meg az értékes melissafűvel, melyet esténként görcsoldó teaként szoktam szürcsölgetni. Stofek Tamásnak támadt ez az ötlete, hogy ajándékozzatok meg engem e termesztett herbával. Ugyancsak neki jutott eszébe, hogy Herr Vincenzó emésztési zavarait helyreállítandó, készíthetnétek számára gyógynövényfőzetet. Bár, valljuk meg, barátaim, Stofekunk nem igazán kedvelte a herbaristákat, őt inkább a gyümölcsből nyert erjesztett italok és a szeszkifőzés fortélyai érdekelték, de hát abban reménykedett, ha pálinka nem is, valamiféle csodanövény oldata megszüntethetné az egész úton mellette hánykolódó Vincenzó gyomorbántalmait. Azt barátunk nem tudhatta, hogy Schön Attila a gyógynövények pharmacodynamikájában kevésbé volt járatos. Így történhetett meg, hogy az általa kiválasztott Echter Safran, vagyis Crocus sativus nem a neki tulajdonított gyógyhatást váltotta ki.

Te annyira belemélyedtél térképedbe, képzeletben úgy elkalandoztál a sárga vonallal jelölt postautakon, hogy ügyet sem vetettél arra, mit itatnak barátaid Herr Vincenzóval. Pepik Zefstein desztillált vizet forralt gázforralóján. Stofek doktori asszisztensként segédkezett a tea elkészítésénél. Herr Vincenzó elérzékenyülve, meghatottan nézte körülötte serénykedő barátait.

– Ezt a jóindulatot és odaadást, fiúk, sosem felejtem el nektek – szepegte könnyeivel küszködve.

Te, Borkopfom, ezalatt képzeletben már Brünnél járhattál. Ha ott lettem volna veletek, barátaim, akkor nem ért volna benneteket annyi vesződés a kotyvalékokat felhörpintő Herr Vincenzóval. Ugyanis az egyébként nagy tudású Attila batárunk elfelejtette vagy akkor még nem tudta, hogy a sáfrány teája már kis mértékben is kedélybeli változást, az arcon vértódulást, szédülést, felfúvódást és kótyagosságot válthat ki. Ezenkívül – ezen ismereteimet már herbahatározó enciklopédiámból merítettem – pupillatágulást, könnyezést, látási zavarokat is előidézhet, illetve több esetben a húgyúti és nemi szervek zavarait is tapasztalták. Különben a népgyógyászatban ujjkörömmérgezésnél, csecsmirigygyulladásnál kenőcsöt készítenek belőle. Alkoholos kivonatát kámfor hozzáadásával fogyásnál és köszvényes bajoknál javallják a természetgyógyászok.

Hogy mindezek a tünetek milyen mértékben jelentkeztek, mennyire változhatott meg a kedélyállapota Herr Vincenzónak, azt már nem tudom, de az bizonyos, hogy egy teljes nappal később értetek fel Prágába, mivel Brünnben egy katonai kórházban kénytelenek voltatok barátunkat alaposabb orvosi kivizsgálás alá vettetni. Pepik Zefstein sem bánta a kényszerpihenőt, legalább megmozgathatta vezetéstől elernyedt végtagjait. Mialatt barátunkon gyomormosást végeztek, ti szellemi felüdülésként, pihenés gyanánt a spielbergi vár kazamatarendszerének cellahelyiségeit jártátok be.

Most visszatérek vonatozásomhoz, az én drágámmal való megismerkedésemhez. Holicsnál szállt fel, és szerényen megkérdezte tőlem, leülhet-e a velem szemben lévő helyre. Gondoltam, segíthetnék fölrakni vászonbatyuját a csomagtartóba, de mialatt átfutott az agyamon a gondolat, ő ezt már meg is cselekedte helyettem. Kezemben Ivan Krasko: Nox et solitudo című versgyűjteményét forgattam, hogy ezáltal is gyarapítsam és bővítsem szlováknyelvtudásomat. Különösen szép arcvonásai, kerekded feje összhangban volt testének gömbölyded idomaival. Csillogó búzavirágkékjéből derűs tekintet sugárzott. Arcát enyhe pír tette élénkebbé. Üdeségéből arra lehetett következtetni, hogy ózondús, friss levegőjű, erdő melletti falucskából származhatott. Nem volt benne egy szemernyi sem a városi rüfkék divatmajmolásának esztelen hóbortjából. Minden olyan természetes és egyszerű volt ezen a leánykán, mint egy frissen behavazott táj. A szerelvény kattogó zötyögését hallgatván azon morfondíroztam, miképpen fogom szóra bírni a pásztorleánykának tetsző tót puellácskát. Végül rászántam magam, hogy ismerkedésképpen faluhelye és batyujának tartalma felől érdeklődöm. Egy Óturá mellőli falucskából, Jablonkáról származik, a piacra tart Uherský Brodba juhsajtot és zsendicét árulni. Oly szépen beszélte nyelvét, akárcsak Mikszáth tótjai. Üde szépségével sem bírtam betelni. Tovább kérdezősködtem, persze arra nagyon ügyeltem, pontosan, hibátlanul fogalmazzam meg kérdéseimet, nehogy elragozzak valamit. Mialatt beszélt, szeme kékjében, kontya aranyában, ajka kerekében gyönyörködtem. Micsoda szemérmes teremtés, milyen tiszta erkölcsű (lehet), mindig is ilyenekre vágytam!

Azt is elmondta, apja juhtenyésztéssel foglalkozik, anyját torokgyík vitte el, öccse még iskolába jár, belőle is juhpásztor lesz. Magam elé képzeltem e bájos teremtést, ahogy gyöngéd, tejtől bársonyos ujjacskáival feji a birkákat, ahogy az aludttejet a sajtos ruhába meri és a ritka szövésű vászonból kinyomja a savót, ahogy a sajtos ruhában hagyott gomolyát szellős helyre kiakasztja, hogy minél hamarabb megszikkadjon a lyukacsos, sajtszerű tejtermék. Tekintetünk újra meg újra találkozott, elmosolyintotta magát, majd gyors mozdulattal a batyujáért nyúlt, s cipőfűző formájú sajtot nyomott a kezembe. Szirecski a neve, bizonygatta, arra biztatott, kóstoljam meg. Ugye, barátaim, ti is azt mondtátok a prágai Szent Tamásban, Gabinka szirecskije kiváltképp a sörital kortyolgatása közben kitűnő csemege, Schön szerint egyenesen delikátesz. Nos, barátaim, nem követtem el nagy hibát, mikor úgy döntöttem, megveszem Gabinka batyujának tartalmát. Elképedt, mikor előhúztam a százkoronás bankjegyet. Ritkán kerülhetett ilyen helyzetbe a tót kislány. Arra gondoltam, von Kuffner bárót is megörvendeztethetném igazi tótos nyalánkságokkal, persze, akkor még nem tudhattam, hogy mindenevő és mindenivó Herr Vincenzónk legyengült szervezetére hivatkozva, felépülése érdekében a von Kuffner báró részére félretett zsendicét az utolsó kortyig kiissza prágai találkozásunkkor. Egyrészt jót tettem Gabinkával, másrészt magam ellen cselekedtem, mivel batyujától immáron megszabadulva teljesen fölöslegesen utazna föl Uherský Brodba. Kérleltem őt, győzködtem, hogy feljöhetne velem egészen Prágába, s ott bemutathatnám őt nektek, barátaim, de őszintén szólva, nem igazán láttam volna értelmét, hogy épp e messzi városban élvezze társaságunkat Gabinka. Különben sem hiszem, hogy osztatlan sikert arattam volna vele fáradságos kirándulásotok után. Persze, ha Thor Zoltán velünk van, akkor ő valószínűleg a legnagyobb megértést tanúsította volna Gabinka jelenléte iránt. Végtére is, nem erőszakoskodtam, mit volt mit tennem, beleegyeztem abba is, hogy leszáll félúton Strážnicén, s bevárja a hazafelé tartó szárnyaskerekűt. Címet cseréltünk. Rögtön arra a kérdésre szerettem volna választ kapni, mikor s hol láthatom őt újra. Falujában Jablonkán nem, mert a bemérés idején nem ildomos idegen emberekkel találkozni a legelőkön. Annyit elárult Gabinka, hogy nyáron fel szokott utazni anyai nagyszüleihez az Árva megyei Kralovánba. Rátok való tekintettel megkérdeztem, hogy összeköthető-e találkozásunk a veletek való kirándulással? Hogyne, természetesen, hangzott bájos mosollyal kísért beleegyezése. A gőzös lassítani kezdett, ütemes pöfögéssel hajtott be az állomásra. A szőkeség ügyes mozdulattal puszit nyomott homlokomra. Mire fölocsúdtam, már az átellenben álló szerelvény kocsijában ült. Gyönyörű volt, egyszerűen letaglózott látványa. Barátaim, ugye nem tévedek, Gabinkához mérhetőt még nem teremtett a Mindenható.

Mikor a Szent Tamás főpincére meglátott a virágmintás batyuval, először ki akart tessékelni, csak akkor állt velem szóba, mikor von Kuffner báróra hivatkoztam. Kissé megijedtem, hogy miért késtek, merre tekereghettek, de azt már megszokhattuk, barátaim, körülöttünk, s legfőképpen velünk, mindig történik valami, bárhol is legyünk, úton vagy otthonunkban. A sors annyira kiszámíthatatlan, olyan váratlan fordulatokat tartogat számunkra, hogy mi is elképedünk, ha szemben találjuk magunkat vele. Nem mondhatom, hogy nem izgultam értetek, de az igazat megvallva a hatunknak lefoglalt panzió manzárdjában egyikőtök sem hiányzott, a vonatban megismert szláv kislány, Gabinka búzavirágkékje, aranysárgája, s kereksége vetült lelki szemeim elé. S ahogy a takarót jobban magamra húztam, úgy éreztem, mintha sima bőrének melege bizsergette volna ágyékomat.

Borkopf mesterem, neked köszönhetem Őt, hiszen te ajánlottad, hogy inkább a hosszabb, de vadregényesebb déli, stráznicei vonalon utazzak, mint a gyorsabb, de unalmasabb břeclavin. Látod, a sors mennyire a véletlenszerűségek összjátékán múlik. Bár, azt azért epésen megjegyezted, hogy inkább egy borókapálinka-főző tutajos tót lányával ismerkedhettem volna meg. Egyedül te nem ittál a zsendicéből, ha belegondolok, indokolható erélyes visszautasításod, mert a Staroprameň sörök mellé nem igazán tűnik jó kísérőitalnak a kesernyés juhtej.

Békebeli időket éltünk át, mikoron fölutaztunk Pestre a Midland gőzössel vontatott szerelvénnyel. A párkánynánai vasútállomáson szálltunk fel a Bohumínból induló gyorsra. A vasútállomás közelében álló Fehér Kakasban ültünk, hogy elcsípjünk egy vasparipát a sok közül, ugyanis a gyorsok csak akkor álltak meg a bakterház előtt, ha pirosra váltott a lámpa. Épp Thor barátunk volt soron, mikor éles füttyentésével tudtunkra adta, hogy gyorsan rendezzük speizcetlinket, mivel pirosra váltott a szemafor, s a távolból látni véli a közeledő mozdonyt. Herr Vincenzó kedvenc időtöltését végezte, a retyón ült, hogy kiürítse magából a reggelire elfogyasztott, ecettel leöntött, metélt hagymával tálalt virslit. A füttyszó hozzá is behallatszott, ösztönszerűen felnyitotta a toalettpapír-tekercsek diszkrét befedésére szolgáló burát, hogy szükségét félbeszakítva hatalmas alfelét megtisztítsa a számára is undorítóan bűzös excrementumtól, csakhogy legnagyobb elképedésére a bura alatt üres orsót talált. Fülsiketítő ordítással hozta tudomásunkra, ha nem dobunk be hozzá papírköteget, akkor lekési a vonatot. Mielőtt megértettük volna szándékát, a Midland lassító pöfögése ugrasztott fel asztalunktól. Bíztunk barátunk leleményességében, lapjainktól sem igen akartunk megválni, hisz mindannyian nagy becsben tartottuk honi sajtónkat, egyébként is a Bars, A reggel, s az újdonságnak számító Magyar Nap keménysége miatt nem" felelt volna meg Herr Vincenzó alsó fertályának bélsártalanításához. Másrészt, épp A reggelből tudtuk meg, hogy megnyitották a Vidám Parkot, nem lett volna ildomos az októbrista emigránsok által szerkesztett sajtóorgánumot e nem éppen nemes célra felhasználni. De szerencsére a jelzőlámpa nem váltott át rögtön zöldre. Felszálláskor Stofek Tamás és Thor Zoltán két oldalról megtámasztották terebélyes barátunkat, nehogy súlyától megbillenve a magas vagonlépcsőről a hegyes kavicsokra essen. Egy üres fülkére akadva kényelmesen végigdőltünk a műbőrrel bevont üléseken.

– Itt valami bűzlik – jegyezted meg savanyúan.

– Mert miattatok még ki sem szarhattam magam rendesen – tört ki a düh Herr Vincenzóból, s paprikavörösen végiggurult a vonatszerelvény folyosóján.

A szobi határállomás előtt tért vissza hősünk örömittasan, s arról áradozott, hogy ezek a nemzetközi expresszek mennyire tiszták és kényelmesek, s az államvasutak azzal is törődnek, hogy habselyem puhaságú törlőpapírral szolgáljanak az utasoknak.

Valljuk be, barátaim, nem volt még alkalmunk közelebbről megismerni a rohamosan fejlődő nagyvárost. Szabadidőnket a kisvárosi megemlékezések, ünnepélyes szoboravatások, báli megnyitók, harangszentelések, különböző felolvasóestek, színházi előadások, baráti football-mérkőzések töltik ki. Pihenésképpen tájaink várait, természeti szépségeit barangoltuk be. Ezzel a pesti kalandunkkal Herr Vincenzó születésnapját szerettük volna emlékezetessé tenni. Ismerve barátunk játékszellemét, gyermeteg megnyilvánulásait, úgy gondoltuk, megörvendeztetjük – s persze, magunkat is – a népligeti vígságokkal, az önfeledt duhajkodással. Persze, Schön Attila barátunkat csak úgy tudtuk rászedni a hétvégi kirándulásra, ha eleget teszünk kívánságának: a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti osztályára bekísérjük őt. Zenei érdeklődésemből kifolyólag ahhoz a lipótvárosi palotához szerettem volna eljutni, amely előtt az egyik Festetich gróf a magyar urak hódolata jeléül drágakövekkel ékített díszkardot nyújtott át a fiatal Liszt Ferencnek. Állítólag a maestrónak annyira megtetszett a kard, hogy évekig nem vetette le, és koncertjein karddal az oldalán zongorázott. Azt pedig tőled tudtam meg, Borkopf mester, hogy ebben a városrészben, az egykori Hochstrasse sarkán volt Kossuth Lajos szállása, s a Bálvány utcában volt Strelisky fotográfus műterme, ahol utoljára fényképeztette le magát Petőfi Sándor. Az érzelmes szívű, filantróp grófnőnek, Teleki Blankának a Leopoldstadtban működött szigorú erkölcseiről messzi földön híres nevelőintézete. Sok mindent kideríthettünk könyveinkből, csak éppen a Vidám Parkot sehogy sem tudtuk magunk elé képzelni.

Emlékeinkben éltek a vasárnapi körhintások, a bumfordi céllövöldések a ficsúr jegyszedőkkel, de óriáskerekekről, vízbe sikló csónakokról, elvarázsolt tündérpalotákról meg kastélyokról halvány fogalmunk sem volt. Bár, von Kuffner báró nemegyszer jelezte, felmehetnénk együtt Bécsbe, a Praterbe egy kis sétagaloppozásra. Majdcsak jut erre is időnk. Nem győzzük szusszal. Egyedül Pepik Zefstein az, ki hivatalos ügyeinek intézése okán olykor felkerekedik, s ellátogat egy-egy nagyvárosba. Budapest azonban, úgy tűnt, számára is felderítetlen, valószínűleg ezért örült olyannyira a szülinapi utazásnak. A kora délutáni órákban értünk be a Nyugati pályaudvar félelmetesen nagy vashalljába, ahol Pepík Zefstein rögtön az újságárushoz rohant, hogy a Pester Lloydból értesüljön a legújabb tőzsdepiaci árfolyamokról. Schön Attila a nagy embertömeg láttán izgalmában a szokatlanul sok információs tábla olvasásába kezdett. A vonatérkezést és -indulást füttyjellel jelző gőzmozdonyok hangzavarában szinte elsodorta a főkijárat felé tóduló embertömeg. Stofek Tamás ragadta ki őt a sokaságból, nehogy szem elől tévesszük és elveszítsük polihisztorunkat. Herr Vincenzó gőzölgő főtt kukoricáért állt sorba, Pepik az újságjába merült bele, én a pénzbeváltó irodát kerestem. Végül is Thor Zoltán terelt össze bennünket érdes, hosszas füttyentéseivel, s a hangkavalkádban mélyeket gesztikulálva értésünkre adta, hogy Budapest nagyváros, nolens volens nem széledhetünk szét, mert a tömegben úgy elveszünk, mint városkánk Kossuth-szobra a talapzatáról. Intő szavait megfontolván a kijárat felé nyomultunk.

Barátaim, sokfelé jártunk már, de ennyire még nem taglózott le bennünket egyetlen város sem, mint Budapest. Igaz, Prága is gyönyörű, de mégsem annyira nyüzsgő, forgalmas, divatmajmoló. Az is igaz, hogy a Moldva partjáról elénk vetülő Hradzsin, az Orloj nevű óramű óránkénti csilingelő szertartása sem mindennapi látvány, de itt, Pesten valahogy otthonosabban érzi magát az ember, talán azért is, mert az újságárustól, a villamosvezetőtől s a múzeumi teremőrtől kezdve egészen a kávéházi főpincérig, szállodaigazgatóig mindenki a nyelvünket beszéli. Csodálatos a mi anyanyelvünk a maga tájnyelvi sokszínűségében és nyelvváltozataiban.

A lóvasutakra már csak apáink emlékezhetnek. Az első pesti már a kiegyezés előtt beindult, aztán lassan-lassan kiszorították őket a csilingelő villamosok és a koromfekete, bűzös füstöt okádó, zajos autóbuszok. Az omnibuszokból is egyre kevesebb közlekedik. Inkább gyalogszerrel róttuk az utcákat. Titkon abban reménykedtem, hogy sétakocsizás céljából igénybe vesszük a földalattit. Ha nem csal az emlékezetem, elsőként császárunk és királyunk nagybecsű vendége, Vilmos tette meg útját a 20-as számú, reprezentatív, tükrös-kétajtós, mahagóni burkolatú földalatti kocsiban.

Városi térkép híján nem igazodtunk el egykönnyen, ünnepeltünkre bíztuk hát magunkat, vezessen ő bennünket a Vidám Parknak elkeresztelt vurstliba, bár valljuk meg, barátaim, egyikünknek sem volt ínyére a ringlispílezés. Szólhattunk volna Herr Vincenzónak, hogy vannak errefelé érdekesebb szórakozási lehetőségek is, de hát ha nincs születésnap, akkor mi sem lehettünk volna itt, mert jóságos mecénásunk, von Kuffner báró nem különített volna el pesti kirándulásunkra pénzösszeget. A Ligetben bandukolván Stofeknak jutott eszébe az a mindannyiunknak tetsző ötlet, hogy először befizethetnénk a világhírű állat- és növénykertbe. Nemcsak Vincenzó, mi is jókedvre derültünk, hiszen vidékünkön nem találkozhattunk zsiráfokkal, elefántokkal és más efféle fenevadakkal. Bár hébe-hóba városunkat benépesítik a Humberto társulatának tagjai, kik mindig magukkal hoznak valamilyen egzotikus állatot, de mióta Schön Attila a medvéket halálra táncoltatta, már csak ronda csúszómászókat vonszoltak magukkal terráriumuk-ban, melyek olyan bűzösek, áporodott levegőjűek voltak a hüllőktől és különböző kétéltűektől, hogy egy alkalommal félúton vissza kellett fordulnom a négykerekű alkalmatosságban, nehogy bökékeljek. (Ezt a kifejezést először gömöri, simonfalai barátunktól hallottam. Tudod, Borkopf, attól, aki nemcsak nyelvjárásával, hanem történelemtudományi jártasságával, s a körünkben tett látogatása alkalmával megivott bormennyiséggel is kitűnt. A sokadik pohár után föltámogatta magát ünnepi asztalunktól, s kenetteljesen bejelentette, hogy elérkezett a bökékelés szent pillanata, s merev tekintettel, szárnyaló léptekkel kiszlalomozott a reb Marmonstein Matesztól [Ólav hasolom] örökölt korcsmádból. Még volt benne annyi akkurátusság, hogy jobbról, balról végignézzen az úttesten, aztán a szemközti kandelábernek nekitámaszkodva hajtotta le hanyag eleganciával fejét.)

Schön Attila a bejárat előtti márványtábla szövegét tanulmányozta, hogy megtudja, kik alapították és mikor nyitották meg az állat- és növénykertet. Ezalatt Thor Zoltán beállt a hosszan kígyózó sorba. A sorban állóknak feltűnhetett, hogy egy gyermek sincs társaságunkban, valamiféle állatvédőliga egyesületi tagjainak tűnhettünk, főleg akkor, amikor Herr Vincenzó arról kezdett fennhangon morfondírozni, hogy nagyon boldog lenne, ha a nemrégen felfedezett nagytestű hüllőt, a páncélos varánuszt láthatná élőben. Szinte ujjongani kezdett örömében, mikor a sorban ácsingózó urak gyermekeik és unokáik kezét fogva arról biztosították barátunkat, hogy ők is azért álltak be, hogy megtekintsék az egyenesen a Szunda-szigetekről ideszállított, komodói sárkánynak is nevezett óriáshüllőt. Schön Attila morcosan megjegyezte, ne feledjük, a Nemzeti Múzeumba is be kell még jutnunk! Már késő délután volt, mikoron jegyet váltván betértünk az állatkert főkapuján. A mi gáláns, tisztelettudó Stofekunknak jutott eszébe, hogy Herr Vincenzót fel kellene köszöntenünk. Kapóra jöttek a Pálmaház előtt árusított különleges virágfajták. Thor Zoltánt bíztuk meg azzal, hogy kísérje végig őt a Nagyszikla köré telepített Zsiráf-, Bölény-, Teve- és Elefántházban, ezalatt eldöntjük, hogy a széles választékból mit is vásároljunk ünnepeltünknek. Azt is kikötöttük, hogy mindenképpen fizessenek be a nagy szenzációnak számító varánusz megtekintésére. Az egyik gondozótól megtudtuk, hogy napjában háromszor közönségcsalogatóként egy-egy vaddisznót terelnek be az óriásgyíkhoz, amely egészben lenyeli a tájainkon igencsak szapora disznófajtát. Ezután megtekinthetik a majomházat és a vízilómedencét. Tétován tébláboltunk a Pálmaház középső csarnoka előtt, nehezen született meg a döntés. Nem akartunk barátunknak közismert, városunk virágkereskedőinél csokorszámra kapható gerberát, rózsát, szegfűt venni, még ha tudtuk is, hogy a rózsát kedveli leginkább. Te egy kicsit hezitáltál, Borkopfom, örülni fog-e a virágnak Herr Vincenzó, ugyanis a gyomrát mindennél jobban szereti. De barátunk, férfi létére, nagy becsben tartotta a dísznövényeket is. Sokat töprengtünk, Pepík Zefstein például a csokoládékaktuszt ajánlotta, de erre nem álltunk rá, mivel ünnepeltünket kifejezetten kiváló képzettársítása révén túlontúl sok édesség elfogyasztására ingerelné, s ezáltal beláthatatlan következményekkel járó költségekbe verné magát. Ugyancsak tetszetősek voltak az apró, lila gömbökre, kis gumilabdákra hasonlító virágfejecskék, csak hát amikor nevére rákérdeztünk, lelombozódtunk, ugyanis a csúfondáros hangzású dögvirág névvel illették.

– Nem véletlenül – szólalt meg Schön Attila. – Sötét hússzínű szirmaikkal felhívhatják magukra a döglegyek figyelmét.

Végül is a keresztesvirágúak családjába tartozó, tövénél dúsan elágazó jerikói rózsa mellett döntöttünk. A kedves virágkereskedő néni elmondta, hogy a népnyelvben időjósvirágnak, esőrózsának is nevezik, mert nyirkos, esős időben kinyílik a virága. Schön Attila Jerikóval kapcsolatos kérdésére nem tudott válaszolni a virágárus néni. Addig tépelődött barátunk, míg ki nem talált egy történetet a középkori keresztes lovagokról és zarándokokról, akik a Szentföldről hozhatták magukkal e különös rózsafajtát. Láttam arckifejezéseden, más véleményen vagy, mint Schön barátunk, de nem szóltál, nehogy éles vita alakuljon ki köztetek a stand előtt. Stofekra bíztuk az ünnepélyes átadást. Mivel nem láttuk még barátainkat, javaslatodra benyitottunk a hegyes tornyú Madárházba, miközben Schön Attila egyre sűrűbben pillantgatott zsebórájára, az idő előrehaladtával egyre izgatottabbá vált. Hangos rikácsolás, zsibvásári csivitelés fogadott bennünket az előcsarnokban. Schönre való tekintettel gyors iramban hagytuk el a különböző énekesmadarak, szajkók, tukánok, kacagó jancsik részlegét, hogy a nyugodtabb vérmérsékletű, lomhább testű madárfajokat tekintsük meg. ˇÍgy jutottunk el a struccmadarakhoz. Utoljára a Vencel térre néző múzeum zoológiai részlegében láthattuk kitömött állapotban a futómadarat. Ott a terem közepén félelmetesebbnek tűnt, mint elevenen. Talán emlékszel, Borkopfom, mikor Schön Attila arról mesélt az örökké kíváncsi Herr Vincenzónak, hogy sokan abban a tévhitben élnek, hogy veszély észlelésekor belefúrja fejét a homokba. Ha elfárad, a földre fekteti nyakát és fejét, de akkor is figyel, résen van, magyarázta Schön. Mindezt újra elmondattam Schönnel, hogy ne kelljen állandóan az óra számlapját bámulnia. Jól tudjuk, ha sokáig hallgat, fokozódik benne a düh, tehát beszéltetni kell őt. Mindannyian betéve tudtuk a struccmadarak fiziológiájáról szóló okfejtéseit, de hagytuk, hadd beszélje ki magát kedvére. így újra átismételhettük, hogy a vezértyúk tojása elérheti a másfél-két kilogrammot is, általában tíz-tizenkét tojást rak, a csibék negyven-negyvenkét nap alatt kelnek ki, s már az első napokban jól futnak. Megelégelted okoskodását, vitába szálltál vele, mert szerinted a tyúk nappal, a kakas éjjel kotlik, nem pedig fordítva. Schön összeráncolta homlokát, sűrű pislogásba kezdett, lehajtotta fejét, s elgondolkodott. Kihasználva a csendet, azt indítványoztam, nézzük meg még az íbiszt is. Schön először az egyiptomi íbiszről szóló tájékoztatót olvasta el, azután vette szemügyre a hosszú, kajla csőrű madarat. Bevárta, míg Zefstein barátunk is elolvassa a rövid ismertetést, melyből csak az derült ki, hogy Afrikából, a Szahara vidékéről származik, valamint hogy férgeket, sáskákat, rákokat fogyaszt, aztán rád szegezve szúrós tekintetét, tudatta velünk, hogy azért nevezik egyiptominak vagy szentnek, mert a régi egyiptomiak a Holdisten szent madaraként tisztelték, és bebalzsamozott példányokat helyeztek el a templomaikban, hogy a fáraókkal együtt temethessék el őket.

Nekem legfőképpen a flamingók tetszettek; Stofek valamelyik pálinkásüveg címkéjén látta ezt a nevet a szöveg köré nyomtatott képpel együtt. Pepik Zefstein a londoni állatkert gazdag állatvilágáról kezdett áradozni.

– Már megint kezdi az oktalan fejtegetéseit, Zefstein úr? – háborodott fel Stofek Tamás.

– Látott már maga fregattmadarat vagy háromszarvú kaméleont, esetleg baziliszkuszt? – vonta kérdőre Pepik.

– Még nem, de nem is érdekelnek a maga londoni állatfajzatai.

Gyakran összeszólalkoznak ők ketten. Többször elgondolkodtam, mi lehet ennek az oka. Talán az, hogy Pepik barátunk Stofek szemében rátarti krakélernek, fennhéjázó parvenünek tűnik, míg ellenlábasában a bohém világfit, a nemtörődöm lumpenproletárt látja Pepik. Szerencsére könnyen le lehet őket szerelni, már egy rövid szóváltás után is mindketten belátják, hasztalan próbálkoznak igazuk elfogadtatásával.

– Kár önre fecsérelnem a szavakat – zárta le a témát társára legyintve Zefstein.

– Nem tudjátok, meddig tart nyitva a Nemzeti Múzeum? – vetette közbe idegesen Schön Attila.

– Ne izgulj, oda is eljutunk – nyugtatgattam őt. Ebből már ma nem lesz semmi, gondoltam magamban. Annál is inkább, mert Herr Vincenzóékat még mindig nem láttuk közeledni. Nem téveszthettük őket szem elől, mivel mindketten robusztus termetűek, kiváltképp Herr Vincenzó a maga százegynéhány kilójával. Többször próbálkozott a fogyókúrával, de hasztalan volt igyekezete, nem tudott megszabadulni fölös hájától. Az Arany Oroszlán főszakácsát, Luigi de Kossárt is megkértük, állítson össze számára kalóriaszegény étrendet. A mesterszakács édesapja a Depretist követő Crispi kormányzása idején az Abesszínia meghódításáért vívott háborúban az olasz expedíciós hadsereg tábornoka volt. A második abesszin háború is az olaszok vereségével ért véget. Az aduai ütközetben esett el a tábornok. Az özvegyen maradt anya még az olasz–török háború előtt került városunkba magyar rokonai révén. Egy mátyusföldi faluból származó özvegy honvédhadnaggyal lépett újból házasságra. Luigi nevelőapja iránti tiszteletből átvette a hadnagy nevét, sőt a lutheránus vallást is. Nevelőapja egy falucskában lévő étterem vezetésével bízta meg a kamaszból felnőtté cseperedő Luigit, aki olyan gyakorlatra tett szert, hogy ünnepnapok alkalmával őt hívták meg főszakácsnak a mulatságokba. Az Arany Oroszlán direktora, Hirsch Ottokár is részt vett az egyik ünnepségen, melynek főmenüjét az idő közben ínyesmesterré váló Luigi de Kossár készítette. Rögtön megkötötték a szerződést. Azóta városunk díszvendégeinek Luigi de Kossár főz. Legutóbb köztársasági elnökünk részére franciás marha- és tyúklevest, előételként velővel töltött palacsintát, főfogásként Garibaldi módra készített bélszínszeleteket, az emésztést elősegítendő borhabmártást, valamint ribiszkefagylaltot szervírozott. Mindenki lázban égett. A vasútállomás főépülete előtt rendőrosztag felügyelt a rendre. A Széchenyi úton feketeruhás, keménykalapos urak vegyültek el a sürgő-forgó tömegben. A várakozó vendégek között mi, a város köztiszteletben álló polgárai is izgatottan toporogtunk, vajon melyikünk hallja meg először az elnöki szalonkocsira kapcsolt mozdony pöfögését. Nem tudtuk, mi a szándéka az elnök úrnak városunkban. Reggel öt óra negyvenkilenc percre volt betervezve az ünnepélyes fogadtatás. A hatóságok, testületek, hivatalok magasabb beosztású alkalmazottai is értesítést kaptak. A járási vezetőség nyilatkozatban foglalt állást az elnök ünnepélyes fogadtatásával kapcsolatban. Bár, az sem kizárható, hogy az elnök a kora reggeli órákban még nem lesz ébren. A Járási Hivatal korlátozott számban névre szóló jegyeket bocsátott ki, s csakis ilyen jegyek tulajdonosai jelenhettek meg a peronon. Pontosan a menetrendnek megfelelően, 5 óra 49 perckor gördült be az elnök különvonata.

Úgy éreztem, mintha ez a jelenet már megtörtént volna velünk, csak akkor még más hazában másvalakit vártunk. Talán nagyobb izgalommal, lelkesedéssel. Eszembe jutott az anekdota, miszerint egy királylátogatás alkalmával a fővárosi pályaudvarra érkező császárunkat az alpolgármester fogadta. Épp akkor munkástüntetés volt a városban. Néhány nap múlva újra találkoznak, s a felség megkérdi az alpolgármestert:

– Még zajlik?

A polgármester-helyettes december lévén a jégzajlásra gondolt, s így felelt: –Még nem, felség!

A király, láthatólag megütközve, faképnél hagyta vendéglátóját.

Bizonytalanság övezte a várakozást. A vonat kísérői sem tettek semminemű közlést arra vonatkozólag, hogy leszáll-e az elnök vagy sem. Mindenki izgatottan a szalonvagon ablakát bámulta. Meg sem rezdült a függöny. Bizakodtunk, hátha éppen leszálláshoz készülődik, hogy az ajtóban való hirtelen felbukkanásával meglepjen bennünket. Közben a mozdonyt is kicserélték. Aztán a függöny meglibbenése nélkül, csendesen elhagyta állomásunkat a különvonat, s Kistapolcsány felé vette útját.

– Hát ezért volt az a nagy fölhajtás?! – jegyezte meg a szintén peronjegyes postafőnök a mellette álló Hapt főhadnagynak.

– Csendesebben, mert meghallják az elvtársak – intette meg a főhadnagy, a csehszlovák tisztikart képviselő Nezbedára és Kosinára biccentve.

Elsőként foglaltunk helyet az elnök és küldöttsége részére megterített asztalnál. Nyugtatgattuk Luigi de Kossárt, ne vegye szívére a meghiúsult találkozást, érje be szerény társaságunkkal, s reménykedjünk, lesz még módja megvendégelni – ha nem is egyenesen a kormányfőt, de legalább – magas tisztségben álló főembereket.

Nos, egy alkalommal nizzai születésű gasztronómusunkat kértük fel, próbálja meg Herr Vincenzó elhízással kapcsolatos aggályait eloszlatni. Mi ezt megelőzően úgy szerettünk volna segíteni barátunkon, hogy arra ösztönöztük, a tőlünk ajándékba kapott 1762-es kiadású Mátyus-féle Diaetetica című könyv étrendi szokásokkal kapcsolatos javallatait tartsa be. Igen ám, csakhogy mi abban a hiszemben éltünk, hogy étrendredukáló, azaz diétáskönyvet nyújtottunk át hajától megszabadulni vágyó barátunknak. Amikor azonban magunk is belelapoztunk a könyvbe, mi is étvágyra gerjedtünk a leírtak olvastán. Oly gazdag szókinccsel, oly ízes magyarsággal íródtak a fejezetek, hogy elolvasásuk után gyomrunkban is megszólal az éhséget jelző déli harangszó. Az italok elkészítésének és udvarias felszolgálásának fortélyairól ne is ejtsünk szót, mert nyomban porzani kezd a vesénk a szomjúságtól. Hamarjában rájöttünk, e könyvecskével nem érünk célt. Épp ezért nemcsak az olasz ételkülönlegességeiről, hanem a reformkonyhájáról is ismert, legfőképpen pedig a kímélő ételek terén szaktekintélynek számító chefet kértük meg barátunk megsegítésére. Tehát a zsírszegény, fehérjedús húsoknak, halaknak, friss zöldségeknek, salátáknak, gyümölcstálaknak kellett átvenniük a főszerepet Herr Vincenzó étrendjében. Barátunknak megvolt az a rossz szokása, hogy közvetlenül lefekvés előtt szokott belakni, hogy éjszakája zavartalan nyugalomban, gyomorkorgásra való felriadások nélkül teljék. Sajnos, ez esetben életmódváltoztatásra lett volna szükség, e nélkül nem fejthették ki kellő hatásukat a különféle reformsaláták, sárgarépapudingok, padlizsánkrémek, töltött kellevelek és csillagtökök, valamint a felfúvódást megakadályozó ún. (pénztárcát nem) kímélő ételek, mint a citromos becsinált csirke vagy a csirágfőzelék. Elég sok fáradságába került Luiginak, hogy a diétás napokra be tudja szerezni a hozzávalókat. Nem volt olyan ételfajta, amely ne ízlett volna Herr Vincenzónak. A számára pontosan kiszámított maximális kalóriaértéket azonban nem volt szabad túllépnie. Az étkezések előtt rendszeresen megmérte a testsúlyát a sportpálya melletti mázsálón. Tudjátok, ott, ahol a vágóhídra induló szarvasmarha-szállítmányt mázsálják. Barátunk súlycsökkenéseinek annyira megörvendett, hogy nemcsak az önbizalma, az étvágya is nőttön-nőtt: egyre mohóbban fogyasztotta a Luigi által szigorúan előírt súlycsökkentő ételeket.

Ugye, még emlékeztek, barátaim, arra a délutánra, mikoron Luigi de Kossár Vincenzó barátunkon próbálta ki a grúz vendégmunkásoktól szerzett harcsó-receptjét. Chefünk kedvelte az újdonságokat, s módfelett nagy lelkesedéssel fogott hozzá az új ízek kombinálásához. A birkaszegy mellé rizst, hagymát, paradicsompürét, kaprot és savanyított szilvát tálalt fel. Herr Vincenzó ritkán szokott szenvtelen arckifejezéssel kanalazni, de most fejét ingatva, szemlesütve nyeldeste a furcsa összetételű kevercset. Utóbb kiderült, a hadifogságba esett katonákat riogatták e levessel. Vincenzó hol a tekintetünkbe, hol a tányérjába menekült, szemét riadtan kidüllesztve. Még az utolsó kanál előtt megkérdezte a főszakácstól, hogy ebből a szarcsóból evett-e már valaki? Mielőtt a chef válaszadásra méltatta volna, annyit még megjegyzett étkes barátunk, hogy ennél rosszabbat még sosem evett. Szájához emelte az utolsó kanálnyi szilvás-paradicsompürés zupát, s haragját magába fojtva, fogai közül préselte ki dühödten: – Ezt még egyszer megbosszulom a grúz fattyakon.

Kivörösödve somfordált ki a mellékhelyiségbe. Az Arany Oroszlán bejárati ajtaját is be kellett csuknunk, ne hallatsszék ki tartaroszi hörgésekkel kísért sztentori harákolása. Kis idő múlva megkönnyebbülve, a vajúdástól fölhevülve ült vissza asztalunkhoz. Luigi előzékenyen, de azért a tisztes távolságot betartva hozzá settenkedett, mit hozhat desszertként: mignon fügegolyót, Gizi-tortaszeletet, habsburgi fánkot, plumpudingot vagy esetleg biszkvitet? Ő az utóbbit ajánlotta, mely jótékonyan hat az epegörcsökre és más gyomorfájdalmakra. Stofek Tamás a plumpudingra hívta fel a figyelmet, mely fertőtlenítő hatása miatt igencsak jót tesz a legyengült szervezetnek. Arra már nem sikerült rábeszélnie Herr Vincenzót, hogy a tésztára meggyújtás céljából öntendő rumról mondjon le a javára. Falánk barátunk ugyanis nemcsak az ízekért, hanem a látványosan elkészített nyalánkságokért is rajongott. Bár, valljuk meg, barátaim, ha Herr Vincenzó éhezik, nem igazán ad a külsőségekre. Ez esetben, a kiadós harcsó után, örömét lelte a lángoló plumpudingban.

A különféle egzotikus állatok látványától megrészegülve közeledett felénk ünnepeltünk az őt már-már fáradtan, lomhán kísérő Thor Zoltán társaságában. Barátunknak megindultságában könnyekben úszott szeme, mikor Stofek Tamás mindannyiunk nevében átnyújtotta a jerikói rózsát. Valamelyest idegenkedve nézegette, szaglászgatta az apró bolyhos hajtásokat, siettem megjegyezni, ez is rózsa, csakúgy, mint a legtöbb kedvenc virága, csak hát ez a fajta kizárólag a sivatagok forró vidékein honosodott meg. Hozzátetted, Borkopfom, ha teljesen elszárad, akkor fűszernek is kitűnő, főleg az arab saláták jellegzetes fűszernövénye. Ezt annyira komoly, alázatos szakértelemmel mondtad, hogy azon nyomban elhittük neked, magyarázatod alátámasztandó még Schön Attila is mélyen rápislantott. Mindaddig tévhitben éltünk, mígnem a teljesen kiszáradt sivatagi rózsát Herr Vincenzó salátaízesítőként fel nem ajánlotta az azóta szigorúan reformkonyhás ételeket készítő Luigi mesterszakácsunknak. Félreértés folytán a görög zaziki fűszernek hitte a növényt, és belekeverte a görögsalátába. Éreztük a szokatlanul fanyar ízt, de úgy hittük, újra kísérletező kedvében találtuk ínyesmesterünket.

Azon az estén zenekari főpróbát tartottunk, ne kérdezzétek, barátaim, milyen gyötrő fájdalmak nyilalltak belém. A hangjegyek összemosódtak a kottatartón. Izegtem-mozogtam székemen, végül épp a finálét bevezető aliegrettónál kellett elhagynom gyors futólépésben a próbatermet. Hosszas szenvedésem közepette jutott eszembe a gyanús ízkombináció, lelki szemeim előtt felvillant Herr Vincenzó meghatott ábrázata a jerikói rózsával, s még erősebben jelentkezett a hascsikarás. Másnap a patikussegédhez, Liebermann Karcsihoz szaladtam, kinél megállapítást nyert, hogy felfúvódással kísért székrekedésben szenvedek, ezért carminatívákkal, azaz szélhajtó s görcsoldó gyógyszerekkel látott el, melyekből jutott nektek is, barátaim, mivelhogy ugyanazon tünetek jelentkeztek nálatok is.

Nem számítottunk arra, hogy állatkerti látogatásunk szinte egész délutánunkat kitölti. Úgy döntöttünk hát, egy nappal megtoldjuk pesti kirándulásunkat. így Schön Attila is megnyugodhatott, nem kellett toporogva izgulnia a múzeumlátogatás esetleges elmaradása végett.

Részben nekem is teljesült a kívánságom. Ha nem is a díszes, tükrös, mahagóni burkolatú császári kocsiba, de azért mégis beültünk a földalatti sárgásbarnára lakkozott fapadozatú szerelvényébe. Visszatértünk a pályaudvarra. Mielőtt megtudakoltuk volna a vonatok indulásának időpontját, egy kirakati látványosságra, egyfajta attrakcióra hívta fel figyelmünket Stofek Tamás. Egy fehér fejfedős fiú, talán szakácssegéd, a palacsintasütőt fel-alá lóbálva szaltóztatta meg a levegőben a kerek lepényeket. Rögtön gusztusunk támadt az ínycsiklandó palacsintára. Több se kellett a pákosztos Herr Vincenzónak. Benyitván a vendéglőbe kellemes zene szólt a gramofonból, a díszes terítőcskéjét meglibbentő pincérfiú előzékenyen hellyel kínált. Rögtön az étlapra meresztettük éhségtől kopogó szemünket. Előételként a jól hangzó limburgi májpástétomból rendeltünk. Sokáig tanakodtunk a következő fogáson, de végül is megszülettek a döntések. Én kitartottam kedvencem, a dobostorta mellett, Pepík Zefstein a tejszínhabos karamellsavarint készíttette el a cukrásszal, a bódító italok megszállottja, Stofek a részeges madártejet hozatta ki, Herr Vincenzó szokásos palacsintaadagja után a marcipánsüteményeknek sem tudott ellenállni. Te pedig Thor Zoltán és Schön barátunkkal a túrós-, illetve kakaós palacsintát majszoltátok. Persze, nem vagyunk mi édesszájúak, de ha már cukrászdába vet bennünket a sors, nem hányunk fittyet a nyalánkságokra sem. Jelenlétünk némi derültséget válthatott ki a vonalaikra vigyázó, kalóriaszegény diós- és mákos patkókat nassolgató blaustrumpfok társaságában, kik arra is vigyáznak, véletlenül le ne porcukrozzák kávéscsészéik mellé fektetett fekete selyemkesztyűiket. A fővárosi spinék rátartiságával pislantottak felénk rendreutasítóan, hogy ne faljuk be mohón süteményeinket, ne mártogassuk bele minduntalan a habtekercseket a kaffénkba, s hogy nem kellene folyton-folyvást teli szájjal beszélnünk. Persze, tudunk mi, ha akarunk, úriemberek módjára is viselkedni, csak hát túlságosan fárasztónak hatnánk egymás előtt. Közülünk egyedül Pepík Zefstein tett rosszalló megjegyzéseket az étkezési illemszabályokat illetően. De hát mitévők legyünk, ha ujjainkra kerül a ragacsos habmassza: szalvéta híján inkább lenyaljuk, mintsem hogy a térítőbe vagy – rusztikus megoldással – a függönybe töröljük.

– A cukor felolvasztása után a kistányérkára helyezzétek a kávéskanalakat! – dohogott tovább Zefstein.

Hogy ne zaklassuk fel akadékoskodó barátunkat, szófogadó kisfiúcskák módjára teljesítettük a bontonnak megfelelő kérelmét.

Mint már említettem, a divatra nagyon sokat adnak a pestiek. Nem a vasalt élű férfinadrágokra gondolok, hanem a hölgyek öltözködési mániájára. Az elmúlt években nagy népszerűségnek örvendett a muff és a nyak köré tekert szőrme vagy prém, a múlt századi malomkerék-kalapokat a szembe húzott, félrecsapott kis kalapok váltották fel. Mondjuk ki őszintén, barátaim, a divathóbortokat sosem az ész irányította, hanem a parvenü majmolás. Prágában tetszetősebbek a hölgyek, mivel nem sokat törődnek ruházatukkal, s valljuk meg, a maguk egyszerű és nemes természetességében vonzóbbak, mint az afféle kirúzsozott, tűsarkú cipőben tipegő bárcás tündérmacskák.

Neked jutott eszedbe, Borkopfom, hogy – immáron jóllakottan – beülhetnénk egy moziba, hogy kellemesen töltsük el napunk hátralévő részét. Még emlékezetetekben élhet, barátaim, mikor városkánkba megérkeztek a cseh vásári komédiások, kik mutatványaik után ponyvasátruk alatt mozgóképeket mutattak be a jegyet váltó kíváncsiskodóknak. Lenyűgözött a megelevenedett képek látványa: a gyárba siető munkások siserehada, az előttünk elhaladó vonatból barett sapkás kölykök integettek felénk, aztán fekete piké divatmellényben feszítő keménygalléros, cilinderes, sétapálcát lóbáló gyárigazgató tűnt fel, vastag szivarjának füstfelhőjéből derengtek elő a gyárépület kontúrjai. A görögös szabású ingruhába bújtatott, mezítlábas táncosnő lejtésére megszólalt a verkli, a csodálattól elnémulva bámultuk a mozgó képeket, s a schnellsehert kezelő gépkezelő kézmozdulatait figyeltük megigézve. Ha tehettük, mindig befizettünk az egyre hosszabb ideig tartó mozgókép-előadásokra. Így ismerkedhettünk meg a legendás hírű, csábos mosolyú Asta Nielsennel vagy az osztrák testvérpárossal, Hubert és Ernst Marischkával. Ugye, emlékeztek még az olasz Francesca Berlinire és Lyda Borellire A gyönyörök kertjéből? Az zavart meg a leginkább, mikor a gépkezelő a legizgalmasabb részeknél szünetet rendelt el az újabb filmtekercs befűzéséig. Hangos bekiabálásokkal, hadonászással, székcsapkodással fejezték ki elégedetlenségüket a színésznők bájaitól felajzott nézők. Addig nem ült el a zajongás, míg újra el nem kezdett működni a kinematográf. Schön Attila a filmek előtt vetített, a Wiener Kunstfilm által forgalmazott filmhíradók iránt tanúsított nagy érdeklődést. A cselekménymagyarázó explicador kommentálása kimondottan idegesítette barátunkat.

– ...és most, hölgyeim és uraim, meglátják, ahogy a gróf rajtakapja in flagranti egy másik gróf karjában, kérem vigyázzanak, húzódjanak közelebb szeretteikhez, most fogja kihúzni kabátja belső zsebéből revolverét, hogy lepuffantsa ellenlábasát...

Herr Vincenzó az egyik emlékezetes szerelmi jelenet alatt annyira beleélte magát a filmhős szerepébe, hogy gátlásaitól megszabadulva, csücsörítve közeledett a vászon felé, hogy átkarolja a száját szintén csókra nyitó virágáruslányt, kit mellesleg Bánky Vilma alakított. Végül a kintornásnak kellett magához térítenie és helyére visszatessékelnie szerelmi vágytól megrészegült, fátyolos szemű barátunkat. Bánky Vilma filmjei közül a Max Linder-féle A szerelem bolondja című cirkusztörténetet szerettük a legjobban. Hollay Kamillát is gyakran láttuk a bioszkópos ponyvasátrak filmvásznán.

Mindannyian fellelkesültünk hát ötleted hallatán, Borkopf. Be is ültünk a cukrászdához legközelebb eső projektográfba. Szerencsénkre, kiváltképp Schön Attila nagy örömére, a filmhíradót sem késtük le. Attila barátunk szinte ujjongott, legalábbis rövid csujjogató hangokat hallatott, mikor a vásznon a nagyhírű Sascha-Messter filmgyár feliratát pillantotta meg. A pergő filmkockák láttán a nyelve is megeredt: az ott Cuno, amint a munkásokhoz beszél, azok ott a sztrájkoló Ruhr-vidéki munkások. A következő filmkockákon hatalmas autógyárat láttunk, amelyen népes küldöttség vonul végig. Az ott Trockij, az meg Buharin, de mit keres ott Sljapnyikov?

(...)