A férfitapasztalat apoteózisa

(E tanulmány nem titkolt célja: referencialitás és fikció improduktív kettősének nemi szempontból történő felülírása, a tapasztalat disszeminációjában történő feloldása.)

Referencialitás és fikció mintha ugyanannak az éremnek a két oldala lenne, azaz létezne közöttük olyan titokzatos kapcsolat, amelynek felfedezése maga az értelmezés lenne. E kapcsolat lényegi eleme az idő intervalluma lenne, amely összeköti e két minőséget, azaz kölcsönös interakciók során egymásra vonatkoztatja a két tartomány elemeit. De vajon érdekeltek vagyunk-e ennek a kettősségnek az elismerésében, fenntartásában?

Ez az elképzelés azt sugallja, hogy Saussure elhíresült diagramjának mintája alapján próbáljuk elképzelni referencia és fikció viszonyát: eszerint maga a nyelv visz rendet az ún. valóság és az ún. fikció tartalmainak kaotikus, alaktalan tömegébe.

Számomra éppen ez a tematizálhatatlannak tetsző káosz, az a terület válik fontossá, amelyet a nyelv mozgása csak súrol, de elhalad mellette. Sem a valóság, sem a fikció elemei nem tematizálhatók itt, azon a területen, amelyet én a tapasztalat mezejének nevezek.

Gondolatmenetemhez két olyan szöveget használok fel, amelyek megfelelnek az idő általi összekötöttség elvének, méghozzá éppen a felülírni szándékozott fikció és referencialitás tengelye mentén. Samuel Borkopf (azaz Talamon Alfonz) Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából című könyve az 1910-es évek Magyarországának fiktív rajza (bár minduntalan át- meg átszövik egy évtizedekkel későbbi referencia elemei), Csáth Géza 1912. évi Napló]a ugyanennek az időszaknak a referenciáját nyújtja, bár éppen a nyelv felidéző erejének köszönhetően gyakran bonyolódhatunk olyan eldönthetetlenségekbe, amelyek a Napló fikcionalitásának érzetét erősítik.

A Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából textuális meghatározottságai döntő szempontnak bizonyultak a recepció számára, és szinte valamennyi értelmező ugyanazon csomópontok köré csoportosította az interpretációt (ez derült ki a könyv kontextuális terének felrajzolásakor). Ugyanakkor mintha a recepció vakságáról tanúskodnának azok a hiányok, amelyek közül most a szövegbe írt nem problematikának alapvető szerepére szeretne rávilágítani e rövid eszmefuttatás.

Jelzésértékű már az is, hogy bár Talamon eddigi könyveivel nők is foglalkoztak, a Barátaimnak... szövegei (legalábbis az én ismereteim szerint) csak férfi értelmezőket/olvasókat találtak maguknak. Talán nem véletlen ez sem, feltéve ha a recepció alakulásába magának a műnek is engedünk némi beleszólást. E férfi olvasók aztán a honi kritikai nyelv(ek) uralkodó diszkurzusai mentén vélték megfogalmazni álláspontjukat Talamon negyedik könyvéről. Ezekben a diszkurzusokban a Barátaimnak... különösen potenssé vált, azaz jól el tudott helyezkedni e bejáratott elméleti szövegek által felrajzolt horizontba. Nem véletlenül fogalmazta meg H. Nagy Péter azt a véleményt, hogy e kötet „valóban a jelenkori próza kanonikus elbeszélő-alakzatai felé mutat".¹ Ehhez csak azt lehetne hozzátenni, hogy mindez azokon a teoretikus nyelveken belül történik, amelyek egyáltalán megszólították Talamon könyvét.

Nagyon fontos kérdéssel szembesülünk tehát: a diszkurzus monolitikusságával, amely a kánon biztosítékává válik. Vajon mit tehetünk a szöveghez rendelhető diszkurzusok érdekében? A tágítás, az érvényesség kiterjesztése, vagy éppen ellenkezőleg, a kanonizálást már elvégző diszkurzus egy újabb kánonteremtő diszkurzussal való felváltása lehet elérendő cél az értelmező számára? Hiszen a megértés mindig egy konkrét nyelvben megy végbe, a nyelv állítja az értelmezett szöveget.

Ebből a szempontból akár el is téríthető, meg is fordítható, azaz – számunkra termékenyen – tudatosan félre is értelmezhető Szegedy-Maszák Mihály állítása, miszerint „olyan irodalmárnak értelmezései nem fogadhatók el érvényesnek, aki csak egy nyelven olvas",² akként, hogy azt a kérdést tesszük fel, vajon elfogadhatók-e olyan irodalmárnak az értelmezései, aki csak egy nyelven ír? Azaz nem kéne-e a az értelmező diszkurzusnak is diszkurzusokból állnia, nem lenne-e szükséges folyton visszaolvasnunk saját szövegeinket, saját értelmezéseinket (mint ahogyan Talamon szövegei is folyton visszaolvassák magukat)? Egész egyszerűen, nem vagyunk az értelmezés hermeneutikájának kényszerétől hajtva már eleve felszólítva arra, hogy olvasatunkat folyton destruálva kerüljük el értelmezői nyelvünk monolitikusságát, azaz magának a megszólított szövegnek a monolitikusságát is? A szöveg ugyanis nem akkor válik polifonikussá, ha ezt didaktikusan állítjuk, hanem akkor, ha a polifonikus olvasás során tárul fel, ha egymást folyton felülíró diszkurzusok terében találja magát.

Ebből a szempontból vetődik fel az az értelmezői vakság, amely a Barátaimnak... alapszituációját érinti. Bár többen rámutattak a narrátor, Samuel Borkopf magányára, arra az alaphelyzetre, amely visszaéneklésként, a múlt felidézéseként olvastatja a szöveget, és végső soron az identitás biztosítékaként értelmezhető,³ minden értelmezés (jelen írás szerzőjének értelmezései is) elsiklott afölött, hogy Samuel Borkopf magánya voltaképpen a férfi magánya. Samuel Borkopf szövegbeli tapasztalatát tehát nemcsak a steril, hanem a nem tapasztalatából eredeztethető hiány is alakítja.

Innét kiindulva olyan utakra vihetjük a Barátaimnak... értelmezését, amely (tudomásom szerint) eddig egyetlen írásnak sem volt tárgya: a fikciót felülíró tapasztalat irányába. Az válik tehát fontossá számunkra, hogy e tapasztalat miként teheti lehetetlenné referencialitás és fikcionalitás szétválasztását a szövegen belül, azaz miként kérdez rá a szöveg magára a létre.

Csáth Nap/óját éppen egy ezzel ellentétes irányú recepció kíséri: azaz a Naplót főként a nyelv referencialitása felől közelítik meg, s nem annak belátása felől, hogy mint nyelvi alkotás, olvasásába már mindig bele van kódolva az olvasó saját fikciója, a műtől elválaszthatatlan együtt-lét tapasztalata. Ebből az olvasói tapasztalatból kiindulva érdekes számomra rákérdezni a Napló érzékelő szubjektumára, azaz annak az énnek a tapasztalatára, amely fikció és referencia kettőségének felülírásában érdekelt.

Ha ugyanis a szöveg mint az érzékelő szubjektum tapasztalata áll elénk, mint a narrátor szelfjének kifejeződése, úgy annak a világnak a viszonyai válnak fontossá, amelyekben ez az én konstituálódik. E viszonyok tematizálása pedig arra a hatalomra kérdez rá, amelyet a tapasztaló sajátjának, vagy éppen ellenkezőleg, fenyegető minőségnek tekint. Ezáltal olyan játékba kénytelen belebonyolódni, amely mentén lényegtelenné és tulajdonképpen tematizálhatatlanná válik fikció és referencia különállása.

Kiindulópontunknak ugyanis az a filozófiai vélemény felel meg ebben a helyzetben, amely azt állítja, hogy a világ az én kivetítése. A kivetített terrénumban, ahol mindenütt az ént vagy az énről leválasztani kívánt minőségeket találjuk, egész egyszerűen nem marad hely sem a szigorúan elkülöníthető referencialitás, sem az ezzel ellentétbe állított fikcionalitás számára. Ha a világ az én fikciója, úgy maga a referencialitás válik fikcióvá az énen keresztül, s ez fordítva is igaz: a fikció nem más, mint az én referenciája a tapasztalatban.

Kérdésünk ebben a helyzetben úgy hangozhatna, hogyan olvassuk a tapasztalatot. Erre a kérdésre azonban csak akkor tudunk válaszolni, ha a tapasztalato(ka)t először is leválasztjuk az énről, nehogy előre konstruáljuk meg azt, ugyanis célunk az, hogy majd csak az olvasás folyamataiban identifikálódjon. Hiszen a tapasztalatokban meghúzódó énképek gyakran gyökeresen ellent is mondhatnak egymásnak.

Másrészt azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy e tapasztalatokban megbújó énről mindig kiderül, milyen társadalmi konstrukció eredménye. A szocializáció folyamán kialakult én válik tehát tapasztalati olvasásunk egyik célpontjává.

Csáth Géza Naplója a naplóforma közvetlenségének lehetőségeivel operál, bár a szöveg minduntalan felmondja ezt a műfaji szerződést, hiszen rögtön az elején kiderül, a főhős nem az élmény azonnali hatása alatt kezd az íráshoz, hanem visszaemlékezik. A közvetlenség destruálásának másik lehetősége Csáth Naplójában az az időintervallum, amely az egyes megszólalások között eltelik (például 1912. október 2. és december 3. között).

A Napló referencialitását egy további területről éri igen erős támadás: a szöveg saját magáról tett kijelentései felől. Ezekben, paradox módon, éppen Csáth szelfjével, azaz önképével, a szubjektum tapasztalatának textualizált változatával szembesülhetünk. A Napló ugyanis ezekkel a szavakkal kezdődik: Rettenetes és nyomasztó gondolat, hogy nincs többé kedvem az íráshoz. Mióta az analyzissel behatóan foglalkozom, és minden ízében elemezem az öntudattalan lelki életemet, nincs többé szükség rá, hogy írjak. Pedig az analyzis csak szenvedést hoz, keserű életismeretet és kiábrándulást. Az írás pedig gyönyört ad és kenyeret. Mégse! Nehezen megy, aggályokkal. A születő gondolatot mintegy csírájában megöli a kritika. A legbelső elintézetlen ügyeimet pedig nem tudom papírra tenni. Az az érzés gátol, hogy mások éppolyan tisztán olvasnak benne, mint én az írók írásaiban, én, a psychoanalitikus. – Mégis vaserővel kényszerítem magam, hogy írjak. Írnom kell. Ha nem is lesz számomra többé az írás életműködés soha, legalább legyen játék. Játszanom kell, ha nem is mulatok, mert ez ad csak esélyt rá, hogy valaha sok pénzt keressek.

Az írásnak mint játéknak a tematizálása a Napló történeteinek fiktív jellegét erősíti.

Talamon Alfonz regényének olvasásakor fontos lehet a regény kettős elbeszélőhelyzetének szétválasztása. E szétválasztás tárgya a regény időkezeléséből, egészen pontosan a visszaemlékezés eseményszerűségéből adódik. Két időszelettel szembesülünk: az időben későbbi elbeszélőhelyzettel és az időben korábbi felidézett, a narráció folyamán kibomló idővel. E két idő a tapasztalat szintjén gyökeresen eltér egymástól.

Ezen a ponton érzem szükségét annak, hogy a nem tapasztalatát játsszuk bele az olvasásba. Azt hiszem, ez a regény értelmezhetőségének egy lényeges, eddig még nem tematizált konstrukcióját világítja meg. Hiszen az előbb említett kétféle idő a nem tapasztalata mentén is kettéválik, s a Samuel Borkopf névbe rajzolt identitás kettéhasítására, megkettőzésére utal. Mintha nem is ugyanarról a szubjektumról lenne szó a szövegben: Borkopfot a múlt/jelen hasadéka mentén csak a neve/neme tartja össze.

Ami közös azonban tehát: a név a nemre utal. Talán magának a névnek az egyik legfontosabb szerepe válik láthatóvá, hiszen a név mindig a hatalom viselője, a beleírt hatalom nagysága által válik értelmezhetővé, illetve értelmezhetetlenné. A névbe írt nem ennélfogva a hatalom jelöltjévé válik: a tapasztalatoknak helyet adó identitássá.

A Barátaimnak... által felidézett idő, amely nem azonos a felidéző narratív szituáció idejével, az elbeszélő számára a férfiparadicsommal egyenértékű. Ennek a férfiparadicsomnak a helyszíne a kocsma, Samuel Borkopf kocsmája, lakói pedig a hat jó barát, Samuel Borkopf, Béla von Goffa, Stofek Tamás, Pepík Zefstein, Schön Attila és Sipos Vince alias Herr Vincenzó. A kocsma ideális helyszín a férfiidentitás számára, amely itt szinte elviselhetetlen méretűvé tágul. Ebben a térben nő számára nincsen hely, Borkopf kocsmájába nem is járnak a nők, vagy csak igen ritkán (pl. Malacka, Herr Vincenzó vágyának tárgya).

Ennek az elzárt férfiidentitásnak a rajzához nagyszerű adalékul szolgálhat, hogy a könyvben hogyan, milyen szerepekben bukkannak fel a nők, azaz mihez képest határozza meg magát a férfi.

A nő talán leggyakrabban mint tárgyiasított érték bukkan fel, amely ritka, sőt felbecsülhetetlen, s ezért a világ szemétől elzárva kell tartani. Általában, mint az a tárgyakkal kapcsolatosan szokás, a figyelem a külsőre irányul: egy-egy elsuhanó bokára, sejtelmes erecskékkel átszőtt keblekre, halszálkás fűzőre, izgató harisnyára.

Ezzel összefügg az a szituáció, amelyben a nő mint élvezeti cikk tűnik fel, amely az italhoz, dohányhoz hasonló élvezeteket nyújt: Talán még asszonynak sem mondanak annyi dédelgető, dicsérő szót, míg harisnyáját húzzák végig hosszú combján, zsámolyon üldögélve elbontott ágy előtt, mint amennyivel beborították, elhalmozták a tengerentúli nedűt... A nő mint a férfi örömének tárgya, annak kiszolgálója tűnik fel. Léte csak annyiban nyer értelmet, amennyiben a férfi kiélheti rajta vágyait, amennyiben felvillanyozza érzékeit. Szerepét pedig, amellyel a férfi „ajándékozza" meg, akkor látja el a legtökéletesebben, ha felszólítás nélkül, mintegy a férfi gondolatait szavak nélkül is megsejtve játssza el szerepét: a férfira vágyakozó, a férfinak önmagát megadó nő szerepét. Ennek a kategóriának a csúcsán az a nőtípus helyezkedik el, amely alig bírja kivárni, hogy a férfiak elcsábítsák, amely szinte reszkető, kitárulkozó húsként, áldozati kehelyként várja, hogy mind tökéletesebben beteljesíthesse a szexista férfifantázia által számára előírt szerepet. A Pepík Zefstein élménybeszámolóját hallgató társaság talán a következő jelenetben szembesül vágyaival a legnyersebben: mi pedig, míg poharainkból kortyintgattunk, csodálkoztunk, hogy az eldugott kúriák, majorgazdaságok mekkora nagy tömegben rejtik falaik, kazlaik közé a kikapós, mindenre kész fehérnépeket, kik vélhetően csak arra várnak, hogy vándor panoptikumként sötét öltönyében, fényesre suvickolt köcsögkalapjában, karra akasztott parapléval, elmaradhatatlan utazótáskájával, melynek rekeszei között a legújabb, legkimerítőbb répatermesztési szaktanácsokkal foglalkozó könyvek, színes rajzok lapultak az írástudatlanok kedvéért, az ügyesen feltekert váltászoknikkal, hosszú szárú alsónadrágokkal, gondosan becsomagolt batisztkendőcskékkel, melyek az asszonyszemélyeknek járó figyelmesség miatt kerültek Pepik Zefstein poggyászába a pektáz feliratú címkécskét viselő üvegcsékkel, melyekben azonban pálinkák gyöngyöztek, betoppanjon, s máris omlottak, bomlottak leeresztett kontyokként, megadóan, tárulkozóan, amerre csak a képviselő úr megfordult.

Ennél a pontnál azonban a nő a szerepváltás lehetőségét tárja elénk. Az egész európai kultúrtörténeten végigvonul a „bűnös nő" képzete. Azé a nőé, aki nem tud uralkodni a vágyain, pontosabban a férfi feletti uralomra tör. A habozó férfiak-veszélyes nők sémája⁴ Borkopf elbeszélésében is felbukkan. A Barátaimnak... történetei ugyanis tele vannak olyan maszkulin nőkkel, akik veszélyt jelentenek a férfira. E maszkulin nő prototípusává Talamon regényében Titusz Lívia válik, a színjátszó köri naiva, rettenthetetlen medvetáncoltató és jódliművész, aki hangját mélyebbé teendő, hogy idővel megpróbálkozhasson Falstaff szerepével, titokban cigarettázik. Ha a maszkulin nő férfival találkozik, menthetetlenül a férfi húzza a rövidebbet, derül ki abból a jelenetből, amelynek Herr Vincenzó vált szenvedő alanyává, mikor is egy amazon természetű feleség jól elverte. De Ibrahim, a moszlim erőművész legyőzésére is néhányan hites feleségüket kapacitálgatták, kinek csapottjait mindig illő tisztelettel emlegették, olyannyira, hogy elkerülésük végett az érintettek hajlandók voltak az elbarikádozott szenespincében éjszakázni.

Ezzel tökéletesen ellentétes női pozíció az, amikor a nő végletesen ki van szolgáltatva a férfi kénye-kedvére. Ezek a jelenetek, jellemző módon, csak a szereplők fantáziájában, illetve az általuk olvasott filléres ponyvaregényekben bukkannak elő: amikor a két nem közötti kapcsolat a kontrollált, ritualizált erőszak egyformája (a tulajdonos-rabszolga viszony Jessica Benjamin példáján világítható meg a legtökéletesebben: „Ez pontosan olyan helyzet, mint a kakukkpáré a kakukkosórában – amikor az egyik bent van, a másik kénytelen kint maradni; sohasem találkozhatnak."⁵) A nőitől való rettegés legyőzésének legalkalmasabb módja, ha tökéletesen kiszolgáltatottá távolítjuk, olyan géppé, amely az élvezetet gyúrja ki a férfitestből, miközben a női test a gép szerepébe kerül. A női testgép sok helyen felbukkan a Barátaimnak... szövegében. Legnyilvánvalóbb működésére a Lulu, a párizsi kurtizán megpróbáltatásai című füzetből következtethetünk. Herr Vincenzó értetlenül magyarázza a vécéről jövet barátainak, hogy míg az öklendezés rohamait várta, unalmában éppen azt olvasta, hogy Lulunak hánynia kellett. Értetlenül bámultunk rá, de erősködött, tudnunk, emlékeznünk kell rá, ahogy ott a híd alatt, mikor hiába könyörgött kegyelemért attól a nagydarab néger tengerésztől, az fellációra kényszerítette, nem jegyezte meg, éppen csak átfutotta a szöveget, mert beleire összpontosított, pörgette a lapokat, hogy elterelje figyelmét fájdalmairól, de mégis, mi lehetett az, amitől Lulunak öklendeznie kellett, míg a divatszalonban vett kockás szoknyája le volt tépve, s hímzett ingecskéjéből, melyet még dajkájától kapott ajándékba, az a nagydarab néger tengerész durva mozdulattal kiemelte keblét, melyen szív alakú anyajegy volt...

Ezt már csak az a szövegrész képes tetézni, amely szerint a nő kimondottan arra vágyik, hogy megerőszakolják. A szöveg állítása szerint tehát a nő vágya a halálvágy. A nő az áldozat pozíciójára rendeltetett, sőt ez a pozíció saját természetéből következik. Szinte csak a társadalmi konvenciók akadályozzák meg őket abban, hogy ne erőszakoltassák meg magukat minduntalan – állítja a férfinarrátor: s ábrázatunkra szeszélyes mintákat rajzoló üszökcsíkok, ahogy azok megragadtak ráncainkban, azokhoz a haramiákhoz tett volna hasonlóvá, melyekről éjszakánként ágyukban ábrándoznak, félrerakva a Filléres Regénytár valamelyik kötetét, gyertyát elfújva várják, hogy a megregélt romantikus hősök betoppanva az ablakon elragadják, és zsiványtanyájukon a magukévá tegyék őket.

Férfi és női szerepek összecsapásaként is interpretálható Talamon könyvének egyik legszínvonalasabb szövege, Melyben egy labdarúgó-mérkőzés okán visszakalauzolódik az olvasó a football hőskorába, s végigkalauzolhatja a Gelbe SternMUE derbyt, mely Schön Attila jóvoltából nem szokványosán ért véget. A budapesti műegyetemisták ellen pályára lépők, akik között barátaink is ott találhatók, megszégyenítő arányú vereséget szenvednek, amikor a mérkőzés vége felé a sokadik sikeres cselsorozat áldozatává váló Schön Attila utánavetődik a vékonydongájú csatárnak, ám a villámgyors centerhalfnak csak a nadrágjába tudott belekapaszkodni, és Schön Attila, a számtalan dologban átlagon felüli tudással rendelkező szép reményű úriember még estében elvörösödött, miután sikerült két markával megszabadítania a MUE csatárát mezének alsó részétől. Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy a budapestiek legjobb labdarúgója, aki addig pontosan tizenkét alkalommal csinált belőlem bohócot kapunk előterében, a gyengébb nemhez tartozik.

A mérkőzésen összecsapó feminin és maszkulin minőség úgy tűnik, a feminin győzelmével ér véget. A társadalmi szabályok azonban itt is működésbe lépnek, és a feminin elemet visszatoloncolják abba a territóriumba, amelyből nem szabad kilépnie: a társadalmi nem felülírja a biológiait. A női szereppel nem egyeztethető össze a játék és a sport, ez csak a férfiak kiváltsága. A csapat megóvja a mérkőzést a sportszerűtlen játékszellem, valamint a közszemérem elleni vétség fennállásának ténye miatt, és az erkölcsbíróság 3:0-ás kontumációs eredményt hagyott jóvá a javunkra. A női elem tehát szükségszerűen kerül ki vesztesként az összecsapásból. A társadalom egész egyszerűen úgy van felépítve, hogy a nő csak vesztes szereplehetőségeket kap, csak vesztes pozíciókat birtokolhat.

Eközben Borkopf kocsmájában kártyáznak és iddogálnak az aranyifjak. A férfiparadicsom kitűnően működik, legalábbis látszatra. A férfitapasztalat lehetőségeibe ugyanis egy másik szerep is beleírja magát.

Nem lehet nem észrevenni ugyanis, hogy Borkopf és barátai az idő múlásával valójában megindulnak a lejtőn. Ezt az álláspontot annak a tapasztalatával lehetne a legjobban nyilvánvalóvá tenni, hogy minél inkább közeledünk az elbeszélőhelyzet által képviselt jelenhez, annál komorabbá válnak a szöveg hangsúlyai, annál inkább esik szét a baráti társaság. A férfitapasztalat egy másik aspektusával kénytelen szembesülni mind a narrátor, mind az olvasó. A nő felett uralkodó férfi pozícióját felváltja a nőtől elhatárolódó, a két nem közötti kapcsolat hiánya felől kialakuló maszkulin identitás. Egyre sokatmondóbbá válik Borkopf kocsmájának komor hangulata, zárt tereit egyre inkább átszövi a félelem. A nőkkel szemben alkalmazott kizárás, a távollét logikája könyörtelenül alkotója ellen fordul.

Mennyiben kényszerű a hiány Samuel Borkopf történetében?

Érdekes párhuzamra bukkanhatunk a szövegben, hiszen a nők hiánya a barátok hiányával áll valamilyen titokzatos kapcsolatban. A hiány miatt Megvallom nektek, barátaim, a félelem fog el, szívem lassanként körülöleli valamilyen megmagyarázhatatlan rettegés, mely mind szorosabb, fullasztóbb gyűrűt von mellkasom köré, s egyedüllétem egyre bénítóbb varázskupolába zár, a pohár után nyúlok, hogy elviselhessem hiányotokat itt, a láztól fűtött, rémektől remegő hodály gyomrában (...).

Azonban míg csak a barátok hiányára utal explicit módon a szöveg, ezzel együtt sejthető: a nők hiánya teszi tökéletessé a hiányt. Az egész szövegen végigvonulnak azok a rejtett utalások, amelyből kiderül: Borkopf magánya a férfi magánya. Talán képtelen felnőni (a főszereplők infantilizmusát előszeretettel színezi humorossá, sőt ironikussá a szöveg), talán az a probléma, hogy szexista ábrándjainak tárgyával Borkopf képtelen találkozni, abból a nem elhanyagolható okból kifolyólag, hogy egész egyszerűen: a nő nem olyan.

A férfimagány éppúgy a férfi tapasztalatának jellemző szituációja, mint a nők felett gyakorolt hatalom, a kivételezett pozíciók elfoglalása és a nő tárgyiasítása.⁶ Tévedés lenne azonban szeparálni egymástól ezeket a tapasztalatokat. Az egyik logikusan következik a másikból: a nő felett gyakorolt hatalom nemcsak elszenvedője életét teszi tönkre, de a hatalom gyakorlóját is kivégzi.

Talán itt érdemes újra visszatérni Csáth Géza Naplójához, amely szintén kivégzőszöveg. A férfitermészet mint a hatalom lényege és mint megkérdőjelezhetetlen, önmagában megálló entitás áll elénk. Míg a férfi mindig önmaga, addig a nő testének darabjaival azonosítódik, a férfifigyelem a nő feldarabolt testének részleteire fixálódik: a bokára, a kis kemény, esetleg üde mellekre, a szénfekete, dús szeméremszőrzetre. E szinekdochikus fixációkban a nő mint más, mint nem emberi tűnik fel: tyúkszerű, zöldeskék szemek, gyengéd, csibeforma, rózsaszín arc a nő.

Csáth tapasztalatában a nő permanensen alacsonyabb rendű. Egyik fürdővendégéről, Zelmáról a következőket olvashatjuk: a nő szellemi képességei alul maradtak azon a fokon, amely szükséges, hogy valakivel mint egy egyenrangú féllel, emberrel beszélgethessünk és cseveghessünk. Azonban temperamentuma, állati ösztönössége, komisz önzése s ennek megnyilvánulási módjai mulattattak. Nem fokozták a nemi érdeklődést, sőt ellenkezőleg, de szórakoztattak, és az asszonyi természetről hasznos és szép elmélkedésekre ragadtak. (...) Sajnos, jól láttam, hogy Zelma hibái tulajdonképpen a női neméi is egyúttal (...).

Ebben a szövegrészben a nő mint nem emberi, mint ember alatti teremtmény tűnik fel, amely kizárólag azáltal nyeri el léte értelmét, hogy a férfiélvezet szolgálatába állítja magát. Az általánosítás logikája még sajátosabb, még torzítóbb képet nyújt a zsidó asszonyról – a zsidó asszony még az emberi létből kitaszított nőtől is alacsonyabb helyzetbe kényszerül a nemi hierarchiában: kétségbe ejtett az a gondolat, hogy minden zsidó nő – és Olga is – alapjában ilyen, azaz teljesen felelősség és erkölcsi ízlés nélkül való.

Csáth azt az erkölcsi ízlést és felelősséget kéri számon a női nemen, amelynek éppen ő volt legkevésbé birtokában. A férfi tapasztalata ugyanis – Csáth naplójában – az, hogy az élvezet akarásában a lehető legtávolabb kell menni, az élvezet lehetőségét a maximumig kell feszíteni – hiszen végső soron az egész társadalmi gyakorlat a férfinak mint hatalomnak az elismerésén alapul, ez olajozott működésének biztosítéka.

Ennek fényében tekinthető csak abszurditásnak az, hogy Csáth az erkölcsi ízlést kéri számon a női nemen akkor, amikor ő mint férfi gumitalpú cipőben, condomokkal és vaselinekkel felfegyverkezve jár szobáról szobára – talán az erkölcsi ízlést keresve az éjszakai órák vad csendjében. Csáth Naplója számára a férfi identitás mint adottság egész egyszerűen megkérdőjelezhetetlen, míg a női: nem létezik.

Ennek fényében – és ezek az ellentmondások végigkísérik az egész naplót – értelmetlen az a hencegő nagylelkűség, amellyel Csáth kijelenti, hogy számára a nő élvezete a legfontosabb, miközben az egész jelenetet durva erőszaknak állítja be (az erkölcsi ízlés keresése helyett pedig itt már egyenesen a bűn élvezését parancsolja a nőre): Bosszankodtam rajta, hogy semmiképp sem tud kéjt találni a bűnben, és egészen a dolog rossz eshetőségei foglalják le képzeletét. Mindazonáltal még egyszer megrohantam, és legyőztem anélkül, hogy egy becéző szót, egy igazi, meleg ölelést kaptam volna tőle. Hiába, nálam mindig a legfontosabb volt a nő élevezete (sic!).

Ennek a három mondatnak minden feminista kézikönyvben ott lehetne a helye, a szexizmus ilyen tömör és tökéletes összefoglalását kevesen múlják felül. Erről a három mondatról több tanulmányt lehetne írni: az erőszak, az erőszak élvezetére felszólító férfi, a saját megerőszakolását nem élvező nő becsmérlése, a saját megerőszakolásának élvezetére vonatkozó felszólítás, az ezt elismerő meleg simogatás parancsa, a legyőzetés, amely a nő természetéből fakadó parancsnak állítódik, amely – s Csáth ebben mintha abszolút nem érezne paradoxont, abszurditást: a nő élvezete.

Egy másik esetben a két nem tapasztalata közti alapvető különbségre ekképp utal a szöveg: Néhányszor úgy alakultak a dolgok, hogy bizalmába jutottam, de többet elérni nem sikerült, mint hogy erőszakkal megcsókoltam az arcát és a nyakát. A lány utána szidott, mint a bokrot, de kipirult arcából láttam, hogy a megaláztatásával kapcsolatban valami nemi örömet mégis érez.

A megaláztatás mint a nemi öröm hordozója a nő számára, míg a férfi számára a megalázás lehetősége nyújt nemi örömöt – ez Csáth definíciója az örömszerzésre.

Az örömszerzés ad abszurdum vitelének egyetlen tiltott területe az egyedül végzett öröm lehetősége. A maszturbáció mint tiltott gyümölcs, mint tabu szintén végigkíséri Csáth naplóját: Tizenegy napig ezután méreg nélkül meg tudtam akadályozni a nemi vágyak elhatalmasodását, akkor azonban egy reggel Olgára gondolva onaniát követtem el. (Az évben már a 4-iket.) Másnap tehát ismét Terézt kaptam le a 10 körméről, mert tisztában voltam vele, hogy Olga is inkább ebbe egyezne bele, mint hogy a rút onaniát – bár reá gondolva – űzzem. A férfihatalom Achilles-inaként tematizálódik az onánia, amelynek elkövetésével a férfiak hirtelen gyengévé válnak, s erejükkel együtt a beléjük kódolt hatalom is semmivé válik. A férfi számára az elfojtás tárgya a saját test, a férfitest, a magányos örömszerzés, az onánia.

Ez a néhány mondat azonban arra is nagyszerűen utal, hogy honnét kell tekinteni a morfium használatát. Ez egyrészt a férfigyönyör ad abszurdum tágításának egyik legprogresszívebb lehetősége, másrészt a magányos örömszerzés kategóriáját megszabadítja a szégyenérzéstől s egyfajta nemes arisztokratizmussá nemesíti. A különleges és leírhatatlan gyönyör tartalma Csáth naplójában sohasem kap teret: nem tudjuk meg, mit tartalmaz a morfium, milyen tapasztalatok birtokába jut általa a használó. Csak az tudható, mit helyettesít a drog: a nemi gyönyört, a maszturbációt.

A férfi tapasztalata a drog használatával önmaga zenitjére jut, ahonnan már csak lefelé vezet út. A Naplóban, ha ezzel a tapasztalattal kerülünk érintkezésbe, mindig lényegtelenné válik, vajon fiktív vagy megtörtént élethelyzet tárul elénk. Lényegessé a tudatba kódolt nem tapasztalata válik, az a közös tapasztalat, amelynek kaotikus hullámzása magával ragadja az írót és az olvasót, s elmossa referencialitás és fikció határait.

Csáth tapasztalatában a történet során egyre inkább azzal kénytelen találkozni, hogy vágyai, amelyek a férfi vágyai, menyire képtelenek koherens egységbe rendeződni, s hogy az olyan férfierények, mint akarat, ügyesség, kitartás, találékonyság, egyre inkább elhagyják. Kétféle férfivágy ütközik a Napló végén: karrier és élvezet. Ekkor tudjuk meg azt is, hogy az 1912. évi 360–380 coitust az azt megelőző évben a hónapok óta nem közösültem állapota jellemezte.

A Napló végén a morfium helyettesíti és kívánja koherenciába rendezni az összes férfivágyat. A morfium mint a vágyak összege és egyúttal helyettesítője nagyszerű koncentrátum. Rendszeressé váló használatával azonban a férfi fokozatosan a női lét alá süllyed, elveszíti a neme által előírt hatalmi pozíciókat: a fátyolozott hang, a cinikus penis ez.

A férfitapasztalat, amelynek egyetlen tétje a coitus, a morfium által képes csak kiszabadulni ebből a feltételből Csáth naplójában. Ezáltal azonban a nő kerekedik felül: a férfi tapasztalata a végső megfosztás, az élvezet egyetemes elérhetetlensége.

A férfi tapasztalata tehát önmaga hatalmának megtapasztalása. Annak a tudatosítása, hogy az uralkodó diszkurzus elfogadásával olyan rendbe lép be, amely nemcsak privilegizálja, de egyben megfosztja a tapasztalatok bizonyos csoportjától, és száműzi őt. A férfilét megfosztásként való értelmezhetősége mind a Barátaimnak..., mind a Napló alapszituációja, ez az elbeszélőhelyzet által felrajzolt horizont tartalma. Az irónia gyilkos éle végleg alkotója ellen fordul: a nő csak hiányával képes bosszút állni elnyomóján.

A férfi egyedülléte tehát önmaga lehetőségének legteljesebb megtapasztalásává válik. Csáth Géza Nap/ójában éppen ennek a tapasztalatnak a negatívumával találkozunk: a nővel való ellátottság bőségével. A szöveg azonban többször utal az ezt megelőző, s az ezt követő magányra is: a férfilét egyedül-való-létére.

Ebből a szempontból Samuel Borkopf és Csáth Géza szövege is fiktív naplónak, talán még helyesebben fiktív memoárnak minősül. A fikció azonban ebben az esetben mint az ontológia egyetlen lehetősége tételeződik: az identitás konstruálásának folyamatait tartalmazza. Azaz a napló és a memoár tárgya a bevezetőnkben említett Én: aki a valóságról mint önmaga fikciójáról értekezik. E két elem összefonódása egyben felül is ír minden vitát, amely a fikció és a referencialitás szétválasztásában érdekelt.

És ebből a szempontból a Barátaimnak... szövegeit valóban nem Samuel Borkopf írta, hanem Talamon Alfonz, a Naplót pedig nem Csáth Géza, hanem Brenner József. A férfi, aki elárulja nekünk neme (neve?) legrejtettebb tapasztalatát.

Jegyzetek

1. H. Nagy Péter: A narráció fázisai. In: uő: Kánonok interakciója. FÍSZ, Budapest, 1999., 100.
2. Szegedy-Maszák Mihály: Bevezetés: A művészetek egyetemessége és viszonylagossága. In: uő: Irodalmi kánonok. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998., 10.
3. Lásd Bán Zoltán András, Keserű József, Benyovszky Krisztián, H. Nagy Péter stb. írásait.
4. Lásd Kibédi Varga Áron: A nemek és a kultúra. In: Korunk 2000/10., 7-8.
5. Jessica Benjamin: Pán a otrok (ford.: Ľubica Hábová). In: Aspekt 1998/3., 43.Lásd Séllei Nóra: A szörny(űség) kibenléte – Mary Shelley: Frankenstein avagy a modern Prométheusz. In: uő: Lánnyá válik, s írni kezd. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999., 81.