A meggyőz(őd)és útjai

Mécs László első kötete, a Hajnali harangszó 1923-ban jelent meg, jókora feltűnést keltve. A kötet – bár kritikusai többsége felfigyelt a versek egyik-másikában tetten érhető patetikus hangvételre és elnagyoltságra –, egészében véve pozitív fogadtatásban részesült. Szinte minden írás kiemelte a fiatal költő verseinek szociális érzékenységét és rendkívül plasztikus, expresszív kifejezésmódját. Ezekben a versekben a nyomor, a számkivetettség, az emberi kiszolgáltatottság képei sokszor naturalisztikus nyerseséggel néznek farkasszemet az olvasóval, elterelve a figyelmét arról, ki mindezt elé tárja: a lírai énről, aki a kötet verseiben túlnyomórészt vándorként jelenik meg. Ötletszerűen kiragadott példákkal élve: „Napverte nyári délelőttön bolyongtam csöndben és derűben" – kezdődik A nyomcr balladája. „Mint gyermek a gyöngyvirág-mezőkön elbűvölten: / úgy mentem én, nevettem én s pacsirtaként fütyültem." – így a Sötétség. Vagy: „Minden alszik éjszakára... / Mint kísértet, egyre jár a / bánatutca vándora" – ezek a Bölcsődal a szivemnek kezdősorai. „Vándorolni, vándorolni... Erre küldött a kék Sátor, / selyem sátor alá Isten a nem-létnek országából." – A vándorlásról és mindenbe szerelmesedésről – hogy csak néhány verskezdetet idézzek. A vándorlás, az utazás Mécs első kötetének meghatározó metaforája, szívesen mutatja be önmagát a „bánatutca vándoraként", aki miközben bejárja a falut, a határt, a földkerekséget vagy az emberi élet lehetséges stációit, „milliók megváltásáról álmodozik a hold alatt". Mécs vándorához természetes módon társul a magány és az előbbi idézetből is kitetsző megváltói szándék. Hogy miért tartom ezt a társulást természetesnek, és hogyan vezethetnek a kötet apostoli útjai az életmű sokat emlegetett elsekélyesedéséhez és didaktikussá válásához: ezt szeretném a továbbiakban felvázolni.

Az irodalmi-mitikus utak – Mircea Eliade szerint – egyik állapotból a másikba való átmenetek. Az átmenetben az emberi létezés azon sajátos felfogása nyilvánul meg, miszerint az ember azáltal, hogy megszületett, még nem készült el, másodszor is meg kell születnie, mégpedig szellemileg, így jut el önnön tökéletes állapotába.¹ Más szóval: az átmenet tulajdonképpen beavatás a lét teljesebb gazdagságába. A beavatás egyik lehetséges módja az utazás, ami – mint beavatási forma – mindig szakrális jelentőségű, valamilyen módon az ember isteni világ felé vezető útját, az istenivel való lehetséges azonosulását fejezi ki.² Másrészt viszont van az útnak profán vonatkozása is, Mécs verseiben legalábbis mindaddig a fizikai valóság terein sétálgat a vándor, amíg csak az istenivel való azonosulás meg nem történik. Az út közben látott dolgokról pedig híven beszámol, szó szerint véve elmeséli útja történetét: hogyan, kivel találkozott, mit mondtak egymásnak és mi történt a továbbiakban. Mint például A vállán kasza, kezében kancsó vízzel soraiban: „Az alkony már lelebbent balzsam-ízzel. / Egy dűlőn egy »dicsértessék« marasztal: / találkozom egy baktató paraszttal, / vállán kasza, kezében kancsó vízzel. // Kezet fogunk. Szeméből hetven éve / komolykodik, de lába még se reszket. / Pitymallat óta tán ötven keresztet / levágott, nyájként áll a sárga kéve." A nyomor balladája illetve a Vadócba rózsát oltok c. versekben pedig kifejezetten naplószerűvé válik az addig is gyakori életrajziság: mindkét vers megtörtént eseményekről számol be, ahogy ezt Farkas Gyula monográfiájából vagy Rónay Györgynek az Aranygyapjúhoz írott előszavából megtudhatjuk. Ezen „útleírások" némelyike azonban – mint említettem – a szakrálissal való egyesüléssel végződik. Tulajdonképpen ez az azonosulás következik be a Szenvedni kell vagy a Sötétség c. vers utolsó soraiban: „Vak éjszakába veszten / meglátom, hogy a vállamon mázsásodó kereszten / bimbóznak csöpp, világító piros virágok, kedvesek... / Fényüknél lassan indulok s az éjben embert keresek...". Az utazás/vándorlás tehát szükségszerűen kimozdulást jelent a hétköznapok profán világából, s mivel minden út az „élet útját" szimbolizálja, az út, a járás, a vándorlás vallási érvényre tehet szert,³ így a szent tér felé irányul. Ebben a folyamatban a versek sokszor naplószerű élményanyagának referencialitása meggyöngül és beépül a vándorlás/ utazás körül kialakult metaforahálóba, így nyerve a pillanatnyi érvényesség helyett az időtől és a személytől függetlenné váló archetipikus jelentést. A vándorlás a zsidó-keresztény kultúrkörben speciális jelentésbővülésen (szűkülésen) megy keresztül, konkrét, saját történettel rendelkező alakokhoz köthető: a Paradicsomból kiűzött, életét a siralom völgyében tengető Ádámhoz, a pusztában bolyongó zsidókhoz és természetesen Jézushoz. Mécs verseiben – bár Ádám isteni kegyelemből kivettetett alakja is fel-feltűnik a bánaterdőben bolyongó ember képében -metaforateremtő ereje azonban mégiscsak a jézusi útnak lesz. Ennek következtében az erdőn-mezőn való vándorlás, az igazság keresése, az elhivatottság felismerése, a megkísértettetés és a választás, a döntés nehézségének minden ember életében otthonos profanitása a rávetülő bibliai képek rendszerében létrehozza a versek keresztény mítosszal analóg olvasati lehetőségét. Az erre való igényt – úgy gondolom – már a kötet címadó versében bejelenti: „Elég volt az éjszakából! Álmodjunk már hajnalt végre! / Milliónyi kakas torka! kurjants, hajnalt hívogass! / Minden szívből, piros szívből kukorékold fel az égre! / Minden vándort útra küldj és minden csirát szólogass!" A részlet a fentiek értelmében olvasható a Getszemáni kert éjszakáját s az apostoloknak Jézus keresztre feszítését követő útra kelését parafrazáló történetként, de a kötet egészének ismeretében hozzá tehetjük azt is, hogy ez a részlet jelöli ki a további szövegekben megvalósuló mozgás irányát: a profántól a szent felé. Ebben az értelemben véve az első két sor az időben, a harmadik pedig a térben való mozgást jelölheti, s az ekként megadott téridőbe helyezi a vándor alakját, létrehozva így a kötet ezt követő verseinek egy lehetséges értelmezési stratégiáját.

Pár sorral feljebb említettem az út-utazás mitikus jellegét. Ennek egyik lehetséges archetípusaként értelmezhetjük Jézus életét, ami a kereszténység előtti gabonaistenek önfeláldozását ismétli meg,⁴ de ezt az archetípust ismerjük fel az apollói jellegű mitikus komédia dionüszoszi istenségének halálában is, ahol a mítosz témája az, hogy hogyan fogadja be a hőst az istenek társadalma.⁵ Ennek ekvivalense a keresztény irodalomban a megváltás témája. Így a Jézus útját vagy a megváltás-történetet nyelvileg újrateremtő versekben joggal keressük a rejtőzködő mítoszt.

Mint a fentiekből kitűnik, Mécs első kötetében szereplő verseinek túlnyomó többsége az úton levés képeiből építkezik vagy az istenivel egyesült pásztor pozíciójából tekint végig az úton. Az utazás – értsük bár szó szerint vagy metaforikusan – két pont közti távolság legyőzése. Ezt a jobbára lineáris irányú távolságbeli tettet Frye a történet nyomon követésével rokonítja.⁶ Azt hiszem, nem sértem meg túlságosan a frye-i elmélet lényegét, ha a magam részéről kiegészítem az elbeszélhetőséggel. Az eddig idézett Mécs-versek mindegyikében elbeszélhető az utazás története, és az út többnyire a megváltás, az átváltozás lehetőségét jelenti, mint a Szenvedni kell c. versben is: „Áldott legyen a könny s a bánat. / Zord keresztedre bimbót csókolj / s úgy járd útját Kálváriádnak. (...) Angyallá lesz ott minden árva / és szárnya nő s az ég kitárul / a vad latornak egy szavára." Ez az átváltozás lényegében a keresztény liturgia „harmadik dimenziója", a diabasis. „A keresztség nemcsak magában Krisztusban részesíti az embert, hanem Krisztus útjában, alakulásában, a krisztusi élet eseményeiben. Ez az út az emberré válással indul, s a kereszt végpontjáig tart. A feltámadás pedig nemcsak a jövő, hanem mindaz, amit az apostolok és a tanítványok a feltámadt Krisztusban saját szemükkel láthattak: az Istentől egészen átjárt ember, a nova creatura."⁷

A mítosz – Krisztus, az új teremtmény megjelenése és az ember átalakulása-jelenléte a versben hozza létre a líra – Mártonffy Marcell szavaival élve – cselekményként elbeszélhető tartalmát:⁸ a krisztusi út életrajzi időrendjének epikus összefüggéseibe illeszkedik bele a vers lírai énjének átváltozása, ami pontosan a krisztusi út bejárásában történik meg. Mécs azonban nem bízik (vagy nem mindig bízik) abban, hogy az olvasó megtalálja a kulcsot a verseibe foglalt utak kettős jelentéséhez, ezért a biztonság kedvéért gyakran meg is magyarázza, hogy mi történt, mint a Virágos fák közt fiatal lány megy, a Ballada az életről tücsökzene mellett vagy a Megint barátkozom a Holddal c. versben: „...Ha néked lennék, cimborám, a földre néznék szüntelen, / volnék sugárzó akarat és tűz és egyfelé igézés, / a véres föld minden lakóját hipnotizálná nagy szemem, / a szeretetet szuggerálnám a szegény, szegény földfiába... / Avagy kiállnék csodaként a csillag-hímes éjszakába / minden szivek irányító, napos szivü karmesterének, / ezer sugáros arany ujjal mind össze-össze dirigálnám / a sziveket... nem volna már gyűlölködő, vadító ének, / meghalna akkor a pokol s holtan terülne el a sátán..." De ugyanez történik az Esti sétában is, ahol a séta profán története az átváltozásban ér véget: „...A részvét fája harmatot ráz: megtisztulsz, ha ledőlsz tövéhez, / mert minden szív itt összedobban és minden vándor összeérez... / Testvér, ki versem olvasod, ha rátalálsz, feküdj tövéhez!" Minél kevésbé bízik Mécs az olvasó értelmezői képességében, annál nyíltabban magyarázza a kétféle út egymásba olvasztottságát a verseiben. És egy idő után már nem is a vers történetként elbeszélhető mitikus szerkezete, ill. a mítosz irodalmi, metaforaalkotó képessége, hanem annak ideológiai funkciója válik fontossá. Erre tulajdonképpen az első kötetben még nem kerül sor, de a második kötetétől annál erősebben érvényesül az ideologizáló jelleg: azaz, hogy a mítosz – mint történet – bemutatja, hogy mi az, amit tudni kell. Ehhez kapcsolódik a meggyőzés gesztusa, amit viszont már az első kötet verseiben – többek között az idézettekben – is tetten érhetünk. A meggyőzés szándéka a vers retorizálódásához – nem a de mani értelemben, hanem Frye szóhasználata szerint⁹ – vezethet, amikor is a biztos tudás birtokában a lírai én a verset egy erkölcsi kérdés, a „mi a teendő" kérdésének megválaszolására használja fel (például a korábban idézett: „Testvér, ki versem olvasod, ha rátalálsz, feküdj tövéhez!"). Az ilyen retorikus gesztus gyakran velejárója az agitatív költészetnek, sőt, Northrop Frye az agitatív költészetet kifejezetten a retorika álcázott megnyilvánulásaként tartja számon.¹⁰ Az agitatív-meggyőző szándék, hogy az olvasót valamilyen, a lírai én szemszögéből helyesnek ítélt cselekvésre bírja, Mécs talán legelismertebb verséből, a Hajnali harangszóból is kiolvasható, csakhogy itt az expresszív képek plasztikussága még kiegyensúlyozza az esztétikai mérleg billegő nyelvét. A második kötettől kezdve azonban egyre nyíltabbá lesz a retorizált versek tanító jellege, s a megtépázott, agyonideologizálttá váló mítosz már csak egészen kivételes alkalmakkal hoz létre az első kötet esztétikai színvonalát elérő verseket.

Jegyzetek

1. Vö: Eliade, Mircea: A szent és a profán. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996, 170.
2. Vö: Eliade, Mircea: Az örök visszatérés mítosza. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998, 37.
3. vVö: Eliade, Mircea: A szent és a profán. 173.
4. Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története I. c. művében ír róla az egyes vallások ismertetésekor
5. Vö: Frye, Northrop: A kritika anatómiája. Helikon Kiadó, 1998. 41.
6. Vö: Frye, Northrop: A Ige hatalma. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997, 132.
7. Hahne Werner: De arte celebrandi oder Von der Kunst Gottesdienst zu feiern c. írását idézi: Mártonffy Marcell: Folyamatos kezdet. Jelenkor, Pécs, 1999, 133.
8. Vö: i. m.: 138.
9. Frye, Northrop: i. m.: 111.
10. Vö: uo.