A műfordítás mint olvasónapló

Vas István, a nagy Shakespeare-fordító terjesztette magáról azt az anekdotát, hogy mikor az angol kultúrattasénak bemutatták, nemcsak megszólalni nem tudott angolul, hanem abból sem értett semmit, amit neki mondtak.¹ S mikor ezután igyekezett kerülni az angolok társaságát, látta, hogy a szintén Shakespeare-fordító Szabó Lőrinc is ugyanezt teszi: valószínűleg ő is attól tartott, hogy kiderülhet, milyen hiányosságai vannak az angol nyelv terén. Nem egyedi esetről van tehát szó: Kosztolányi is besorolt ismert műfordító-arcképcsarnokába egy olyan típust, aki „ha álmából kelted föl, akkor is megmondja neked, mi az franciául, holdudvar, angolul, pipitér, németül, agyarkodás, olaszul merengés, spanyolul dérharmat, oroszul galambpihe, de húszévi gyakorlat után sem tudja, hogy mi az franciául, piszkavas, angolul kettős könyvvitel, németül szecska, olaszul pörköltség, spanyolul törülköző és oroszul postautalvány."²

A műfordító, különösen a versfordító nyelvtudása ugyanis az általa párbeszédbe vont szövegek erőterében működik igazán: versfordításkor a nyelvtudás egy olyan aktív olvasás organonjává válik, melynek mozgatóereje az idegen nyelven olvasott vers fölött érzett öröm.³ A lefordított versek azonban nem a műfordító fiktív olvasónaplójának marginális betétei, létmódjuk nem illusztratív, hiszen egyszerre foglalják magukba egy kép s a kép alá írt értelmező-magyarázó szöveg kettősségét. A műfordításkötetek tehát olyan olvasónaplók, melyek nemcsak a választás révén kirajzolódott ízléshorizontról, hanem a fordítói olvasatok sokféleségéről is tanúskodnak.

A századforduló „nemzeti olvasatai" az idegen művek kulturális és időbeli domesztikálására törekedtek; ezek a fordítók (Baksay Sándor, Csengery János, Szász Károly) olvasmányaik utalásrendszerének (beleértve a versformát) a nemzetiesítését tűzték ki célul. A domesztikálás ötlete Wilamowitz-Moellendorftól származik, aki szerint a nyelv és a versforma olyannyira összetartoznak, hogy képtelenség a német nyelvet görög versformák kifejezésére használni: „in wahrheit gehören sprache und vers zusammen, und es ist ein unding zu griechischen versen deutsche sprache verwenden."⁴ Wilamowitz egyik ógörög fordításában Goethe Wandrers Nachtlied c. versének klasszika-filológiai olvasatát (egy fiktív ógörög nemzeti fordítás rekonstrukciójaként) az antik epigrammaforma prezentálja:

Wandrers Nachtlied

Über allen Gipfeln

Ist Ruh',

In allén Wipfeln

Spürest du

Kaum einen Hauch;

Die Vögelein schweigen im Walde

Warte nur, balde

Ruhest du auch.⁵

Wilamowitz ógörög olvasata a Goethe-vers erkölcsi tanulságát keresve a goethei hangulatképet kettészeli: nála az első disztichon természeti képeire a második disztichonnak az emberi lélek halandóságára figyelmeztető pátosza telepszik rá.

A magyar századfordulós fordítók nemzeti olvasatait nemcsak a versforma domesztikálása, hanem a romantikus beszédmód paneleinek és az ehhez kapcsolódó eufemizmusoknak a használata is jellemzi. Catullus egyik versének (69. carmen) a közösülésre utaló „supposuisse femur" kifejezése például Csengeri Jánosnál, aki 1901-ben adta ki Catullus összes verseinek első magyar fordítását, így lényegült át: „Ki hó keblére zárna szívesen."⁷

A nemzeti olvasatot felváltó, Babits metaforája nyomán hódító olvasatnak is nevezhető „nyugatos" versértelmezés esetében szintén az idegen sajáttá tételéről van szó, ám az olvasott versek ezúttal nem a nemzeti jellegzetességeknek, hanem a költőegyéniségek hódításainak „esnek áldozatul". Babits Tennyson-fordításai kapcsán írja: „Fiatalságom munkája, másé és duplán az enyém, első hódításaim íze rajta: – s kedves nekem, mint az ősmagyar zsákmányolónak lehetett valamely bájos ékszer, melyet kalandjainak hajnalán harácsolt a kincses Nyugatról, s azután elvesztette ... s a vén fej nosztalgiájával keresi meg újra."⁸ Babits Wilamowitznak a formára vonatkozó érvelését egy nagystílű példával cáfolta meg: azt igazolandó, hogy a költemény hangulata mennyire átalakul, ha egy másik versformába tesszük át, Vörösmarty A haldokló leány című versét fordította le latinra, tibullusi disztichonokban, Arany János Keveháza c. elbeszélő költeményének első két versszakát pedig ógörögre, homéroszi hexameterekben.⁹

A hódítás esetében szinte természetesek a szélsőségek: az egyéniség hódító ereje divergensebb kategória, mint a nemzet egységesítő konvergenciájáé. Otto Manni-nen¹⁰ Joutsenlaulua c. versének két magyar fordítása, Képes Gézáé és Kiss Dénesé a hódító olvasat remek példányai. Kiss Dénes a verset egy rezignált költő (akinek a megragadni vélt mindenség kiesett a kezéből) hattyúdalaként olvasta, kétségbeesetten felkiáltó mondatai a Nagy László-i „Ki viszi át a szerelmet?"-típusú kérdésfeltevéssel állnak közeli rokonságban. Képes Gézánál a hattyúszimbólum hatóköre kitágul, a vers mély, földalatti barlangjáratokon folyik tovább, a felszínt és a mélyrétegeket összekötő tudás birtokosának nyugalmával.

Kiss Dénes fordítása

Hattyúk

Mint hó-csapat, úsznak

csillogva a hattyúk;

köröttük, alattuk

álom-puha, dús hab.

Szállj, szállj tova halkan,

szép hattyú-csapat, lengj!

Halld: fölszin alatt, lenn

rejtőzik a dallam.

Mi szánt a vizén, mi

rezdül sima szárnyán?

Csak gyönge madárszárny,

csak tünt, suta semmi.¹³

Képes Géza fordítása

Ottó Manninen 1905-ben született versét (bár a finn szöveg nagyon sok támpontot ad hozzá) sem Képes Géza, sem Kiss Dénes nem akarta posztromantikus költői hitvallásként olvasni: mindkét szöveg kivetette magából a romantika paneléit, az álmok tengerét (merta ...unten), a ködös partot (utuista rantaa). A Képes Gézaolvasat a végső, a víz fölött rezdülő „semmi"-t a fölszín alatti dallamokat ismerő költő magabiztosságával mondja ki, Kiss Dénes „süket fenti, ködbe tűnő semmi"-je pedig a „felszíni lárma" szinonimájaként csupán magyarázó jellegű. A vers harmadik magyar fordítása, Gellért Sándoré viszont egy olyan utóromantikus olvasatot kínál, mely áporodott versnyelvének és a rímek helyét elfoglaló klapanciáinak köszönhetően a költeményt minden titokzatosságától megfosztja:

Csak utolsót csapott egy hattyúszárny

Eveznek a hattyúk

a ködös partoknak,

álmatag csapatjuk

mintha hófolt volna.

Szép lassan eveznek,

de csak ki elsüllyed,

csak arról zengenek

éneket a vizek.

Mi volt az, mitől zeng

oly gyengén a hullám?

Semmi. Csak utolsót

csapott egy hattyúszárny.¹⁴

A hódító olvasattal szembehelyezkedő rekonstruktív olvasat, mely többek között Devecseri Gábor, Horváth István Károly, Kardos László nevéhez fűződik, a forrásszöveg körülményeinek rekonstruálását és nyelvi idegenségének megtermékenyítő hatását közvetíti. „Nem zsákmányt keresünk" – írja fordítói ars poeticájában¹⁵ Devecseri Gábor, s ha ezt Halász Gábor megjegyzésével olvassuk össze, arra a következtetésre juthatunk, hogy a rekonstruktív olvasat képviselője a maga számára hódító nagy műfordítótól eltérően csupán fordító mesterember: „Minden nagy fordító a maga számára hódít, amidőn idegen kincsekhez nyúl, ez különbözteti meg a fordító mesterembertől, aki a »közkinccsé tevés« nemes buzgalmával fog munkához."¹⁶ A rekonstruktív olvasat – melyben a közkinccsé tevés mozzanata valóban nagy szerepet játszik – egyik jellegzetes példája Horváth István Károly Irodalmi élet a régi Rómában c. gyűjteménye, mely a versfordításokat az ókori reáliák illusztrációs anyagaként használja.¹⁷ A nyelvi rekonstrukció, a forrásnyelv anyagának éreztetése a célszövegen¹⁸ gyakran efféle szörnyszülötteket hoz világra:

„Rádkiált hajdan s fenyeget, ha elcsent

marhanyáját visszaterelni késnél,

gyermek, ám puzdrája üres, s kacag már

                  rajtad Apolló."

(Horatius, 1/10, Kálnoky László fordítása)¹⁹

A latin mondatszerkezet és igei sajátosságok leképezésére nem törekvő Szepessy Gyula fordításában ugyanez a versszak így hangzik:

„»Add elő tüstént a gulyám, te fickó!« –

mondta vészjóslón, de mikor nyilát is

közben elcsented, nevetésbe tört ki

                végül Apolló"²⁰

Horatius összes verseinek idézett, 1961-ben megjelent kiadása, mely nagy vitát váltott ki a „nyugatos" költők és filológusok (filológusköltők, költőfilológusok) között, s melynek kapcsán Vas István a filológia rémuralmáról beszélt, a rekonstruktív fordítói olvasatok valóságos tárháza.²¹

A filológia befolyása alól teljesen felszabadította magát az a negyedik, applikatívnak nevezhető olvasat, mely egy olvasmányélmény mozzanatainak egy más kompozícióba történő szerves beépítése, tehát egy kreatív és produktív felhasználás eredménye. Babits a Laodameia egyik kardalába építette be Catullus Diana-himnuszát (34. carmen), Kovács András Ferenc fiktív Calvus-fordításai pedig a költő Catullus-, ill. Horatius-olvasataiból indulnak ki. Orbán Ottó a horatiusi életbölcseletbe saját ironikus világképét olvasta bele:

„Eheu, fugaces Postume, Postume,

labuntur anni, nec pietas moram

         rugis et instanti senectae

                  adferet indomitaeque morti,

non si trecenis, quotquot eunt dies,

amice, places inlacrimabilem

        Plutona tauris, qui ter amplum

                 Geryonem Tityonque tristi

compescit unda, scilicet omnibus,

quicumque terrae munere vescimur,

        enaviganda, sive reges,

                sive inopes erimus coloni."

„Juhé, de gyorsan múlnak el éveink;

egy perce még nagy kurvapecér valék,

       a halhatatlanság balekja,

               olvatag érc remegő ölekben,

s ma botra hajlok – ősz akadémikus,

kit máris unni kezd az utókora:

       szegény tatus a DNS-sel;

                ő meg a kába utópiái!"²²

Horatius Postumushoz írt versébe (II/14) Orbán nagyvonalúan és lezseren olvas bele. Az antik költő, akit talán szintén „unni kezd az utókora", úgy szól ki ebből az Orbán-versből, hogy elfelejti nagypapás életbölcselkedéseit, az öregedést s az élet múlását fiatalosan és ironikusan tematizálja.

A versfordítók olvasási módszereit szemléltető négy olvasati típus az olvasatok sokféleségének létjogosultságát mutatja. A fordítás a versolvasás örömének a legelevenebb kifejezője, egyben a legalaposabb olvasás, s az irodalomról való megnyilatkozás egyik leghivatottabb formája.

Jegyzetek

1. Vas István: Jegyzetek a fordításról. In.: V. I.: Az ismeretlen isten. Tanulmányok 1934–1973, Budapest, Szépirodalmi, 1974., 539–561.
2. Kosztolányi Dezső: Ábécé a fordításról és ferdítésről In.: K. D.: Nyelv és lélek. Bratislava, Madách, 1990., 574–579.
3. Vö. Szabó Lőrinc: A műfordítás öröme. In.: Sz. L.: A költészet dicsérete. Budapest, Szépirodalmi, 1967., 425–427.
4. Ulrich von Wilamowitz-Moellendorf: Vorwort. Was ist übersetzen? = Euripides: Hippolytos. Griechisch und deutsch von Ulrich von Wilamowitz-Moellendorf, Berlin, Weidmannsche Buchhandlung, 1891., 1–22.
5. Goethe's Gedichte, Ausgewählt und textlich nachgeprüft von Max Hecker, Band I, Leipzig, Verlagsbuchhandlung von I. I. Weber, é. n., 125. Magyar fordításai közül Tóth Árpádé a legismertebb: „Immár minden bércet / Csend ül. / Halk lomb, alig érzed, / Lendül: / Sóhajt az éj. / Már buvik a berki madárka, / Te is nemsokára / Nyugszol, ne félj..."
6. Wilamowitz, i. m. 16–17.
7. Catullus versei (Latinul és magyarul). Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Csengeri János, Budapest, Franklin-Társulat, 1901., 153. Devecseri későbbi fordításában: „Csak ne csodáld, Rufus, hogy olyan nő nincs, aki gyengéd / combját csúsztatná szíve szerint tealád" In.: Devecseri Gábor: Arany lant. Magyar Helikon, 1978., 358.
8. Babits Mihály: Nappali álom – Tennyson. Nyugat, 1924., 87.–91.
9. Babits Mihály: Esszék, tanulmányok I. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978., 813. Kerényi Károly szerint, aki egy rövid írásban reagált Babits kísérletére, a latin vers „tartalmilag csonka és érthetetlen". In.: Kerényi Károly: A klasszikus vers fordításának és a formák viszonyának a kérdése. EPhK, 1918., 268.
10. Otto Manninen (1872–1950) az egyik legjelesebb finn műfordító, aki finnre fordította többek között az Iliászt, az Odüsszeiát, Arany Toldiját, Petőfi János vitézét, Ibsen Peer Gyntjét és Molicre darabjait.
11. Papp István: Finn olvasókönyv. Budapest, Tankönyvkiadó, 1959., 135.
12. Finn költők antológiája. Szerk.: Fábián László, Kozmosz Könyvek, 1973.
13. Képes Géza: Finn versek és dalok. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1959., 105.
14. Csillagok Suomi egén. Finn költők magyarul Gellért Sándor fordításában, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1972., 28.
15. Devecseri Gábor: Epistula ad Horatium sive De arte interpretandi liber. Levél Horatiushoz avagy a fordítás művészete (Utószó) In.: Quintus Horatius Flaccus összes versei, Budapest, Corvina Kiadó, 1961., 607.
16. Halász Gábor: Tiltakozó nemzedék. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1981., 609.–612.
17. Irodalmi élet a régi Rómában. Budapest, Gondolat Kiadó, 1962.
18. „...jólkövetett formában van lehetőség / még olyan is, hogy másik nyelvet, e nyelv anyagát is / éreztesd honi nyelvünkön, s új fordulatokkal / tudd nyelvünk gyarapítani, rejtett kincsre mutatva." In.: Devecseri, i. m. 613.
19. Horatius, i. m. 77. old.
20. Horatius legszebb ódái. Fordította Szepesy Gyula, Budapest, 1984., 10. A kötetről lásd: Szepes Erika: Ki képviselje Horatius érdekeit? In.: Sz. E.: Mágia és ritmus. Budapest, Szépirodalmi, 1988., 371–375.
21. A Horatius-vita legfontosabb hozzászólásai: Vas István: Horatius olvasásakor In: V. I.: Az ismeretlen isten. Budapest, Szépirodalmi, 1974., 600–631.; Devecseri Gábor: Levél Vas Istvánhoz. In.: D. G.: Műhely és varázs. Budapest, Szépirodalmi, 1973., 336–360.; Rónay György: Horatius körül. In.: R. Gy.: Fordítók és fordítások. Budapest, Magvető, 1973., 123–150.
22. Orbán Ottó: Kocsmában méláz a vén kalóz. Helikon Kiadó, 1995., 13.