Kalligram / Archívum / 2001 / X. évf. 2001. július-augusztus – olvasó / napló / írás / Olvasó / napló / írás / Attikai éjszakák – kivonatgyűjtemény vagy olvasónapló?

Attikai éjszakák – kivonatgyűjtemény vagy olvasónapló?

 

Aulus Gellius (Róma, 1307–165?), vagy ahogy a középkor ismerte: Agellius, életműve egyetlen rendezetlen (?) szöveghalmaz. Egy szövegszénakazal, egy kivonatzuhatag, archaizáló tendenciáit figyelembe véve talán inkább mondhatnánk verbális régiségkereskedésnek, filológusi turkálónak, egzotikus bazárnak. Gellius Noctes Atticae-nak, azaz Attikai éjszakáknak nevezte el alkotását, mondván, nem akar olyan nagyképű címekkel előhozakodni, mint pl. Múzsák, Erdők, Olvasmányaim, Adalékok, Toposzok vagy Amaltheia szarva, stb.1 Ez utóbbit leszámítva inkább az a benyomásunk támad, hogy Gellius címadása messze szellemesebb, sőt, talán nagyképűbb is, hiszen a források kuriózumszámba menő autenticitását (mivel Gellius ritka és tudós görög könyveket olvas, méghozzá Attikában) és a filológusi aszkézist (hiszen éjszakákat tölt szövegeivel) sugallja. Gellius radikalizmusa ugyanis az olvasó helyetti olvasás. Olvasási szabadságkorlátozás és szabadságkonstrukció létrehozása. A szövegben reprodukált „olvasás" révén az olvasó eleve a szövegben lakik, a szövegbazár tulajdonosa, bár maga is áru, s mindehhez a benne levés autentikus öröme járul. A mai olvasó így már a szövegben ficánkoló első olvasót egyfajta főszereplőként, hősként vonja értelmezői játékterébe.

Az író Gellius fikcionálódik, egy szövegbe zárt Janus lesz, aki egyik arcát a mitológiai párhuzamnak megfelelően a múlt tudására szegezi, a másikat pedig arra használja, hogy a szövegeiből kitetsző mimikájával mintegy eligazítson bennünket az olvasás jelenében és jövőjében.

Gellus praefatiójában műve célközönségének a „gyermekeket" jelöli meg: „Művemnél szórakoztatóbb olvasmányok is találhatók, azért írtam, hogy gyermekeimnek is legyen felüdítő olvasnivalójuk" (Muraközy Gy. ford.).2 A szakirodalomban ebből fakad Gellius tankönyvíróként való feltüntetése, mintegy Catósítása, noha nyilvánvalóbbnak látszik, hogy a liberi itt inkább utódokat jelent, nem a gyermeki kort evokálja, sokkal inkább a majdani polgárt, aki szórakoztatva művelődik.3 A tematika sem gyermeki, hiszen gyakran filológiai peremkérdések, jogi fejtegetések keverednek a bulvár természetű kultúranyagokkal, s ráadásul bevallottan a szerzői emlékezet fölfrissítésének stimulálószere is, bázis, melyről egy majdan konstruálódó megnyilatkozás elindulhat.

Falus Róbert Gelliusa jobb esetben „kultúrtörténész", akinek figyelemre méltó „gyűjtögető és kivonatoló módszere" van, de Falus már-már a legszívesebben le is választaná Gelliust a citált művekről: „Maga az anyag becses – Gellius kérdésfelvetései és válaszai laposak, a szórakoztatás igénye pedig gyakran csábítja kétes hitelű szenzációk, elképesztő pletykák taglalására."4

Leofranc Holford-Strevens, Gellius monográfusa, Falusnál kevésbé szimpatikusan, megőrzi hidegvérét, s Gelliust egyszerű „miscellanistnak" nevezve híven reprodukálja a szerzőt, jobban mondva Gellius művét becsülettel lefordítja a rendszerező tudományos leírás kissé monoton nyelvére.5

A legradikálisabban Tegyei Imre fogalmaz: „kritikai szellem nélküli, középszerű író, akinek irodalomtörténeti értékét a művében megőrzött művelődéstörténeti anyag adja meg."6 H. J. Rose is gyarapítja az „egyébként hálás" kutatók számát, sőt, izgalmas párhuzamba vonja Chaucer híres oxfordi diákjával, mondván, hogy bizonyára jól megértenék egymást, lévén mindketten beteges könyvmolyok.7

S. Jannaccone vagy például F. Cavazza szintén kellőképpen hálálkodnak, ám Gellius enthusiasmusának élénkségét és lendületét emelik ki, s a munka irodalmibb aspektusaira is odafigyelnek.8 Nálunk Csengery próbálkozik némi kompenzációval, amikor az Attikai éjszakákat „a világirodalom egyik legbecsesebb kompilációjának" tartja, s lényegében csak Adamik Tamás figyel oda igazán az elhanyagolt aspektusokra.9

Pedig, ha huzamosabb ideig olvassuk Gelliust, szembetűnő, hogy a szakirodalomban megrajzolt tudományos-aszketikus alakja egyre erősebben szorul az irodalmár Gellius alakja mögé, sőt olykor odáig merészkedünk, hogy már-már puszta teatralitást, legalábbis minimum valamiféle szépírói szertartásosságot lássunk önreprezentációjában. Gellius a művelt római ideál-pózában éppúgy tetszeleg, mint a poros iratok kincseit egyik nyelvről a másikra átmentő filológuséban, valóságos etalon az olvasó számára, a művelt, sokoldalú polgár gyakorlati képe, a könnyen elérhető és elérendő, aki helyettünk dolgozik, akinek a célja tulajdonképpen mi vagyunk, azaz önnön megformálásunk. Fáradt szobrász rajongó keze a nyers agyagon.

A cél elérésének eszköze pedig az olvasás. A gelliusi önreprezentációs technikák szövevénye valósággal behálózza az olvasót, lépre csalja, elcsábítja. Az elérhető és kiszemezett (és persze megkönnyített) tudás, az esszenciális ismeretkomplexum birtokolhatóságának realitása adja a Gellius-próza narkotikumát.

 

Gellius szövege meztelenkedés is: egy exhibicionista szétrántott köpenye. Közel háromszáz ókori író van a tarsolyában név szerint, szenvedélyes régiségkereskedő, még a későbbi humanisták legelvetemültebbjeit is megszégyenítő aszkézissel olvas. Az olvasás kéje szab rendet a könyv varietasában, minden újabb könyv, sor, kifejezés új megkísértés és ígéret: halálig vezérlő kéj, de origó is, melyben az eredet és a vég végtelensége és elválaszthatatlansága egyesül. Gelliusnál az idő visszafelé folyik, és ez a visszafolyatás nyelvére is rátelepszik, mivel Gellius csatlakozik az archaizáló beszédmód korában megképződött újraszituáló irodalmiasításához.10 Ez az archaizáló beszédmód reakció a közvetlen politikai eseményekre, ha referencialitást keresünk: Nero vagy Domitianus torokszorongatóan heves irodalompártolói mechanizmusaira válaszol a választott múlt vélt vagy valós tisztasága. A kortárs írók kirekednek, az idő visszafelé sodor, az Augustus-korból is csak Vergilius nyer némi „tartamot". A visszafolyatott idő nem fantasztikum, hanem dokumentált realitás, nem más, mint Gellius szövegideje, nem más, mint az olvasás ideje. Kicsoda Gellius az olvasásban? Jobban mondva, micsoda Gellius az olvasásban?

Gellius kurzív a szövegen, mások szövegén. Nem akar az amúgy is rejtélyesen romantikus töltetű eredeti jelzővel illettetni, vagy arisztoteliánus rendszert alkotni, enciklopedizálni, pusztán annyit akar, hogy láthatóvá váljék a szövegen, a nyersanyagon, miközben a nyersanyagot láttatja, a konceptet magát és járulékait. Az idézet pontos helye, forrása és többé-kevésbé pontos teste a lényeg, persze, csak az ő testén keresztül. Az izolálás és a szituálás révén. Nincs harsány ékeskedés más tollaival, csak a kurzív van, mely végigfut mások szövegén és az izolálás és a szituálás játékaiban kissé megdönti azokat. Az izolálás és a szituálás alakzatait két formális jegy kíséri: a varietas és a brevitas. A varietas-esztétika alaposan kidolgozott rendszerének lényege a változatos szórakoztatás, melynek a rövidség nem feltétlen kritériuma, de dinamikus összetevője. A rövidség a jegyzetesség irányába nyit, az aforizma felé, a mai publicisztika apróságait idézi (Mekkora volt Hercules lába? Milyen erotikus verseket írt Platón? Hogyan hatnak bizonyos fuvolahangok a csípőbántalmakra? stb.),11 néha jogi tanácsadás jellegét ölti, olykor irodalomkritika, szalonbeszámoló,12 gyakran egyfajta segély, mintegy orientáló mintákat nyújtva a tudás- és normaszomjas olvasónak. A gelliusi tudás messzemenően és minden mai látszat ellenére gyakorlati. A római elitben, de talán még inkább a római sznobériában kínál mindig applikálható dinamikus tudásrendszert. A normát pedig mindig a maga elevenségében láttatja, koordinációs szerepben, mely arra hivatott, hogy adekváttá tegye a mindenkori cselekvést és megnyilatkozást az elvárás és célnorma játékterében.

Térjünk vissza az izolálás aktusára: Gellius egy ősszövegből izolál egy részt, mely rendszerint autonómnak tetszik, de ezt a jellegét azonnal elveszti, mihelyt kiszabadítják (vagy kiszakítják) eredeti, vernakuláris viszonyítási terepéből és szerepköréből, s a kinaplózott passzus valósággal beleveszik az izolált egységek kavargó varietasába, s a bennük első látásra szembetűnő kimerevítés mégis bemozdul, sőt, dinamizálódik. Az izolálás az átmásolás perceiben létező tünékeny állapot, sterilitása azonnal újabb szeparátumokkal szennyeződik, amint a gelliusi olvasónaplóba kerül. A szöveg társat keres, társakat talál, egy symposion részese lesz, viszonyokat alakít ki és viszonyok alakítják, mivel az olvasói pozíció ösztönös értelemigénye azonnal mint kommunikatív elemet vonja játékba. A transplantátum alapkaraktere más-más. Olykor idézet, egyszerű közlés, máskor narratív előadás, jegyzet, megjegyzés, kommentár, vélemény. Az első könyv első transplantátuma plutarkhoszi. Plutarkhosz Püthagorász elméletét ismerteti Héraklész testi méreteinek kiszámításáról. Mert az olümpiai futópályát a legenda szerint maga a hérosz mérte ki, talpának hossza arányosan annyival nagyobb az átlagosnál, amennyivel az olümpiai versenypálya hosszabb a többi átlag hatszáz lábnyi pályánál. Püthagorasz az átlagos testi arányokból ennek alapján kiszámította Héraklész magasságát is. Ez a matematikai módszer, ne feledjük, a szobrászkánonnal is összefügg: eszerint az emberi test magassága a talp méretének hatszorosa. Gellius reprodukál, továbbviszi a láncot a görögből a latinba. Közvetlen idézet nincs, konzekvens, tudományos, kurzivált nyelvet kapunk.

Ez a kurzivált nyelv olykor inkább a több változós katalogizálás, illetve anthologizálás keretei közt dönti meg a szöveget. Az első könyv huszonnegyedik fejezete egy miniantológia, kiskatalógus, három régi költő, Naevius, Plautus és Pacuvius kommentált sírverseit tartalmazza. Az ok: „nobilitatis eorum gratia et venustatis", azaz nemes hangvételük és bájosságuk. A három becses archaikus vers közé filológiai értékelés szivárog, Plautus esetében tudós utalás Varróra. Puszta elragadtatás, szövegvarázs, örömteli térdig gázolás a visszafolyatott időben.

Izgalmasabb, ha a kurziválás „novellisztikus félkeretben"13 valósul meg. Ilyen például a kilencedik könyv negyedik fejezetének indítása, mely a barbárok szörnyeiről, pusztító varázslatairól és a hirtelen nőkké vált férfiakról szól. A novellisztikus félkeret, bár filológusi elméncségekkel egészül ki, az antik novellisztika beszédmódjait idézi. Gellius Brundisiumba érkezik, melynek kikötőjét a nagy archaikus költőfejedelem módfelett találóan „praepesnek" nevezte, s valóban olyan is, azaz szerencsés, méghozzá nagyon szerencsés, hiszen Gellius egy könyvárusra akad, akinél, láss csodát, görög tekercsek garmadái hevernek, melyeken természetesen soha nem hallott, csodálatos történeteket, hihetetlen elbeszéléseket talál. A tekercsek piszkosak, porosak, az áruk pedig: potom. Gellius a legtöbb kötetet azonnal megveszi, s mindössze két éjszaka el is olvassa őket – valószínűleg mint Q. Claudius évkönyveit, „futólag" (XXIV/2) –, hogy mielőbb megoszthassa a legizgalmasabb fejezeteket az olvasóval, aki nem maradhat e fontos kérdésekben sem rudis vagy ανηκοοζ;. Ez félreismerhetetlen stigmája a helyette-olvasás szolgáltató jellegének. A fejezet szenzációvadász beharangozását volt hivatott megoldani az említett novellisztikus félkeret, melyet elsősorban az önreprezentáció vezérelt. E reprezentáció önazonosságának fájó pontja, a szög a zsákból, csupán az, hogy Gellius az emlegetett műveket bizonyíthatóan nem olvasta. Nem böngészte Ariszteászt, Iszigonoszt, Ktésziaszt, Oneszikritoszt, Philosztephanoszt és Hegésziasz poros tekercseit, hanem helyette-olvasott, méghozzá csupán Pliniust, a természettudóst, aki épp ugyanezeket a szerzőket olvasta, ugyanilyen sorrendben, s ugyanaz tetszett meg neki is belőlük.14 Állítása szerint Pliniust később olvasta. A fikció a hiteles ősforrásokat habzsoló doctust idézi elénk, az antikváriumban kutakodó filológust, az isteni rátalálás elhivatott tudósát. Gelliust, a tudós filológust azonban tetten érték. Mi pedig tetten értük Gelliust, a szépírót.

Gellius kedves szépirodalmi műfaja, betétje a portré, melynek nála központi eleme a retorikai előgyakorlatok tárházából előhúzott sententia vagy chria. A tizenkettedik könyv első részében egy gyermeklátogatás élénk leírását kapjuk:

Gellius és Favorinus egy társaság kíséretében meglátogatja Favorinus egyik tanítványát, akinek gyermeke született. Favorinus az anyaság gyönyörű dicshimnuszát elzengve győzi meg a tanítvány anyósát, hogy lánya gyermekét ne dajkára bízza, hanem anyja saját teje táplálja majd. Bámulatos érveiből egy gyöngyszem: „Vagy talán, mert a sok lélegzés és a meleg miatt megfehéredett, nem ugyanaz a vér van-e az emlőkben, ami a méhben volt? S nem válik-e nyilvánvalóvá ebből is a természet leleményessége, hogy a vér, miután teremtő erejével a test belső rejtekeiben teljessé formálta a magzat testét, szülés idején a felsőbb részekbe húzódik, készen arra, hogy segítse a napvilágra jött életet, s az újszülöttet az ismert, megszokott táplálékkal lássa el?" (Muraközy Gy. ford.) Gellius nem használ kortárs könyveket, ámbátor kortárs oralitásokat igen. Gellius, az író, ilyenkor alakít igazán: félig-meddig fiktív, az emlékezés játékain alapuló, a retorizálás katalizátora mellett kibontakoztatható beszédet kreál, mint ahogy az a történetírók bevett szokása. A fikcionalitást csak növeli az a tény, hogy a beszéd a vélhetően átlagos műveltségű (műveletlenségű) anyósnak szól ékes görögséggel, s a szónoklat szépségeit még Gellius nyelvének, de az egész latin nyelvnek az ékesszólása sem tudná híven visszaadni. Az irodalmi produktivitás kiéli képességeit. Gellius szelleme köntösben csillog. Gellius a tudás szent jogarát emeli magasba: csak a tudós hozzáállás autentizál, izmosít, a tudományos látszat lehet csak az ön- és az írásmű reprezentációjának piros pontja. A Favorinus-elmefuttatás keretes chria: a keret lineáris exponálással indul, záró része pedig az elbeszélés nehézségeire keres mentségeket. Közben familiáris jelenetek sorjáznak, hogy mindezt ellensúlyozza a bölcs, homéroszi érvekkel megtűzdelt, szétretorizált sententia.

A tizenkilencedik könyv tizenegyes fejezetében Platón egy erotikus disztichonja található, melyet művelt körökben könnyedségéért és tömörségéért szokás becsülni. Az idézet, a vers, mely most irodalomtörténeti közegbe vetett kurzívként működik, végső soron arra szolgál, hogy Gellius utánaiktathassa egy rejtélyes, költői érzékű fiatal barátja kissé szabad, bővített latin Platón-fordítását, mely „figyelemre méltó". A bővített változat annyit tesz, hogy a két sorból tizenhét lesz. Természetesen azonnal az a gyanúnk támad, hogy a verset esetleg maga Gellius, a szégyenlős poéta alkotta meg. Ezt a hipotézisünket számos érv támogatja meg:

Gellius a tizenkilencedik könyv kilencedik fejezetében Antonius Iulianusról szól, aki görög versekhez méltó latin verseket szaval, bizonygatva, hogy a latin költészet eléri a görög színvonalát. Az idézett archaikus költők (Q. Lutatius Catulus, Valerius Aedituus, Porcius Licinus) valamennyi verse görög példát követ, s talán most Gellius próbál Platón nyomán „megnyerő, hibátlan, kicsiszolt" latin verset kreálni.

A latin vers feltűnő hűtlenségét Gellius egyáltalán nem marasztalja el, nem is hasonlítja össze a kifejezések könnyedségét, nem marasztalja el a betoldott bohóságokat, mint Caecilius Nyaklánc című művének elemzésekor Caecilius szerinte kellemetlen és ügyetlen Menandrosz-fordításait (11/23). Látható elfogódottságát a puszta kimerevítő, toldalékolt közlés árulja el.

Gellius, amint teheti, hiteles vagy hiteltelen forrásait megnevezi, sőt olykor egész forrásláncolatokat is közöl. Épp ezért szemérmes hallgatása igencsak bőbeszédű lehet.

A vers appendix-jellegű közreadása, az ifjúi korra való hivatkozás, mely puszta Platón-párhuzamnak tetszik, hiszen ő is ifjan próbálkozott verses játszadozással, s bármiféle mentség e vízfejű elégiává duzzasztott, meglehetősen kusza verselésű epigrammát illetően szerénytelen szerénységre utal.

A szépírói ambicionáltság holisztikus. Gellius a kaotikus kavargás ura, örvénymester. A varietas dinamizmusa, a tudós csapongás irodalmiasítása művét kivonja az enciklopedizmus holdudvarából, s áttolja a szépírás csillagos terébe. A vasszorgalmú ambíció és a dilettáns rajongás vagy kritikátlan hagyománytisztelet, a tudós áltudósság, amit Gellius szemére vetnek, hasonlóképpen a rendszertelen közlés, az ömlesztettség, a kaotikus tobzódás se tankönyvben, sem enciklopédiában, sem kultúrtörténeti műben nem megengedhető. Az olvasónaplóban viszont igen. Az olvasás uroborosza az olvasás farkába harap. A rendezőelv Gelliusnál az idő, a visszafolyatott, az olvasás ideje és a memória, mely az írás kairoszának lételeme. Gellius nemcsak idéz, hanem választ, elrendez, kitalál, közöl. Ebben van romantikus eredetisége: az olvasás nyomon követhető, sajátosan dokumentált dinamizmusában.

   

   

   

Jegyzetek

  1. Aulus Gellius: Nodes Atticae = Aulo Gellio: Notti Attiche I., introd. Cesare Marco Calcante, Milano, BUR,   1997., Praefatio, 82–84.
  2. Aulus Gellius: Attikai éjszakák, vál.: Simon Róbert, ford.: Muraközy Gyula, Budapest, 1968.
  3. M. von Albrecht a munkát „kein systematisches Lehrbuchnak" nevezi. Vö.: Michael von Albrecht: Ceschichte der Römischen Literatur II., München, K. G. Saur Verlag, 1992., 1175.
  4. Falus Róbert: Az antik világ irodalmai. Budapest, Gondolat, 1980., 636–637.
  5. Leofranc Holford-Strevens: Aulus Gellius. Chapel Hill, The University of North Carolina Press, 1989.
  6. Tegyei Imre: Gellius, Aulus (címszó) In.: Világirodalmi lexikon III., Budapest, Akadémiai, 1975., 479.
  7. A Handbook of Latin Literature from the earliest times to the death of St. Augustine by H. J. Rose, M. A., F. B: A., London, 1936., 451.
  8. S. Jannaccone: Studi gelliani. Milano, 1947.; F. Cavazza: Introduzione ad Aulo Gellio, Le Notti attiche, Bologna, 1985.
  9. Csengeri János: Rómaiak. In.: Egyetemes irodalomtörténet II., szerk. Heinrich Gusztáv, Franklin Társulat, 1905., 101.; Adamik Tamás: Római irodalom a késő császárkorban. Budapest, Seneca, 1996., 55–60.
  10. Vö.: pl. Cesare Marco Calcante: Arcaismo e livelli della communicazione letteraria nelle „Notti Attiche" = Aulo Gellio: Notti attiche, Milano, BUR, 1997., 5–61.
  11. Tegyei (lásd i. m.) szerint „A kivonatolás hasonlít a modern Reader's Digest műfajához."
  12. Michael von Albrecht (lásd i. m.) kifejezetten szalonhangulatról beszél. 1174.
  13. A „novellisztikus félkeretről": Sz. Gábor Ágnes: Gellius és Favorinus. Ant. Tan., XLIII. 1999/1-2, 279–282.
  14. A jelenségről pl. Muraközy Gyula: Utószó. In.: Aulus Gellius: Attikai éjszakák. vál. Simon Róbert, Budapest, Európa, 1968., 239.