Az olvasás allergiái

Irodalmi példák hosszú sora utal arra, hogy abban az intertextusok által tagolt térben nyílik lehetőség az értelmezés számára, mely a szöveg emlékezete és az olvasás lehetetlensége között bontakozik ki. Ennek észlelésekor persze számos dilemmával szembesülhetünk a megközelítés stratégiáit illetően. Eme rövid és részletesnek semmiképpen sem nevezhető „olvasónaplóban" az ily módon körvonalazódó líraelméleti kérdésekre hoznék néhány konkrétnak tűnő választ.

Kiindulópontként egy igen gyakran jelentkező történeti tapasztalatra hivatkoznék. Főleg a régebbi korok irodalmi alkotásainak befogadása során nem kis gondot okozhat a szövegek által prezentált idegen nevek labirintusszerű hálózatának felfejtése. Ugyanakkor mindez többféle, akár kardinálisan eltérő olvasási manővert feltételezhet. Vegyük a következő ismert példát. Az alábbi két részlet Villon hagyatékából való: „Item, a maître Ythier Marchant, / Auquel je me sens trés tenu, / Laisse mon brant d'acier tranchant";¹ „Item, donne á mon avocat, Maître Guillaume Charruau, / Quoi? Que Marchant ot pour état, / Mon brant; je me tais du fourreau."² Az idézett sorokról a következőket mondhatjuk: 1. az említett nevek jelentés nélküliek, a beszélő kardja (e motívum a testamentumokban többször előfordul – általában hölgyekkel kapcsolatban) a lovagi gyakorlattal, illetve a trubadúrlíra topikájával hozható összefüggésbe, vagyis lehetséges értelme a hagyomány szerint: a lovagköltő (egyik) legnemesebb tulajdona, a középkori kultúra szimbóluma; így a beszélő öröksége igen értékes, s mivel ő éppen e tárgyat adja örökül, viszonya a megnevezettekhez kétségtelenül pozitív; 2. ha felkutatjuk a szerzőre vonatkozó életrajzi adatokat, a sorok lehetséges jelentése ugyancsak módosul: Ythier Marchant Villon korában a Kincstár pénzügyi hivatalnoka volt, fülébe jutott, hogy Colin des Cahyeux, Petit Jehan és Villon kirabolták a Navarrai Kollégium Robert de Saint-Symon nevű magiszterét. Marchant némi pénz reményében feljelentéssel fenyegette Villont. Miért hagyományozná tehát a költő kardját rosszakaróira? A kard szót vizsgálva beigazolódik a gyanú: a francia brant szó kardot jelent ugyan, de a vele azonos hangzású f betű nélküli bran' ürüléket, szart jelöl. A középkori francia argó divatos szava, a diáktréfák kedvelt kifejezése felől a sorok értelme tehát az előbbinek pontosan az ellenkezője lesz (s ez részben magyarázhatja a hüvelynélküliség motívumát is): Ythier Marchant és Guillaume Charruau Villon személyes rosszakarói voltak, ezért kapták (Süpek Ottó találó formulájával élve) „az altesti hagyatékot".³ A vázolt értelmezések két radikálisan különböző előfeltevés-rendszert mozgósítanak.⁴ Az első esetben olyan immanens olvasási eljárással van dolgunk, mely azonosnak véli a szöveg grammatikai és retorikai dimenzióit, pusztán a mondottak önreprezentációjára hagyatkozik. A második esetben – érdekes módon – a referenciákra való utalás tereli az olvasás aktusát a szöveg retorikai megalkotottságára, vokalitás és grammatikalitás differenciájára. Megkockáztatható azonban, az utóbbi referenciák nélkül is funkcionálhat, hiszen a nyelv uralhatóságának és a líraiság említett komponenseinek szempontjából mindegy, hogy ismerjük-e a történeti kontextust vagy sem. Vagyis a szöveg poétikája a retorikai olvasatot „igényli", függetlenül attól, hogy az itt nyomokban egyezhet a referenciális kódok mentén futó észleléssel. E speciális eset igencsak emlékeztet az autobiografikus olvasás modern felfogására, mely szerint a szerző alakzata éppen a tulajdonneveken keresztül modellálja az olvasó szövegértését.

Kétségtelen, hogy a Villon-szöveg értelmezése kapcsolatba hozható a filológusi tevékenységgel, a létező entitásokra hivatkozó olvasási stratégiákkal is. A továbbiakban eme pozitivista alapföltevésekből kiinduló eljárás határaira utalnék egy nem minden tanulság nélküli példán keresztül.⁵ Az Ady-filológia egyik legismertebb dilemmájának számít A Minden-Titkok versei nyitányának töredékessége. Az 1910-ben megjelenő kötet darabjainak jelentős része ugyanis A Minden-Titkok verseiből főcím alatt látott napvilágot különböző napilapokban vagy folyóiratokban.⁶ E jelentéktelennek tűnő változtatás több kérdést is felvet. Egyrészt lehetséges, hogy Ady már az első közlések idején kötetkompozícióban gondolkodott, így a toldalék ennek jelzésére szolgált. Másrészt arra a következtetésre is juthatunk, hogy a kötet címe elsődlegesen a részlegesség tapasztalatát jelölte, ily módon későbbi változata eltüntette ezt az igen fontos kérdésirányt. Vagyis a toldalék ebben az esetben az egészelvűségről való lemondás grammatikai származéka lehet, hiszen alapvetően nem mindegy, hogy milyen viszony létesül a „Minden" és a „versei" szavak között. Ugyanakkor a toldalékkal ellátott cím rendkívüli módon emlékeztet Babits első verseskötetének felütésére, hiszen a Levelek írisz koszorújából hasonló dilemmákkal szembesíti befogadóit, míg a részlegesség tapasztalatára való utalásai egyértelműnek tűnnek. Az Ady-féle cím egyik változata tehát felnyit egy olyan intertexust is, melynek funkciója – előfeltevésként beépülve az olvasói elvárásokba – alapvetően meghatározhatná a kötetkompozíció értelmezhetőségét.

A töredékesség látszatára való textuális utalás nyoma a nyitódarab esetében is tovább él A Minden-Titkok verseinek megalkotottságában. A kötet hasonló módon szerveződik, mint Ady többi, baudelaire-i könyvkonstrukciója. A ciklusokra tagolódó szerkezetet jelen esetben is egy kiemelt, cím nélküli vers előzi meg: a Bajvivás volt itt... kezdetű költemény. A hétstrófás szövegből azonban a kiadó csak az első versszakot közölte, vagyis hatszor négy sor áldozatul esett a szerkesztésnek. A teljes változat a kötet alapmotívumainak csaknem mindegyikét felvonultatja, így kompozíciós szerepe nyilvánvaló.⁷ A csonkán árválkodó négy sor azonban pusztán felvillant egy kérdéssíkot, ily módon élre kerülése nem is igazán indokolható. Vagyis míg a cím esetében a részlegesség jelölője marad el, addig itt maga a töredék kap nagyobb hangsúlyt. (Természetesen a későbbi Ady-kiadványok az első kiadás verzióját ismétlik.)

Mielőtt rátérnénk arra, hogy az iménti összefüggések milyen történeti szituációban lesznek újra jelentésesek, egy kitérőt kell tennünk. 1996-ban az impozáns Osiris Klasszikusok sorozatban megjelent a Pilinszky János összes verseit tartalmazó kötet. A szerkesztő, Hafner Zoltán a következőket írja az utószóban: „A kötet valódi újdonsága, hogy ezúttal a költő kéziratban maradt lírai darabjai is megjelennek. Előbb a diákkori zsengék szerepelnek (...), majd azok a kései versek következnek, amelyek korabeli megjelenéséről nincs tudomásunk (...), végül pedig a fennmaradt töredékekből olvasható egy bő válogatás."⁸ A kiadvány emellett azonban egy másik újdonsággal is szolgál. A töredékeket lapozgatván egyszer csak feltűnik Pilinszky Bajvivás volt itt... kezdetű, 1961-re datált négysorosa. A szöveg egy kisbetű/nagybetű eltéréssel megegyezik A Minden-Titkok verseinek nyitódarabjával. Vagyis immáron bekerült egy Ady-vers a Pilinszky-kánonba... Filológiai baklövésről lehet szó? Netán Pilinszky megírta szó szerint az Ady-költeményt? A továbbiakban e kontextusváltás lehetséges értelmezéseire koncentrálunk.

Kézenfekvő magyarázatnak tűnik a filológiai tévedés esete.⁹ Eszerint Pilinszky lemásolta Ady versének azt a töredékét, melyet bármilyen, A Minden-Titkok verseit közlő kiadványban elérhetett. A filológus – történeti ismereteinek hiányában – nem ismervén fel az Ady-darabot, elfogadta azt Pilinszky-versnek, hiszen köti a kézírás kényszerítő ereje. Mindez egyrészt a filológiai tevékenység történeti vakságára utalhat: mivel kizárólagos kutatási területe van, a kontextus feltérképezése kívül esik látószögén. Másrészt a kézírásban való feltétlen hit olyan hierarchizált szöveguniverzumot eredményez, melynek csúcsán az adott szerző kéziratai foglalnak helyet s ezeket kultikus fény övezi. Mindkét előfeltevés a filológiai munka végleges devalválódásához vezethet. Nem is beszélve arról, hogy az ilyen hitelét vesztett eljárásból azonnal következik: az olvasó újra fellapozza a Pilinszky-összest, hátha talál benne egyéb idegen szövegeket is, hiszen a szerzőségbe vetett bizalma ugyancsak megingott.

De tegyük fel: Pilinszky csakugyan megírta a Bajvivás volt itt... kezdetű négysorost. Ebben az esetben a borgesi paradigmával állunk szemben (Pierre Ménard...). Pilinszky alkotása a szerzőre kevésbé jellemző poétikai komponensekből építkezik. Bár az Ady-allúzió világos, a szóban forgó vers inkább ujjgyakorlatnak tartható. Ugyanakkor történeti jelentőséggel bír, hiszen nyílttá teszi, lehetséges, hogy Pilinszky kevésbé József Attila és Szabó Lőrinc nyelvhasználatát, mint inkább az Adyét tekintette hagyománybeli elődjének.

Nem vethető el a szöveg olyan értelmezése sem, mely a két darab együttolvasására vállalkozik. Itt kaphat kulcsszerepet az említett apró eltérés, a „Halál" szó kisbetűs írása. (Vagyis a két mű szó szerint azonos, de betű szerint nem!) Pilinszky ugyanis tovább deformálja Ady versét, az antropomorfizmust általánosítássá szelídíti. Nemcsak megszakítja a pretextus homogén retorikáját, de csökkenti is egyik elemének jelentőségét. Ily módon irányítja rá a figyelmet a túlélés szemantikai mezejére, ezzel is utalva arra: egy szöveg egy másikon keresztül képes megújulni. S itt érdemes visszakanyarodnunk a kézirathoz. Pilinszky ugyanis külön oldalakra is kimásolta a négy Ady-sort. Elképzelhető tehát, hogy továbbírta/ átírta, szétbontotta volna a szóban forgó verziót, eleve partitúraként kezelve, akár több művé alakítva azt. Mindenesetre ez a tény is megerősíti a pretextus töredékességének felismerését. Azaz a Pilinszky-négysoros perspektívaváltást is jelez iménti kérdésirányunkban: a szöveg nyitottságára helyezve a hangsúlyt az idézet szerzőségét, a mű eredetét egyaránt kétségbe vonja. De ez már nem a filológia kérdése.

Éppen ezért kitérnék olyan olvasási eljárásokra is, melyek a jelek kontextuális és retorikai dimenzióiból indulnak ki. Példaként Orbán János Dénes Jolán című versének értelmezési lehetőségeit említenénk.¹⁰ A szöveg József Attila-i felütése után („Ki tiltja meg, hogy jövet-menet / elmondjam, mi bánt?") a beszélő megjelöli monológjának tárgyát („Nagyon szeretném agyba-főbe gyakni / Jolánt"), s ez egyben ironikusan át is rendezi a nyitómondat által keltett elvárásokat. Emellett a Levegőt! első két sorának szintaktikai megváltoztatása, illetve a „hazafelé menet" összetétel „jövet-menet"-re való cseréje a reklámszövegek egyik ismert szlogenjének retorikáját írja bele a vers szerveződésébe (pl. „Útba esik jövet-menet / a Takarékszövetkezet"). Majd a nyílt, alulstilizált állítások mentén szerveződő szextematika – mely többek között a pornófilmek vágástechnikája szerint strukturálódik (pl. „Egy futó ebéd, kávé, egy baszás") – két olyan retorikai komponens által válik textuális elemmé, melyek nagyban hozzájárulnak annak lírai kódokból történő részesedéséhez. Az egyik a „rés" alakzata mint a női nemi szervre való utalásháló folyamatos fenntartására irányuló aktus jelölője, melyet nyomatékosít a „baszás-lakás" rím; a másik a szöveg önkommentárjaként olvasható két kijelentés differenciája által nyíló szemantikai tér fellazítása. Az utóbbi ugyanakkor a líraiság aláásásának performatív műveleteként is funkcionál. A beszélő ugyanis először „kétszereplős obszcén kisregényeként határozza meg az inszcenírozódó pornográf jelenetsorokat, majd zárásképpen „Isten-rajzolta obszcén képregény"-ként utal vissza azokra. A befejezés emellett a tömegkulturális műfajra célzó állítás bevonásával a látványeffektusok, illetve a vizuális karakter kiemelését hangsúlyozza. A vers bravúros megoldásának tekinthető az utolsó sor alapján körvonalazódó szituáció poétikai hozadéka. A beszélő evokatív szólama itt nyerhet konkrét önreprezentatív formát, hiszen saját eredetét Isten státuszával azonosítja, egymásba csúsztatva ezáltal az explicite jelölt pozíciót és az implicite szituált szerző-funkciót. Ha mindezt ténylegesen a szöveg önreflexív játékaként értelmezzük, akkor könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az OJD által konstruált lírai szerep a képregény-rajzoló Isten allegóriájává magasztosul. De természetesen ez az analógia sem lehet mentes az iróniától, mivel eleve magában rejti az említett pozíció leértékelését, hétköznapivá minősítését is: indirekt módon utalva a teremtés populáris természetére. A Jolán másik kiváló megoldásának számít az intertextus felnyitása: egyrészt saját beszédszituációját az idegenségből (másik szövegből: Levegőt!) bontja ki, másrészt felforgatja az idézett hagyomány szerkezetét. A versnek ugyanis olyan értelmezése is lehetséges, mely mindvégig fenntartja a József Attila-i kontextus relevanciáját. Túlzás nélkül állítható: a pornográfia nem is elsősorban a tematikában, hanem ebben rejlik. Hiszen a kifejtett gondolatsor az említett pretextus beszélőjének hangját kölcsönvéve, szerzőjének életrajzi adalékait (József Jolán, szűk lakás stb.) felvillantva az incesztus parafrázisaként, s egyben a Szabad-ötletek jegyzéke némely sorának amplifikációjaként is olvasható. OJD alkotása tehát oly módon illeszti össze intertextualitás és szexualitás, megalkotottság és jelképzés horizontját, hogy a föltűnő, szubverzív pornográf retorika, az interszexualitás poétikája az autoritásmentes hagyománykezelés produktív lehetőségeit szabadítja fel.

Végezetül két olyan példára utalnék röviden, melyek a hatástörténeti érdekeltség kétféle, manapság kézenfekvőnek gondolt aspektusát hozzák játékba. Géczi János Perzselt levelű című ezredvégi négysorosa („Perzselt levelű sóvár napraforgó / Angyalhorda verte megvakult szemek / Kivérzik a végső metafora s / nem bírja átkiáltani a bezúzott eget") úgy értelmezi újra Pilinszky Négysorosát, hogy mindenekelőtt a hangzáson keresztül teszi hozzáférhetővé az intertextualitás nyomvonalát; ugyanakkor a Pilinszky-féle lírai hang állításainak ellendiskurzusát alapozza meg, némaságra ítélt kudarcként határozva meg annak záró kijelentését.¹¹ Az ellenpontozó retorika mellett az ironikus olvasás lehet a másik olyan stratégia, mely képes bomlasztani a hagyomány merev szerkezeteit. Az interneten olvasható Répaköltészet című topic-ban található darabok közül a „Jehova szóda" névvel auktorizáltak között szerepel A Répa mint olyan című, paratextusa szerint „önmegszólító filozófiai költemény": „A légy fegyelmezett! / Mert elhagyatnak akkor mindenek / Főleg a Répák. / De sokminden más is persze / Most hadd ne soroljam, / De például az ilyen kis izék, amik a függönyön vannak, most nem jut eszembe a nevük, na azok biztos elhagyatnak." A szöveg összeolvasva a József Attila- és a Pilinszky-kánont megingatja azok centrális remekműveinek autoritását. Egyrészt kiforgatja saját nyelvüket, másrészt paródiába és prózába vezeti át retorikai teljesítményüket. A stílustörés ily módon a lírai kód felfüggesztéseként is értelmezhető, a szöveg maga pedig az alcímben jelölt műfaji klisék szubverziójaként és az előtérbe helyezett burleszk nyitómozzanat felejtéseként hat vissza a nélküle láthatatlan textuális konstellációra.

Az említett líraolvasási stratégiáknak – véleményem szerint – tételezhető egy olyan közös tapasztalata, mely implicite ott lappang ezen interpretációs manőverekben még akkor is, ha az elemző figyelem nem teszi reflexió tárgyává. Kétségtelen ugyanis, hogy – bár a filológiai kutatás és a retorikai olvasás előfeltevései sokszor összeegyeztethetetlenek – mindez a történeti tudás bizonyosságának alapjait rendíti meg a szövegek bizonytalanságának kontrasztjában. Éppen ezért érdemes szem előtt tartanunk Paul de Man egyik idecitálható kijelentését, melynek aktualitása újra és újra képes megingatni a dolgokhoz való viszony rögzült formáit: „Hogy jó irodalomtörténész váljék belőlünk, ahhoz emlékeznünk kell arra, hogy amit szokásosan irodalomtörténetnek hívunk, annak kevés vagy vajmi kevés köze van az irodalomhoz, és hogy amit az irodalomértelmezés szóval illetünk – csak a helyes értelmezést megengedve –, az valójában irodalomtörténet. Ha ezt a fogalmat kiterjesztjük az irodalmon túlra, pusztán megerősíti azt, hogy a történelmi tudás alapjai nem tapasztalati tények, hanem írásos szövegek – tetszelegjenek bár ezen szövegek háborúk vagy forradalmak képében."¹²

Jegyzetek

1. Kálnoky László fordításában: „Item, Itier Marchand mester, / Ki lekötelezett nagyon, / Örökli kardomat a céhhel" (Le Lais – Hagyaték – A Kis Testamentum. 11.)
2. Szabó Lőrinc fordításában: „Item, az ügyvédem, magiszter / Guillaume Charruau vigye el / Kardomat, bár Marchand-nak is kell; / Tán meglesz hozzá a hüvely." (Le Testament. XCIX – A Nagy Testamentum. 89.)
3. Süpek Ottó: Villon Kis Testamentumának keletkezése. Modern Filológiai Füzetek 1. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966., 76.
4. Egy korábbi elemzésemben ezt a szerző elvének kétféle felfogásával hoztam kapcsolatba. A szerző archeológiája. Literatura 1995/2. 184–185.
5. A dolgozat következő részének eredeti, de más konklúzióval végződő változata: A filológia kérdés(esség)e. Ady és/vagy Pilinszky. Iskolakultúra 2001/3. 106–108.
6. A most készülő kritikai kiadás is szembekerült eme ténnyel s máig eldöntetlen, hogy melyik változatot közölje a főszövegben. A nemrégiben elhunyt kiváló Ady-filológus, Koczkás Sándor több fórumon is emlékeztetett ennek filológiai és hermeneutikai következményeire.
7. A vers egésze rekonstruálható az OSZK-ban őrzött javított nyomdai levonatból. Az eredeti változatról meghatározó értelmezést tett közzé Török Lajos: A hang és a titok. Ady Endre: Bajvivás volt itt... In: Újraolvasó. Tanulmányok Ady Endréről. Szerk: Kabdebó Lóránt – Kulcsár Szabó Ernő – Kulcsár-Szabó Zoltán – Menyhért Anna, Anonymus Kiadó, Budapest, 1999., 140–147.
8. Pilinszky János összes versei. Szerkesztette, a szöveget gondozta és az utószót írta: Hafner Zoltán. Osiris Kiadó, Budapest, 1996., 301.
9. A következő interpretációk természetesen csak az idézett esetre vonatkoznak, ily módon nem általánosíthatók.
10. A vers elemzésének eredeti változata: Interszexualitás. Orbán János Dénes: Párbaj a Grand Hotelben. Alföld 2001/4., 94.
11. Érdekességként jegyzem meg, hogy a Négysoros referenciális olvasatai néha „meglepő" adalékokkal járulnak hozzá a vers értelmezhetőségéhez. Sánta Szilárd hivatkozott az alábbi esetre. Mikor megkérdezte diákjait, hogy szerintük hogyan interpretálható a Pilinszky-szöveg, többek között a következő válasz érkezett: „Kivégzik az illetőt, mert magas a villanyszámla." (Vö: „Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.") (Eme transzformációs manőver tematikán túli érdekessége, hogy a megszólítás alanyát azonosítja a zárókijelentés én-jével.)
12. Paul de Man: Irodalomtörténet és irodalmi modernség. Ford.: Szanyi Imre, kézirat, 15.