Pragmatika és retorika: korreláció vagy diszjunkció?

Szabadkozással kell kezdeném: azoknak, akik a címben jelölt kötet egészéről óhajtottak volna ismertetést, kritikát olvasni, csalódást fogok okozni. H. Nagy Péter könyve ugyanis az én olvasatomban nem recenziós stratégiát igényel. Ennek több oka is van. Az egyik ilyen ok a kötet szokatlanul eklektikus felépítéséből adódik. A négy fejezet kvantitatív és kvalitatív alapon is erős heterogenitást mutat. Az Ady-értés struktúráiról című első fejezet az oeuvre alakulástörténeti vázlatát és A fekete zongora újszerű elemzését foglalja magába. A második fejezetet a kortárs magyar irodalomnak szenteli a szerző; élén egy újabb alakulástörténeti vázlattal, ezúttal az elmúlt kb. harminc év líratörténeti fejleményeit nyomon követve, de találunk immár jóval elnagyoltabb verselemzést (Kovács András Ferenc), drámaelemzést (Márton László, Garaczi László, Győrei Zsolt, Schlachtovszky Csaba), regénykritikát (Talamon Alfonz, Zalán Tibor), olvashatunk verseskönyvekről (Géczi János, Zalán Tibor, Várnagy Ildikó). A harmadik fejezetben a tömegkultúra, a sci-fi, a cyberpunk idéztetik meg (a legizgalmasabb a MÁT-RlX-applikáció), a kóda pedig Szegedy-Maszák Mihály Irodalmi kánonok című könyvének tanulságait járja körbe. A sokféle, különböző rendű és rangú írással, valamint saját olvasói kompetenciám korlátaival szembesülvén, no meg a „szigorúbb" szerkesztés hiányából adódó egyenetlenségek miatt döntöttem úgy, hogy lemondok a teljes kötet kritikájáról, s helyette a jóval több elméleti és történeti belátással kecsegtető Ady- és Kovács András Ferenc-tanulmányokat igyekszem újabb szempontokkal gazdagítani. Döntésemhez hozzájárult az a tény is, hogy H. Nagy Péter egyes írásait meglehetősen sűrű kontextus veszi körül: Szegedy-Maszák Mihály könyvéről több recenzió is olvasható (Farkas Zsolt, Dobos István – Holmi, Alföld 1999/ 8.), a kortárs magyar lírát irodalomtörténészeink legutóbb a debreceni konferencián analizálták (ld. Alföld 2000/2.). Dolgozatomat imígyen az általam legértékesebbnek tartott négy tanulmány részletesebb tárgyalására alapoztam.

A dekonstrukció nyelvelméletének talán az a legjelentősebb hozadéka, hogy megerősíti és világossá teszi a nyelv eredendő retoricitásának nietzschei tézisét (az igazság „metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok átmeg átszövődő serege" stb., vö. A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról. Athenaeum, 1992/3.), miközben aláássa (de nem tagadja!) a nyelv mimetikus-referenciális funkcióját. H. Miller egyenesen azt állítja, hogy minden szó metafora, a szavak és a referensek különböznek, tehát a figurativitás nem csak az irodalmi szövegek konstitutív tulajdonsága, legfeljebb az irodalom hathatósabban aknázza ki a retorikai potenciál szemantikai multiplika-tivitását. A retorikai alakzatok állandó dekonstrukciós önmozgásából következik az intencionált jelentésautoritás lehetetlensége, az értelem disszeminálódik, a különböző olvasatok csak félreolvashatják (misreading) a szöveget. Paradox módon de Man elkülönít jó és rossz félreolvasást: a jó félreértelmezés újabb használható félreolvasást eredményez. Találó metaforával világítja meg a folyamatot, mikor „a vakság retorikájáról" beszélve kifejti, mégoly tekintélyes kritikusok is saját vakságuk áldozatává válnak, mikor explicit elméleti előfeltevéseiket öntudatlanul cáfolva jelentős, ugyanakkor vitára ingerlő teljesítményeket produkálnak interpretációik során. A „hiba" a(z irodalmi) nyelvben van; a(z irodalmi) szöveg oly mértékben irodalmi, amennyire lehetővé teszi önnön említett félreértését.

Amennyiben H. Nagy Péter Ady- és KAF-interpretációi (Az Ady-líra poétikai dilemmái; A vokalitás átrendeződése; Interpretáció, kanonizáció; Olvasási stratégiák [újra] olvasása) jó félreolvasások, márpedig véleményem szerint azok, a de Man-i belátás alapján talán remélhetem, hogy a párbeszéd igényével megírt (meta)interpretációm is méltányolhatónak bizonyul majd, s képes lesz bővíteni egy dialogikusnak titulálható kritikai univerzumot. Célom annak felmutatása, hogy H. Nagy kiváló líraértelmezései korszerű hermeneutikai előfeltevéseik, elméleti premisszáik ellenére miként mondanak mást a de Man-i vakságmetaforika működésének köszönhetően, nem feledve természetesen, hogy ezzel saját írásomat is kiszolgáltatom, hiszen a „meglátás csupán az olvasó számára létezik, aki abban a kivételes helyzetben van, hogy a vakságot magát is jelenségként látja – saját vakságának kérdését természetesen eleve nem áll módjában felvetni –, s ezáltal képes különbséget tenni állítás és jelenség között. (....) az olvasás lehetségessége sohasem egészen magától értetődő. Az olvasás olyan megértési aktus, amely (....) nem is megjósolható vagy igazolható." (Paul de Man: A vakság retorikája: Jacques Derrida Rousseau-olvasata. Helikon, 1994/1-2., 112–113.)

Az Ady-líra poétikai dilemmái az „Alakulástörténeti vázlat" alcímet viseli. Ennek megfelelően H. Nagy elhelyezi Adyt a modernségen belül, számba veszi a lírai én szerepeit, hangsúlyozza a kötetkompozíciók jelentésépítő szerepét, kiemel három szemléletszerkezeti komponenst, úgymint egészelvűség, innováció, areferencialitás, érinti szimbólum és allegória viszonyát, Ady tradicionális kétarcúságát, utoljára hagyva az 1912 utáni költészeti fordulat általános jellemzőit. A felsorolt poétikai jegyek közül az alábbiakban kettőt problematizálnék: az areferencialitást és Ady szimbolizmusát. „(...) kitünteti (ti. Ady) a nemreferencializálható képhasználatot, azaz a nyelvi jel megosztottságát, ami mindenekelőtt az Ady szimbolizmusaként tárgyalható poétika alapját készíti elő." (18.) A problémát nem abban látom, hogy a szerző (más irodalmárokkal egyetemben) mintha figyelmen kívül hagyná a platóni-arisztotelészi mimetikus szemlélet teljes kiiktathatatlanságát, a nyelv referenciális funkciójának állandó jelenlétét. Magam sem tudnék e nyelvi „impertinencia" hallgatólagos tudomásulvétele és marginalitásba kényszerítése helyett más stratégiát ajánlani, legyen bár mégoly jogos Angyalosi Gergely figyelmeztetése: „A nyelv maga is valóság, de csak a megkettőzés, a visszahajlás, a valóságdimenziók közötti kapcsolatteremtés létmódján az (...) a nyelv tartalmazza önnön „kívülségét" (...)" (Angyalosi Gergely: A nyelvtől a nyelvig. Alföld, 2000/2., 77–78.) A fogalomhasználatot tehát helyénvalónak tartom. Kérdéses azonban számomra, kitüntethető-e az Ady-líra képhasználata kérdezőhorizontunk eme gyakran felbukkanó, már a klasszikus modernségben is funkcionális poétikai jegyével? Milyen mértékű az Ady-versek areferencialitása, s ehhez kapcsolt szimbolizmusa?

Anélkül, hogy referencialitás, szimbólum, szimbolizmus, allegória, hermetizmus stb. rendkívül bonyolult, szerteágazó, elméleti labilitásoktól sem mentes diszkurzusában elmerülnék, az árnyaltabb megközelítés érdekében kijelölök néhány támpontot, megfordítva az előző reláció sorrendjét, a szimbolista tematikát tárgyalva elsőként. Király István „látomásos allegóriának" nevezi Adynak az értelmezők által szimbólumnak tartott képeit. Hogy mennyire nem tisztázza a két alakzat szemantikai státuszát Király kontaminatívnak tűnő terminusa, arra többek közt Veres András ambivalensen intő szavai szolgáltatnak jó példát. A Szegedy-Maszák-féle gimnáziumi irodalomkönyvben úgy fogalmaz, hogy bár Ady a szimbolizmus jegyében vitte végbe költői forradalmát, szigorúan véve szimbolista verset keveset írt. A fekete zongora és a fehér kendő mellett az ős Kajánt és a disznófejű Nagyúr figuráját tartja összetett szimbólumnak, hogy aztán néhány lappal később a legmasszívabb allegorézis jelentéslezáró műveleteit hajtsa végre rajtuk, előbbit a magyar Mammonnak, utóbbit a magyar Bakkhosznak aposztrofálva. Bármilyen ambivalens is azonban Király és Veres álláspontja, félreérthetetlenül jelzik az Ady-szimbolika omnipotenciájába vetett, sok évtizedes, poétikailag reflektálatlan hit megrendülését. A kánon „újrarendezésének" reményében Kulcsár Szabó Ernő fogalmaz a legegyértelműbben: „(...) míg a századelőre vonatkoztatva – Adyval a középpontjában – úgyszólván egyezményes az irányzat jelentőségének elismerése, a konkrét szövegvizsgálatoknak rendre az az eredménye, hogy a szimbolikus látás és a szimbólumalkotás a leggyakrabban allegorikus technikával társul, vagyis asszertív és deklaratív beszédaktusok összjátékán keresztül megy végbe: »A lelkem: ódon babonás vár« (A vár fehér asszonya); »Daloknak szent hegye: a lelkem« (Búgnak a tárnák)" (Kulcsár Szabó Ernő: Az „Én" utópiája és létesülése. Ady Endre avagy egy hatástörténeti metalepszis nyomában. In: uő: A megértés alakzatai. Debrecen, Csokonai, 1998. 54.) Kulcsár Szabó Ernő példái folytathatók: „Vagyok, mint minden ember: fenség. Észak-fok, titok, idegenség." (Sem utódja, sem boldog őse...); „Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó, Protestáló hit s küldetéses vétó:" (Hunn, új legenda); „Az Isten: az Én és a kín, A terv s a csók, minden az Isten." (Az Isten balján) stb. A citált in praesentia metaforák és narratív extenziójuk a textusban a könnyen végrehajtható allegorézis eseteinek mutatkoznak. E tekintetben Szegedy-Maszák Mihály is hasonlóképpen gondolkodik: „ Adynál minduntalan kísért az allegória (...)"; s konklúziója – „Legjobb versei mutatnak némely hasonlóságokat a szimbolizmussal." – sem erősíti meg az állítólagos szimbolikus látásmód uralkodó jellegét. (Szegedy-Maszák Mihály: Ady és a francia szimbolizmus. In: Tanulmányok Ady Endréről. Szerk.: Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár Szabó Zoltán, Menyhért Anna. Anonymus, 1999.103., 113.) Összegezvén az elmondottakat, leszűrhető, az Ady-poémák „szimbolizmusát" legalábbis idézőjelesen kell értenünk, hisz döntően allegorikus jelképzésük poétikai tapasztalata immár az életmű kanonizációs stratégiáinak szerves részévé vált. Úgy vélem tehát, különösebb kockázat nélkül kijelenthető, hogy a Mallarmé-féle hermetizmusba hajló szimbolizmusfelfogás önreflexív szerkezeteihez, a „szavak tükörjátékának függetlenülő interakciójához" (Kulcsár Szabó Ernő) képest (innen nézve szűkíthető le a Veres-féle „szigorúan véve" kvantor jelentése) tényleg kevés Ady-vers éri el A fekete zongora, a Jó Csönd-herceg előtt, az Özvegy legények tánca sejtető talányosságát. Nem tartom véletlennek, hogy areferencialitás-szimbolizmus szimbiózisára H. Nagy Péter sem hoz más példát A fekete zongorán kívül. Ha viszont a szimbolikusság nem kitüntetett esztétikai tapasztalata az életműnek, a dualitás első tagja, az areferencialitás sem lehet az. Egy pillanatig sem gondolom, hogy az előbb említett és a hozzájuk hasonló jelképzésű szövegek ne lennének areferenciálisak, isten ments, hogy irodalomértelmezésünket visszakanyarítsam az ideologikummal terhelt világszerűség biografikus-antropomorfikus értelemképzéséhez. Abbéli véleményemet ellenben merem vállalni, hogy a költő bizalmatlansága a nyelv retorikus, disszeminatív aspektusával, transzgresszióra való hajlamával, energeia-jellegével szemben, továbbá nyelvének az „én hipertrófiája" (K. Sz. E.) által uralhatónak vélt alapvető eszközszerűsége, az alkotó szubjektum nyelvitörténeti feltételezettségének költői tapasztalathiánya csupán a korpusz korlátozott areferencialitását „engedélyezi". Az esetleges ellenérvként felhozható Egy csúf rontás csak érzékeli, de nem mélyíti el azt a nyelv- és szubjektumfilozófiai tapasztalatot, melyből többek között Rimbaud („Én – az mindig valaki más."), Hofmannstahl Chandos-levele, Rilke Kalckreuth-rekviemjének híres zárósora („Wer spricht von Siegen? Überstehn ist alles."), Benn számos „kontrollált dialogicitású" (Kulcsár Szabó Zoltán) versének (Immer schweigender, Verlorenes Ich stb.) tematizált kommunikációképtelensége részesített bennünket. A kérdéskör befejezéséhez újra Angyalosi Gergely bölcs mondatait idézném: „(...) talán nem kellene ennyire rettegnünk a valóság fogalmától vagy inkább fogalmaitól, (...) így esetleg könnyebben megakadályozhatnánk, hogy ellenőrizetlenül a fejünkre nőjenek (...)". (i. m.)

Nem célja dolgozatomnak a fogalomtörténeti kontextualizálás, egy rövid egressust azonban tennem kell irányában. Allegória és szimbólum terminusát hagyományos, klasszikus értelmükben használtam. Paradigmatikus meghatározottság, kultúrtörténeti temporalitás, szemantikai ambiguitás, narrativitás, kép és gondolat közös szubsztancialitásának hiánya egyfelől; analógiás viszony és szinekdochikus szerkezet, kép és gondolat közös szubsztancialitása, organicitásában a saját érzéki lét felmutatása, tkp. a goethei, coleridge-i jelkép másfelől (vö: Gerhard Kurz: Metapher, Allegorie, Symbol. Göttingen, 1982., 30–66. Idézi Mesterházy Balázs: Reprezentáció, identitás, temporalitás. Literatura, 1998/4. 350–352.). Osztom H. Nagy Péter és azon irodalmárok (vö: Szegedy-Maszák Mihály: A romantika: világkép, művészet, irodalom. Literatura, 1998/4. 337.) véleményét, akik allegória és szimbólum recepciófüggőségét (is) nyomatékosítják. Más kérdés, hogy bár H. Nagy pontosan érzékeli a két trópus sokféle lehetséges értelmezését, ebből fakadóan egymásba játszhatóságának esélyeit – ld. ennek A vár fehér asszonyán és A fekete zongorán történő bemutatását (19–20., 28–41.) –, történeti adekvációjukon mégis átlép, s e mulasztása, valamint az átfogóbb szövegvizsgálatok hiánya az egyoldalúnak ható szimbolista látásmód tételezését eredményezi. A modernségben fragmentarizálódott homogén világértelmezés művelődéstörténeti bázisának, az egységes befogadói alapnak a megrendülésével, elvesztével teret nyerő és a szimbólummal szemben felértékelődő „újabb" allegóriaértelmezések, így például a benjamini vagy a Kurz által hermeneutikusnak nevezett allegória hatványozottan szorulnak rá a receptív oldalon megjelenő poieszisz „együttalkotó" tevékenységére. Ezekről csak annyit, mindkettőben közös a személytörténeti temporalitás, paradigmatikus mezejük már nem egyetlen pretextust fed le, a befogadói kreativitás fokozott nyitottságot, olvasatfüggőséget feltételez. Hasonlóképp, mint a „tessera hospitalis"-ból eredeztetett gadameri szimbólumfogalom, melynek kulcsjelölőit (ismerősség, újrafelismerés) Menyhért Anna szép gondolatmenete találóan köti az olvasásmód függvényéhez is. (Menyhért Anna: Kipányvázott lótuszok vára. Ismerősség és szimbólum Ady Endre költészetében (1906–1909). In: Tanulmányok... 116–177.) Mindez annyiban kapcsolódhat dolgozatom témájához, amennyiben az egyes irodalomértelmezői kódok közti átjárhatóság vagy éppen cserélhetőség radikálisan rajzolhatja át az elmúlt évtizedekben Adyról megformálódott, tónusaiban csak lassan fakuló stílustörténeti képet. Példának okáért milyen következményei lennének, ha szöveganalíziseinkben a hagyományos allegóriát a benjamini allegóriával (amely Schein Gábor szerint magába foglalja a klasszikus értelemben vett szimbólumot) helyettesítenénk? Vagy ha – leküzdhetetlen akadályokba ütközvén elhatárolásuk – az egyes allegória- és szimbólumfogalmak helyett a chiffre terminusát (olyan szignifikáns, melynek nincs egyértelmű deszignátuma) használnánk? Talán érdemes megfontolni, sokat nem vesztünk vele.

A vokalitás átrendeződése H. Nagy Péter kötetének második írása. A szerző ebben A fekete zongora „új horizontokba" helyezésére tesz kísérletet. A hírhedett vers recepciótörténetének affirmatív-biografikus, illetve értelemellenesvokális (nem mellékesen egyaránt pszichologizáló) szólamát úgy akarja polifonná alakítani, hogy átrendezi a szöveg izotópiastruktúráját, hite szerint a vokalitás (?) mentén. A háromszori „Ez a fekete zongora" sorban a szimultán ritmus kettősségére hivatkozva a feketeségre mint azonosítottra helyezi a fő-hangsúlyt, így a zongora a feketeség azonosítója lenne egy explicit, in praesentia metaforában. Ezáltal a feketeség, a sötétség mint új izotóp (?) implikál egy másik kulcsjelölőt is, a „vak mestert", akinek figuráját H. Nagy az olvasó allegóriájaként (is) interpretálja. Végezetül a zongora, bor, vér, vakság, sírás stb. motívumain keresztül A vén cigányt s hegedűjét tünedezteti át, azaz Vörösmarty látomását hypotextus-ként tünteti fel.

Az „új horizontokba" helyezéssel teljesen egyetértek, a „vak mester" olvasóvá avatását alátámaszthatónak vélem, miként a vers egyfajta hipertextusként való kondicionálását is. Ellenvetéseim tehát nem a mondottakra, hanem a mondottak hogyanjára irányulnak. Azt szeretném megmutatni, hogy az iménti konklúzióhoz nagyobb valószínűséggel vezetnek el olyan argumentatív technikák, melyek befogadó és szöveg párbeszédében kevésbé sértik a műalkotás „autonómiáját", s szemiózisának grammatikai, retorikai eszköztárát mindig szem előtt tartva úgy alakítják ki az épp ezért soha nem megszilárdítható pragmatikai döntéseinket, hogy a lehető legkevésbé „írják át" a szöveg alakzatrendszerét.

A vonatkozó tanulmány gondolatvezetésében az első kérdőjelet a vokalitás szerintem téves képletbe merevítő körülírásához rendelném. A jeles szerző logikája grammatikalitás és vokalitás viszonyának maximum metonimikus, mellérendelő kapcsolatát engedi meg, ezt is úgy, hogy az Ignotusnak tulajdonított hierarchiát (a grammatikalitás alárendelődik a vokalitásnak) lazítja fel kissé. Csakhogy Ignotusék – miközben persze tényleg a verszenében igyekeztek megragadni A fekete zongora művészi hatását – nem állítottak ilyet! Ignotus a szavak értelmének függvényeként beszél a hangzósságról, Schöpflin szintén: „(...) a versnek van egy zenei része is." (32.) A fonikus effektusok zeneisége aligha választható le a lexéma, a mondat, a kontextus jelentéséről: kérdezzük csak meg az embereket, melyik kifejezést tartják lágyabbnak, hangzósabbnak, a halált vagy a gyöngyöt? A zeneiség értelemfüggőségétől még rím, alliteráció, hangutánzás, hangfestés, a szűkebben vett hangszimbolika esetében sem tekinthetünk el teljesen. Szerencsésebb ezért a vokalitást inkább a grammatika szupplementumaként számba vennünk, s az egész részeként a szinekdoché alakzatával leírnunk. Az Ignotuséknak tulajdonított topika így hát nem más, mint H. Nagy Péter általuk manifesztált, kissé árnyalatlannak tűnő kiindulópontja, amely aztán burjánzó ellentmondásokat indukál, s azáltal, hogy a mégis igenelhető végső meglátáshoz nem egy szükségképp zárt, oksági láncú logika révén juttat el, jól példázza a többszörös áttételeken keresztül szerveződő de Man-i vakságmetaforika működését.

Melyek ezek az ellentmondások? Most érkeztem az újabb kérdőjelhez. A szöveg izotópiaátrendezését csak a vokalitás átstrukturálásával véli végrehajthatónak a szerző. Nézzük meg, értelmezői műveletei valóban a vokalitást zilálják-e szét elsősorban akkor, amikor az állítmány, jelző, alany szintagmasort (ez a fekete zongora) jelző, alany, állítmány szintagmasorrá (ez a fekete[ség]: zongora) transzformálja? Ha a vers zeneiségét a szimultán ritmusban, a magas és mély vokálisok arányosságának harmóniájában (főként e, a), az alliterációkban, a hangfestésben/utánzásban, a muzikális tematika evokativitásában (hangszer, zongora, melódia, ütem) keressük, megállapítható, hogy a főhangsúly feketére helyezése legfeljebb a kettős ritmust redukálhatja ütemhangsúlyosra, a többi zenei tényezőt nem érinti! Viszont alapjaiban rengeti meg a vers szintaxisát, ám e szintaktikai formabontást H. Nagy Péter csak mellékesen említi, mondván, verstanilag igazolható. Az interpretátor azon állítása pedig több mint kétséges, hogy a „vak mester" által involvált allegorézis (az olvasó „helyzetbe hozása") lehetetlenné válik, ha a fenti izotópiaátrendezést nem hajtjuk végre. Érvelésének első paradoxona a megfogalmazott tézisekből adódik. „E jelölősor konstrukciója ugyanakkor nem jöhetne létre a vokális hangsúlyok átstrukturálása nélkül, hiszen ellenkező esetben „pusztán logikailag" (a grammatika mentén!) lenne értelmezhető a szöveg." (36.) Ám néhány sorral lejjebb az olvasható, hogy „(a fenti játék lehetőségének elismerése nélkül) az olvasó foglya marad a recepció által konstruált képleteknek." (36.) Azaz a tanulmány logikája szerint a vokalitás (!) uralmának! A második paradoxont a szövegközi kapcsolatok hívják elő. Az elemző megállapítja A vén cigány és A fekete zongora hangszereinek vice versa helyettesíthetőségét: „Vörösmarty versének hegedűje Ady versének zongora alakzatában szólal meg újra." (39.) Lett légyen ellenben bármily kozmikus víziójú, bármily metaforikus A vén cigány, kontextusába bajosan illeszthető teljes átjárhatósággal egy olyan zongora, ami H. Nagy magyarázata szerint tulajdonképp feketeség. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, A vén cigány jelölősora megkövetel egy primer, denotatív, ha úgy tetszik, referenciális dekódolást is; a muzsikáló cigány képének mint az iseri reálisnak prezentálódása híján nincs mihez hozzárendelni recepciós döntéseink imaginatív mozzanatát: valódi hangszer nélkül nem lehet zenélni, a feketeség pedig akkor sem képes magából hangot kibocsátani, ha a H. Nagy Péter által szerkesztett azonosítást (ez a fekete[ség]: zongora) az újraszituált jelentés számára „legbarátságosabb" metaforafelfogással, a Max Black-i interakció-elmélettel írjuk le. Újabb kétségek sorakoznak előttünk a feketeség kiemelt funkciójával kapcsolatban, ha készítünk egy röpke statisztikát: a zongora és nominális-tematikus holdudvara (hangszer, melódia, ütem) hétszer, a fekete háromszor fordul elő a versben, ráadásul a szöveg második lexémája/első szintagmája épp a hangszer, ám nem a fekete, hanem a bolond epithetonnal – ismétlem, a felütésben, tehát valóban kiemelt szemantikai szereppel felruházva. A fenti interpretációs ütközőpontok nekem azt sugallják, hogy a műelemző a jóakarat hermeneutikájának jegyében néhol a kívánatosnál „hosszabb pórázra" engedett pragmatikát hozott működésbe – a vers szintaktikai, retorikai szerveződésének kárára. Holott ennek veszélyeire elméleti megfontolások is intenek. A szövegek pragmatikus karakterét kutató Iser például így ír: „(...) a pragmatika mint a jelek alkalmazásának egyik dimenziója nem vonatkoztatható el a szintaxistól – a jelek egymás közötti viszonyától – és a szemiotikától – a jeleknek az objektumhoz való viszonyától." (Wolfgang Iser: Az irodalom funkciótörténeti szövegmodellje. Helikon, 1980/1–2., 41.) Az ecoi-iseri teorémából (az ikonikus jelek nem az ábrázolt tárgy tulajdonságait, inkább az elképzelés és az érzékelés feltételeit képezik le) körvonalazódó implicit olvasó szövegbe kódolt szerepei eszerint bár egyéni, de a jelviszonyok által befolyásolt befogadásra tesznek javaslatot. Kulcsár Szabó Zoltán is hasonló belátással gazdagít bennünket. „A pragmatikai szint azonban sohasem kínálhat egyértelmű következtetéseket az interpretátornak, ugyanis a »beszédhelyzet«, a »ki beszél?« kérdésre adható válaszok már eleve egy olyan retorika produktumai, amely azzal, hogy antropomorfizálja a nyelv eme szintjét, erőszakot követ el a szöveg tropológiai rendszerén. Ez az átcsúszás tropológiából antropológiába megakasztja azt a kölcsönös irányú mozgást, amely a szöveg retorikai szerveződése és pragmatikai dimenziója között rejlik. (...) Az átcsúszás eme »pillanata« mindig a (Paul de Man által kidolgozott értelemben vett) esztétikai ideológia önkényét engedi megmutatkozni (...)" (Kulcsár Szabó Zoltán: Különbség – másként. In: Az olvasás lehetőségei. JAK Kijárat, 1997., 59.) A kifogásolt aránytévesztést meglátásom szerint egészen egyszerűen lehetne mérsékelni. Az ominózus verssor (Ez a fekete zongora) tudniillik akkor sem zárja ki a vak mester olvasóvá előléptetését, ha nem akarjuk mindenáron Prokrusztész-ágy-ba kényszeríteni és a befogadó metaforájává alakítani, ehelyett megelégszünk a hangsúly puszta eltolásával. Ekkor a fekete jelzőre kerülne a nagyobb nyomaték, s ez a megoldás anélkül is asszociálhatná a sötétséget és a vakságot (így a virtuális olvasót is), hogy a szintaktikai struktúra erőszakos megbontására kényszerülnénk. Summa summárum: H. Nagy Péter elemzése fenyegető pragmatikai csapdái miatt „kerülővel" ér céljához, s amikor szubverzív stratégiájának legitimálhatóságát kérdőjelesen veti fel, mintha maga is érezné ezt.

A pragmatikai és retorikai horizontmozgások szemügyre vétele nem kevésbé tanulságos a két KAF-interpretáció-ban sem. Először a J. A. szonettje című költemény értelmezését olvashatjuk, ismét a kánon decentrálásának céljával. H. Nagy megkeresi a poéma intertextusait (Favágó, Emberek, Tiszta szívvel, Vojtina Ars poétikája stb.), s a verset József Attila Emberek című szonettjének iterabilitásaként, illetve Arany János mentén palimpszesztusként „definiálja". A meglehetősen transzparensként kezelt költemény olvasata ekkor még nemigen kellemetlenkedik, annál több bonyodalmat s felszínes megállapítást eredményez viszont azon passzusokban, melyekben az értelmező a vers líraiságát eloldja az én centrálpozíciójától, s egy részben defigurációs olvasásban a „szubjektum halálának" konnotációs lehetőségeit taglalja. Hisz a „Ki beszél voltaképpen a /. A. szonettjében?" kérdésre jóval rétegezettebb felelet adható, mint a versszubjektum pozíciójának gyengülése. Ehhez azonban fokozottabban kell összpontosítanunk a textuális dinamikára, a szövegszerveződés retoricitására. A poéma ugyanis nem csupán az első szakasz tematikájában, hanem a továbbiak grammatikájában is rizomatikusnak bizonyul, permutációs konstrukciójával megengedhető értelmek egész tárházát létrehozva. Nézzünk néhány betű szerinti, majd figuratív példát. A második strófa utolsó sora – „a dallam nem változtat szövegén" – jelentheti tetszőleges szöveg dallamát, mely nem változtat önnön szövegén; jelentheti az Emberek dallamát, mely nem változtat saját szövegén; jelentheti (öntükröző funkcióban) a szóban forgó vers dallamát, mely nem változtat önnön szövegén. Ennek megfelelően a „De van szöveg, mely falsít dallamán –" az első változatok inverzeiként (is) magyarázható. Ám ha a nyelv (jelölője a „szöveg" lehetne) által uralt szubjektumként gondoljuk el, a „dallam" virtuális metaforává válhat, különösen, ha a lírai én beszédének („pörgők, hörgők") sajátos verszenéjéhez való kapcsolhatóságot is figyelembe vesszük. A harmadik strófa harmadik sora – „S a lélek dúdol: kába, gyatra holmi" – többek közt központozása miatt szorul rá az olvasói produktivitásra. A „kába, gyatra holmi" vagy a lélek/beszélő azonosítója egy in praesentia metaforában, vagy az, amit/amiről a lélek dúdol, ám e variáns újabb leágazást tesz lehetővé. A „holmi" vagy a „dallamra" vonatkozik, s akkor egy újabb, közvetettebb antropomorfizmust származtatunk, vagy a „szövegre", a nyelv jelölőjére, ekkor pedig egy defigurációs, szövegszerűbb olvasatban részesülünk. Nem is szólva arról, hogy a dúdoló lélek a recepciós műveleteket végző olvasó analogonja-ként is elképzelhető stb.; de Man a grammatika retorizálásaként írja le a tárgyalt jelenséget: az olyan eseteket, amikor nyelvtani eszközökkel eldönthetetlen, melyik jelentés az uralkodó. (A „lélek" és az 1–2. szakasz E/l. személyű igéivel jelzett versalany viszonyát nem firtattam...)

Az efféle rizomatikusság azonban nem csupán jelentésgeneráló potenciálja miatt tanulságos. H. Nagy Péter alapos intertextus-feltáró olvasata rávilágít KAF idézéstechnikájának dialogikus-polilogikus funkciójára, azaz a /. A. szonettje nem pusztán beleágyazódik a hagyományba, hanem újraírja, újraértelmezi azt, mégpedig sokféle konnexió bevonásával. Az ilyen újraértelmezésnek tehát „kapóra jön" a vers dekomponálására rásegítő rizomatikusság, főleg ha e kiemelt versnyelvi faktor részben maga is pretextusok elősorolásából körvonalazódik (vö: „a dallam nem változtat szövegén" betű szerinti értelmezéseivel). A para- és architextuális (hipertextuális?) kapcsolatokat is megjelenítő KAF-vers – rizómajellegének és citációs technikájának összefonódása által – nem egyszerűen egy destabilizálódott" lírai ént szólaltat meg; az „ének" sokszorozódnak, imaginárius interszubjektummá válnak, s logocentrikus jelenlétük helyett csak nyomaik, hangjaik katalógusát (vö: Kulcsár Szabó Zoltán: „Hangok, jelek". In: i. m. 141.) találjuk – modális polifónia formájában. Sajnos, az olyasféle állításokat, mint: „(...) az irodalom csak az irodalomról tud/képes »szólni«." (67.); a költői szubjektum „a lírai korpuszon kívül foglal helyet" (69.) – előzőleg deklaráltatott, hogy „nincs se a vers előtt, se a versen kívül" –, bevallom, teljesen tanácstalanul szemlélem, mondhatni, egyáltalán nem értem. Magam a két tézis viszonyát egymást kizárónak tartom; az irodalom referenciális aspektusait nem hinném transzgressziónak, pláne nem lehetetlen (ha jól olvasom) transzgressziónak; miközben jobb volna itt egyes szövegeket említeni irodalom helyett. Nem tudom elképzelni, hogy mondjuk a „Szegeden eltanácsolt az egyetem fura ura" típusú jelölősorokat H. Nagy Péter kizárólag areferenciálisan, önreflexíven dekódolná. Akár az Ady-értelmezéseiben, e helyütt is a referencialitástól való félelem kísértetét látom lebegni, ezúttal egy gnoszeológiai paradoxon kíséretében. A szerző ugyanis szövegvilág és világszöveg összefonódásáról beszél. Ha végiggondoljuk e chiazmus implikációit, s elfogadjuk a heideggeri, derridai maximát a dolgok nyelvi létmódjáról, azt, hogy a világ szöveg, s nincs semmi a szövegen kívül, akkor értelmetlenné válik az irodalmi beszéd azon igyekezetét feltételezni, hogy önmagán kívüli dolgokat is próbál jelölni, hisz ekkor önmagán, a szövegen kívül nem létezik más. És miféle instancia segítségével dönthetnénk el az indetermanence, az antiformák (Ihab Hassan) korában, mi számít irodalminak s mi nem? „...»de ezek ... amik itt írva vannak... valahogy annyira nem irodalmi« ... »Asszonyom, ez nem lehet szempont«..." (Esterházy Péter: Termelési regény)

Elméleti automatizmusok vezérelték volna a szerzőt a kifogásolt locusokban? Nem tudom eldönteni. Ám azt igen, hogy az interpretátor néhol meglepően autoriter módon kezeli a költemény „üzenetét". Például „a lélek dúdol" szintagmához úgy köti az olvasó hangját, hogy kognitív funkciójú, kizárólagos jelfejtése épp a szövegalakítás performativitásából fakadó jelentéstöbbletet tünteti el, esélyt sem hagyva a befogadó valódi szelekciós döntésének: önmagát vagy a lírai ént rendelje a lélekhez, netán absztraktabb individuumot asszociáljon hozzá.

Nem fordítottam volna erre ennyi figyelmet, ha a másik KAF-vers, a Friss tinta, tinta, tinta! elemzése nem képezne kontrasztot az előzőével. H. Nagy Péter a tintaoldat szétterjedését nyomon követve igen pontosan, inspiratívan térképezi fel a szöveg retoricitását és önreflexív alakzatrendjét; ahogy „a vers retorikáját átírja saját grammatikájának visszhangja" (72.), vagyis pragmatika, szemantika, retorika és olvasás „össze- s ugyanakkor széttartó" (73.) játéka. A KAF-szonett olvasásakor tehát csak azokat a kérdéseket igyekeztem megfogalmazni, melyeket H. Nagy Péter másodjára következetesen feltett, s termékenyen meg is válaszolt. (FISZ)