Kalligram / Archívum / 2001 / X. évf. 2001. május-június – Kukorelly Endre 50 éves / A működés optimistája

A működés optimistája

 

Kukorelly Endréről, a költőről akkor beszélnénk autentikusan, ha felmondanánk a verseit. Idem per idem.

Ki ne ismerné Kosztolányi tanulmányát a Wanderers Nachtliedről, s arról a bizonyos műkedvelő széplélekről, aki a hallott zeneszám szépségét azzal akarja jellemezni, hogy pontról pontra elbeszéli: a szám előadása közben mint törölgette a homlokát a gordonkás. Kukorelly Endre kritikusai eddig többnyire a gordonkás zsebkendőjéről értekeztek, ahelyett, hogy inkább és legalább a költő verseit mondták volna fel, vagy megpróbáltak volna azon a nagyon sajátos Kukorelly-nyelven szólni, amelyben kitüntetett helye a kötőszóknak, az ésnek, a denek, a vagyis-féle visszavonásoknak, s a figuráknak, főleg az ismétléseknek, a pleonazmusoknak van, s amely nyelven egy időben (egészen pontosan: a nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes években) már valamennyien egészen jól beszéltünk, nemegyszer azon kaptuk magunkat, hogy a piaci kofának is azt mondjuk: kérek kilenc, vagyis huszonkilenc kiló ehhez hasonlókat; s akkor a könyveink címéről még nem is beszéltem: a jelzett időben minden valamire való könyvünknek az volt a címe, hogy Majdnem és talán; vagy: Most akkor; esetleg: Mint. minden. alkalom.

S ezzel az apercummel természetesen senkit sem akarok megbántani, pusztán azt akarom mondani, hogy az ilyen nyelvdivat-csinálás általában csak a nagyoknak sikerül, az újabbak közül utoljára Esterházy Péter nyomán „édes uraztuk" úgy egymást, ahogy Kukorelly Endre nyomán sokáig „vagyis-de-ztünk".

Vagyisde: Kukorelly nem újat akar mondani verseiben, hanem érvényesen újra akar mondani bizonyos dolgokat (talán az emberi alaphelyzeteket, de a talánt itt nagyon vastagon aláhúznám). Az újat mondástól kifejezetten viszolyog, a nyelvét is csak úgy különbözteti el (differálja, mondanák a deKONosok, de nem mondják, vajon miért nem fedezték még föl maguknak a meglehetősen sajátos eszközökkel dekonstruáló, de végeredményben mégiscsak jelentésszétszerelő-elhalasztó Kukorelly Endrét?), szóval költőnk a nyelvét is csak úgy különíti el (differer = különbözni, elhalasztani) a köznyelvtől, hogy maximálisan a beszélt nyelv közhelyeihez és pongyolaságaihoz közelíti. (Sorry: természetesen tudom, hogy a Kukorelly-irodalomban ez is közhely, de most már akkor sohase mondjunk olyasmit, hogy a fű zöldi?, bizonyos közhelyigazságokat egyszerűen jó kimondani.) Költőnk narrátora így pontosan az a műkedvelő széplélek lesz („dilettáns alak" – mondja Farkas Zsolt a tőle megszokott kedvességgel), akiről fentebb szóltunk, s aki ha törik, ha szakad, le akarja írni a világot, de tudós tárgyleírások és –elemzések helyett egyre a gordonkás izzadó homlokát részletezi. Szándékosan. Sőt az ars poetica tudatosságával.

Kukorellynek ezzel feltehetően hármas célja van: úgy akarja felújítani a hagyományos leírás (a „pictura") műfaját, hogy egyrészt a „sententia" (a tudós elemzés s a tanulságlevonás) eleve lehetetlen legyen benne, másrészt hogy általa ne a világ leírhatósága bizonygatódjék. A célja érdekében pedig feltalálja az alá- és mellérendelésekkel korlátlanul keleszthető, gyúrható, nyújtható mondatot (ne tévesszenek meg bennünket az interpunkciói; szerepük csak annyi, mint a fentebb idézett Borbély Szilárd-cím pontjainak: Mint. minden. alkalom; minden Kukorelly-vers egy sok-többszörösen bővített összetett mondat), amely mondatban az alá- és mellérendelések rendre elfödik (szándékosan eltakarják) a fő mondat jelentését, s így végül is nem a jelentést vesszük tudomásul, hanem a mondat működését. Vagyis hát azt, hogy van remény, van működés. S főleg, hogy van valami, amire ez a működés irányul, magyarul: van világ. Amiről átkozottul keveset tudunk ugyan, de amivel nagyszerűen el lehet játszani, gólt lehet neki rúgni, lehet „nem beletörődni", s lehet elfelejteni, hogy mibe is nem törődtünk bele.

Kukorellynek valamilyen formában szinte minden kritikusa utal a költő egyfajta „optimizmusára" (a legdirektebb módon talán Babarczi Eszter, aki az egyik tanulmányában a Kukorelly-nyelv „optimista perverzitását" emlegeti). Én tovább megyek, s az „optimista" mellé egy újabb „dehonesztáló" jelzőt teszek: Kukorelly –nemzedékének legjobbjai: Parti Nagy, Szijj Ferenc társaságában – javíthatatlanul realista is. Legalábbis olyan értelemben az, hogy költészetét értelmezni csak úgy lehet, ha feltételezünk egy konkrét és reális világot, amelyben e költészet narrátora, a konkrét és reális „műkedvelő széplélek" mozog, beszél, s főleg szemlélődik.

Ez a narrátor egy pillanatig sem hiszi, hogy a nyelvünkben megképződő világot komolyan lehet venni, de az ő kijelentései a világról „mégis komolyan landolnak" („Ezt nem gondoltam komolyan / mégis komolyan landolt" – mondja az így régi fényképet nézben). Azaz valami csoda folytán a kofa mindig megérti, hogy tulajdonképpen fél kiló paradicsomot kérünk. (Feltehetően a nyakunkba lógó csimbókos hajunk, s a kukából kiszedett teniszcipőnk reális helyzetéből következtet.) S a nem komoly nyelvi világnak ez a „komoly landolása" mintegy visszaigazolja annak a reális világnak a létét, amelyről – főleg ma, a szimulakrum és cyber-tér korában – hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy már megszűnt létezni vagy hogy talán soha nem is létezett. E felé a világ felé Kukorelly nyelvi világa is természetesen csak irányul, s távolról sem a hiteles leképzés igényével, hanem inkább a működése érzékeltetésének a szándékával.

De semmiképpen sem szeretnék a bevezetőmben elmarasztalt kritikusok hibájába esni, s túl sokat időzni a gordonkás homlokánál, inkább felmondom a költő egyik versét:

   

Ahogy valóságos szent vizeiben lábol

és széjjelmászik hamvas darabjaival

vagy int szemével, s elmereng a lélek

csillagos csillogás ahogy velem leszámol

az nincs meg, amire hivatkozom

és amire vonatkoztam, megszűnt.

   

Ahogy kihallatszik valódi működése

                 úgy szűköl, mintha ólomrácsok nyomnák

most rámzuhan, fölemel most és felszáll

és közeledünk, elborít a fénye

                 én csapkodok vakon, leverem bábuit

s a képet a falon, amilyen sose voltál.

   

                                  ('Életnek beszédét tartván elébök'')

 

A zseniálisan nyitott szerkezetű-torkú vers számos jelentést meg tudna szólal tatni, én ezt a nyitottságot szándékosan nem zárom be valamiféle értelmezéssel hadd zengjen szabadon minden regisztere. Megelégszem azzal, hogy a következő kijelentést kapcsolom hozzá:

Kukorelly Endre lírája a mai magyar költészetnek az a ritka madara, amely énekel és repülni is tud.; érthetőbben: egyszerre metafizikus és realista; magyarul (magyarul? hm): egyszerre szövegszerű és világszerű. Kukorellynek Rilkéből, s talán a filozófus Karinthy Frigyesből, a bájosan „infantilis" Szép Ernőből (bár a fenti szöveg bizonyos soraiban inkább a kései, a kevésbé ismert, a bölcselő Sz. E. „mereng"!), s a „döglött magyar mondatokat" (Weöres S.) az irodalmunkban először szabadalmaztató Végei László-féle Makróból, s isten tudja, még milyen világés magyar irodalmi hatásokból, s természetesen a saját és sajátos nyelv- és világélményéből sikerült egy olyan szöveg- és világlétű lírai figurát gyúrnia, amelynél a szájából a túlélés „optimista perverzitása", a működés realizmusa is hiteles.

 

P. S.

S most akkor ez a neo-poszt-realista-metafizikus Kukorelly Endre állítólag (talán) ötvenéves. Ha igaz e fáma, akkor kívánok neki szeretettel még további ötven évet, hogy legyen ideje gyönyörű „nyelvi optimista perverzitásait" fené kig kiélni és kiélvezni. Mai mindnyájunk és az utánunk jövők mindnyája örömére is.