Beregszászi anzix

Kétszer olvastam a Kedvenxc-et. Mindkétszer ágyban, párnák közt, lázasan, gyógyszerekkel teletömve, zsebkendőkkel körülbástyázva. Először 1997 tavaszán, másodjára 2001 februárjában. A véletlen akarta így. Meg a könyv, annak is kivált az első harmada. Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Mikszáth... Milyen is a magyar irodalom? Kukorelly nem írt irodalomtörténetet; amiket a kedvenceiről mesél, az inkább egy olvasónaplóhoz hasonlítható. Olyan naplóhoz, amely gyorsan el tudja nyelni az olvasóját is. Engem is. Olyasmit szólított meg bennem, aminek talán nem is a magyar irodalomhoz van köze. Inkább azokhoz a gyökerekhez, amelyek neveltetésből, múltból, ösztönszerkezetből, családi legendáriumból állnak össze, és amelyek éppúgy kötnek saját családom zűrzavaros múltjához, mint a magyar történeleméhez.

Ágyban fekve, betegen különösen szeretek ilyesmibe alámerülni. Olyan ez, mintha mézben úsznék, abban a mézben, „abban a mézízűben, amibe gyerekkoromban olyan sokszor süllyedtem »végleg« el." Betegen egyébként is azonnal a gyerekkorom idéződik fel bennem. Erről a könyvről pedig az apai nagyanyám is eszembe jutott. Nemcsak azért, mert kiskoromban, ha lázasan feküdtem, ő vett körül, hanem mert – később – Kukorellyről is lehetett vele beszélgetni.

Nem, nem Bandiról. Hanem a dédnagyapjáról. Aki éppúgy Beregszászon lakott, mint az én dédnagyapám. Bandi neve semmit nem mondott a nagyanyámnak, aki az első kötete megjelenésekor már kilencven felé járt; de a dédnagyapjáé annál inkább. Körülbelül az én dédnagyapámmal lehetett egyidős. Beregszász tekintélyes polgárai voltak mindketten. Kukorelly, ha jól emlékszem, földbirtokos is volt. Az én dédnagyapámnak viszont „gépüzeme" volt (hogy ez mi lehetett, soha nem kérdeztem meg). Bandi dédapja, nevéből ítélve, olasz származású lehetett; az enyém szudétanémet volt. De magyarokká lettek. Magyarul beszélgethettek – mert kizártnak tartom, hogy ne ismerték volna jól egymást. Hol az Oroszlánban találkoztak, az ottani szálloda éttermében, hol valamelyik kávéházban, máskor meg talán a bordélyban. Attól függően, hogy éppen mihez volt kedvük vagy mire volt szükségük. Fogalmam sincsen róla, miről beszélgettek. Biztos, hogy nem akartak irodalmi kört szervezni; az Örley-kör megszületéséhez semmi közük. De az nem biztos, hogy nem beszéltek irodalomról. Talán Adyról. Vagy Aranyról. Vagy Petőfiről. Tőle örökölte volna Bandi a maga Mikszáth-sorozatát? De többnyire azért másról eshetett szó. A termésről. A parlamentről. Az időjárásról. A nemzetiségekről. A nőkről. Meg a családról. Szívesen képzelném el őket úgy, amint a kávéházban tojásokat hajigálnak képekre, meg poharakat a tükrökbe. De nem valószínű, hogy ezt tették volna. Hátterük meg foglalkozásuk alapján ítélve mentesek lehettek mindenféle dzsentri allűrtől. Még ha talán az ilyesmi imponálhatott is nekik. De kizárt, hogy mentesek lettek volna az önáltatástól. A felmenői őseik sem voltak azok. És mi, a leszármazottaik sem vagyunk azok. Komolyan vehették magukat – talán olyan alkalmakkor a legkomolyabban, amikor a legkevésbé lett volna rá szükség. Úgy, mint a magyar irodalom. Amelyre nézve az, hogy fontosnak tartja magát, legalább akkora átok, mint áldás.

A Kedvenxc erről az átokáldásról szól. Mint Tandori a Költészetregényben, Kukorelly is a kedvenceivel a legkritikusabb. Ezért szeretem ezt a könyvét (is). Nem valamiféle mesterséges érdeklődés irányítja a gondolatait a magyar irodalomról, nem is valamilyen ideológia nyomvonala mentén akar állást foglalni, még kevésbé akar állást foglalni és igazságot osztani. Helyette inkább az ösztönháztartását fogja vallatóra, ott néz körül. Nem tanulmányt ír, hanem belefeledkezik a mondandójába – miközben egyfolytában kint van a feje. Úgy azonosul a magyar irodalommal, hogy távolságot is tart tőle. Úgy érzi a sajátjának, hogy közben nyög is a terhétől. De közben, a sorok mögött, alatt, között, mindvégig valami egyébről is szó van. A folytonos, véget nem érő csodálkozásról, hogy mibe is született (születtünk) bele, hogy miféle múltbeli energiáknak köszönheti, hogy ma egyáltalán írhat egy ilyen könyvet, s hogy milyen sors jutott nekünk, akik immár két évszázada ugyanazon fáradozunk, amin Arany, aki elég okot talált „ellibbentem magától azt, hogy szembenézzen a tehetségével".

Kukorelly valamennyi kötetét olvastam már. Nem biztos, hogy ő a Kedvenxc-et tartaná a legfontosabb könyvének. Hozzám mégis különösen közel áll. Olyan emlékeket hoz felszínre bennem, amelyekről pedig szó sem esik a lapjain. Családregény lenne? Ezt legfeljebb a lázas képzelődés diktálhatná. De mit tegyek; lehet, hogy egyszer „józanul" is el kellene olvasni, nem betegen, párnák között?