Egy utazás emlékére

Most aztán leséta egészen,

addig, hogy Mohácsra mostan.

Nagyokat lépkedek, látod,

lépkedek, és közben újra,

azt játszom: nem is hogy

nagyokat lépek.

Látod

a szám és benne a nyelvem,

mondtam, hogy

tananyag lett légyen mára,

ezért van mindenütt számtan,

és belőle lóg ki a nyelvem:

kilóg a belőle nyelvtan.

Sétálok Mohácsot ünnep,

ünneplem hazafi volnék,

igen nagy hazafi, hujhuj,

látod, hogy itt van az ünnep,

maradtunk csak annak, ami.

Nagy kaland ez a szép ünnep,

megannyi bal között együtt,

ballábbal szerencse lépked,

vagyok és vagyunk, ki tudja,

Mohácsra sem jön már senki.

Kicsiny kis Mohácshoz lehaj,

érzem, hogy érdes az arca,

kilógat belőle mindent,

borostát, dühöket, vágyat.

A szája vékonyka penge,

szigorú szemöldök ránca,

redőzött homlokán gondok,

mindig csak csatára készen.

Jelenlét, ki itten ünnep,

maradtunk épp annak, ami,

kalandunk, mégiscsak, együtt,

örökké tart ez a séta.