Kalligram / Archívum / 2001 / X. évf. 2001. március / Az élet drámája

Az élet drámája

Ivan Pinkava prágai műtermében

 

Szombat délutáni fényfürdő egy prágai nappaliban, nem messze a Táncoló háztól, pár percnyi járásra a szelíden hömpölygő Moldvától. Halott hortenziák, halott magnóliák és halott fagyöngyök a szoba különböző pontjain. Élettelen ágak, megszáradt szirmok, sok kagyló. Nagy cserepekben buján zöldellő virágok. Sírva nevető maszk egy fekete váza mögött. Könyvek százai között a nagy kedvenc, August Snndner fotóalbuma. Ivan Pinkava, napjaink egyik legnevesebb, szerte a nagyvilágban ismert és méltán elismert fotóművésze halk komolyzenét választ beszélgetésünk díszletelemeihez.

   

Fent lakik a nem is tudom, hányadik emeleten. Nem is figyeltem, hol tartok, miközben felfelé jöttem, annyira megfogott a lépcsőház hangulata, az ajtók, a falak arculata.

•    Magasabbra ebben a házban nem költözhettem, a magasság pedig fontos számomra. Szeretek fent lakni. Akár egy dombon. Bár a ház, amelyet tavaly adtam el, elég mélyen ült. Csodálkoztam is magamon, hogy tudtam megvenni. Lehet, hogy kikapcsolt az agyam. Nem tudom. Én abban a házban képtelen voltam élni.

Ide akkor azért költözött, mert ezt a fészket csend és nyugalom övezi – a magasban?

•    Ez csak kapóra jött, megkönnyítette a döntésemet. De a csere pokoli nehéz volt. Életem egyik legnagyobb szerencséje, hogy most itt lakom.

A fény mekkora szerepet játszott a választásában?

•    Fontos volt. Erre nagyon odafigyeltem. A korábbi lakásomat ugyanis valahogy elkerülte a nap. De hasonlóan fontos szempont nálam a tér. A nagy szoba. A magas mennyezet. Most, hogy már ezt a lakást is megszoktam, bármekkora is, nekem már kicsinek tűnik.

A képein, furcsa mód, több az árnyék, mint a fény.

•    Ha az árnyékát fotózza az ember, ott sok fény nem lehet.

És ön a saját árnyékát fotózza. Ezt értsem úgy, hogy ezek az arcok egytől egyig az ön arcának a metamorfózisai?

•    Ne vegye komolyan a tréfát. Bár van benne valami. Az ember szívesen játszik az árnyékával.

A „közös nevezőt" elfogadja?

•    Mire gondol?

Az alanyaira. Az arcokra. Arra, hogy mindegyik mögött önt látom.

•    Engem?

Sőt még azt az észrevételt is megkockáztatom, hogy több képén ott bujdos a halál. Ahogy a halott szirmok, a halott ágak formájában a lakásában is jelen van, és mindig a legbujább, a legharsányabb zöld közelében.

•    Érdekes dolgokat mond... bár ami a növényeket illeti, szebbek és zöldebbek is lehetnének. De most haragszanak rám, mert sokat utaztam az elmúlt hónapok alatt, és mindig rá kellett bíznom őket valakire. Le is dobálták dühükben a leveleiket. A nővérem ugyanis túlöntözte őket.

Amikor arcokat keres, önmagát keresi valamennyiben? Vagy tévúton járok, ha erre gondolok?

•    A választásban természetesen már én is benne vagyok. Mint ahogy ön is abban, ahogy kérdez, ahogy beszél, ahogy reagál. Vagy, hogy engem választott interjúalanyának. Nyilván van bennünk valami közös. Igen, engem is az ösztöneim, a megérzéseim irányítanak, de nem teljes mértékben. A tudatosságnak is szerepe van a döntésemben. A hasonlóság azonban még soha nem jutott az eszembe. Valóban úgy gondolja, hogy az alanyaim hasonlítanak rám?

Vagy ön hasonlít rájuk.

•    Nem mintha zavarna, hiszen ezek rokonszenves arcok.

És furcsák. Bizarrok. Érzékenyek. Beszédesek. Nehéz, bonyolult sorsokat sejtetnek.

•    Szerintem nem is annyira azt mutatják, amit már korábban átéltek, hanem amit épp a fotózás pillanatában élnek meg. A fiatalabbak még nem éltek meg annyi mindent, de már látni rajtuk, hogy merre tartanak. Most még talán nem annyira fontos, hogy kik is ők valójában, de tíz-húsz év múlva már fontos lesz. Minél fiatalabb az ember, annál inkább képes formálni az életét. Később minden nehezebbé, komplikáltabbá válik, és már nem is örül annyira a nagy változásoknak. Engem mindenkiben a kérdések, a talányok, a keresztutak érdekelnek, hogy ki merre megy az életben, hogyan dönt, melyik megoldást választja egy kockázatos helyzetben.

Az ártatlanság mennyire vonzza?

•    Vonzaná? Ez így azt jelenti, hogy az ember kísértésbe esik. Hogy az ártatlanság érinti a vágyait. Témának mindenesetre kiváló. A tisztaság megőrzése valóban érdekel. Vannak fotóim, amelyek épp ezzel a céllal készültek. Inspirált az alanyból áradó ártatlanság. Volt persze, aki le akart beszélni ezekről a képekről. Azt mondta: „Ez a fiú nem fog odaállni a géped elé. Túl félénk. Nincs benne nárcizmus." Végül mégis odaállt. Most már jó ideje ismerem őt, de ami ritkán esik meg velem: nem vagyok képes beszélni a negatív tulajdonságairól.

Ha zárkózott az alany és félénk a fotós...

•    ... de én nem vagyok az!

Tehát határozottnak, magabiztosnak, netán rámenősnek érzi magát? Én nem ilyennek látom.

•    Ha viszont bátortalan, visszahúzódó ember lennék, akkor nem lehetnék fotós. Energia kell ahhoz, hogy az ember elinduljon, és ajtót nyisson valahol. Én nem állítom, hogy olyan nagyon energikus vagyok, de visszahúzódó sem. Az emberi lélek több rétegből áll.

Egy félig nyitott ajtón, szerintem, úgy be tudna surranni, hogy észre sem vennék.

•    Nem biztos, hogy bemennék. Lehet, hogy csak belesnék.

Fellininek, pontosan ismerve az ízlését, a stílusát, a világát, mindig az asszisztensei kerestek arcokat. Az ön esetében ez miképpen működik?

•    Nekem nagyon gyakran a figyelmembe ajánlanak valakit. Az esetek többségében azonban nem érdekel az illető. Előfordult viszont már az is, hogy szólt egy barátom, látott egy fiút a kiállításon, nézzem csak meg, micsoda arca van. És akkor kiderült, hogy egyre gondoltunk. Én azzal a fiúval már előtte megegyeztem a fotózásban. A nővérével ugyanis már dolgoztam, és ő mondta a kész képek láttán, hogy nem is önmagát látja viszont, hanem az öccsét, aki akkoriban jött Franciaországból Prágába.

Az arc vagy a test érdekli jobban? Én ugyanis nem tudom eldönteni.

•    Az arc.

Miközben a testet is beszélteti.

•    Mert a test is arc.

Nem véletlen, hogy a görög torzókon, a fej nélküli szobrokon is sejteni véljük, milyen arc tartozhatott az adott testhez.

•    Engem viszont összefüggéseiben érdekel a kettő. Talán két fotó kivételével az arcnak mindenütt szerepe van. A puszta test üresnek tűnik számomra. Lehet valakinek gyönyörű teste, ha az arca mögött buta ember lakik. Nem is tudom, miért töltenék el vele akár három percet is.

Bizonyára volt már része abban az élményben is, hogy amíg nem fordult meg az illető, a teste közölt valamit...

•    ...de amint megfordult, nyomban csalódást okozott. Igen, ez is előfordult. Az arc és a test tökéletesen ellentmondott egymásnak. Nem lett volna értelme a fotózásnak. A képen meg sem szólalt volna. Ilyen esetben szoktam azt mondani, hogy konfliktusban áll a test az arccal. Én pedig a harmóniát keresem.

A legbizarrabb arc mögött is a harmóniát?

•    Lehet persze nagyszerű ember az illető, de nem biztos, hogy vizuálisan érdekes számomra, vagy hogy alkalmas a fotózásra. Nem is tudnék mit kezdeni vele. Egyáltalán nem inspirál. Sok barátom van, akiről eszembe sem jutna fotót készíteni.

Miközben az arcukból olvasni lehet?

•    Nem. Épp hogy nem tesznek kíváncsivá. Nem látom rajtuk a kérdőjeleket.

S anélkül egyik sem érdekes.

•    Még tovább megyek. Van, akihez már olyan régi barátság fűz, hogy nem is figyelek az arcára. Megszokottá vált számomra. És éppen ezért nem vonz a lehetőség, hogy dolgozzak vele. Természetesen fordítva is megeshet. Hosszú idő után egyszer csak eszembe jut, hogy éppen ő lenne a megfelelő bizonyos érzés közvetítésére.

A fotózásnak, gondolom, stádiumai vannak. Egy-két nap ismerkedés vagy két-három órás beszélgetés után kezdi el befűzni a filmet. Mennyit kell tudnia az alanyról, mielőtt először megnyomná a gombot?

•    Idő kell hozzá. Azonnal nem kezdem el a munkát. Erre ritkán van példa. Ismernem kell őt. Először is el kell nyernem a bizalmát. És nekem is bíznom kell benne. Mesélhetnék olyan valakiről is, aki vizuálisan alkalmasnak látszott a fotózásra, de miután kétszer beszéltem vele, rájöttem, hogy nem az én emberem. Nyomban elveszítettem az érdeklődést iránta. Soha többé nem érdekelt. A fotózást megelőzően tehát meg kell nyitnom az alanyt. Verbális kommunikáció nélkül nem látok bele.

Tehát előfordul, hogy téved.

•    Melléfogok. Mint a magánéletben. Szerencsére elég gyorsan felismerem.

Eddig ezek szerint jórészt okos, mély érzelmű, értékes emberrel dolgozott.

•    Nem állítom, hogy egytől egyig minden alanyom okos volt. Viszont egyikük sem volt felszínes, érzéketlen ember. A nagy tudást, a bölcsességet amúgy is csak egy bizonyos koron túl várhatjuk el a másiktól. Félreértés ne essék, én sem az okosságot keresem az alanyaimban. A sorsot, az élet drámáját akarom megmutatni. Az pedig nem függvénye a tudásnak, a műveltségnek. Inkább az emberi dőreség velejárója.

Ahhoz, hogy elnyerje az alany bizalmát, nem elég néhány korábban készült fotója?

• Embere válogatja. Dolgoztam már olyan emberrel is, akit egyáltalán nem érdekeltek a fotóim. Nincs semmi affinitása a művészetekhez. De ezzel együtt is izgalmas személy. A mai napig barátok vagyunk, és még csak nem is neheztelek rá, hogy nem kíváncsi a munkámra. Nem mindenkit érdekel a fotózás.

A közös munkához is csak annyi kell az alanyból, amennyi a képhez okvetlenül szükséges?

•    Mint minden művész, a fotós is egoista. Vulgárisan fogalmazva: hajtóvadászatra kel, amelyben megfeledkezik magáról. De ha csak ez motiválna, akkor semmi jót nem tudnék létrehozni. Én az embert nem használati tárgyként kezelem.

Mikor fejeződik be egy kapcsolat ön és az alanya között? Az utolsó kocka elkészültével?

•    Minden alanyommal kapcsolatban vagyok, akit eddig fotóztam. Még azokkal is, akik földrajzilag távolabb kerültek tőlem. Két-három év múlva, tudom, újra feltűnnek az életemben.

Megesik az is, hogy ugyanazt az embert bizonyos időközönként újrafotózza?

•    Igen, hogyne! De az ellenkezőjére is van példa. Egy-másfél év múlva annyira megváltozik az illető, hogy már nem lehet őt fényképezni. Belső tulajdonságait tekintve még mindig remek ember, csak a külső jegyei változtak. Elveszik benne a régi modellem. Vannak esetek, amikor magánemberi változásokat észlelek. Nemrég ki is vettem egy fotót a többi közül, noha része egy általam szeretett sorozatnak. Az illető ugyanis rossz irányt vett az életben. El is távolodtunk egymástól, de annyira, hogy kimondottan sajnálom, hogy fotóztam őt. Nem szívesen emlékezem rá. Látom a képen, hogy milyen volt, és tudom, hogy mi lett belőle.

Sebet hagy a lelkén, ha fotózás közben közel kerül valakihez, aki aztán elmegy? Megviseli?

•    Kuroszava minden filmje után öngyilkossági kísérletet követett el. Nem bírta feldolgozni magában, hogy miután vége a forgatásnak, el kell válnia a színésztől. Nem tudott beletörődni, hogy a figurák, amelyek hosszú hónapokon át jelen voltak az életében, nem reálisak. A feleségének kellett vigyáznia rá, lelkileg annyira kikészült. Én az elválást nem így élem meg. Tőlem nem mennek el a „játékosok". A fotók által velem maradnak. Ráadásul mindegyiket egy csúcspillanatban örökítem meg. A sebek tehát gyorsan gyógyulnak. De bizonyára azért, mert én tudom, hogy pár hét vagy pár hónap múlva biztosan megkeres, aki már járt nálam. Nincs is időm mindegyikre. A szorosabb kapcsolatok ápolása ugyanis eléggé időigényes. Nem egy emberhez pedig nagyon sok erő kell. Tudniillik lelkileg ki tudnak facsarni.

Vannak előre kiválasztott alanyai, akik még nem is tudják, hogy fotózni fogja őket?

•    Igen. Erre is van példa. Hogy még nem döntöttem el, milyen miliőben, milyen beállításban dolgozom majd velük.

A modellhez keres ötletet, vagy az ötlethez modellt?

•    Mindkét út járható számomra, de az előbbi gyakrabban megtörténik. Meglátok valakit, és ahhoz keresek egy érzést, egy hangulatot, egy gondolatot. Van egy ötletem, amelyet tíz éve szeretnék már megvalósítani, és még csak most találtam meg hozzá a „kulcsot". A kelléket. De nem árulom el, hogy mi az, mert aztán nem csinálom meg a képet. Egy biztos, nagyon igényes munka lesz.

Az utcán előfordult már, hogy megszólított valakit, mert a lényével, a vonzerejével, a megjelenésével olyan erős hatást gyakorolt önre?

•    Természetesen az utcán is figyelem az embereket, de olyan arcot ritkán látok, amely azonnal megszólít. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt egészen más volt a helyzet. A metró lépcsősorán ötpercenként láttam ilyen arcokat. Ma már kevés van belőlük. Valahogy elvesztek. Mindenki hasonlítani akar a másikra. Uniformizálódnak az emberek. Ugyanaz a mosoly, ugyanaz a frizura, ugyanaz a szerelés. Mostanában valahogy a tucatarcok divatját éljük. Láttam egy barátom Ukrajnában készült képeit. Azokon rengeteg érdekes arcot fedeztem fel. És azok városi emberek voltak, nem vidékiek.

Ezek szerint kizárólag városi típusban gondolkozik?

•    Én ezt a típust kedvelem. Egy városi jobban érti, mire kérem, mit várok tőle.

Egy hét alatt vagy egy hónapban hány fotót készít?

•    Egy hét alatt egyet sem. Egy hónap alatt egyet. De azt is úgy, hogy előtte egy hónapig arra készülök. Tehát hatnál többet egy év alatt nem nagyon teszek le az asztalra. Kezdettől fogva így dolgoztam, ebben a tempóban. Nem vagyok túl produktív. De mindig pontosan tudom, mit akarok és milyen modellel.

Legyen most az olvasók kalauza. Vegyük sorra a képeit a Kalligram „kisgalériájában". Mert ahány fotó, gondolom, annyi történet.

•    Fordítva is érvényes. Ahány történet, annyi fotó.

Ikrek.

•    Az egyik fiú a másik árnyéka. De lehet az őrangyala is. Különbözőek. Függenek egymástól, és szenvednek is emiatt. A műtét utáni hosszú heg szinte összeköti őket. Azok az emberek, akiknek kivették a lépüket, állítólag képtelenek az öröm teljes átélésére. A két fiút egyébként egyszerre találtam meg. Mindig azon gondolkoztam, ki az érdekesebb közülük. És akkor rájöttem, hogy a képnek erről a heges fiúról kell szólnia, mert az ő drámája nagyobb, mint a másiké. Ami nagyon érdekes: a műtétről ugyan nem tudtam, de a témát így is megéreztem bennük. Már javában fotóztam őket, amikor szólt az egyik, hogy „Ha megengeded, én mutatok valamit." És levetette az ingét. Nekem meg elállt a lélegzetem. A heg ugyanis csak nagyobb nyomatékot adott a koncepciómnak. Különben van egy másik címe is a fotónak. Incestus. Vérfertőzés. Jungnál olvastam a témáról. Azt írja: tiltott kapcsolat, amely az erős kötődést szolgálja. Ez a két fiú is nagyon szereti egymást. Tudnak a másik jellemének bonyolultságáról.

A Cím nélkül is a két fiú egyikéről készült.

•    Élvezte a fotózást. Önkifejezési formának találta. Meg akart osztani velem egy érzést. A környezetével egyébként kommunikációs problémái vannak. Fotózás közben egészen más volt. Nyitott. Őszinte. Hagyta, hogy olvassak az arcából.

Veraicon I. és II.

•    Jézus-arc. Amikor megláttam, azt mondtam, ilyen nincs. A léggyel, amely ott ül az arcán, a barokk és a manierista képekre célzok. A vallási tematikájú festményeken ugyanis azért szerepel a légy, hogy a valódi, a tökéletes illúzió hatására, ne tudjon rászállni. Így akarták megvédeni a képeket a rovarok ellen. Van ebben a szimbolizmus mellett nem kis hiedelem is.

Az egyik fotón csukott szemmel látható a férfi, a másikon félig nyitottal.

•    A zárt szem sok titkot rejt. Esztétikailag mindkét kép szép. Össze is tartozik a kettő. A szempár már-már tibeti. Multikulturális. Különben soha nem a szépséget keresem. Inkább az esztétikai kánont. Az teljesen lenyűgöz.

Szatír és Vénusz.

•    Testvérek.

Ishmael.

•    Egy órán át dolgoztam a fiú fején. Előbb ollóval, aztán borotvával. Magam is csodálkozom, hogy ilyen jól sikerült.

Filip.

•    Az és a liliomszirmok. A vizuális összefüggés adott. A nyaki heget a virággal akartam „kiegyenlíteni". Filipnek meningococusa volt. Kéz- és lábujjait amputálták. Sarkai nincsenek. Ettől függetlenül kiegyensúlyozottan él. A lányok is szeretik. A szüleit jobban megviselték a történtek, mint őt. Két hétig eszméletlenül feküdt a kórházban, de már teljesen felépült.

Zora.

•   Csendes és befogadó. Többet nem kell mondanom róla.

Irina.

•   Színésznő. Orosz színésznő. Zsidó színésznő.

Salome.

•    Filip tanárnője volt a francia gimnáziumban. Azt mondta, Filip volt a legérdekesebb srác az osztályban. A mai napig ő a legkedvesebb diákja.

Bejelentés.

•    Nárcisz letette a tükröt. Remek modell a fiú, gyakran fotózom őt. Nemcsak a haját, a szemöldökét is meg lehet változtatni.

A kínok, a fájdalmak mellett a melankólia is vissza-visszatérő motívum a képein.

•    Pedig nem hiszem, hogy melankolikus vagyok. Kínjai, fájdalmai meg kinek nincsenek?