TÁJ/FUN

A képek, metaforikusan szólva, visszapillantó szemek (...)

Vissza-pillantásuk révén a néző szubjektum döntően átalakul,

egy produktív játék kölcsönhatásának részesévé válik,

amely túllép a kép és tényállás közti egyszerű tükröződés viszonyán.

Gottfried Boehm

Tájainkon állandósuló problémává válik, hogy egy-egy művészeti alkotás számottevő értelmezés, kritikai visszhang nélkül marad. Ennek okaira most nem térnénk ki, de mint tudjuk, maga a műalkotás mindig valamilyen befogadói aktusra van ráutalva, illetve feltételezi azt. Jelen írás egy hasonló helyzetben lévő kísérlethez, egész pontosan a Csallóközi Ifjú Tájképfestők Társaságának Tájak című kiállításához (Csemadok Galéria, Komárom, 2000. április 14.) szeretne egykét lábjegyzetet fűzni.¹

Első ránézésre egy teljesen hagyományos kiállítás részesei voltunk. Ahhoz, hogy egy kiállítást kiállításként észleljünk, nagyon jól működő konvenciók állnak a rendelkezésünkre (pl. képek, terem, kurátor, meghívók, megnyitó, frissítők stb.). A három fiatal kiállító művész – név szerint: Boráros Henrik, Farkas Roland és Szabó Szilárd – az említett komponensek jelenlétéről gondoskodott, majdnem tökéletesen szimulálva egy tájképkiállítást. Mégis, mi az a különbség, eltérés, amely valami egészen másra tereli a figyelmet és képes kibillenteni ezt a stabilnak hitt konstrukciót?

A képméret azonossága – mindegyik 25x45 cm-es –, mindegyik képen három fa látható és a mindegyiken jelenlévő apró kaparások egyfajta szerialitást implikálnak, jelölik a képek egymásra utalását, a kép-kép relációt, közvetítve az egyéniség felszámolódásának tapasztalatát, és egyfajta ironikus hagyománykezelés felé nyitnak horizontot. Ezen posztmodernként is értelmezhető eljárás következő játékos eleme² a datálás kérdése. A képek alatt különböző dátumok szerepeltek, miközben azok rendkívül rövid időintervallumon belül készültek el. Nemcsak a dátumok, de a képek alatt található, originalitást biztosító tulajdonnevek is tetszés szerint fel-cserélhetőnek bizonyultak. Az említett jegyek tükrében a reprezentáció helyett a kiállítás „concept"-jellege került előtérbe. A három jeles „festő" támadja az eddig jól funkcionáló kódrendszert, mely lassan észrevétlenül automatizmussá vált, éppen ezért veszélyes lehet. A támadó aktust nem kívülről hajtják végre, hanem belülről – beilleszkedve dekonstruálnak. Ezáltal viszik színre azt a felismerést, hogy a jól bejáratott alkotásmódok közlésképtelennek bizonyulhatnak. Ily módon kénytelenek vagyunk felülvizsgálni saját befogadói attitűdünket. A kiállítást megnyitó Sebők Zoltán a következőképpen utalt erre: „(...) hogy mit is fest a tájképfestő: nem a természetet, még csak nem is a tájat, valami tevékenységi terepszerűt, ami irtózatosan át van itatva kultúrával, ugyanis rengeteg tájkép született, s rengeteg klisé van a táj láttatására, és mi ezeken a kliséken, a művészettörténet kliséin keresztül nézzük a tájat és ezt a klisészerű látást vállalta föl ez a három nagyszerű, tehetséges fiatal festő."³

Benyovszky Krisztián

Jegyzetek

1. A teljes visszhangtalanság vádja ezúttal nem érvényes, lásd: Z. Németh István: CSITT, csak csöndben!, in.: Szőrös Kő, 2000/nyár. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a kiállításról szerzett tapasztalat radikálisan eltér a Z. Németh által felvázolttól.
2. Z. Németh István idézett írásának talán akkor sikerült volna másként érteni a kiállítást, ha a már Huizinga által hangoztatott játék–komolyság oppozíció relativizálását (is) képes végrehajtani.
3. Sebők Zoltán a Csallóközi Ifjú Tájképfestők Társaságának kiállításáról. Irodalmi figyelő – Szó–kép műsora, 2000. április 18. Kossuth Rádió, Budapest.