túlélésre játszom; karen; színes zászlók san francisco felett; azt nem tudom
túlélésre játszom
nem eszem húst, nem eszem
tejterméket, nem veszek magamhoz
állati fehérjét, sok gyümölcsöt eszem,
zöldséget, barna kenyeret, de
kenyeret is csak módjával eszem,
nehogy,
nehogy megjelenjenek rajtam
a kiütéseim, nehogy
kiüssem magamat,
nehogy kiütéssel győzzek
önmagam ellen,
magam ellensége nem
vagyok a magam ellensége,
mondom magamban, és
nem eszem húst, mert
felerősíti allergiás
tüneteimet, nem
jó, hogy nem eszem
semmit, mert így
majd egyszer csak nem
leszek, és akkor két-
ségtelen, hogy
már tüneteim se lesznek,
itt, a távoli amerikában, de
mégis, csak kihúzom még
valahogy, tudom, hogy
egyszer még
haza kell térnem – – –
karen
karen,
azt mondja, karen,
hogy karennek hívják, hogy
így hívják, nekem meg rögtön
az anna karenina jut az eszembe,
pedig nem is orosz, hanem kínai,
egy nagydarab kanadai kínai nő, aki
büszke arra, hogy kínai, miközben
ő már kanadában született, és most
büszkén tanul amerikában, mert
megteheti, ilyenek ezek a kínai nők,
akik kanadaiak is, meg karennek is hívják őket,
csak úgy tanulnak amerikában, iowában,
és csak úgy jól érzik magukat, bérelnek
egy lakást, és ott, a bérelt lakásban is
jól érzik magukat, beülnek az iowai
kávéházba, és kínai teát isznak,
kínai ételeket esznek, aztán kínai
ruhadarabokban járnak az utcán, és
büszkék arra is, hogy mindenféle kínai
csecsebecséket vásárolhatnak akárhol
amerikában, és arra is büszkék, hogy
van nekik emlék, kínai emlék van nekik
san franciscóból, new yorkból, Chicagóból,
mert a műanyag három centis empire state
buildingre is az van ráírva mákszemnyi betűkkel,
hogy made in china,
karenben így nő, így növekszik a hazaszeretet,
mert minden, amihez nyúl, kínai, ha magához nyúl,
az is kínai, és ezt is élvezi nagyon, és ezt nagyon-
nagyon élvezi ő – – –
színes zászlók san francisco felett
színes, gyönyörű zászlók lobognak
mindenfelé san francisco felett,
persze ez így nem is igaz, nem
felette lobognak, hanem
san francisco házain lobognak,
és nem is mindenfelé, csak éppen
a központi negyedben, ott, ahol
egykor a beatnikek, allen ginsbergék
éltek valamikor, de tény, hogy
gyönyörű színes lobogók, szivárvány
színű zászlók lengenek, mint valami
majálison, győzedelmesen lobognak,
hirdetik a melegek szabad szerelmét,
itt, a nyugati parton, kedves öreg
ismerősöm, clark blaise mutatja
a sokszínű san franciscó-i világot,
mosolyogva és jókedvűen megyek
végig a színes lobogók között,
jókedvűen és mosolyogva, clark
vezet engem, nevetve magyarázza,
hogy vidám fickók ezek, és itt,
mondja, itt valóban mindent lehet,
szabadok vagyunk, mondja, és
semmi sem kötelező senkinek,
magyarázza, olyan hihetetlen
az egész, és mégis, nagyon is
hihető, hogy itt, a nyugati parton,
itt vagyok én is, a puritán és
szigorú, és mégis oly nagyon
szabad amerikában – – –
azt nem tudom
azt nem tudom, mennyiben
változtatott meg az a három
hónap, másképpen ébredek,
másképpen látom magam
körül a dolgokat, határozottabb
és keményebb vagyok, néha
úgy teszek, mintha még mindig
ott lennék, azt játszom, hogy
amerikában vagyok, hogy
megyek a jawa house-ba teát
inni, ginseng teát ittam a jawa
house-ban, néha ettem hozzá
valami süteményt, nem sokat,
a süteményben túl sok a szén
hidrát, vigyáznom kellett,
fogyni akartam, mert féltem
a betegségektől, féltem, hogy
nem jutok soha haza, hogy
még ezzel is gondot okozok,
nem akartam gondokat okozni,
aztán még azt is játszom, hogy
a mickeybe megyek, és ott
újból csirkés szendvicset eszem,
csirkemelles szendvicset, sült
krumplival és ketchuppal,
és narancslevet iszom hozzá,
az fantasztikus volt, az a sűrű
narancslé, azt nem fogom el
felejteni, szinte harapni lehetett
a sűrű narancslevet, a narancs
húsokat ropogtattam a fogaimmal,
és közben élveztem az édeskés
narancsízt, azt a narancslevet
szeretném még egyszer meg
óstolni, azt szeretném még
az egyszer, ott, iowában,
a mickeyben, és még az egyszer
csirkemelles szendvicset akarok
harapni hozzá, sült krumplival,
és sok-sok ketchuppal is, hogy
ha lehet – – –