Kalligram / Archívum / 2001 / X. évf. 2001. november-december / Ami fenn marad

Ami fenn marad

Talamon Alfonz halálának ötödik évfordulójára

 

Ez a happy enddel kecsegtető történet itt, Diószegen kezdődött mintegy harmincöt éve, és itt is zárult le öt esztendeje egy teljesen elfuserált dramaturgia szerint. Hét havi szörnyű szenvedést komponálni egy ilyen rendkívül sikeresnek ígérkező, de még félig sem megírt életregény végére, bizony, az arányérzék teljes hiányára vall. Csapnivaló munka. Egy szadista zugíró műve: a sorsé.

Aki – ha akár csak lélekben is – végigkövette szegény Fonzi hosszú, néha némi reményt is megcsillantó, ám visszafordíthatatlan agóniáját, aki öt évvel ezelőtt, azon a szeles szeptemberi napon jelen volt, amikor a sír torka véglegesen elnyelte a mindvégig pislákoló reményt, aki akkor mélyen átélte mindezeket, azóta gyökeresen másként tekint már a halálra. És az életre. A saját életére is. A maradandóbb értékeket, a biológiai óra és a sorsóra cselvetésein elégtételt vevő minőségeket keresi magában és maga körül. Valamit meglel, s valami soha nincs sehol. A nagy lehetőség mindig elveszik. De kivételes esetekben valami, valami sohasem egész, ám mégis teljes fennmarad. Lényünknek ez a töredékességében is az egész benyomását keltő, továbbélésre is képes fragmentuma, sajnos, sosem anyagszerű, de –talán éppen ezért – mégis alkalmas arra, hogy a földbe süllyesztett testtel kihunyni látszódó reményt a szellemi térben lobbantsa fel újra. Ezért állunk most itt.

Öt éve már, hogy szegényebbek lettünk. Sokan, sokféleképp. Pótolhatatlan veszteség érte azokat, akik ismerték és szerették Fonzit, de Talamon Alfonz korai halálával sokat vesztett régiónk kultúrája és az egyetemes magyar irodalom is.

Igen, ma már a hátrahagyott életmű behatóbb vizsgálatára és tudós értékelésére támaszkodva is kijelenthetjük, amit nagyon sokan már koraérett első könyveinek megjelenésekor sejtettünk: Talamon Alfonz műve a magyar irodalom maradandó teljesítményeinek sorát gazdagítja. Nem azon életművekét, amelyeknek jelentőségét, elméleti erényeit senki sem vitatja ugyan, ám hatásuk, inspiráló képességük, olvasottságuk elenyésző és a kortárs irodalom vérkeringésében betöltött szerepük jelentéktelen. Nem! A talamoni mű életrevalóságát – vagyis a létezés alapkérdéseire kiélesített valóságlátásban rejlő tartós hatását és továbbépíthetőségét – egyre gyakrabban bizonyítja. Sokkal gyakrabban, mint korábban gondolni lehetett. Fonzi prózái ugyanis nem tartoznak a legkönnyebben emészthető irodalmi csemegék közé. Még befejezetlenül maradt posztumusz könyve is – amely pedig látszólag mind között a legkönnyedebb –, bizony, teljes odaadást, fokozott szellemi erőfeszítést követel olvasójától. És mégis szépszámmal akadnak olvasói – sőt, követői is, ami majdnem hogy lehetetlen feladatnak tűnt korábban, hiszen Fonzi írói világa, írás- és szerkesztésmódja olyannyira sajátságos, hogy még puszta reprodukálása sem egyszerű feladat. Hát még eredményeinek integrálása! Ugyanis ennek kéne lennie a célnak. Mert hiszen minden, ami megalkotása idején szervesen illeszkedik egy kulturális téridőbe, idővel le kell hogy bomoljon ott, mint ahogy az anyaföldben lebomlik a test; mindennek, ami organikus, előbb-utóbb fel kell oldódnia egy nagyobb organizmusban, s végül hagyománnyá kell nemesednie.

...De hogy ilyen korán!... Ilyen váratlanul!... Hogy ilyen kiaknázatlanul származik vissza egy ígéretes szellem a Nagy Egészbe, hogy a természet ilyen pazar lehetőségeket pazarol, hogy elementáris tehetségeket villant föl s hagy porba hullani az alkotói kiteljesedés zenitjén vagy még az előtt, az azért mégiscsak embertelen dolog.

Isteni végzés. Fellebbezésnek helye nincs.

Nincs apelláta, pedig sokat vesztettünk. Sokan, sokféleképp.

De a személyes sebeket nem célom feltépkedni, éppen eléggé sajognak azok öt esztendő elteltével is. Hagyjuk békében nyugodni a testet, s gondoljunk ezen a szomorú évfordulón inkább arra, ami megmaradt: a szellemiségre és az életműre, illetve annak utóéletére. Ami ugyanis 1996 óta a Talamon-életmű népszerűsítése és értékelése kapcsán történt, az tájainkon – és nem csak tájainkon! – párját ritkító. Még felsorolni is hosszadalmas: 1997 szeptemberében megjelent a Kalligram Talamon-emlékszáma, egy évvel később pedig a posztumusz Borkopf-könyv, az idei Ünnepi Könyvhétre napvilágot látott Németh Zoltán nagy szakmai sikert arató, közel háromszáz oldalas Talamon-monográfiája és (szintén a Kalligram kiadásában) még idén megjelenik a könyvesboltok polcain az életmű egészét tartalmazó vaskos kötet, sőt a Borkopf-történetek szlovák fordítása is. És akkor még nem szóltunk a televíziós és rádióbeszélgetésekről, a megszámlálhatatlan kritikáról és elemzésről. Az is sok mindent elárul, hogy az egyik magyar internetes kereső például 63, a másik 103 találatot jelez ki barátunk nevének begépelését követően.

Grendel Lajos búcsúbeszédében elhangzott egy mondat. Így hangzik: „Ígérem, mindent megteszünk azért, hogy életműved ott ragyogjon ezután is, ahol most van: a magyar irodalom élvonalában." Fonzikám, jelentem: ami tőlünk tellett, megtettük. És ha valahonnan az éteri magasból módod van néhanapján belepislantani az irodalmi történésekbe, magad is láthatod: még mindig ott ragyog! Sőt, egyre fényesebben! Ennyit tehettünk érted és – talán leginkább: magunkért.

Nyugodj hát békében!

   

(Elhangzott 2001. szeptember 8-án a diószegi temetőben.)