Két lábnyom rajza közt; Mi sodor, mi felé

Két lábnyom rajza közt

nézz alkonyi tág horizontot

szorítsd be a dermedő tájat

a hóban két lábnyom rajza közé

ez a lét itt

benne a hó

millió kristálya

visszaragyogja

szemed olvasztó

figyelését

kiskamasz fülledt álmait éli hát újra a lélek

csúszni a lejtőn egy barnahajú kislány mögött a szánkón

érezni testmelegét

meg sarjadó mellei gömbjét a bundákon át is

pedig véletlen mozdulat vitte kezed csak

villant az erdő

tudtad már

bele kell bele kell halni

hiába meglett férfi már

az aki voltál

mégis minden nő

csak az az álom

az a bunda az a haj az az illat

az a siklás

bele a sikongató télbe

mi keretet adott az ébredéshez

embernek s lenni érezted magad akkor

szerettél

nem szerelemmel

csak belső ragyogás gyúlt benned

nem őt szeretted nem magad

talán az istent

hogy részesévé lettél a siklás örömében

a hasonlatosságnak

s az emberi örömmel teli csillogás

valósággá benned lett

egy tétova mozdulat igazából

fogtad a lányt

mintha szelet markoltál volna

mintha milliárdnyi hókristály táncának táncmestere

lennél

úgy suhantál dombon lefelé

félős kiskamasz ki szeretnél

lenni ma is ha tudnál

dombon lefelé

két lábnyom rajza közt

Mi sodor, mi felé

olvadó álom melengeti a holdat

csirkerajnyi csillogó pötty között

villognak az éjszakai repülőjáratok

itt lent

mi vagyok én

csak a zúgás

a távolságok lüktető fenyegetése

olvaszt mind apróbbá

mint a körtefa alatti vakondtúrás

pereméről lebukó göröngy

bár hangyának domb az is

vigaszt teremtő jókedv

nem bántom a hígan nevetőket

múlandó fecsegést iszappá vált az idő

belesüppedsz egy esti sugárnyaláb ölelésébe

s hagyod kivirítani magadban az estét

megölelni szülni akaró szeretetőt tört szárnyú angyalt

s elkurvult tündért

kit mind akar de egy se mert még

mi sodor mi felé

mifelénk esti szél

kavarog s bebeszél

kéményen ablakon

rám önt egy hajnalon égetett koronát

s beleold a végtelenbe

hogy végre odaát

legyek a takaród