Két lábnyom rajza közt; Mi sodor, mi felé
Két lábnyom rajza közt
nézz alkonyi tág horizontot
szorítsd be a dermedő tájat
a hóban két lábnyom rajza közé
ez a lét itt
benne a hó
millió kristálya
visszaragyogja
szemed olvasztó
figyelését
kiskamasz fülledt álmait éli hát újra a lélek
csúszni a lejtőn egy barnahajú kislány mögött a szánkón
érezni testmelegét
meg sarjadó mellei gömbjét a bundákon át is
pedig véletlen mozdulat vitte kezed csak
villant az erdő
tudtad már
bele kell bele kell halni
hiába meglett férfi már
az aki voltál
mégis minden nő
csak az az álom
az a bunda az a haj az az illat
az a siklás
bele a sikongató télbe
mi keretet adott az ébredéshez
embernek s lenni érezted magad akkor
szerettél
nem szerelemmel
csak belső ragyogás gyúlt benned
nem őt szeretted nem magad
talán az istent
hogy részesévé lettél a siklás örömében
a hasonlatosságnak
s az emberi örömmel teli csillogás
valósággá benned lett
egy tétova mozdulat igazából
fogtad a lányt
mintha szelet markoltál volna
mintha milliárdnyi hókristály táncának táncmestere
lennél
úgy suhantál dombon lefelé
félős kiskamasz ki szeretnél
lenni ma is ha tudnál
dombon lefelé
két lábnyom rajza közt
Mi sodor, mi felé
olvadó álom melengeti a holdat
csirkerajnyi csillogó pötty között
villognak az éjszakai repülőjáratok
itt lent
mi vagyok én
csak a zúgás
a távolságok lüktető fenyegetése
olvaszt mind apróbbá
mint a körtefa alatti vakondtúrás
pereméről lebukó göröngy
bár hangyának domb az is
vigaszt teremtő jókedv
nem bántom a hígan nevetőket
múlandó fecsegést iszappá vált az idő
belesüppedsz egy esti sugárnyaláb ölelésébe
s hagyod kivirítani magadban az estét
megölelni szülni akaró szeretetőt tört szárnyú angyalt
s elkurvult tündért
kit mind akar de egy se mert még
mi sodor mi felé
mifelénk esti szél
kavarog s bebeszél
kéményen ablakon
rám önt egy hajnalon égetett koronát
s beleold a végtelenbe
hogy végre odaát
legyek a takaród