Minden másként van

...Fel se tűnt neki, hogy. A rovarzümmögéstől és madárdaltól csendes hepehupák közt valami izgató kacagás árad szellő gyanánt. Az illata csak egy icipicit különbözött a tengernyi virág illatától. A színe pedig. Milyen is volt a színe? Egyszer göndörödő, súlyos zuhatagban áradó aranyszőke, máskor meg rézpengésű, finom szálakon hullámzó rőtszínű. Annyira mást látott a tájból, mint amit az felkínált magából, hogy végül már teljesen elválasztotta a nézést a látástól. Mást nézett és mást látott. Pontosabban: sohasem azt látta, amit (éppen) nézett. Így nem csoda, hogy a kacagást – méghozzá a kettős kacagást! – is először szellő gyanánt észlelte. Rőt-arany szellőként. Csak napok múltán tudatosította, hogy a rőtarany szellő tulajdonképpen arany szellő, meg rőt szellő. Ez után újabb napoknak kellett eltelnie, míg rádöbbent, hogy ez az „ikerszellő" – ahogy magában nevezte (mert napok óta már csak önmagával beszélgetett) – nem szellő. Szinte megszállottként kezdte keresni a szellőnek vélt hangok eredetét. Napokon át járt dombról le, dombra fel, de nem tudott a titok nyitjára akadni. Hol futott előle (főként dombra fel) a szellőkacagás, hol meg (többnyire dombról le) utána futott a kacagásszellő. Az egész annyira emelkedett volt, annyira éteri és szinte nem evilági, hogy valószínűleg emiatt nem látta azt, amit nézett. Pedig ha azt látja, amit néz, akkor napokkal előbb megeshetett volna vele az az élmény, ami végül is megesett. A fennsík, amelyen „űzte magát" egyik dombról a másikra, másmilyen domboknak sem volt éppen híján. Nagyjából egy hete bolyongott már a dombok között két szeméremdomb. Az egyik aranyszőke, a másik rézszínű, rőt. Azt a szellőnek vélt kacagást – vagy szirénhangot? – is, amely bódítóbbnál bódítóbb illattal elegyest áradt, az e dombocskák hajlatában kacagó szeméremajkak hallatták. (Az apósa figyelmeztette is: Vigyázz, fiam, mert ebben a határban nem minden dombra lehet büntetlenül felhágni!) Igen ám, de hát ki érti egy őstáj virágnyelvét! S ki tudja, hogy egy táj szemérmes-e vagy szemérmetlen, s ha éppen szemérmes, van-e szeméremajka, hogy ezt közölje is a tájban – napok óta – hímvesszőként kószáló íróval!? (A kezdő – szlovákiai magyar – íróval.) (Vagyis: a pubertás hímvesszővel.) S egyáltalán: bizalmas szóra nyílik-e ilyenkor egy szeméremajak? Nem tart-e attól, hogy ebben az újkori időben nyomban betömik? Holmi pattanásos kezdő írócskák. Akik alig várják, hogy a befogadó zsákmányai legyenek. (Mert befogadó mindig van. Csak olykor szemérmes. Kelleti magát. Mintha természeténél fogva – nem éppen a befogadásra várna. Készülne. Lenne felajzva.) A teljesség kedvéért most azt is el kell árulni, hogy ez az őstáj olyan volt, mint egy megerőszakolt szűz. Egy megszálló hadsereg gyakorlóteréül szolgált, de a hadsereg – végül is – kiűzetett ebből a paradicsomból, maga után hagyva a megbecstelenített szüzet. A tájat. Ebben a tájban kacagott most fel – illatos szellőhangon – két szeméremajak. Egy arany és egy bronz bozótban. A tájban – napok óta – izgatott hímvesszőként imbolygó kezdő szlovákiai magyar író belesett minden fa árnyékába, körbejárt minden bokrot, félrehajtott minden bozótot. De a két szeméremajkat, amelyeknek kacagásától immár szinte csordultig telítődött a levegő, sehol sem találta. Elcsigázva toppant be az egyik hajlok alatti elhagy(at)ott bunkerba, amikor hirtelen(jében) világnyi csend szakadt a vállára. Pontosabban: nem is a vállára, hanem a látvány világába. Annak a látványnak a világába, amely (váratlanul) a szeme elé tárult. S ebben a nagy-nagy csendben – végre – azt látta, amit nézett. Két – húszéves forma – leányt látott. Két – húszéves forma – leányt nézett. A tetőomláson beömlő napsugarak illatos függönyén át. Kettős dermedtség kerítette fogságába. Immár mozdulni sem tudott. Csak nézett. Ugyanazt. Amit látott. S amit hallott. Mert a látványnak hangja is van. (S ennek – most – illata is.) A szőke lány meztelen teste ezt mondta: „Én vagyok az arany kalásszal ékes rónaság." Pedig – és erre írónk (a kezdő szlovákiai magyar író) még most is pontosan emlékszik – egyáltalán nem volt hasonlatos a rónához. Dimbes-dombos volt – minden porcikájában gömbölyű! –, akár egy fennsík. A vörös lány meztelen teste azt mondta: „Én vagyok a Nap. Lásd, beborítlak érlelő sugaraimmal." Azzal dús hajzuhatagával beborította az arany kalásszal ékes rónaságot, amely úgy hullámzott alatta, mintha sohasem akarná abbahagyni. A vörös nap fölkelt a szőke róna homlokánál és lenyugodott annak lábainál, majd újra kezdte. Több nap telt így el, s a róna csak hullámzott, kacagott, állta (élvezte) a fényzuhatagot (a fényesőt). Ez az állapot alkalmatlan volt arra, hogy számolni, mérni lehessen az időt. Írónk valószínűleg több fényévet élt át ebben a döbbent feszültségben, megigézve a beszédes látványtól. Állapota egyre reménytelenebb lett. Mígnem egyszer csak olyan érzése támadt, hogy az idő végső határához közeledik. S ő elálmélkodta a teljes létét. Ekkor a vörös nap nyelve sugarával (sugárnyelvével) már a szőke róna szeméremdombjának bozótos hajlatát cirógatta. (Cinúrka! Banúrka! Cinúrka! Banúrka! Oda is! Vissza is!) Szerette volna érzéki szóra bírni a róna szemérmetlenül duzzadó szeméremajkait. A róna csak hullámzott némán, de a szeméremajkai mintha suttogni akartak (készültek) volna valamit. Ekkor azonban teljesen beborította a vörös nap (hajillatú) fényzuhataga. Írónk ekkor fedezte fel, hogy a vörös nap tulajdonképpen ikernap. Amíg az egyik a rónára zúdítja fényözönét – és minden melegét –, a másik éppen feléje villantja szép kerek orcáját. Sőt! A szeméremajkaival mintha mondana (súgna) (is) valamit. Mintha bátorítaná. Hívná. Mintha csókolózni akarna. Véle. Ez a súgás mintha varázsszó lett volna. Írónk abban a minutumban feloldódott dermedtségéből, és letérdelt a mosolygó vörös nap elé. „Mondd! Mondd, mit kívánsz tőlem, s én egy szóra teljesítem minden kívánságodat." A szeméremajkak enyhén megmozdultak, s mielőtt szóra nyíltak volna, írónk (a kezdő szlovákiai magyar író – a pubertás hímvessző) már tudta is, mitévő legyen. Abból indult ki, hogy ha a különböző nyelvű emberek megértik egymást, azt nem a fülüknek, hanem a nyelvüknek köszönhetik. Kinyújtotta hát – amennyire csak tudta – a nyelvét, s a meg-megrángó szeméremajkak közt keresni kezdte véle a vörös nap nyelvét. Nem sokáig kellett kószálnia, rá is akadt. Előbb szerényen meghúzódott, de az író (a pubertás hímvessző) nyelvének szólongatására egyre bátrabban mutatta magát, mígnem úgy megduzzadt, mint egy kakastaréj. A látvány teljes mivoltával belekukorékolt az illatos csendbe. Pedig ebben az időtlen pillanatban senki sem tudta volna megmondani, hogy hajnal van-e vagy éjfél, dél-e vagy este. Ha valamelyik ajak most megszólalhatott volna, csak ennyit mondott volna: Lenni jó. Esetleg még ennyit: Lenni annyit jelent (mint): Felfüggeszteni az időt. (Elfelejteni az időt!) (Ha már olyan pechünk van, hogy megismertük.) (Az időnek csak egyetlen esetben van értelme. Létjogosultsága: Ha az idő is lét.) (Ha az idő – a – lét.) Mire a Nap lenyugodott (leáldozott) a (mini)szoknya alatt, mire láthatatlanná (sejtelmessé) lett a róna (a fennsíki róna!), az események visszakanyarodtak megszokott medrükbe. Az idő újra – hallhatóan! – csörgedezni kezdett, s hőseink újra készek voltak rá, hogy belépjenek a folyamába. Kétszer azonban nem léphetsz egyazon folyóba. A másodszori „aktusnál" vagy a folyó nem ugyanaz, vagy a belépő. Az írót (a kezdő szlovákiai magyar írót) a bunkerból kilépve elfogta a pánik. Mióta megállt az idő, minden megváltozott. A Nap nem ugyanott állt az égen, a szőke búzatábla sem az eddigi helyén hullámzott. A dombok mintha helyet cseréltek volna a tájban, s az erdő tovább vonult. (Egyedül a lét maradt ugyanaz.) (Ugyanott.) A patak most mintha délről észak felé folyt volna. (Ezt azonban nem lehetett megállapítani, mert közben kiszáradt.) De észak is mintha ott lett volna, ahol azelőtt kelet volt. Sőt! Eddig mintha fent lett volna az ég és lent a föld. Az eső mindenesetre felfele hullt, és alant morogtak búslakodva-gyűlölködve a felhők, írónk nagy-nagy megkönnyebbüléssel állapította meg, amit eddig csak sejtett: Minden másként van. Ki is mondta hangosan. Torkaszakadtából kiabálta: Semmi sincs úgy, ahogy van! Másként van minden! Amikor ezt – végre! – kikiabálta magából, olyan könnyű lett, mintha nem is lett volna. (Csoda-e? Hiszen minden másként van!) Azzal felemelkedett a magasba, és – hipp-hopp! – egy szemvillanás alatt otthon termett. (Csoda-e? Hiszen minden másként van!) Otthon azonban nem ismert rá semmire. (Minden másként van!) A felesége helyett most egy vénséges öregasszony szüretelte a ribizlit, fia helyett egy hajlott hátú, kopasz ember játszott a csörgővel a hintakakasban. Dudli helyett pipa volt a szájában. A nyári konyhában egy húszéves forma, rőt hajú leányzó szólította meg: „Ejnye, ejnye, kedves vőm, napszálltával igazán haza jöhettél volna." Aztán a heverőn ülő, harminc év körüli hetyke legényre mutatott: „Igazán segíthettél volna az apósodnak! Szegény napkelte óta egyedül öldösi a legyeket a csapóval. Még ebédelni sem volt ideje." Erre – húszéves szőke fruskaként – betoppan a sír szélén tántorgó szomszéd Erzsi néni. „Holnap aratni kéne, Misike. Meghívhatom? Ugye eljön – napkeltekor?" Azzal mintha be se toppant volna, el is illant. (El se mentem, meg se jöttem. Álom volt, hogy láttatok.) írónk (a táj hímvesszője) a kredenchez sietett. Tetejéről levette a vaskos füzetet, amelybe első regényét kezdte írni, és belelapozott. A füzetnek minden lapja tele volt írva. Megnézte a végét. Az utolsó sorban ezt olvasta: A füzetnek minden lapja tele volt írva. Megszédült. Ez nem lehet! Hiszen napok óta egy sort sem írt! Nem bírt mit kezdeni az idegeiben felgyülemlett feszültséggel. Még egyszer elolvasta az utolsó sort: „A füzetnek minden lapja tele volt írva." Ébredj! (Keltegette írónkat – a kezdő stb. – meztelen asszonya.) Hasadra süt a Nap! Három nap, három éjszaka csak kialudtad magadat! Nézd, milyen szép idő van! (Azzal tenyerével végigsimított a mellétől az ágyékáig, majd a fenekétől vissza.) Szép. (Mondta írónk bágyatagon.) De fárasztó.

(Szentül meg volt győződve ugyanis, hogy álmodik. Hiszen utoljára vénséges öregasszonyként látta asszonyát, azt megelőzően pedig rövid feketehajú állapotos asszonyként, most pedig egy sudár magas – tőle magasabb –, hosszú gesztenyebarna hajú tünemény cirógatta előtte napbarnított pőre bőrét.) Remélem, ma nem kell hozzád orvost hívni. (Cirógatta gesztenyebarna hangjával írónkat a tünemény.) Miért? Mi történt? (Hunyta be szemét újra az író.) Többet dolgoz(hat)tál a kelleténél. (Jött a gesztenyebarna válasz.) Na és?! (Hárította el – és egyben sürgette – írónk a választ.) Előbb megmerevedtél, aztán kivert a hideg veríték. Aztán minden tagod reszketni kezdett. Aztán úgy csikorgattad a fogaidat, hogy azt hittem, mind elkopik. (Az író körbetapintotta nyelvével a fogait.) (Megnyugodott.) Aztán azt nyöszörögted, hogy szétrobban a fejed. Megmértük a lázadat. (Ugyan kivel? – suhant át a gondolat az író tudatán.) Majdnem negyven fok volt. Félrebeszéltél. Orvost kellett hívni. (Minden másként van – suhant át az író agyán.) Olyan szapora volt a pulzusod, hogy az orvos nem győzte számolni. (Az író hirtelen kinyitotta a szemét.) Azt mondta, bevisz magával a kórházba. (Az augusztus végi nap lenyugodni készült az erdős hegy mögött.) Te azonban egyszeriben olyan nehéz lettél, hogy négyen sem bírtunk megemelni. (Mellette az apósa szundikált, fejét az asztalra hajtva. Jobb keze – mintha egykor így lett volna idomítva – le-lecsapott a légycsapóval. S mintha álmában nem lett volna hályog a szemén, minden csapás után egy-egy légy maradt az asztalon.) Az orvos azt mondta, visszamegy a kórházba, és darut küld érted. (A négy fenyőfa árnyékában kellemes nyári hűvös volt az udvar sarkában.) Megkért, hogy addig bontsuk le a tetőt a házról, és nyissunk egy rést a plafonon, mert különben a darut is hiába küldi ide. (Az anyósa vacsorát készít – tökfőzeléket – a nyári konyhában, a fia a csörgővel játszik a kocsiban és bügyörész, a felesége meg – a szomszéd Erzsi nénivel – éppen lefelé indul a kertből, befejezvén a ribizliszüretet.) Meg is érkezett a daru, de nem vitt rá bennünket a lélek, hogy lebontsuk a tetőt. (Írónk előtt nyitva a vaskos füzet, és egymás után rója bele a sorokat.) Ekkor – mint a mesében – váratlanul nagy forgószél kerekedett, és a magasba emelte a ház tetejét. (A tévéantennán fecskék tanakodnak. Egyszerre beszélnek mindnyájan. Aztán egyszerre hallgatnak. Most döntik el, hogy mikor, milyen útvonalon költözzenek második hazájukba.) A plafon is a magasba emelkedett, mint egy láthatatlan kéztől a fazék fölött a fedő. (Mintha tudnák, hogy melyik az első és melyik a második haza. S mintha lenne második haza! Csak kóválygás van a feltételezett hazák között.) Aztán mielőtt a daru benyúlt volna érted, a ház fedele visszaklappant (ó, anyácska! ó, nyelvecske! és nem is pontos a kifejezés!), visszaklappant a helyére. Erre ébredtem fel, és ekkor keltettelek tégedet is. (Minden másként van.) Az író (tudjuk: a kezdő...) ül az ágyban, de nem reggel van, nem is este. Éjszaka. Alszik a ház. Mellette a felesége. Az író térdén a vaskos füzet. Ceruzával körmölgeti bele egymás után a sorokat. Automatikusan. Ahogy jönnek (áradnak) (örvénylenek) a gondolatok. Nem is töri rajta a fejét, hogy ez így jó-e vagy másként. (Hiszen úgyis minden másként van.)