Az utolsó pompeji ló

1.

„Ha visszavonulsz magányodba, ne azzal törődj, hogy az emberek beszélnek-e rólad, hanem azzal, hogy te önmagaddal beszélj. Azonban mit fogsz mondani? Olyat, amit az emberek csak mások kapcsán: mondd el magad mindennek – és megtanulod az igazat mondani is, hallgatni is."

Seneca

Egy ökörpofa. Sértődés ne essék. De miért rezeltem be? Váratlansága miatt? Vagy magától a gondolattól? Egy súlyos és masszív ökörpofa. Egy ilyen tekintélyes méretnek, bizony, nehéz bármilyen jelleget is adni, összegzően, érthetőn. Egy arc, ami úgy tapad a koponyához, mint egy daganat.

De mitől rezeltem így be? A gondolattól biztos nem, nem vagyok már olyan fiatal, jutott már eszembe sok minden; jó ízlés és jólneveltség a gondolkodás során nem esik latba. Most csak arra gondoltam, amit láttam. Egy arcot, amiből tekintélyes mérete ellenére hiányzott egy láb. Az enyém. Ettől az ürességtől ijedtem meg, hogy nem látom.

Már napok óta ácsorogtak itt a szálloda előtt valakik, de nem foglalkoztam velük. A szálloda, bár karnyújtásnyira volt, egy másik világhoz tartozott. Valamilyen alakok, valamilyen transzparenssel, én pedig minden alkalommal jobbra tértem. Kegyetlen a részemről, hogy nem tudták felébreszteni kíváncsiságomat.

De ma vasárnap volt, és nem tudni, miért, talán a hazautazásom körüli balsejtelmek miatt, ott a sarkon állva, egyszer csak úgy éreztem, mintha ez a szálloda a mankóm lenne. A szomszédom, és soha egy szavam sincs hozzá? Tulajdonképpen egyetlen szállodában sem jártam egész idő alatt, de ha már egyszer vasárnap van, tegyük valahogy különlegessé. Tudtam, hogy a szálloda földszintjén bárnak is kell lennie, de most nem erről volt szó, másra gondoltam, és anélkül, hogy körbenéztem volna, sarkon fordultam. Öt lépés, hat... Ahogy ez már lenni szokott, igyekeztem rá se nézni a férfira, nehogy még véletlenül azt gondolja, őt nézem. Mielőtt felléptem volna a járdára, elolvastam a kezében lévő transzparens szövegét. Do not patronize this hotel. Ne vegyék igénybe a szálloda szolgáltatásait, mondjuk így. Ez kissé megzavart, inkább arra számítottam, hogy koldul vagy egy új sampont reklámoz, könnyebben túltettem volna magam rajta.

Micsoda pofa! Szó szerint a fejére nőtt, de végképp nem tudott vele mit kezdeni. Ha Pozsonyban lennék, kitalálnék hozzá egy legendát, mit számítana, hogy merő hazugság, hogy totális melléfogás, egyszerűen lenne hozzá merszem. Ez a hazai pálya: venni a bátorságot befejezetlen történetek továbbmeséléséhez.

De akkor éppen valami másra gondoltam, és ez a gondolat úgy nekicsapódott a pofának, mintha egy autó kerekei alá zuhant volna. A dolgozatom címére gondoltam, amit Okey-Dokey professzor talált ki számomra: A szláv érzékiség elemel Joseph Conrad életművében. Vagyis nem gondolkoztam róla, inkább csak, mint már megannyiszor, megforgattam a számban, mint egy cumit, és akkor egyszeriben megnyílt előttem teljes valódi jelentésében, Okey-Dokey azt hiszi rólam, hogy én szláv vagyok! Tehát ezért választott ilyen témát! Most megijedtem, de ez csak amolyan első ijedtség volt, kisebbfajta, a félreértés miatt, hogy teljes háromnegyed éven át nem jöttem rá erre; egy pillanatra megtorpantam, éppen csak annyira, hogy gondolatban sarkon forduljak, odarohanjak hozzá, és egyszer s mindenkorra tisztázzam a félreértést. Van, aki a fogát csikorgatja, én efféle képzetekkel segítek magamon. Ez komolyan azt hiszi, hogy én... Ekkor tört rám a második ijedtség, az igazi: Hisz az is vagyok! Mintha borotválkozás közben újabb, az adottal ellentétes nemi jegyeket fedeztem volna fel a testemen. Milyen régóta élek vele együtt, és tessék! Reflexszerűen felkaptam a fejemet, mintha újból a tükörbe akarnék nézni, hogy meggyőződjek róla, és akkor ott áll előttem az a pofa. Londonban minden kétséget kizáróan egy üres arc, de a tükörben az enyém. Mit akarhat tőlem ez a szláv fickó? Hogy színt vallják neki, mind ez ideig tévedésben éltem? Hogy minden ízemben átértékeljem magam?

Tényleg mit akarhatott? Három lépésnyire álltam tőle, az én ízlésemnek kissé túl közel. Szégyelltem volna hirtelen irányt változtatni, a járdának azon a felén pedig a szállodán kívül más nem volt. Dobjak neki némi aprót? De hát nem koldul, se kalapja, se cipődoboza. A közismert szláv érzékiségre apellál; az enyémre, Conradéra? És miben kellene annak megnyilvánulnia? Abban, hogy engedelmeskedek a felhívásnak, és a szállodát messzire elkerülöm? Késő, de ha mégis megteszem, az akkor is inkább angolszász érzékiségre utalna, hiszen felhívásával elsősorban a britekhez fordult: elvégre angolul íródott, nem pedig szláv vagy egyéb nyelveken.

Ez megfogott. Profi lennék, vagy mi! A szláv érzékiség elemeinek szakértője, életben és műben. Mire három lépést megtettem, kész is voltam a szláv érzékiséggel. A szláv érzékiség úgy nyilvánulna meg, ha a transzparenses pofa ellenére bemennék a szállodába, megszállnék a legjobb szobák egyikében, azután lemennék az étterembe, jól beebédelnék, rendelnék egy pohár whiskyt vagy, ami még jobb, egy üveg pezsgőt, majd minden átmenet nélkül üvöltözni kezdenék a pincérrel, a recepciós kisasszonnyal vagy egyenesen a műszakvezetővel, elmondanám őket mindenféle kizsákmányoló disznóknak, vámpíroknak, kapitalista vérszopóknak. Ezek után nagy nyugisan, mintha mi sem történt volna, visszavonulnék a szobámba tévézni. Valahogy így festene a szláv érzékiség, amennyiben egy Londonban megforduló szlávnak lenne rá anyagi fedezete.

Öröm az ürömben: ha már egyszer új nemiségre tettem szert, miért ne játszanék el vele? Nem vagyok én rasszista. S bár a szláv érzékiségben legalább annyira nem hiszek, mint, mondjuk, a szláv fül létezésében, viszont vérbeli profiként tudom, hogy legalább ilyen koordinálatlannak és érthetetlennek kellene lennie, ugyanakkor nagyszabásúnak is: mint a visszhang nélküli sikoly, vagy egy olvashatatlan felirat egy tűzfal teljes felületén. Bárminemű gyakorlati eredmény, vagy a reális, anyagi világban lezajló bárminemű változás magától az érzékiségtől fosztaná meg az aktust. Már ha egyáltalán létezne olyasmi, amit szláv érzékiségnek nevezhetnénk, amivel nem azt akartam mondani, hogy nem létezik, egyeseknek, de én a magamét nem engedem megbélyegezni.

Összezavart az a pofa a szálloda előtt. A transzparens túloldalán is volt felirat. Éppen belépni készültem, amikor felém fordította. Protest against victimization. Ezt nem egészen értettem. Mindössze annyi volt világos, hogy csúnyán kibabráltak vele, de hogy konkrétan mi érte, azt nem tudtam megfejteni. Hülyén venné ki magát, ha olyasvalamiért sajnálnám, amiről fogalmam sincs; emberileg is pimaszság lenne. Végül is, kiácsorogja magát, azután szépen hazamegy, elfogyasztja a vasárnapi ebédet, utána két sört, az esti hírek után pedig megszorongatja az asszonykát. Az én történetem ennél rosszabb. Hamarosan letelik a tízhónapos ösztöndíjam, amit azért kaptam, hogy a szláv érzékiség elemeit kutassam Joseph Conrad műveiben, és ezzel együtt lejár az itt-tartózkodási engedélyem. Este hazamegyek a kollégiumi szobámba, ahol már közel háromnegyed éve egyedül töltöm az időt. Köszönőviszonyban vagyok a portással, néhány szót már a horvát takarítónővel is váltottam. Az egyedüli emberi kapcsolatot Okey-Dokey professzor jelenti, aki viszont tapintatosan lenéz. Megtett minden tőle telhetőt: kitalálta a témámat a szláv érzékiségről Joseph Conrad műveiben, kibulizta a tízhónapos ösztöndíjat. A szláv érzékiség létezésében semmivel sem hitt jobban, mint jómagam, bár ezt sohasem éreztette velem, igaz, én se vele. Szórakozott szívélyességgel bánt velem, olyasvalakiként, akinek két perc múlva indul a vonata. Vagyis az ő szempontjából nézve az én vonatom volt indulóban. Bárhogy is legyen, afféle peronkapcsolat volt a miénk.

Kezdtem érteni a dolgot. Íme, a szláv érzékiség elemei! Nem arról volt szó, hogy Okey-Dokey ne lett volna remek ember, inkább arról, hogy hazugságra, még ha közös megegyezéssel is, egyszerűen nem lehet teljes értékű kapcsolatot építeni. Okey-Dokey intellektuális ragadozó volt, és a kedvemért ezt a szerepét egy időre levetkezte, mint valami kölcsönbe kapott medvebőrt, amiben a fényképezőgépek előtt szoktak pózolni. Lélekben neheztelt magára az irányomba tett intellektuális engedmény miatt. Jót tett velem, ráadásul komoly kompromisszumok árán, és ezzel emberi vonatkozásban megszabadult tőlem. Nem várt hálát, udvarias volt, sőt a maga türelmetlen módján még szívélyes is, cserébe azonban elvárta tőlem, hogy legalább papíron higgyek a szláv érzékiségben, és emiatt az intellektuális becstelenség miatt – közös becstelenségünk miatt – lenézett engem. Elképzelhető, hogy önmagát is lenézte, ezzel előttem soha nem dicsekedett, annyira pedig még nem ismertem, hogy ezt megfigyeljem nála. Az is meglehet, hogy azért nem becsült, mert képtelen vagyok saját magam megoldani a problémáimat, méghozzá ott, ahol létrejönnek, tehát otthon. Lehet, hogy magával a témaválasztással is az volt alattomban a célja, hogy szlávságom keretei közé utasítson. Vagy egyszerűen csak félreértelmeztem angol szabványudvariasságát, és én magam magyaráztam bele ezeket a dolgokat; az sem kizárt, hogy ez az egész szláv érzékiség a belemagyarázásról szól. Lett légyen bárhogy is, egyszeriben kíváncsivá tettem magam, vajon képes lennék-e valamilyen érzést kelteni magamban a szálloda előtt ácsorgó pofa iránt. Egy saját érzést, saját monogrammal. Arról, persze, fogalmam sincs, hogy kíváncsiságom vajon miért pont őt szemelte ki. Ott állt, és egyszeriben... Már egy hete ott ácsorgott, felkínálva nekem a történetét, én pedig észre se vettem. Arra kért, hogy kerüljem el ezt a szállodát, amit én – mit sem sejtve az egészről – eddig meg is tettem, most pedig, hogy tudomást szereztem a felhívásról, épp belépni készülök. Talán engesztelésül szántam neki ezt az érzést? De hiszen a lelkiismeret-furdalás önmagunkra irányul, a saját sebeinket nyalogatjuk, nem a másikét.

Sokáig voltam egyedül. Nem panaszként mondom, épp ellenkezőleg. Tetszett. Nem voltam körülbástyázva sem tárgyakkal, sem emberekkel, ahová léptem, magamnak ütköztem. De mivel mindenhol ott voltam, végeredményben sehol sem voltam, mintha nem is lennék. Nem tudtam magamat magamtól megkülönböztetni. Valósággal megrémisztett saját helyzetemmel való elégedettségem: mi van, ha megszokom. Mi lesz, ha egyszer majd megint valaki számára lennem kell? Tudni fogom még, hogyan? Okey-Dokey professzornak hálával tartoztam, és ez megkötötte a kezem. Nem tudtam róla szabadon gondolkodni, mint egy emberről. Nem volt egész. Velem kapcsolatban az én jótevőmként fogalmazta meg magát, s ezzel a többi passzé. Mindössze annyira tellett tőlem, hogy truccból vagy rosszindulatból – hálából biztos nem – magamban csak Okey-Dokey-nak becéztem, mert jól tudtam, hogy a helyeslésnek ez a hamis amerikai kedélyessége velejéig undorítaná. Engem nemkülönben.

A szálloda hallja sötét és csöndes volt, érkeztemkor pedig mintha diszkréten köhentett volna. Nem volt szükségem a figyelmeztetésre, tudtam én azt előre, hogy nem nekem méretezték, ugyanakkor arról is tudomásom volt, hogy a szállodákban sem sokkal drágábban mérik a sört, mint az egyszerű kocsmákban. Ezért rögtön a csapszék üvegezett lengőajtaja felé vettem az irányt – ez, hogy csapszék egy hazánkfia számára megtévesztő lehet, maradjunk inkább az angol bár szónál, merthogy egy süppedős plüssfotelekkel és kanapékkal berendezett tágas szalon volt. Nem lepett meg, hogy tátong az ürességtől, s csupán a tévé előtti kanapén üldögél valaki, azt viszont nem tudtam volna megmondani, hogy ez minek tulajdonítható, a transzparensnek-e avagy a vasárnap délutánnak, mindkét indok egyformán jónak mutatkozott. Volt azonban egy olyan érzésem, hogy a kocsmában az egyedüllét kétszer számít. Valamelyest kárpótolt érte, hogy innen új kilátásom nyílt a jól ismert járdára és a kis térre a parkkal; mintha a függöny mögül saját tarkómba bámultam volna.

Felkapaszkodtam a magas bárszékre, és egy sört kértem a pult mögött álldogáló hölgytől, de valami gond volt a csövekkel. Már ha jól értettem, én pedig alig értettem belőle valamit; vagy eldugultak, vagy leesett a nyomás. Annyira nem is vágytam sörre, belépti díjnak szántam a szállodalátogatásért, ezért amikor üveges sörrel kínált, megráztam a fejemet, hogy én csak csapoltat iszom; draught beer, így mondják angolul. A csaposnő (képtelen vagyok őt mixernőnek nevezni, fehér bóbitájával és köténykéjével ugyanis olyan családiasan festett, mint egy háziasszony, aki épp most ugrott el a vasárnapi ebédtől) megígérte, hogy hamarosan jön majd valaki, aki ebben segíteni tud, s hogy szándékának nyomatékot adjon, behajolt a pult alá, és különösebb meggyőződés nélkül megráncigált valamit, csupán azt dokumentálandó, hogy nem hazudik. A nagy csörömpölésre, szóváltásra felkapta a fejét a tévé előtt üldögélő úr, körbetekintett, majd odajött hozzánk. A gentleman puha gyapjúöltönyben volt – puha alatt inkább gyűröttséget értek, ami Angliában a minőség jele. Arca akár a gyengén sült alma – nem hőgutásan vörös, de nem is napbarnított, inkább olyan, mintha éveket töltött volna huzatban egy világítótorony tetején – és olyan ráncos is. Hamuszín haja egykor vélhetően szőke lehetett, de nem kizárt, hogy vörösbe hajlott volna, ha idejében meg nem gondolja magát. Az úriember szembehelyezkedett a problémával. Rögvest levette a zakóját, feltűrte az ingujját, és eltűnt a pult alatt. Időnként kért valamit a csaposnőtől – én ugyan nem értettem, hogy mit, de láttam, hogy előbb egy kést nyújt le neki, azután valami drótfélét vagy kapcsot, és még valamilyen mütyürt, ami nem volt kivehető.

Csődugulás a csapszékben, ezt a tragédiát az Isten is vasárnap délutánra teremtette, hibátlan. Én eközben a bárszéken ülve a lábaimat lóbáltam, és a szálloda előtt posztoló fickó magányosságára gondoltam, majd a hármunkéra, idebenn. Az a kinti fickó valójában nem is volt magányos. Csak egyedül volt, sőt nem is teljesen, mert volt egy transzparense is. Hamarosan felváltja valaki, mint ahogy ő is ezt tette másvalakivel. És az az üres arc... ez a tátongó üresség volt ő maga, felszívódott benne, hogy ne alkalmatlankodjon. Elvégre nem önmaga miatt állt ki a szálloda elé, hanem az ügyért. A csaposnő a pult mögött tán magányosnak látszott, főként miután a nyomás is elhagyta a csöveit, a valóságban azonban nem lehetett az, hisz a számlájára egész idő alatt gyűlt az órabére. Úriemberünk is magányosnak érezhette magát, míg a tévét bámulta, de ennek már vége; azóta már közelebbi ismeretségbe került a csapszék csöveivel, a csaposnővel is váltott néhány szót, és egyáltalán, egy tevőlegesen elfoglalt ember nem lehet magányos. És már otthon is vagyunk! Az egyedüli magányos ember én voltam, és pont én szántam rá magam, hogy sajnáljam a többieket.

Igazat megvallva, mind ez ideig én sem voltam magányos, hiszen magammal voltam, és ez olyan társaság, amivel nem tudok betelni. Magányosnak csak most kezdtem érezni magam, miután akaratom ellenére egy játék részese lettem, itt, az emberek között. Megnyilvánultam a számukra, alakot, kifejezést öltöttem; nem kell hozzá sok, és hamarosan tulajdonságokkal ruháznak fel. Legszívesebben eltűztem volna, de hogyan is tehettem volna ilyet, mikor ez az egész cirkusz a csövekkel miattam volt?

– Kész – jelentette ki a gentleman, leporolta a kezét, és felöltötte a zakóját. – Adjon is nekünk mindjárt két pohárral, hadd kóstoljuk meg. – Föltehetően fejébe szállt a dicsőség, mert egyszeriben a tettre kész emberek expanzív jóindulatával kezdett el viselkedni. Magához ragadta a kezdeményezést: sörhöz juttatott, és még ki is fizette rögtön ott, a pultnál. Azután fogta a két poharat, és magával vitte a tévé előtti asztalkára. így lett oda a függetlenségem egy pohár sör miatt. Mintegy tíz lépés választotta el a bárpultot a tévétől, én pedig minden egyes lépés megtételével egyre mélyebbre és mélyebbre zuhantam magányomban. Az egyedüllétért, puszta matematika, az embernek a kisujját sem kell mozdítania, ellenben a magány aktivitást követel a tudattól. Tipikus szláv érzékiség, gondoltam magamban, előbb szentimentális búcsút veszek egy szállodától, amivel háromnegyed éven át szerencsésen ignoráltuk egymást, hogy végül a társas érintkezés emésztő-gödrében kössek ki. Még ennél is tipikusabb, ha a felebarátaink fölötti szánakozásunk önsajnálatba torkollik.

– Cheers – mondtam poharamat megemelve, hogy minél hamarabb túlessünk rajta. Csendben ültünk, a tévé pedig, mint egy nyitva felejtett vízcsap, önmagának folyatta az eseményeket. Inkább a tévét néztem, mint a szomszédomat, még azt hihetné, várok tőle valamit. A képernyőn fehér figurák futkároztak.

– Tudja-e, hogy mit játszanak? – kérdezte újdonsült ismerősöm.

– Azt hiszem, krikettet – feleltem –, de be kell hogy valljam, a szabályai számomra elég rejtélyesek. Nem vagyok ugyanis angol. – Egy ilyen sanszot nem hagyhat ki, gondoltam magamban, biztosan magyarázatba kezd. Igaz ugyan, hogy a krikett szabályai cseppet sem érdekeltek, de nem tűnt a legrosszabb megoldásnak, egy ilyen személytelen hangvételű beszélgetést talán ép bőrrel megúszhatok.

Csakhogy a szabályismertetés elmaradt. – Elképesztő – mondta az úriember, de semmi esetre sem drámai hangon. Továbbra is kényelmesen előredőlve ült, összekulcsolt kezében, mint egy rendeltetésszerű tartóban, a pohár sör, és igaz, hogy mosollyal az arcán, de tényleg el volt képedve. – Nem mintha túlságosan érdekelne, csak azért néztem, mert ez volt bekapcsolva. Csak hogy értsük egymást, számomra a krikett valami egészen magától értetődő dolog, magam is játszottam iskolás éveim alatt, de talán éppen emiatt, sohasem gondolkodtam el róla igazán. Csupán ma fogtam fel először... Látja, amit én? Elég, ha egy futó pillantást vet rá, máris világos kell hogy legyen, a civilizáció vége elkerülhetetlen.

Ez meglepett: hogy egy angol ennyire túlozzon! Sőt, kicsit kellemetlenül érintette pozíciómat, hiszen a krikett iránti udvarias érdektelenségem folytán egyszeriben a hátországban találtam magam; mintha megelőztek volna a sorban. És hogy jön ide rögtön a civilizáció vége? És ezt pont egy olyan ember mondja, aki néhány perccel ezelőtt még nem átallotta a csapszéket reparálni!

– Hát – kezdtem óvatosan –, annyiban igaza van, hogy a képernyőn folyó játék, szórakozási forma némileg kontrasztban áll, mondjuk, a szálloda előtt ácsorgó férfival, nem tudom, megfigyelte-e? Van tehát az ember, aki megpróbál érvényt szerezni az igazságának, amennyire én ezt külföldiként meg tudom ítélni, a másik oldalon pedig...

Nem engedte befejeznem. – Hiszen ez ugyanannyira abszurd. Egy felnőtt ember! – A gentleman ismét elképedt, csendben és diszkréten. – Az igazat megvallva én ebben a szállodában tisztán humanitárius okokból ülök. Szívességet akartam tenni ennek a férfinak, azért vagyok most itt. Talán majd most megérti. Még hogy igazság! Nem mintha tudakozódtam volna, de arra magam is rá tudok jönni, mi is történhetett itt tulajdonképpen. Banális történet: az alkalmazottak fizetésemelést kértek, esetleg új libériát, és mivel nem kaptak, sztrájkba léptek. Csakhogy értsük egymást, én nem tudhatom, kinek volt igaza, az alkalmazottaknak-e vagy a vezetésnek, de nem ez a döntő. A harc nem igazságot eredményez, hanem győztest és vesztest. A sztrájk vélhetően elbukott, a szálloda vezetése pedig kirúgta a főkolomposokat. Az a férfi pedig a táblával a kezében most az egész világnak hirdeti, hogy semmit sem értett meg az egészből. Tegyük fel, hogy fordítva sül el a dolog, és az alkalmazottak elérik követeléseiket, el tudja-e ön képzelni, hogy a vezetés transzparensekkel felvértezve riogatná a vendégeket, hogy érvényt szerezzen igazának? Ez itt az elemi érzékek elvesztését példázza. Csak míg a mi esetünkben ez egy egyénnel történt meg, addig a krikettmérkőzést nézők milliói nézik a tévében, amikor pedig Pakisztánnal vagy Ausztráliával játszanak, akkor jószerivel az egész nemzet. Ezért állítom azt, hogy ez a civilizáció a pusztulásába rohan. Nem hiszi?

Erre azt feleltem, hogy külföldiként nincs bátorságom ezt megítélni, de ha jól emlékszem, a krikettet már a múlt században is játszották, tehát ha valóban a kriketten múlna, a civilizációnak már romokban kéne hevernie.

– Ó, a krikettet még a tizennyolcadik században kezdték játszani. De maga a krikett nem is annyira fontos. Az még nem jelent katasztrófát, ha néhány eltévelyedett, az emberek egy szűk csoportja unaloműzés gyanánt kitalál magának valamilyen értelmetlen szórakozási formát. Épp ellenkezőleg, bizonyos fokú találékonyságra vall. Tévedés ne essék, én nem a mozgás ellen vagyok, a mozgás természetes, ezért vélhetően egészséges dolog. Az ember harmonikus fejlődése, satöbbi, ezt már a régi görögök is tudták. Meg tudom érteni, ha valaki fut, úszik, vagy miattam akár diszkoszt is vethet. Azt már nehezebb felfognom, miért is kell ebben versenyezni, de fogjuk rá, hogy ez az emberi természet sajátja. Egyfajta atavizmus. Azt viszont már végképp nem értem, miért talál ki valaki olyan szabályokat, amelyek gátolják őt a mozgásban... Jó, legyen az a huszonkét unatkozó ember, aki nem is annyira a mozgásra hajt, hanem arra, hogy elüssék az időt. Ilyen emberek is akadnak mindig. De amikor a nemzet fele a tévé előtt ül és azt nézi, hogyan unatkozik másik húsz – ez már perverzió, és sokat elárul magáról a világról. A reménytelenségéről.

Csak most, hogy letette a sörét, és fel-alá kezdett járkálni a tévé előtt, csak most vettem észre, hogy sántít. Talán nem is nevezhető egészen sántításnak, nem mozgáshiba volt ez, hanem egyfajta rendellenesség, mintha az egyik lábával csak az ujjhegyére lépett volna. De mivel a vastag szőnyegen lépései hanghatás nélkül maradtak, a megcsalt hallószervek a valóságosnál súlyosabb testi hiba képzetét keltették: süketnémán sántított. Ahogy ezt észrevettem, rögtön kész voltam a kegyes magyarázattal tirádáit illetően: zokon veszi az épséget. Nem mintha nem lehetne vele egyetérteni a lényeget érintően, de ezek után a probléma elvesztette komolyságát. Valamit észrevehetett, mert elmosolyodott. – Nem untatom? Még egy sört?

Most szívesen meghívtam volna én egy pohár sörre, hogy helyreállítsam kapcsolatunk egyensúlyát, hogy függetlenedjek tőle (zakója alatt – nekem köszönhetően – még mindig fel volt tűrve az ingujja), de a pohara még kiivatlanul állt a kanapé lába mellett, és én sem kívántam már a sört. Fölösleges luxusnak érezném, tehát nem is ízlene. Még az ízlelő sejtek is az ideológia szolgálatába álltak! Az alatt a pár perc alatt, míg én az érzékszerveink sérülékenységéről morfondíroztam, és főként arról, hogy ez egyeseknél akár ellentétes előjelű is lehet – nekem a bűntudattól ugyan megkeseredik a sör a számban, másoknak viszont örömforrást jelent, ha vétkezhetnek –, anélkül, hogy ezt észrevettem volna, kiértünk az utcára. Erre valahogy nem emlékeztem, arra viszont igen, hogy én ennek az embernek adósa maradtam egy sörrel, ezért már egyetlen intésére is engedelmeskedtem volna. Meghívott egy sörre, hogy is tagadhatnék meg tőle bármit?

A szálloda ajtaján kilépve, még mielőtt tájékozódtam volna, megint beleakadtam abba a pofába. Belém hasított a fájdalom: először is az fájt, hogy milyen nagyon, mennyire alaposan megfeledkeztem róla, másodszor pedig az, hogy még mindig mennyire üres. Pedig mennyi minden történt ezalatt odabenn: nem folyt a sör, azután meg folyt, a tévében krikettmeccs folyt, a civilizáció pusztulása fenyegetett, ezen az arcon pedig egy fikarcnyit sem mozdult előre az idő óramutatója. Mintha a kifejezés legapróbb nyomai is vandálok áldozatává váltak volna. Végül is, mi más lehetne egy arcon provokatív, mi más csüngene le róla, mint a kifejezés. Én is egy ilyen vandál lehetek, ha bementem?

Csak egy sört ittam meg, szerettem volna odakiáltani, és azt is emez fizette! És ha az a pofa akár csak egy pillantásra is méltatott volna minket, nem teszem a kezem a tűzbe, hogy tényleg nem buggyant volna ki belőlem valami. De nem, az óramutatók nem mozdultak. Mintha ezerszer estek volna ki valaki kezéből, és mindahányszor a megkent felükkel. – Még jó, hogy nem köpött le minket – szóltam oda félhangosan újdonsült barátomnak elhaladóinkban. Nem volt ez részemről valódi csodálkozás, csak kíváncsi voltam a reakciójára. Mit lehet tudni, megeshet, hogy Angliában a tüntetők nem köpködnek, hanem, mondjuk, harákolnak. Nem szólt semmit, csak a szemben lévő járda felé intett a fejével, ahol egy rendőr járt fel s alá közömbösen. Szóval így állnak a dolgok! Nem, ezt mégsem tudom elfogadni; a gentleman szerint nem tudom, hogy s miként, de az én posztoló fickóm ennél összetettebb jellem volt.

A sarkon el kellett volna válnunk egymástól, de a barátom megingott, mintha félne utamra bocsátani ilyen felizgatott állapotban, s vigasztalni kezdett, hogy ne vegyem annyira a szívemre a dolgot, s hogy ilyenkor, főszezonban nélkülünk is dugig vannak a szállodák turistákkal, csak ilyenkor vasárnap kiruccannak Windsorba vagy Brightonba, és hogy ezt a tiltakozó is jól tudja, aki nem miattunk ácsorog a szálloda előtt, hanem azért, hogy a menedzsert bosszantsa. – Ez számára a lelki higiénia egy formája; nehezen tudna egyszerre megbirkózni a vereséggel, de ezzel a dacos posztolással lassacskán hozzászokik. Tudja, mint a kiütött birkózó, rászámolás közben is még a levegőt püföli, míg rá nem jön, hogy mindennek vége.

Ez csak amolyan tessék-lássék duma volt, végül is, mosolygott közben, ám ahogy így az utcasarkon ácsorogtunk, valahogy kisebbnek tűnt számomra, mint előbb a bárban. Telt őszi színeit és sajátos – nem találok rá jobb kifejezést vízhatlanságát megőrizte, de szemmel láthatóan alacsonyabb és törékenyebb lett. Egyre csak beszélt, de képtelen voltam odafigyelni, és egy röpke, mámoros pillanat erejéig az volt az érzésem, mintha minden egyes szavával egyre zsugorodna. Érzéki csalódás, talán az éhség teszi, gondoltam hamarjában, de nem éreztem éhséget. Sőt mi több, a háttérben lévő házak arányai mit sem változtak, a kereszteződés fényei is ugyanabban a magasságban villogtak. Az aktív empátia csodája! Ez az ember itt, az utcasarkon, valamilyen szellemi erő segítségével összezsugorítja magát, csakhogy buzdítson, hogy emelje önbizalmamat! Eszmefuttatásait meghallgattam, mert azzal a sörrel tulajdonképpen – mit sem sejtve – előfizetett engem; ám a barátságnak eme odaadó aktusa kimondottan meghatott. Sajnos, esetemben a meghatottság gyakran az őrület, a hisztéria formáját ölti; kilépek a medremből, úgy ahogy vagyok, kiontok. Fürdővízzel együtt gyereket. Jelen esetben hisztériámat még inkább fokozta annak tudata, hogy egyre súlyosabb adósságba keveredem, most már nemcsak anyagi, hanem erkölcsi értelemben is. És én ezt egyetlen határozott gesztussal meg akartam szüntetni, most rögtön.

– Itt lakom a közelben – mondtam –, ott ni, abban a kapuban. Nem jönne fel hozzám egy teára?

Úgy látszott, megleptem vele. Azt persze nem tudhatta, hogy adósságomtól akarok imigyen megszabadulni, és egy angol számára túl korainak, bizalmasnak tűnhetett ez a meghívás; ebben a stádiumban talán tolakodóan intimnek hatott javaslatom, mintha egyszeriben a zsebkendőmet kínáltam volna fel neki. Lóg a taknya, vagy mifene? Meglehet, úgy vélte, ezzel a látogatással lekötelezné magát, átvállalná tőlem a felelősséget. Bárhogy is volt, míg én gondolatban az ő dilemmáját boncolgattam, gentlemanem elmosolyodott, és ezt mondta: – Örömmel.

2.

„Elfogadom szándékodat: élj tartózkodásba rejtekezve, de rejtsd el magát a tartózkodást is."

Seneca

Hogy is lehetnék magányos, ha a barátaim leveleket írnak nekem. Az egyikben ez áll: „Nocsak, öregfiú, Krisztus vérző sebeire kérlek, gyere elő a farbával – mártíromságból dobbantottál a britekhez, hogy a 14%-os munkanélküliséget gyarapítsd, vagy pedig mosod kezeid, és engem akarsz így egy életre lerázni az S.T.D.-től (ahogy a trippert nevezik felénk finomkodva) való félelmedben?"

Amennyiben egy angol számára, mint mondják, az otthona az ő vára, úgy az én esetemben fordítva állt a dolog: minél kevésbé volt kollégiumi szobám az otthonom, annál inkább volt az én váram. Az ajtót nyitva jutott csak eszembe, hogy újdonsült ismerősöm lenne itt az első vendég – már ha a takarítónőt nem számítjuk. Attól azonban nem tartottam, hogy felfedném magam előtte, nem volt a szobámban semmi személyes, még csak rendetlenség sem, az viszont várható volt, hogy átlépve a küszöböt kíváncsi őszinteséggel körbetekint, ezért egy pillanatra jómagam is idegen szemmel mértem végig alkalmi hajlékomat. Ha majd elmegy, lehet hogy ki kell fertőtlenítenem a leheletemmel. Minek kell majd itt történnie, hogy újból az enyém lehessen?

Fölösleges volt minden aggodalmam, vendégem egy gentlemanhez méltón, tartózkodón leszegett tekintettel egyenest az ablak melletti fotelhez ment. Én pedig a közös konyhába teát főzni. Míg felforrt a víz, a barátomról gondolkodtam. Félszeg, ez a jó szó; de hiszen milyen tettre készen, tétovázás nélkül látott hozzá a sörcsap megjavításához! De lehet ez az én félszegségemnek, tehát az eredetinek, a fő-főnek, egyfajta származtatott produktuma is. Menet közben megpróbál hozzám tapintatosan alkalmazkodni, vagy csak akaratlanul is visszatükröz engem? Vagy pedig, és ez lenne ismeretségünk titka, félszegségem úgy lerí rólam, hogy már messziről, minden nehézség nélkül felismerte bennem az atyafit?

Pont ezt nem akartam: magammal foglalkozni, amikor sarkig tárja nekem kapuját a széles nagyvilág. Így jár az, aki túl közel enged magához egy másik embert. Ekkor eszméltem csak rá, hogy egész idő alatt az arcába sem néztem; ha most fogná magát és elmenne, s helyébe másvalaki ülne, egy ugyanilyen viharvert és vasalatlan valaki, talán észre sem venném a cserét. Mi lehetett ez a tartózkodás a részemről? Egyszerű udvariasság, vagy önkéntelen védekezés a túlzott összemelegedés ellen? Bármi volt is, így volt és kész. Elemekből állt össze nekem: az öltöny anyagának eleven rostjaiba vágódó ráncok, az a vehemens nekigyürkőzés, az a csendes hang, a háromnapos borosta, mely szinte hallhatóvá teszi mosolyát, tapinthatóvá. Na és az a szemmel látható zsugorodás az utcasarkon. Nem is volt ez kevés, sokszor elegendő akár egyetlen elem is – hajviselet, ritkás fogsor, vagy az a mód, ahogyan valaki meghúzza a vesszőt –, és az ember már automatikusan köré rendeződik.

Amikor visszatértem a teával, a kilátásról kezdett el beszélni, mintha minden más, szobámat illető megjegyzés túlságosan személyes lenne. A kilátás miatt nem terhelt semmilyen felelősség, nyugodtan mondhatta, hogy érdektelen. Már-már csüggesztő, valójában. A faliújságra biggyesztett pucér lányok fotóit nyilván ellenszernek szántam, hogy így feledtessem a vigasztalan látványt nyújtó sárga téglaház hátsó fertályát, amely vakító fehér homlokzatával a szomszéd utcának hivalkodik.

Épp ellenkezőleg, vetettem ellent, nekem éppen az tetszik, hogy London nem alakoskodik, és ily módon adja állandóan a tudtomra, melyik felét is szánja nekem. Azonkívül ez az anonim falfelület, a maga módján persze, de egyáltalán nem tolakodó, nem szab korlátot a fantáziámnak, azt képzelek oda, amire kedvem szottyan. Nem, a pucér lányok semmiképpen nem függnek össze a kilátással... Nem gondoltam volna, hogy egy kollégiumi szobában az ilyesmi magyarázatra szorul. Mit kellett volna kibiggyesztenem, Che Guevarát?

– Talán azért, hogy ne legyen ennyire egyedül? – kérdezte. – Ebben a sivár szobában.

– Egyedül? – Ez eszembe sem jutott. –Hiszen így is egyedül vagyok. Nem tesznek semmi meglepőt. Maguktól semmit. Nem sírnak, nem púznak.

– Ön szerint tehát nem lehet egyedül egy olyan valaki, aki dacol a kifürkészhetetlennel?

Ezt elsőre nem is értettem. Dacolni a kifürkészhetetlennel! Micsoda fogalmazásmód ez? – Végül is igen, egyfajta emberi momentum. Hogy reagálnom kelljen. Illetve, ne kelljen, hanem hogy magával ragadjon. Spontánul.

A lányok az ablakkal szemközti falon függtek, elég távol vendégemtől. Felállt a fotelből, és néhány lépéssel közelebb ment, hogy jobban lássa őket.

– Beszélgetni is szokott velük? – kérdezte mosolyogva.

– Persze hogy. Nem is ritkán.

– És? Válaszolnak?

– Igen. A maguk módján igen. Talán helyesebb, ha úgy mondom: válaszra találok bennük.

Fejét oldalt billentve állt a faliújság előtt, mintha egy kubista alkotást készülne megfejteni. – És mindezt egyedül? A segítségük nélkül?

Ezen kicsit el kellett gondolkodnom. – A segítségük nélkül? Nos, nem tudom. Itt vannak ugyan, és láthatóak, de amit nem akarok, azt nem tudják.

– És mégis szól hozzájuk?

– Igen, ha mondom. Bármikor.

A gentleman hátat fordított a képeknek, és rám nézett. – Akkor ön, drága barátom, valóban nincs egyedül – mondta hamiskás mosollyal.

Nem-e? És mégis mikor leszek, az istenit neki, drága barátom? Figyeltem, hogy biceg vissza a fotelhez, milyen kifejezően, milyen puklisan. Mielőtt leült volna, valahonnan a zakója belsejéből egy bőrtokos laposüveget húzott elő. – Nem akadna önnél két pohár?

Ami a lányokat illeti, a valóságban úgy volt, hogy a kisasztalon hagytam néhány férfimagazint, és amikor a horvát takarítónő a távollétemben rendet rakott a szobámban, az egyikből kivett egy posztert és feltűzte a faliújságra. Talán így akart gúnyt űzni titkolt férfipassziómból, vagy csak jelezni akarta mint tapasztaltabb gastarbeitertársam, mit szokás tenni ilyen képekkel egy angliai kollégiumban. Ezt nem tudom. Igazat megvallva azt sem tudom, hogy horvát volt-e vagy szerb, annyit említett csupán, hogy Jugoszláviából jött, én pedig a nyelvük alapján nem tudom megkülönböztetni a két nemzetet. Annyit tudok mindössze, hogy az egyik nyelven a színház kazaliste, a másikon pedig pozoriste, de színházról a takarítónővel nem ejtettünk szót. Vannak ugyan a megfigyelés művészetének olyan pallérozott mesterei, akik nyelvi mankók nélkül is különbséget tudnak tenni a nemzetiségek között – tanúja voltam, mikor egy szerb főiskolai tanár, aki az év felét Párizsban tölti, nevetve kijelentette: Én hátulról is felismerek egy horvátot, a járásáról –, ilyen fokú cizelláltság azonban nekem nem adatott meg. Velem született precizitásom viszont egyszerűen nem engedte – még gondolatban sem –, hogy jugoszlávnak nevezzem a takarítónőt, mikor jómagam a csehszlovák megnevezést egy végig nem gondolt, ki nem hordott kifejezésnek tartom, mintha félúton leragadva emlőst mondanánk ember helyett. Igaz ugyan az is, hogy fölöslegesen fáradozunk a különbségtevéssel, hiszen zsigereink mélyén, emlős mivoltunk legmélyén, összeköt minket a szláv érzékiség szopási reflexének megnyilvánulása. Már magam sem tudom, miért, visszavágásból-e vagy csak megtetszett a takarítónő ötlete, további fotókat tűztem ki a faliújságra. Játékból persze, a többi pedig már jött magától.

– Remélem, nem veszi tolakodásnak kérdéseimet!? – kérdezte a gentleman, miután végre megtaláltam a társalgásra alkalmas pozíciót a széken, ami adottságainál fogva a könyöklés lehetőségét egy feltételezett asztal közelségében látta megoldhatónak. Több fotel nem volt a szobában, az ágyon végigheveredni pedig kissé már lezserkedőnek tűnt volna a számomra. – Ne vegye személyeskedésnek, csak mint probléma érdekel.

– A magány problémája?

A laposüvegből a fogmosó poharakba töltött, megéreztem a skót whisky illatát. Ó, én naiv, míg én teával próbálom lekvittelni az adósságomat, ő a whiskyjével még súlyosabb adósságba taszít. Reménytelen!

– Ááá, nem egészen. Őszintén szólva, ebben a pillanatban még korainak tartanám a nevén nevezni. Nem veszi rossz néven, ha még kérdezősködöm? Mondjuk..., de előbb igyunk. Egészségére! Mondana egy példát, hogy mit mond nekik?

– Úgy érti, a lányoknak? Mindenfélét, a hangulatomtól függ. – Némi meglepetéssel nyugtáztam, milyen ellenszenvet vált ki bennem a kérése, mintha egy idegen gyereknek kéne kölcsönadnom a babámat, valahogy ez az egész nevetségesnek tűnt. – Ahhoz szólok, amelyikre éppen ráesik a nézésem. Akar közülük választani? Itt van például ez a lila harisnyás, ő Glenda. Neki például ilyeneket mondok: Te, Glenda, ahogy így elnézem a szeplőidet és azokat a finom pihéket a karodon, te egy ízig-vérig vidéki lány vagy, sehogy sem illik hozzád ez a lila harisnya. Ne akarj romlottabbnak látszani a valóságnál. S az a széttárt pumád, de miért is ne, a természet ajándéka ez a buja szőrzet. Hát a kereszt a nyakadban? Konfirmációra kaptad? Ám legyen. De az a lila harisnya a fél lábadon... Formás vagy, meg kell hagyni, ezt már a másik képen lévő Glendának mondom, s ha így hátulról kapod a fényt, mintha egy budoárból léptél volna elő, és ahogy ellebbented a törölközőt! Játssz, Glenda, játszd el a vágyat ujjaiddal a szemérmeden! Harapj bele a szőlőbe, hadd csurogjon végig arcodon a leve, de siess, mert sokáig a szőlő sem bírja, s vajon mi, a kettőnk teste meddig bírja? Valahogy így, ebben a szellemben. Vagy inkább Valériát szeretné? Én őt Valikának nevezem, és legtöbbször csak viccelődök vele. Valika, mondom neki, dobd félre ezeket a kebleket, csak fölöslegesen öregítenek. Te úgyis hancúrozásra vagy inkább való, vagy pedig pihe-puha szuszogásod mellett várni az álmot.

– Mellesleg – szólt közbe a gentleman –, nem is Valériának hívják. Mint ahogy ez a másik sem Glenda. Ezek nem a valódi neveik. Ha történetesen egy dán vagy német erotikus magazin kerülne a kezébe, ugyanezeket a lányokat találná bennük, csak egészen más név alatt.

– A név nem számít, akkor meg mire föl találjak ki nekik valami mást? Itt van például Billie, szerintem nagyon sikerült női név. Billie a kedvencem, neki ilyeneket mondok: Téged, Billie, szívesen elvinnélek színházba, bemutatnálak a mamámnak... Feltéve, ha te vennéd a jegyet, és persze, ha itt lenne a mamám. Egy életre szóló nő lehetnél, te, hiszékeny szemű, törékeny testű, Billie, milyen szívesen lapozgatnék benned estelente. Ne légy hát olcsó, és húzd ki a bugyiból a kezed, hallod-e? És így tovább.

– Ez rendben is volna, de mit felelnek ők?

Bújj a seggembe, gondoltam magamban, de nem mondtam ki hangosan, elsősorban nem is az udvariasság miatt, hanem mert nem lett volna őszinte kívánság. Ilyeneket csak Glenda szokott mondani. – Ezt nehéz lenne megmondani. Mint mondtam, nem szavakkal felelnek. Az arcukból olvasok. Ha megszólítom őket, megváltoznak a vonásaik. Másként csillan meg a fény a szemükben, szikrát váltanak, felkunkorodik a mosoly a szájuk sarkában... Valikának meg-megremeg az álla, sírásra görbül a szája, egyáltalán nem érti a viccet. Én pedig mindezt lefordítom magamnak, hisz mindnyájan ezt tesszük, arcokat, mimikát, gesztusokat fordítunk egy életen át, csak nem veszünk róla tudomást. Nincs ebben semmi különös.

– Hát igen. – A gentleman megint a laposüveggel variált, s anélkül, hogy odapislantott volna, egyenlő mennyiséget töltött a poharakba, mintha egy rejtett mérce lenne a csuklójában. – Ez mind szép. Az, ahogy a lányokkal beszél. Az ön érzékenysége. Le a kalappal, ebből a kevésből is milyen sokat tud kihozni. Gratulálok. Ám mindaz, amit elmondott, ne vegye sértésnek, férfiszempontú. Tudja, mire célzok? Ön valójában a túlfűtött érzékenységével csak eladhatóbbá teszi ezeket a fruskákat az igényesebb vevő számára. Az pedig mit sem változtat a helyzeten, hogy ez az igényesebb vevő történetesen saját maga. Persze, tudom, maguk a fotók ilyenek, a férfi aspektusra apellálnak. Semmi kifogásom ellene, ám mégis: ön sohasem esett kísértésbe, hogy áthágja ezt a határt? Hogy átmásszon a palánk túloldalára?

Akinek a whiskyjét iszod, annak a nótáját fütyüld; de mi van akkor, ha még a vezérdallamot sem tudod elkapni? Eddig azt hittem, hogy a magány problémája van terítéken, vagy ha nem is egészen az, valami nagyon hasonló. Akkor meg hogy jön ide a palánk meg a túloldala? A gentleman kifejtette, hogy az emberiség másik felére gondolt, ha úgy tetszik, a szebbikre, tette hozzá elmosolyodva. És hogy nem tartom-e borzasztónak, hogy egy életen át csak az egyik fél életét élem, anélkül, hogy belekóstolnék a másikba? S hogy ez csak afféle félig-meddig élet.

– Bevallom magának – folytatta, s kissé szemérmesebbre váltott a mosolya –, én mindennap legalább egy órán át igyekszem nőként létezni. Persze, csak ha az időm engedi, mert ehhez nyugalom kell. Végignyúlok a heverőn, ellazulok... Hogy milyen sikerrel, azt nem tudom megítélni. Egy biztos, teherbe még nem estem, viszont ez sok más nővel is előfordul. A melleim se lettek nagyobbak, ám olykor a súlypontom mintha feljebb tolódna, egyfajta nyomást érzek a gerincem tájékán; de nem ez a lényeg. Hanem a lelki gyakorlat. Nőként viselni magam azért nem merem, talán nem is lenne egészen helyes a részemről, csak megpróbálom nőként újraélni az aznapi eseményeket. Ismerős lehet ez önnek is: megemésztetlen benyomások maradnak hátra, amolyan félretolt és ottfelejtett resztlik. A férfiak, legalábbis szerintem, a legrövidebb úton, egy egyenes mentén élik meg az eseményeket. Előre kijelölik a lényegest, és ahhoz tartják magukat. A nőknek nincs ilyen vezérfonaluk.

– Honnan tudja? – nevettem el magam.

– Elvégre naponta egy órán át nő vagyok – mosolyodott el ő is.

– Ugyan! Ön csak egy férfi, aki naponta egy órán át azt képzeli magáról, hogy nő. Ez minden.

Megadóan felemelte egyik kezét, mint a focista, ha elismeri a szabálytalankodást. – Akceptálom, amit mond. Ámbár abban talán egyetértünk, hogy jobb olyan férfinak lenni, aki nőnek képzeli, mint olyannak, aki férfinak gondolja magát. Legalább egy kicsit megmozgatja az ember fantáziáját. Valóban, ez komoly, ezt érezni kell. Egyszeriben megnő az emberben a hely, űr támad, cúgos, de mohó..., mint amikor egy régi dobozban turkál az ember a sok-sok gomb és rongydarab között, micsoda öröm. Mindegyik más, sehova sem tartozó; színes tarkaság, és megannyi lehetőség! Próbálja ki egyszer!

– És mégis, hogy lát hozzá? – kérdeztem. – Egy bizonyos nőnek képzeli magát? Mondjuk a feleségének?

Nem véletlenül fogalmaztam meg így a kérdést. Eleinte, sőt elég hosszú ideig nem bírtam rájönni, hová is szeretne kilyukadni. Aztán egyszeriben világos lett minden: homoszexuális! Nem mintha megijedtem volna, sőt fel sem háborított – hogy is mertem volna valakinek a szemére vetni a másságát frissen szerzett szláv nemiségem tudatában. Nem, ennél azért ellentmondásosabb érzelmeim voltak. Egyrészt megörültem, hogy hirtelen minden magyarázatot nyer, összeáll a kép: a megismerkedésünk, a sörözésünk, hogy tétovázás nélkül elfogadta a meghívásomat, és a nőkhöz való furcsa viszonya; másrészt bosszantott ez a drasztikusan leegyszerűsített képlet: ezek szerint szemmel látható zsugorodása az utcasarkon, az empátiának ez a csodája is csak a dürrögés része volt. Egy csipetnyivel több rejtélyesség nem ártott volna. De ne legyünk telhetetlenek, a végső egyenleg kedvező volt: megkönnyebbültem. Nem tudnám logikusan megmagyarázni, hogy miért, de az volt az érzésem, hogy gentlemanem homoszexualitása megszabadít mindenfajta kötelezettségemtől. Még hogy adósság – sőt, morális! –, ugyan kérem, előre megfontolt befektetés. Ami, maradjon köztünk, nem fog neki bejönni. Még úriemberes modorát is szíves-örömest homoszexuális kifinomultsággá minősítettem át. Nem mondom, jó kis slamasztikában lehettem, ha ilyen érzelmi vészkijárat felé törtem az utat. Akkor hát megtaláltad az első angol homoszexuálisodat, gondoltam, és alig bírtam erőt venni magamon, hogy fel ne röhögjek, mert hirtelen a kollégiumi közös vécénk frissen mázolt ajtaján díszelgő felirat jelent meg előttem: l'm the first bugger to write on this bloody door, én vagyok az első buznyák, aki erre a kibaszott ajtóra firkál. Tényleg, honnan az emberben ez az állandó elsőségre törekvés? Elvégre a vécébeli firkálónak is tudnia kellett, tettével hova sorolja magát, mégse tudta megállni; én is így voltam úriemberemmel, aki elsőséghez segített – jobban mondva, az első ő volt, de nélkülem nem lehetett volna az, tehát az én elsőm volt, elsőségével adoptáltatta magát –, valahogy kedvelni kezdtem őt. Ez a megkedvelés olyan váratlanul és egyértelműen jött, mint amikor egy teremben ránk kapcsolják a villanyt. Felfedve gyengéjét, megközelíthetővé lett számomra, az általa felkínált játékra egy magam kieszelte játékkal feleltem, kéjes rosszindulattal érdeklődtem, hogy vajon a saját felesége képébe képzeli-e ilyenkor magát, és vártam, hogyan tér ki a válasz elől? Vagy megvallja, hogy nőtlen, és ezt külső körülményekkel próbálja megokolni? Finoman másra tereli a szót, mondjuk egy képzeletbeli szeretőre? Esetleg kihasználja az alkalmat, és legalább jelzésszerűen utalni próbál szexuális érdeklődésére?

– Még hogy a feleségemnek! Ugyan miért? Dehogy – felelte némi meglepetéssel, ám minden más érzelmi felhang nélkül. – Azt képzelem, hogy én én vagyok. Sőt, nem is képzelem, mert az vagyok, csak éppen nő. Hisz említettem már, az aznapi eseményeket élem újra, a sajátjaimat. Veszem sorra a pillanatokat, egyiket a másik után, feltöröm, mint egy diót, és látom, hogy ott benn sokkal több minden van. És minden sokkal nagyobb. Kicsit már fáradt vagyok, nem tudom magam olyan jól kifejezni. Próbálja ki, és meglátja – Felállt a fotelből, nekem pedig ültömben is úgy tűnt, így sem magasabb nálam, egy magasságban van a szemünk. Félszeg, az ördögbe is, félszeg és sebezhető!

Egyre jobban megszerettem, a buzi mindenit, és közel sem azért, mert az elsőm volt, hanem csak úgy.

– Mellesleg – mondta, és megint az a hamiskás mosoly jelent meg az arcán, de nem volt benne semmi támadó, csak amolyan felhívás a táncra –, egyfajta megoldást is jelenthetne az ön magányára. Mindig kéznél lenne egy partnernő, saját magában. A fotóknál többet ér. Bár a legeslegjobb megoldás mégiscsak... Mondja, hisz ön Istenben?

– Ha egy zuhanó liftben lennék – poénkodtam, miután teljesen megfertőzött oldottságával – talán igent mondanék. De normális esetben nem.

– Hiszen ott is van, amióta megszületett, csak még nem vette észre. Még nem szentelt neki figyelmet. – Felemelte a laposüveget, megrázta a füle mellett, és a belső zsebébe csúsztatta. – Üres. Akarom mondani, aki Istenben hisz, az sohasem magányos. Nem kell, hogy az legyen. Ilyen egyszerű.

Talán túlontúl is az, gondoltam; Krisztussal is megesett, hogy fohászkodnia kellett: Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?, pedig ő közvetlen leszármazott lett volna, vagy mi? De nem akartam hitvitába bocsátkozni. – És ön? Ön hisz benne? – csupán ennyit kérdeztem.

– Istenben? – úgy tett, mint aki komolyan megfontolja, de a szeme körüli ráncok mosolyogtak. Vagy tényleg fáradt volt, és akadozott a mimikája. – És tudja, hogy igen? Sőt, úgy is fogalmazhatnék, hogy személyesen is ismerem őt. Vagyis tudom, hol lép fel. Néhanapján elmegyek őt megnézni.

Én is felálltam, attól tartottam, hogy elmegy, még mielőtt búcsúzóul odaszúrhatnék neki – ilyen idióta módon fejezem ki ugyanis a szimpátiámat. Az angolok ezt parting shot-nak nevezik. – Egész idő alatt azt vártam – mondtam ekkor –, és tulajdonképpen most is várom, hogy mikor jelenti ki végre, hogy az a civilizáció, amelyik pucér nőkről készít fotókat, hogy aztán csámcsogjon rajtuk, ahelyett, hogy húsvér alakjukban az ágyába cipelné őket, az ilyen civilizáció pusztulásra van ítélve. Tudja: Ez már perverzió! – idéztem fel szavait nevetve.

A gentleman is csatlakozott, fura, tompított hangon, mintha a szomszéd szobában valaki parkettát csiszolt volna. – Éz olyan nyilvánvaló, hogy szóra sem érdemes. Különben sem szeretném alábecsülni az ön intelligenciáját. – Megrázta a fejét. – Nem, uram, a probléma máshol van, de mint mondtam, még nem tudnám megnevezni. Ám figyelje csak meg, és ezt most őszintén mondom, dicsérőleg, milyen szellemi teljesítményre sarkallták önt ezek a fotók, ezek a művileg létrehozott lányok, mennyit és milyen érzékletesen tudott róluk beszélni, és ha lenne egy barátnője, húsvér persze, egy szeretője – ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs, csak nem esett szó róla, és erre, ugyebár, sok reményünk nem is lenne. Kérem, ne vegye magára, önt csak mint példát választottam; ugyanezt elmondhattam volna magamról is, bárkiről. Valójában azt akartam mondani, hogy miért van az, hogy értelmünket, a fantáziánkat... gondolatmenetünket – ez a jó szó – mindig a természetellenes mozgatja meg, az ragadja meg inkább, míg a természetes... Az még történik, viszi a tehetetlenségi erő, folyamatban van, de csaknem mellékvágányon, észrevétlenül. Úgy is mondhatnám, hogy átpereg a tudat rostáján. – Míg beszélt, mindvégig a földet nézte, mintha egy számomra láthatatlan súgólyuk lenne előtte, és onnan várná a segítséget, de most felém fordult, és elmosolyodott. – De hagyjuk, ezt ma már úgysem oldjuk meg. Nehezen megy a fogalmazás, kicsit járnom kellene. – A karórájára pillantott. – Tudja mit, van egy ötletem: tartson velem ön is, meghívom valahova vacsorázni, útközben lehet, hogy az Istent is megmutatom önnek. Csakhogy higgyen nekem, és ne legyen már olyan egyedül. – Istennel találkozni? Ezt az ajánlatot nem lehetett visszautasítani. Vele mentem.

3.

„A világ félreeső sarkaiból is fel lehet jutni az égbe."

Seneca

Nem. Amíg a barátaim levelekkel árasztanak el, nem kell tartanom a magánytól. Ezt írják: „Nem könnyű ügy, főleg nekem nem, az analfabéta árvának, kiizzadni magamból egy borgőzös monológot, bár ha sikerülne is, még mindig csak monológ lenne. Ezt nyögi a mi világunk, a dialógus hiányát, legyen az borgőzös vagy bármi más. De kerülve a pesszimista befejezést, talán még annyit: ha valahol érvényes a valószínűtlenség törvénye, van esélyünk, hogy még néhányszor kellemesen leszopjuk magunkat."

A barátok még ezt írják: „Egészében véve a dolgok kedvezőbben alakultak, mint amire számítottam. Más egyetemekkel ellentétben nálunk nyáron is tart a szemeszter (oda a vakáció, de van állandó ösztöndíj), és ha minden igaz, augusztus végén befejezem, és ezzel lőttek a szabad diákéletnek. Minden jel arra mutat, hogy ügyes fickó lennék, de ez csak látszat, a körülmények egyszerűen kedveztek nekem. Egy hónappal megérkezésem után már belefoghattam a kísérletekbe (a felszerelés készen állt, csak kisebb módosításokat hajtottam végre), ami szinte megszakítás nélkül, május elejéig eltartott. Ezzel egyidejűleg két tárgyból levizsgáztam, ami a többi diákkal összehasonlítva nem sok, de a supervisorom szerint a többit egyéni tanrendben is letudhatom, legalább nem kell vacakolni a vizsgákkal. És igaz is lett. A kísérletekről megírtam a 'storyt', az illusztrációkkal együtt, ahogy kell. Kicsit tartottam tőle, mert idegen nyelven munkát írni, és főként, ami számomra fontos, szabatosan, úgymond, helluva job. Azért elég érdekes volt, egy jó hónapig tartott látástól mikulásig, de amikor meglett, jó érzésem lett tőle. Persze, a boss átnézte (nagyon ad a nívós angolságra, amit tőlem ugyan hiába vár), és legnagyobb meglepetésemre jóváhagyta, mondván, füle is van meg farka is. Nyelvi színvonaláról diszkréten hallgatott, közösen végigvettük az egészet, és helyrerázta a dolgokat. Végtelenül szívélyes és türelmes ember, sok mindenért a lekötelezettje vagyok. Azt is mondta (talán, hogy növelje bennem a harci morált), hogy a született angol diákok munkái is hemzsegnek a hibáktól, szépségre, szabatosságra szentségtörő módon mit sem adnak. Tehát most írom a 'first draftot', és valamikor augusztusban kellene megvédenem. Ha az isten is úgy akarja, s kegyes pillantását majdan reám veté."

És még ezt: „ A nejemmel most a felső tízezer életét éljük, a család ugyanis, akiknél lakunk, elhúzott egy hétre Hawaira, és a nejem vigyáz a két és fél éves porontyukra. Pompás kéglijük van, megér vagy 100.000 dollárt, fedett medence, szauna, egy csomó budi meg fürdőszoba, légkondi, nagy halom zaba, miegymás. Két nagy járgányt hagytak itt nekünk, az egyiken a nagyobbik lányuk jár iskolába, a másikon pedig én furikázom. Bazi nagy állat, 5 literes motorral, de nagyon egyszerű vezetni, automata sebváltó (csak a gáz és fék), no és power steering és power brakes, egy ujjal is elbánsz vele. Csipegetjük a morzsákat a burzsujok asztaláról."

Ha véletlenül a portával szembeni levélszekrényem üresen maradna, még mindig itt vannak az újságok. Az újságok ezt ínak nekem: „A hertfordshire-i Cuffley-ban megrendezett Szeretet és Bölcsesség fesztivált jelenlétével megtisztelte az új Messiás, Maharaj Ji tizenöt éves guru személyében, aki saját Rolls-Royce-án érkezett az eseményre. A helyi tiszteletes kérdésére, miszerint összeegyeztethető-e mindez a hitével, a guru kitérően válaszolt. Az autót a tanítványaitól kapta, s mint mondta, »a szeretet megnyilvánulása volt, és én nem akartam megbántani őket.« Majd hozzátette: »Elfogadni vagy adni valamit, egyként a szeretet megnyilvánulása.« Szavait a tiszteletes így kommentálta: »Ügyes menedzserei vannak, mert mint tudjuk, a jó menedzserek, illetve a médiák deformált hangszalagokból is popcsillagokat képesek gyártani.«"

Mentünk. Egész nap borult volt az ég, csak most estefelé kezdett kitisztulni, a kék égbolt úgy tündökölt a város felett, mintha a szebb jövőt hirdetné. Vagy fél méterrel a gentleman mögött lépdeltem, egyrészt a bicegése miatt, másrészt hogy vezető szerepét érzékeltessem, és közben szórakozottságomban azon tűnődtem, milyen kevéssé van jelen az időjárás Londonban. Jobban mondva, milyen kevéssé érzékeli az ember, annak ellenére, hogy napjában néha tízszer is elered az eső, majd újra kitisztul az ég, mintha odafönt fogócskára játszanának. A város annyira mindenhol jelenvaló, hogy az időjárásnak egyszerűen nem jutott hely. Vagy a saját szobánkként érzékeljük, ahol az időjárás szintén nem játszik szerepet?

A sarki lámpánál várnunk kellett, s hogy véletlenül se pillantsak a szálloda felé, tekintetemet inkább az égre emeltem. S lám egy szikrázón vonuló repülőgép vonszolta maga után kondenzcsíkját. Nem volt talán még olyan pillanat, hogy London ege eseménytelen lett volna, de így volt ez rendjén, miért pont az égbolt maradna ki egy mozgalmas város életéből. A távoli zúgás kisvártatva finom hangokká porladt felettünk. Aki nem akarta, észre sem vette, de engem felkészületlen ért, és örömmel nyugtáztam, hogy a hangok nemzetköziek, ugyanúgy zúgnak a gépek pozsonyi házunk felett is, csak jóval ritkábban persze. Hát igen, a legrövidebb út a honosodás felé a hangokon át vezet. Hűségüknél, változatlanságuknál fogva legkönnyebben a hangok repítenek minket az ott és akkor-ból az itt és most-ba. Vagy fordítva? Vagy fordítva. Egyszóval, van mire építeni, van szilárd alap. Ki tudja, mi történne velem, ha egyszer csak körfűrészt hallanék Londonban, s vajon milyen fából hullana a fűrészpor?

Körfűrészveszély nem forgott fenn. Még hogy Bloomsburyben! Valaha is. Talán még Virginia Woolf is Saját szobák helyett, leszállítva igényeit, Hangszigetelt zugot! sikolyra ragadtatta volna magát. Így, felkiáltójellel.

Úgy tűnhetne, hogy a hangokhoz hasonlóan a szagok is határok felettiek, átadhatók, és mindenhol önmagukat adják, ám a szagok ennél bonyolultabbak. Persze, persze, a leheletem ugyanolyan büdös tud lenni Makón, mint Jeruzsálemben, különbséget csak az otthonfelejtett fogkefe tud produkálni. Ám minden város, miként a lakások vagy az emberek, sajátos, egyedi szaggal rendelkezik. London szaga a tisztítószerek, az égett étolaj szaga és kipufogógáz különös elegyéből áll össze, és hol az egyik, hol a másik van túlsúlyban, attól függően, hogy épületben, forgalmas utcán vagy egzotikus étterem közelében tartózkodik-e az ember, de a három elem mindig együtt van. Az is lehet, hogy kézről kézre adják az embert, és mindezt olyan észrevétlenül, hogy nem is érzékeli az átmenetet. Imádom ezt a szagot, azt szoktam mondani magamban, ha sétálni indulok, hogy kimegyek szippantani egy kis Londont. Meglehetősen nevetséges, ha ilyen elfuserált metaforákkal érteti meg magát önmagával az ember, de vajon ki más előtt engedhetnék meg, pirulás nélkül, némi ízlésficamot?

Amint az eddigiekből ez kitűnhetett, szótlanul mentünk egymás mellett. Csak a Russell Square parkjánál torpantam meg egy csoport népviseletbe öltözött táncos láttán, mintha hazám fiait látnám, fehér nadrágban és ingben, mellükön és hátukon keresztben átvetett nadrágtartó, a gyetvaihoz hasonló, homlokukba húzott kalap. Ugrós táncukhoz egy harmonikás szolgáltatta a zenét, a táncosok dobbantgattak, fujaraszerű botjaikkal a földet döngették, kapcáikon vagy térdharisnyáikon csöngettyűk csörögtek-börögtek, s amikor a levegőbe emelték tollas kalpagjaikat, előbukkantak az őszülő, kopaszodó fejek. Ahogy ott állok, a gentleman, semmiből semmi, kijelentette, hogy szíves engedelmemmel szeretne bemutatkozni. Azzal kezet adott, és bemutatkozott, én viszont az egymást érő meglepetések hatására nem egészen értettem a nevét, hogy írott formájáról ne is beszéljek: McGee? McKie? Sőt akár McGahey is lehetett. Végül is mindegy, hiszen, mint tudjuk, neveken semmi sem múlik, barátai egyébként is csak Macnek szólítják. Figyelmemet sokkal inkább a kézszorítása kötötte le, különösen azért, mert izgatottságomban az jutott eszembe, hogy a bemutatkozás talán csak apropót teremt a szomatikus terep felderítésére. Isten látja lelkemet, már alig vártam! Kézfogása határozott, rövid és tárgyilagos volt, mintha csak a névjegykártyáját nyomta volna a kezembe. A vezetéknevemet csak elhadartam, a bemutatkozást pedig azzal ütöttem el, hogy vezetéknevem kiejtésével egy angol a nyelvét törné, legjobb esetben is kificamítaná, a keresztnevem (amit ők első névnek mondanak) viszont nemzetközi, és ha lennének londoni barátaim, Joe-nak neveznének. Vicces, hát aztán. Menet közben viccből is képes vagyok az önsajnálatra. Hogy a helyzet kínosságát feledtessem, az iménti népviselet felől érdeklődtem, ám Mac attól tartott, nem tud a segítségemre lenni. Nálunk is hordanak ehhez hasonlót, ezért figyeltem fel rá. Mire ő, hogy hova valósi lennék, ha meg nem sért vele. Szerettem volna, ha tippel az akcentusom alapján, de nem vállalkozott rá, mivelhogy kitűnően beszélek angolul. (Mac az ízig-vérig gentleman.) Mégis, mit tippelne? Európában biztos volt, de hogy pontosan honnan? Német nem lehetek, mert ők úgy beszélnek, mintha húst trancsíroznának, a franciák pedig szűrik az i-t, oda-passzírozzák a szájpadlásukhoz, nyúlós, vékony szállá sodorják... Egyike azon országoknak, próbáltam segítségére lenni, amelyek nagy örömmel vennék a nyugati civilizáció pusztulásával kapcsolatos jóslatát, mivelhogy ők maguk is ezt hirdetik már évek óta. Csak nem a kommunista blokkra gondolok? Merthogy azok hiába örvendeznek, a pokol ugyanis – és ezzel nem minősíteni akar, csak a kontrasztot érzékeltetni – a mennyel együtt egyazon civilizációhoz tartozik. Tehát... Felnevetett, hátulról úgy láttam, hogy közben megrándul a füle. Meglehet, hogy csak megbicsaklott járás közben; most szemmel láthatóan sántított, féloldalasan vitte magát, mintha valamilyen rögzítetlen belső rakományt kellene cipelnie, s amikor egy újabb hullámmal egy pillanatra visszanyerte egyensúlyát, az volt az érzésem, hogy ez a görcsös mozdulat fájdalommal járt. Az arcát nem láthattam, ezért úgy képzeltem, összezárt fogakkal nevet, mondjuk inkább úgy, a róla alkotott elképzelésem szerint a zárt fogsor illett hozzá, talán a bőrszíne miatt.

Egyszeriben megállt. – Ne féljen semmit – fordult hozzám mosolyogva, kezével felülről lefelé végigsimítva testén, de se nem élvezettel, se nem önszeretettel, hanem mintha utolsó simításokat végezne egy katonai díszszemlére kijelölt terepen –, a civilizáció pusztulásának legfontosabb, ugyanakkor legkézzelfoghatóbb bizonyítéka egyelőre én magam vagyok.

Erre nem tudtam mit mondani, jóformán még azzal sem voltam tisztában, miről beszél. Zavaromban visszatértem az előző témánkhoz. – Csehszlovákia –mondtam. – Parancsol? – Így hívják az országot, ahonnan jöttem. – Erre ő: – Ó. –Hogy ezek az angolok mennyi jelentést képesek belepréselni ebbe a puhán kilehelt luftkarikába, és mégis: Mac ó-jában egy csipetnyi meglepetés, egy morzsányi kíváncsiság vagy elismerés sem kapott helyet, s nem volt több egy közönséges, érdektelen „ühüm"-nél. Lehet, hogy csak amiatt restelkedett, hogy nem tudja, hol fekszik ez az egzotikus nevű ország, mely tenger partján, mindenesetre annyit azért mondhatott volna, hogy: „Tudom, Tito", nem vettem volna a szívemre, elvégre ők is szláv testvéreim. Imigyen mentünk tovább, szótlanul.

Imponált nekem, emberileg mondom; kicsit pontosítva: a róla kialakított képem tetszett. Az ám, de honnan ez az odaadás bennem, ez a végig nem gondolt sóvárgás? Mit jelentsen ez – rólam, számomra? Az orromnál fogva vezetném saját magam? Nem is én, hanem a képzeletem? Meg lehet ezt úszni büntetlenül? Jól esett a szélárnyékában baktatni, még így, szótlanul is, de pont ez volt a bökkenő, felen volt, tudomást vett rólam, nem okozott neki nehézséget, hogy biztonságérzetem növelendő sántítson, vagy hogy testi kiterjedésén változtasson, ám végig érezhető volt, hogy mindezzel párhuzamosan egy másik programot futtat magában. Tetszett a szótlansága, az izmok sejtelmessége is az inge alatt, de mit tartogat még számomra, mivel fog előrukkolni, ha elérkezik az ideje? Oké, tegyük fel, hogy tényleg buzi, bár a kézfogása óta nem voltam ebben annyira biztos, különben is nem szükségszerű, hogy a homoszexualitásnak láthatónak kell lennie. Az is lehet, hogy bevált csábítási módszere van, s majd vacsora után. Vagy nem vagyok az esete – végül is én sem akarok minden nővel lefeküdni, akivel szóba elegyedek. Akkor meg miért ragadt így rám, ráadásul ilyen rafinált módon, hogy egyszerűen elfogadta a meghívásomat? Mellesleg, én miért fogadtam el az övét? Vacsorázni szottyant kedvem? Jut eszembe, az Istent akarja megmutatni.

S lám, már itt is volt a soron következő megvilágosodás. Ezúttal nem derült égből villámcsapás módjára, nem úszott fényárban az utca tőle, jobbára csak hozzám szegődött, kicsit még toporgott a sarkon, s csak azután cibálta meg félszegen a zakóm ujját. A British Múzeum előtt jártunk éppen, melynek vasráccsal elzárt, széles lépcsői a turisták vasárnapi rohama után ismét elhagyatottan álltak, csak a hot-dog-árus előtt várakozott néhány japán turista, a járdán, a kerítés tövében pedig két idősebb házaspár fényképezkedett felváltva, szigorúan egyesével – én és a Múzeum, netán a Múzeum és én?, hogy ha már látogatási időn túl érkeztek (vasárnap: 14³⁰ – 18⁰⁰), legalább fotókkal dokumentálják, hogy nyomot hagytak a múzeumon, vagy a múzeum rajtuk? – én pedig, aki fél éven keresztül szinte minden nap eljártam előtte, és még csak kísértésbe sem estem, hogy bemenjek, gondolatban kész voltam az új verziómmal: Mac barátom valami szekta tagja lehet, és a fejébe vette, hogy megtérít. Ami engem illet, meglehetősen nevetséges ötlet lett volna, és az igazat megvallva, Mac sem nézett ki szektásnak, de mit lehet tudni. A különféle szektákból vagy újsütetű, egzotikus vallásokból Londonban sem lehetett hiány. Például az Oxford Streeten bármikor, főként a csúcsforgalomban, összefuthatott az ember narancsszín tógába burkolt borotvált fejűekkel. Elnyújtott, ringó léptekkel vonultak a tömeggel szemben, dobjaikat, különféle csörgőiket ütlegelve, kórusban énekelték, illetve vonították, hogy Hare Krisna, Hare Rama. Tógáik alól, mint a hanyagul becsomagolt csirkék szárnyai, kikandikáltak aszott, fehér tagjaik, és ha valaki a látvánnyal nem bírván betelni még utánuk fordult, láthatta fejbúbjukon ugrabugráló hajtincsüket is. Nem tudom, miért éppen az Oxford Streetet választották, lehet, hogy úgy vélték, ott lakik az ő Krisnájuk, vagy legalább a Rámájuk, vagy missziós küldetésük abban merült ki, hogy feltartóztatják a járókelőket. Annyi azonban bizonyos, hogy egy csapnivaló menzára jártak, sőt egyszer rajtakaptam őket, amint egy félreeső utca parkjában magukba roskadva gubbasztanak a fűben, és vékonyka kenyérszeletekkel tömik magukat. Honnan a lelkes igehirdetőknek ez a kimerültsége? Csaknem Krisna is ebédszünetet tart?

Annyi baj legyen, végtére is George Harrison kedvenc guruja, a szektafőnök Bhaktivedanta Swami is egyszerű körülmények közt tengeti életét egy ötvenöt szobás kastélyban, a hozzá tartozó 13 hektáros birtokon, kerttel, tóval, pávákkal és két tehénnel (ez utóbbiakért talán nem is kellene irigyelni) szolgája és ötven odaadó tanítványa társaságában. „Amint látják" – közölte az újságírókkal –„tökéletesen egyszerű körülmények között élünk. Pénzünk nincs, de bőkezű barátaink adományából ki tudjuk elégíteni igényeinket." Hasonlóan fejezte ki magát Katz feldkurát a Švejkben: „Hja, így falatozik az, akinek hitele van." Csakhogy neki kölcsön kellett kérnie, míg ennek adományoznak. George Harrison 220.000 fontot adott ki ezért a 400 éves házért. „Az ember úgy él, mint az állat" – jelentette ki Swami. „Mi négy egyszerű alapelv szerint élünk: tartózkodunk a tilalmas szexuális érintkezéstől, nem fogyasztunk ajzószereket, sem teát, sem kávét vagy dohányt, nem űzünk hazárdjátékokat, és nem eszünk húst."

Hogy mennyire van segítségükre a négy alapelv betartásában a borotvált fej és a narancsszín tóga, nem tudható. De már az első találkozásunkkor az Oxford Streeten az jutott eszembe, hogy e mögött a szembeötlő külsőségekben manifesztálódó másság mögött nyilván elemi kételyek, illetve bizalmatlanság lapul –magukkal szembeni kételyek, másokkal szembeni bizalmatlanság: hogyha nincs ez a feltűnő megkülönböztető jegy, mi gátolná meg őket abban, hogy odahagyva éneklő társaikat, elvegyüljenek a tömegben, és betérjenek a legelső kocsmába egy adag rántott szeletre és egy korsó sörre, vagy egy mozi előtt járva besurranjanak, mondjuk, a Káma Szutrára?

Hamuszürke haja és finom gyapjúöltönye alapján ítélve Mac szerencsére nem tartozott a Krisna-hívők közé, sőt, saját szememmel láttam, hogy nem esett nehezére bizonyos ajzószerek, úgymint tea és alkohol, fogyasztása. Vannak azonban olyan szekták is, amelyek nem adnak a külsőségekre, itt van például a Aetherius Society nevű szekta, amelyet az 54 éves George King teológus doktor alapított a

Vénusz bolygón székelő Kozmosz Ura személyes közbenjárására. A világ úgy szerzett róluk tudomást, hogy a Nemzetközi fógafesztivál keretében egy londoni szálloda konferenciatermében King doktor bemutatta találmányát, a tanítványai által kibocsátott energiát tároló „akkumulátort". Az öttagú team tagjai jobb tenyerüket néhány centire az energiatároló felé fordították, és az olcsó fényképezőgépet formázó szerkezetbe imákat suttogtak. Mindezt 200 néző szeme láttára, akik a belépőjegyért nem haboztak 1 fontot kidobni. King doktor kifejtette, hogy az akkumulátor műanyagból készült, de működési elvéről nem volt hajlandó nyilatkozni; mindössze annyit árult el, hogy ha eladná, dúsgazdag ember lehetne, őt viszont a pénz nem érdekli. Az energiatároló felhasználásáról egy bizottság dönt, amire hamarosan sor is kerül. Elképzelhető, hogy eső előidézésére vetik be először, ami az afrikai éhínség enyhítését célozná, addig viszont a szekta fulhami székhelyén nyer elhelyezést.

A civilizációról vallott nézetei alapján Mac a technikai vívmányok apostolai közé sem tartozhatott. A repertoár ezzel azonban még korántsem merült ki. Múltkor a Tottenham Court Road egyik kapualjában egy nagybetűs hirdetményre lettem figyelmes, amely pszichológiai tesztre csábítgatta az arra járókat, akut lelki problémák esetén pedig lelki elsősegéllyel és megelőző tanácsadással szolgáltak. Nem volt kedvem részletesebben végigböngészni a hirdetést, de szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ezzel a mézesmadzaggal próbál híveket toborozni egy újonnan alakult mozgalom vagy vallás, és úgy tűnt számomra, hogy Mac beleillik a pszichoextremistákról alkotott képembe, vagy legalábbis, egyedisége ellenére, nem lóg ki onnan, hogy úgy mondjam, lehetne bokréta a kalapjukon. És még akkor itt vannak az ítéletnap adventistái. Vagy az apokalipszis hírnökei. Esetleg Gábriel arkangyal kürtös szekciója. És a nyugati civilizáció egyéb megátalkodott sírásói.

Jól mulattam, miért is ne, de görbe volt ez a mosoly, mert egész idő alatt úgy irritált saját aljasságom, mint egy szorosra kötött nyakkendő. Ott kullogok a nyomában, olyan közel, hogy ha megbicsaklik, oldalba bök a vállával, s közben összevissza képzelődöm róla. Ha egyszer szeretem, miért gyanúsítgatom? Ha pedig gyanakszom, miért vagyok itt? Elköszönhetnék, sarkon fordulhatnék és eltűzhetnék az ellenkező irányba. London elég nagy ahhoz, hogy elegendő ellenkező irány legyen benne mindkettőnk számára. Vonzalmam egyébként sem több egyszerű menekvésnél – egyre-másra gyártom róla agyrémeimet, a szálloda előtti pofa pedig tátong az ürességtől.

Azzal tisztában voltam, hogy bármennyire is szeretném, gondolataimat nem tudom más irányba terelni, legfeljebb csak felhagyni a gondolkodással, ezért megörültem, amikor a Shaftesbury Avenue sarkán egy fiatal férfi jött velünk szembe kenguruval a nyakában, és a kisbabán mindössze egy ingecske és egy pelenkanadrág volt. Megragadva az alkalmat, hangos megjegyzést tettem, hogy ezek az angolok még ebben a hűvös időben is ilyen gyatrán öltöztetik a gyerekeiket. Fogalmam sem volt, természetesen, hogy az illető angol-e, ami a turistáktól hemzsegő városban nem elhanyagolható tényező, egyébként is meglehetősen gyengeelméjűek szoktak lenni az efféle általánosítások, másrészt nem ez volt az első eset, hogy ezen fennakadtam, gondolatban, persze, bár, ugyan kihez is fordulhattam volna, Okey-Dokey-hoz? Mac kapva kapott a témán, mintha már maga is sokallta volna a hallgatást, és hosszas magyarázatba fogott, nagy türelemmel, mint egy távoli, egzotikus országból érkezett idegennek, hogy a britek edzett, minden téren ellenálló gyerekeket igyekeznek nevelni, hogy alkalmassá tegyék őket egy kiterjedt impérium kormányzására, ami ugyan már a múlté, de a tradíció megmaradt. A spártai nevelésnek vitathatatlanul megvannak az előnyei, kérdés azonban – de ez alapos tudományos kutatást igényelne –, hogy ezek a gyerekek a testi-lelki edzettség elnyerésével nem szenvednek-e tartós érzelmi vérszegénységben. Létezik azonban egy másfajta, úgymond, európai magyarázat is, mert leggyakrabban a kontinensről érkezőktől lehet hallani, nevezetesen az, hogy az angolok egyszerűen nem szeretik a gyerekeiket. Ami magyarázható lehetne a már említett érzelmi vérszegénységükkel, bár az a valószínűbb, hogy téves benyomásról van szó, ami az eltérő szokások és hagyományok terméke. Egy bizonyos olasz, nevét Mac kiejtésében nem értettem, már 1500-ban leírta, hogy az angoloknál a gyerekek iránti vonzalom nagyfokú hiánya figyelhető meg, mivel csak hét, legfeljebb tízéves korukig nevelkednek otthonukban, ezután szolgálni küldik őket idegen családokhoz, holott jómódú emberekről van sző. Még a tizenkilencedik század elején is némely kollégium azzal reklámozta magát, hogy Nálunk nincs vakáció! A múlt században ez már csak így volt, a gyerekeket tizenegy éves koruktól gyári munkára fogták, s ha elcsentek néhány shillinget, vagy csak a kanálisokban kóboroltak, börtönbe dugták őket, de azokban az időkben a kontinensen sem volt más a helyzet. Lett légyen bárhogy – nem tudom, hogy csinálta, de most ismét mosolygósra váltott a hangja –, tévedek, ha azt gondolom az angolokról, hogy gyerekeket esznek, ilyen ötlettel csak Swift állt elő egykor, és ő is csak az írországiakra értette.

Nem is az volt érdekes, amit, hanem az, ahogy mondta: amilyen lassan, illetve nem is lassan, mert a mondatot egy szuszra elmondta, csak közöttük tartott hosszabb szüneteket, mintha – miután gondolatban összefűzte – próbaként önmagának még el kellene suttognia. Olykor menet közben némán megrázta a fejét, mint aki belső ellentmondásba ütközött vagy aggodalmai támadtak önmaga miatt, de amikor véletlenül úgy alakult, hogy az arcába láttam, derűsnek tűnt. Ekként mendegéltünk, én megőrizve az egy lépés távolságot a háta mögött, most már nem is tapintatból, hanem mert egymás mellett nehezen tudtunk volna haladni az egyre sűrűsödő tömegben, s miután már sötétedni kezdett, bekapcsolták a közvilágítást (a napilapokban rendszeresen közölt lighting-up time szerint ma 9¹⁵-kor), és az utcákat egyenletes, de azért intim, sárga fény öntötte el, felragyogtak a homlokzatok és a háztetők tarka reklámtáblái, a színházak homlokzatán, mint a szétömlött pezsgő, gyöngyözőn felszikráztak a műsoron lévő darabok címei (a Palace például szakadt büszkeséggel a Jézus Krisztus szupersztárt hirdette), mi pedig a hömpölygő tömeggel tartva a Leicester Square-n kötöttünk ki.

Mac csípőre tett kézzel megállt a sarki metrólejáró mellett, és körbejáratta a tekintetét. Némi hallgatás után arra a megállapításra jutottam, hogy nyilván a hely folyékony poézisével itatja át magát, én pedig, hogy ne álljak mellette tétlenül, a park felé tekingettem, hogy kiderítsem, vajon ilyenkor este is kinn ücsörögnek-e az öregek, hogy a pökhendi galambokat etessék, akik a legutóbb, látván, hogy üres kézzel érkeztem, hangos nemtetszésükkel adták tudtomra, hogy láb alatt vagyok, de mielőtt még lábujjhegyre állhattam volna, hogy a járókelők feje fölött odasandítsak, megszólalt Mac: – Itt van. – Engedelmesen a nyomába szegődtem, és valóban, kissé tovább menve egy alvadt vér színű valakit pillantottam meg, közelébe érve az autók is lelassítottak, kerülgették, mint a pocsolyát, és egyszerre hangot is hallottam... egy pillanatra helyi hangszórónak véltem, ezért reflexből az ég felé emeltem a tekintetem.

– Hé, esernyős úr! Igen, igen, te, abban a kalapban!

Ekkor pillantottam meg őt a túloldalon; egy céklafejű öreg, kezében megafon-nal, a járdaszegély és az úttest közepe között cikázott a hömpölygő autók között. – Sokáig kínlódtál vele a tükör előtt, amíg beállítottad, nagymenő? – Rikító narancssárga mellényt viselt, mint a szemetesek vagy a pályamunkások, rajta foszforeszkáló felirat: Jézus azt mondta: Jöjjetek hozzám!, a hátán pedig ez: Isten a közelben van. – Az Istennek akarsz benne tetszeni? Ezt jól teszed! Jól teszed, ha mondom, mert perceken belül ítélőszéke elé kerülhetsz!

Az öreg..., nem tudom miből gondolhattam, hogy öreg volt, mikor abból a távolságból nem láthattam ráncait, viszont olyan fürgén, olyan kirobbanóan szökdécselt, mintha a vézna testébe rejtett, felpattanó acélrugók mozgatnák. Szóval, az öreg egyetlen pillantással kiszemelte az áldozatát, rávetette magát, két-három jól irányzott, acsarkodó, kurta mondattal belémárt, aztán félredobta, hogy újabb áldozat után nézzen. – Hé, te nagyorrú! Hova, hova, az ormányod után? Aztán tudod-e hol fogsz kikötni? Legyen az máma, legyen az holnap, mindig a te Teremtőd színe előtt leszel! És ugyan mivel akarsz neki felvágni, tán csak nem az ormányoddal? – De nem várt válaszra, talán nem is érdekelték őt, megelégedett azzal, hogy a járókelők lelassították lépteiket, némelyek meg-megálltak, hangos megjegyzéseket tettek, és láthatóan jól szórakoztak; ebből a szempontból tehát elérte a célját, bár olykor az volt a benyomásom, hogy örömének fő forrását – s talán egész produkciója legfőbb értelmét is – a program balettbetétei képezik, az ahogy ripsz-ropsz, beleveti magát a gyalogosok vagy az autósok áttörhetetlennek tűnő áramába, vagy azok a látszólag megzabolázhatatlan és irányíthatatlan, a valóságban azonban nagyfokú koordinációt és koreográfiai megalapozottságot igénylő, orkánszerű mozgáshadműveletek – ami olyan volt, mint egy epilepsziás roham balettfeldolgozása. Volt ebben azért, ha nem is feltétlenül isteni, de természetfelettinek mondható elem: a vélt öregségnek a duhaj, ifjonti virgonckodással, a mozgástébollyal és az energiatékozlással való összeférhetetlensége, ami egyszerűen ellentmondott a józan észnek. – Hahó, nagyhajúkám, te ott, a denimes dzsekiben! Te, aki a csajod fenekét markolászod! Adjál neki rendesen, mindent bele! Te is az Isten markában vagy, de vagy-e olyan vasmarkú, mint ő? – A megafon mögül csak a rövidre nyírt, ősz hajtincsek látszottak ki – ja persze, innen a tudatalatti meggyőződés, hogy öregnek kell lennie –, de fiatalosan, anarchikusan minden szála égnek meredt. Ezúttal nem maradt reakció nélkül, egy hosszú hajú a tömegben megfordult, és bal kézzel – a jobbja nyilván mással volt elfoglalva – kedélyesen beintett az öregnek. Mire ő: – Szeresd a csajod! Tiszta szívedből! Még annál is jobban! De sose lehetsz biztos benne, hogy az Istennél jobban szereted őt!

– Nos, milyen? – kérdezte Mac.

– Jó – feleltem. – Csakhogy ő nem az Isten, legfeljebb egyik küldönce. A mellényére sem az van írva, hogy Én vagyok az Isten, hanem mindössze annyi, hogy Isten a közelben van.

– Na és? Nincs a közelben? Rögtön a mellénye alatt. Ha átmennénk a túloldalra, meg is érinthetnénk.

Nem gondolta komolyan, egy bicsaklással sarkon fordult, és folytatta az útját. Tetszett a reakciója, a viccelődés ugyanis nem fér össze a szektássággal, egy morzsányi fanatizmust sem tűr, ami pedig engem illet, lekicsinylő vigyorgásom nem egészen szabad meggyőződésből eredt: a szorongásomat vezettem le vele. Nem mintha Isten lett volna az öreg, még véletlenül sem, de ha egyáltalán lehetett volna, számomra persze, akkor ilyennek kellett volna lennie. Nem valami nagyszakállú pszichoanalitikus, aki szép csendben, türelmesen végighallgat minket, búcsúzáskor pedig biztatón vállon vereget, hanem egy dühödt, bepöccent öregúr, egy személyeskedő intimpista, aki megértő persze, hogy is másként, elvégre egy Isten nem lehet érzéketlen tahó, a színfalak mögött, a lelke mélyén pedig lehet tőlem akár megbocsátó is, de azért rátarti: legyetek olyanok, amilyenek lenni szeretnétek, ám tudnotok kell, hogy tudnak rólatok. Es még ha ehhez hozzávesszük az életkorának ellentmondó túláradó mozgáshajlamot és robbanékonyságot, mintha még ezt sugallaná: Mindörökké, miként magam is örök vagyok. Ez okozta szorongásomat, ez a mélységes hasonlósága azzal, amit elképzeltem: lehetséges volt.

– Tudom, hogy az Isten mindenható – mondtam Macnek –, de azon felettébb csodálkozom, hogy nem viszik be rendbontásért, vagy hogy is nevezik ezt itt. Ha a szálloda előtt rostokoló pofa így ordibálna...

– Ez igen egyszerű. Engedélye van a várostól. Nem kell, hogy papíron legyen, lehet, hogy összejátszanak, vagy utasították a rendőröket, hogy hagyják őt békén. Azt is megmondom, miért: mert profitálnak belőle. Furcsa, de ha az emberek katasztrófát szimatolnak a levegőben, belevetik magukat az életbe. Rögtön kedvük szottyan egy pohár borra, egy jó kis ebédre, vagy berontanak az első üzletbe, és mindenféle marhaságokat vásárolnak össze. – Megvárta, míg beérem, majd mosolyogva hozzátette: – Igaz is, ön nem tudom, hogy van vele, de mintha magam is megéheztem volna.

– Nem kizárt, hogy felbérelték – mondtam. – Talán valamelyik áruház itt a közelben, vagy pedig a Jézus Krisztus szupersztár reklámembere. A feliratból következtetek, tudja? Jézus azt mondta: Jöjjetek hozzám. Már csak az hiányzik, hogy: Jegyek a Palace színház jegypénztáránál válthatók.

– Az Istent nem lehet felbérelni – vetette ellen Mac halálosan komoly arccal. Imádtam benne ezt a komédiázó hajlamot, mindig levett vele a lábamról. – Egyszerűen csak teszi a dolgát. Az embereket öntisztulásra készteti, az már nem az ő bűne, hogy ez a folyamat anyagi túltöltekezésbe torkollik. Ilyenek az emberek. Tehet-e arról, hogy aperitifként hat rám?

– Ha mindenható, mindenről tehet – feleltem –, de tegyük fel, hogy mindenre nem futja az idejéből. – A Picadilly Circus fényreklámjai mintha egymást akarták volna túlharsogni, már-már úgy tűnt, némelyek berekedtek a sok erőlködéstől. Egy kék hátterű tábláról hol a Volkswagen cégjelzése, hol pedig a bogárhátú sziluettje reccsent ránk, alatta fehéren-kéken-vörösen a Cinzano bömbölt. Hóna alól sunyi visszafogottsággal a SKOL International Láger bizalmaskodott a járókelőkkel, mellette pedig a homlokzat teljes reklámfelületén a Coca-Cola terpeszkedett. A Picadilly Theatre a Gypsy című darabbal kérkedett, amelyben a nehezen kibetűzhető nevű főszereplő, talán Mr. vagy Mrs. J. S. Rees mellett Barrie Ingram és Zan Charisse (akit egy hazánkfia Charissovának mondana) is fellépett, szemben a Criterion színház viszont Alan Ayckbourn Absurd Person Singular című új komédiáját hirdette. Ennek a kavalkádnak a kellős közepén, az atletikus felépítésű Érosz szobor alatt – aki bal lábujjain hetyke mérlegállásban egyensúlyozva, jobb kezével felajzott nyilát készül kilőni – turisták álldogáltak vagy üldögéltek, és a járdán grasszáló turistákat bámulták és vice versa, s közben mindnyájan úgy vélték, hogy Londonban gyönyörködnek. És ami még ennél is rosszabb, igazuk volt. Jogos felháborodásom csillapultával végre nekem is leesett a tantusz, hogy egy londoni szemével nézve én is csak turista vagyok, csak míg amazok a saját költségükön élvezkednek, én – a folyton fanyalgó – a brit adófizetők pénzén élősködöm. Mire mindezt végiggondoltam, szégyenemben majdnem berezeltem. Mi a jó fenét gondolhat rólam Mac? Az a fáradhatatlan félmosoly az arcán... A górcsöve alatt vagyok. Csehszlovákiából? Aha! Így már minden világos. Vajon mit talált bennem, ami fitymálásra érdemes?

– Megérkeztünk – jelentette ki Mac a Regent Streetre kanyarodva. – Íme, a Café Royal, Oscar Wilde is idejárt. – A picadilly-i cirkusz vulgáris harsánysága után a Regent Street sötétben is érezhető méltóságteljessége telepedett ránk: egy szmokingba öltözött utca, s mi több, egy királyi nevezetű hely, az előkelő társaságnak... (Oskar Wilde?! Hát mégis!) Közölnöm kellett Mackel, hogy én valójában nem is vagyok éhes, az utcaisten produkciója – vele ellentétben – engem valahogy jóllakatott; azt hittem ugyanis, hogy csak úgy útba ejtünk egy kocsmát, bekapunk egy kis sült halat krumplival vagy egy szendvicset, nem is vagyok egy ilyen drága helyhez öltözve, különben sem engedhetem, hogy ennyi pénzt kidobjon miattam. .. Mac egy ideig türelmesen hallgatott, de amikor a pénzről kezdtem beszélni, a szavamba vágott – az ő beszédstílusához talán a „csúszott" kifejezőbb lenne –, hogy a pénz nem érdekes, azt ugyan nem állíthatja, hogy gazdag ember lenne, annyi pénze azért van, hogy megfizessen olyanokat, akik törődnek vele, s ha majd nem telik neki egy Café Royal-beli vacsorára, erről minden bizonnyal időben értesítik őt. Ezekkel a szavakkal kinyitotta az ajtót, és barátságosan, de ellentmondást nem tűrően betessékelt.

Így hát a Café Royalban vacsoráztam. Közben kiderült, hogy Mac nevére asztal volt foglalva, aminek elvben fel kellett volna dühítenie, mert hogy lehetett előre biztos abban, hogy szándékai szerint teszek, mikor még nem is ismert, de erőmből csak ennek a ténynek konstatálására futotta, neheztelésre már nem. Igazat szólva, nekem már minden mindegy volt, így mikor Mac, a jeles gondolatolvasó magyarázatba fogott, hogy azért foglaltatott asztalt, mert eredetileg másként tervezte a vasárnapját, kommentár nélkül hagytam. Egykedvűen lapoztam az étlapot, és a hangzatos nevű tournedos flambé au poivre vert-et rendeltem, ami a tányéron szűzérmékként mutatkozott, s miközben ettem, csendben a végső ellenállásra gyűjtöttem az erőt. Mac is szó nélkül evett, csak olykor-olykor mosolyintott rám teli szájjal – mintha a következő fogást látná bennem, jutott eszembe egy különösen zsíros szájú mosolynál. Olyan fáradt voltam, hogy észre se vettem, Mac mikor fizetett, nyilván az ezüsttálca és a reá vetett asztalkendő közötti térben zajlott le a csendes hadművelet. Ki sem ittuk poharunkat, úgy távoztunk, hátunk mögött felvisítottak a reklámok, mellettünk sűrűn hullámzott a kocsisor. Mac leintett egy taxit.

– Attól tartok, el kell búcsúznunk – mondtam kicsit bizonytalanul. – Sajnos, nagyon, hogy is mondjam csak... kimerült vagyok.

Mac, fejét a taxi ablakán bedugva, a sofőrrel egyezkedett. – Igen – mondta, és felegyenesedett. – Üljön be nyugodtan. Már kifizettem.

– Nem, dehogyis – ellenkeztem vele. – Nem engedhetem... Gyalog megyek. Egy kis esti séta...

A sofőr időközben kinyitotta a taxi hátsó ajtaját. Mac pedig határozott mozdulattal betuszkolt.

– Tudom, hol lakik. Még látjuk egymást – mondta, és rám csapta az ajtót.