Kalligram / Archívum / 2001 / X. évf. 2001. szeptember-október / Önéletrajzi jegyzet (megrendelésre); Önéletrajzi jegyzet; Fiume, Belgrád, Budapest, Pozsony, Bécs, München

Önéletrajzi jegyzet (megrendelésre); Önéletrajzi jegyzet; Fiume, Belgrád, Budapest, Pozsony, Bécs, München

Pénzes Tímea fordítása

 

Ödön von Horváth a Fiume (Rijeka) melletti, Magyarországhoz tartozó Susakban született 1901-ben egy magyar diplomata és egy német-cseh anya legidősebb fiaként. Akár Elias Canetti, ő is az Osztrák-Magyar Monarchia kozmopolita, Habsburg légkörében nőtt fel. Népszínműveket írt. 1938-ban Párizsban vihar okozta halálát. Legfontosabb művei: Revolte auf Côte 3018 - Lázadás a 3018. magaslaton (1927), (későbbi címe: Die Bergbahn - Hegyivasút); Der ewige Spießer - Az örök nyárspolgár (1930); Geschichten aus dem Wiener Wald - Történetek a bécsi erdőből (1931). (P. T.)

 

 

Születtem 1901. december 9-én, méghozzá az Adria menti Fiumében, délután háromnegyed négykor (egy másik hagyomány szerint fél ötkor). Amikor harminckettő fontot nyomtam, elhagytam Fiumét, részint Velencében és részint a Balkánon csavarogtam, és más egyebek között mindenütt Őfelsége, a szerbiai Sándor király és felesége meggyilkolásának híre fogadott. Amikor 1,20 méter magasra nőttem, Budapestre költöztem és 1,21 méterig ott éltem. Ugyanott lettem látogatója számos gyermekjátszótérnek, ahol álmodozó és gonoszkodó gyermekként nem tűntem éppenséggel szeretetreméltónak.

Amikor kb. 1,52 magas lettem, felocsúdott bennem Eros, ám kezdetben anélkül, hogy különösebb bonyodalmat okozott volna (politika iránti elkötelezettségem már akkor jelentősen megmutatkozott). A művészetek, különösen a szépirodalom iránti érdeklődésem meglehetősen későn adott életjelet magáról (kereken 1,70-es magasságnál), de csak 1,79-től nevezhető ez szomjnak, amely bár nem volt legyőzhetetlen, de mégis jelen volt. Amikor kitört a világháború, már 1,67 voltam és amikor véget ért, már 1,80 (hirtelen nyúltam meg a háború alatt). 1,69-cel volt az első kifejezetten szexuális élményem – és ma, mikor már rég abbahagytam a növést (1,84), gyengéd elvágyódással gondolok azokra a sejtelmekkel terhes napokra.

Ma már csak szélesedem – de erről az időszakról még nem tudom Önöket tájékoztatni, ugyanis még túl közel vagyok mostani magamhoz.

 

 

Önéletrajzi jegyzet

Amikor az úgynevezett világháború kitört, tizenhárom éves voltam. Az 1914 előtti évek csupán úgy élnek bennem, akár egy unalmas képeskönyv. Minden gyermekkori élményemet elfelejtettem a háborúban. Életem a hadüzenettel kezdődik.

1901. december 9-én születtem Fiuméban. Iskolaéveim alatt négyszer váltottam tanítási nyelvet és szinte mindegyik osztályt más városban végeztem. Ez azt eredményezte, hogy egyik nyelvet sem tudtam igazán. Amikor első alkalommal jártam Németországban, nem tudtam újságot olvasni, mert nem ismertem a gót betűket, bár az anyanyelvem német. Már tizennégy éves voltam, amikor az első német mondatot leírtam.

Mi, akik a nagy időben a serdülőéveinkben jártunk, kevésbé voltunk közkedveltek. Abból a tényből, hogy apáink elestek a harctéren vagy szorongtak, hogy nyomorékká tették őket vagy uzsoráskodtak, arra következtetett a közvélemény, hogy mi, háborús naplopók, bűnözők leszünk. Mindnyájan felakaszthattuk volna magunkat, ha nem fütyültünk volna arra, hogy kamaszkorunkat felfalta a háború. Eldurvultunk, sem sajnálatot, sem tiszteletet nem éreztünk mások iránt. Érzéketlenek voltunk a múzeumok és a lélek halhatatlansága iránt – és amikor a felnőttek összetörtek, mi épek maradtunk. Bennünk semmi nem tört össze, mert nem volt semmink. Az ideig csak tudomásul vettünk.

Tudomásul vettünk – és semmit nem feledünk. Soha. Ha néhányunk netán ma is az ellenkezőjét állítaná, mert ilyen emlékek kellemetlenek tudnak lenni, akkor ők folyékonyan hazudnak.

   

   

Fiume, Belgrád, Budapest, Pozsony, Bécs, München

Ha a szülőföldem iránt érdeklődnek, a válaszom: Fiumében születtem, Belgrádban, Budapesten, Pozsonyban, Bécsben és Münchenben nőttem fel és magyar útlevelem van – de: a „szülőföld" fogalmát nem ismerem. Én tipikusan ó-osztrákmagyar keverék vagyok: magyar, horvát, német, cseh - nevem magyar, anyanyelvem német. Legeslegjobban németül beszélek, csakis németül írok, tehát a német kultúrkörhöz tartozom, a német néphez. Valójában a „haza" fogalma, nemzetileg eltorzítva, idegen számomra. Az én hazám a nép.

Tehát, amint mondottam: Nincs honom és természetesen nem szenvedek ettől, hanem örülök hontalanságomnak, mert felesleges érzelgősségtől szabadít meg. Persze, ismerek vidékeket, városokat és szobákat, ahol otthon érzem magam, vannak gyermekkori emlékeim is és szeretem azokat, mint mindenki más. A kellemeseket és a kellemetleneket. Látom az utcákat és a tereket különböző városokban, ahol játszadoztam, vagy amelyeken áthaladva iskolába mentem, újra felismerem a vasutat, a dombot, ahol szánkóztam, az erdőket, a templomokat, ahol kényszerítettek, hogy az úr szent testét magamhoz vegyem – még első szerelmemre is emlékszem: a világháború alatt történt egy csöndes utcácskában, amikor Budapesten egy nőt vittem a négyszobás lakására, már alkonyodott, a nő nem volt prostituált, de a férje a harctéren küzdött, azt hiszem Galíciában, és ő újra szeretetre vágyott.

Az én nemzedékem, amelynek a nagy időben a hangja mutált, csak hallásból ismeri a régi Osztrák-Magyar Monarchiát, azt a háború előtti kettős államformát, a két tucat nemzetével, a legostobább lokálpatriotizmusával, az ősi kultúrájával, az írástudatlanjaival, az abszolutisztikus feudalizmusával, a nyárspolgári romantikájával, a spanyol etikettjével és a kellemes züllöttségével.

Az én nemzedékem tudvalevőleg nagyon bizalmatlan és azt képzeli, hogy nincsenek illúziói. Mindenesetre kevesebb van neki belőle, mint annak, aki a csodás időkbe vezette nemzedékemet. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy azt hihetjük, illúziók nélkül élhetünk. És ez lehet talán a mi egyetlen illúziónk.

Én nem hullatok könnyet a régi Osztrák-Magyar Monarchiáért. Ami korhadt, omoljon össze, ha én lennék korhadt, én is összetörnék, és azt hiszem, nem siratnám meg magam.

Néha az az érzésem, mintha mindent kitöröltek volna az emlékezetemből, amit a háború előtt láttam. Életem a hadüzenettel kezdődött. És megtörtént velem az a nagy boldogság, hogy eljuthassak ahhoz a felismeréshez, hogy a nemzeti bűn kiirtása csak a társadalmi rétegek teljes körű átrendezésével lesz lehetséges. Azáltal, hogy egy felismerést gyakran jelszóvá alakítanak, az nem veszít semmit igazságából. A lényeg a nacionalizmus legyőzése az emberiség javára.

Azt hiszem, hegyi vasutam, azaz életutam ismertetése révén sikerült bebizonyítanom, hogy egy nem „tősgyökeres földi", egy nem „népi", egy hazátlan fajkeverék valami „tősgyökeres népit" tud alkotni – mert a népek szíve egyazon ütemben ver, és valójában csak a nyelvjárások jelentenek határokat.