A mögöttes történet: delej és fintor

„.. .senki sem hinné, milyen erős késztetés élt bennem, hogy történeteket, lehetőleg detektívtörténeteket meséljek" – mondja kamaszkori írói próbálkozásairól egy beszélgetés alkalmával Pavel Vilikovský, majd hozzáteszi, hogy a „bravúrosan" kidolgozott kezdet után („ahogy a detektív autóján megérkezik egy elhagyatott kastélyba") azonban rendre elakadt: „nem tudtam, mit is csinálhatna az a detektív abban a kastélyban, a gyilkosságot sem kitalálni, sem kidolgozni nem tudtam."¹ A szerző írói pályáját ismerve annyi megállapítható, hogy a detektívtörténet és a bűnügyi regény iránti vonzódás később is megmaradt, az említendő szövegeiben azonban a műfaj zártkörű szalon-gyilkosságokkal operáló angol változatától jelentős mértékben eltávolodott. Mind a Prvá veta spánku (Az álom első mondata, 1983), mind a Peší príbeh (Gyalogtörténet, 1992)² egy gyilkosság és egy ismeretlen tettes utáni nyomozás története. A bevezető fejezetek keltette elvárások után azonban a cselekmény későbbi alakulása és a zárlat már nem igazodik a megidézett műfaj konvencióihoz, vagy ha mégis, akkor a megfelelés csupán látszólagos, és inkább a hagyománnyal szembeni ironikus viszony kifejeződéseként értelmezhető. Némi sarkítással élve tehát elmondható, hogy a „felnőtt" Vilikovský sem törekedett arra, hogy a felvezető szekvenciák után a gyilkosságait „jól kidolgozza". Mindez persze nem az ifjúkorihoz hasonló tanácstalanság és tehetetlenség számlájára írandó. A szövegek ugyanis egy olyan mintaolvasót konstruálnak maguknak, aki ismeri és felismeri ugyan a detektívtörténet-írás emléknyomait, a műveket viszont elsősorban mégsem detektívtörténetekként olvassa. Másként fogalmazva: az az olvasó, aki a befogadás folyamán csupán a szöveg azon összetevőire összpontosít, melyek a rejtély(ek) felvetésében, kétértelmű és félrevezető kitérőkön át történő „meglepő" feloldásában érdekeltek, csalódni fog. A két regény cselekménymenetét lassúnak, struktúráját hiányosnak, a megoldást pedig egyszerűen „laposnak", „elkentnek" fogja találni. Milyen olvasásra tesznek akkor javaslatot a művek? A szövegek tematikus elemei, makro- és mikrokompozíciós elrendezése, illetve nyelvi megformálásmódja (stílusa) milyen hatásfolyamatok irányába tereli a befogadó figyelmét?

A Prvá veta spánku (Az álom első mondata) egy megerőszakolt és meggyilkolt fiatal lány ügyében végzett nyomozás történetét meséli el, három részre bontva, három különböző nézőpontból. A Tomáš nevezetű nyomozó felsőbb utasításra érkezik a tett helyszínére, egy nyugat-szlovákiai városba (az elejtett információkból kiderül, Trencsénről van szó), hogy átvegye a már folyó nyomozás irányítását. A város életét felkavarta az ügy, mivel korábban nemigen volt példa ilyen kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságra. Néhány rutineljárást követően Tomáš számára kirajzolódik, melyek az ügy leginkább tisztázásra szoruló körülményei, melyek a legsürgősebben megválaszolandó kérdések. Ezek ellenőrzését, felülvizsgálatát követően két gyanúsított is akad, az egyik ráadásul beismerő vallomást tesz, a valódi gyilkos azonban egy harmadik, teljesen ismeretlen férfi, egy katonaszökevény, aki csak az utolsó, epilógusként is olvasható fejezet kurta bekezdésében bukkan fel -először és utoljára a történetben. A megoldást tehát csak egy afféle függelékben közli a szerző, néhány rövid tőmondatban, mellőzve minden ilyenkor elvárható teátrális vagy kalandos mozzanatot. Ez a redukált cselekményváz is mutatja, hogy ha csupán erről „szólna" a történet, nem érdemelne különösebb figyelmet. A Prvá veta spánku azonban nem merül ki ebben, s az olvasó figyelmét egészen más motívumok ragadják meg. Mária B. halála nemcsak rejtélyként, hanem egy olyan történet- és életformáló tényezőként is elkezd funkcionálni, amely érinti a nyomozó és az ügyben érdekelt néhány további személy belső világát, intim életterét. Olyan üzenet, mely mindenkire vonatkozik, csak meg kell fejteni: „ez most egy más világ, hogy meghalt... Lehet, hogy ez egy üzenet... Ezért kell róla megtudni minél többet". (34.) Az elsősorban intellektuális izgalmakat kínáló detektívtörténet vagy a kalandos-cselekményes bűnügyi regény helyett Vilikovský a magánszféra feszültséggel és ellentmondásokkal teli meghitt világára fókuszáló, azt a maga törékeny megragadhatatlanságában ábrázoló művészi fikciót hoz létre. Megfoghatatlan, a nyelvi kifejezhetőség határain billegő pillanatok, benyomások, magyarázat és belső indoklás nélkül maradó gesztusok, tétova mozdulatok, vigyázatlan nyelvi botlások – a test megannyi elszólása érdekli. A külvilág olyan rezdüléseit, villanásait, futó érzéki tapasztalatait merevíti ki, amelyek antropológiai horizonttal bírnak, az egyéni létélmény indikátorai. A Vilikovský-próza egyik általánosságban is jellemző sajátossága, hogy az elsősorban vizuális érzéki tapasztalatok minden efemer természetük ellenére megőrzik egyedi, plasztikus voltukat.³ A Prvá veta spánku legerősebb részei pontosan az ilyen módon exponált „delejes" lírai miniatűrök. Különösen azok, amelyek a nyomozó és az áldozat barátnője közt kibontakozó fura érzelmi kapcsolathoz kötődnek. Azonban minden ilyen rész egy tágabb motívumhálóba ágyazódik, mivel a szereplők közti viszonyok egy sajátos tükörstruktúrát alkotnak. A három rész ilyenformán kölcsönösen reflektálja egymást. Az egymástól egyébként elkülönített szereplők életepizódjait az idegenség és a szabadság egyaránt nyomasztó és felszabadító közös tapasztalata kapcsolja össze. Az élethelyzeteikben, tetteikben, közérzetükben, gondolkodás- és magatartásmódjukban felfedezhető hasonlóságok okán az olvasó, különösen második olvasásra, már nem érzi olyan „élesnek" az egyes fejezetek közti metszeteket, az analógia ezt némiképp oldja-tompítja. A kezdetben széttartó és széthangzó történetek egy lappangó polifónikus szerkezet együtthangzásában „találnak egymásra".

A röviden összefoglalt témának megfelelően alakul a mű stílusa is.⁴ A szöveg jellegadó stíluskategóriái a kifejezés sűrítettsége, hiányossága (implicit jellege), illetve ezzel egyidejűleg a minatűr részletek, a finom, illékony észlelési tapasztalatok iránti vonzódásban manifesztálódó aprólékos, minuciózus kidolgozottság és szubtilitás. A mondatok és az attól nagyobb egységek (bekezdések, narratív szekvenciák, fejezetek) szerkezeti sajátosságait az elhagyás, a mellérendelés, a montázs műveletei határozzák meg. Ezáltal a tömör, gyakran befejezetlen vagy töredékes mondatok, a szöveg vizuálisan elkülönített részei, valamint a négy fejezet között olyan rések nyílnak, amelyek egyrészt lassítják az olvasás menetét, másrészt pedig fokozottan apellálnak a befogadó helyettesítő, imaginációs képességeire. A cselekmény időrendjében és a szereplők tetteinek motivációjában mutatkozó hiátusok, az elbeszélői szólam elbizonytalanító kijelentései, illetve a nézőpontváltások csak fokozzák a szöveg elliptikus és utalásos jellegét. A ki nem fejezett, nyelvileg hozzá nem férhető, ezért csupán sejtetett jelentéstartalmak konnotatív gyűrűzésének tapasztalata a klasszkius detektívtörténet elbeszélői stratégiáival rokonítható. Általánosságban ugyanis elmondható, hogy e műfaj szüzsészerkezete az allúzió elvén nyugszik, mégpedig abban az értelemben, hogy az „allúzió lelke bizonyos [jelentés]tartalom elhallgatása".⁵ A detektívtörténet három alapvető jelentőségű „elhallgatott eleme" a gyilkos személye, a tett elkövetésének módja és indítékai. Az elbeszélő ezért a bűntény tematizálásától a tettes leleplezéséig terjedő távon belül igyekszik az olvasónak e három dologra vonatkozó tudását szabályozni; a rejtély megoldásához szükséges információkhoz csak egy lassú, fokozatos, jól átgondolt adagolás útján engedi hozzá, miközben megtévesztő kitérőkön, sejtető utalásokon, esetleg hozzá intézett felhívásokon keresztül teszi próbára memóriáját, találékonyságát és jelfejtői jártasságát. Mutat is valamit, meg nem is, segít is, meg nem is. Megpróbál fair play játékot játszani az olvasóval, ugyanakkor minduntalan ködösíteni, maszatolni kénytelen, hisz a tisztánlátás képességére csak a Nagy Detektív brilliáns megfejtését követően tehet szert a befogadó.⁶ Vilikovský szövege tehát a titok-regény hagyományát továbbíró detektívtörténetek recepciós tapasztalataira játszik rá (beveti továbbá, kétszer is, a hamis motivációt követő téves leleplezés fogását), a műfaj által formálódott olvasói beidegződéseket mozgósít. Egyrészt. Másrészt viszont ellene is ír a detektívpoétikáknak. A tényközlő, világos, értekező-érvelő stílusregiszterben mozgó, csupán mérsékelten poliszémikus szókinccsel élő bűnügyi történetekkel szemben egy sokkal igényesebb és rétegezettebb, lirizáló tendenciákat mutató, szokatlan szóválasztásaival és kapcsolásaival önmaga nyelvi megformáltságára figyelmeztető, szemantikailag fokozottabban terhelt nyelvet működtet. Igyekszik kiaknázni a cselekményterek atmoszférikus-hangulati lehetőségeiben rejlő egzisztenciális konnotációkat. A táj nemcsak tetthely, hanem a szereplők közérzetét kifejező, azzal szorosan összefonódó epikai komponens. A lendületes cselekménymenetű, meglepő fordulatokkal élő krimikkel ellentétben Vilikovský egy mackós léptékű, megszakítások és törések mentén kibomló, melankolikusan intonált történetet ad elő – miközben marginalizálja, profanizálja a műfaj kiemelt mozzanatának tartott rituális leleplezés jelentőségét is.

A Prvá veta spánku alaptörténetét Vilikovský egy elbeszélés formájában újraírta. A Celkový pohľad na Máriu B. (Átfogó kép Mária B.-ről) az 1996-os keltezésű Krutý strojvodca (Kegyetlen mozdonyvezető)⁷ című kötetben jelent meg. Ez a változat egy jóval rövidebb terjedelmű, cselekményét tekintve kevésbé rétegezett történet, mint a regény volt. Ugyanakkor tömörebb, atmoszférikusan telítettebb írás, kevesebb szereplővel, eltérő problémafelvetéssel és a detektív sorsának alakulását tekintve némiképp módosított zárlattal. Az eltérések a műfaji transzkripció eredményei. Az elbeszélés nézőpontja és modalitása hasonló: a külső (objektív) és belső (szubjektív) nézőpontot váltakoztató szólam elégikus hanghordozása illeszkedik a nyomozó meditatív alkatához és a cselekmény terében elfoglalt helyének idegenségéhez. A regénnyel szemben itt nagyobb hangsúlyt kap a valós és a fiktív, a ténylegesen és csak a szereplő tudatában „lejátszódó" történetek közti különbség. A nyomozó, mindvégig a maga módján, továbbszövi a halott lány életének hiányzó epizódjait. Lehetséges, s ezért esendő, folytonos korrekcióknak alávetett magyarázatokat gyárt egy kétségbevonhatatlan tényhez: „A többi lehet, hogy csak kitaláció. De a halál megtörtént. Fénykép is bizonyítja ezt." – olvassuk a nyitó mondatban. Ezenkívül több olyan mozzanat is hangsúlyt kap a történetben, amely a detektív és a bűnöző szerepének felcserélhetőségét sejteti, illetőleg az előbbi jellemének olyan oldalaira utal, amely alapján képesnek mondható egy (kéj)gyilkosság végrehajtására. A befejezés iróniája, hogy a hivatásos üldöző addigi szerepéből a nyomozó szinte önkéntelenül, akaratlanul csöppen bele a voyeurként üldözött személy helyzetébe.

Míg az előbbi két műben főleg Vilikovský szenzualista-melankólikus (szöveg)énje érvényesül, a Peší príbeh (Gyalogtörténet) című kisregényben másik, ironikusszarkasztikus elbeszélői hangján szólal meg, igaz, nem olyan éllel, mint más ilyen jellegű műveiben (Večne je zelený..., Slovenský Casanova, Pam para pam). E két elbeszélői modalitás váltakozása jól megfigyelhető szövegeiben, még ha egy művön belül olykor a kölcsönös támogatottság viszonyába kerülnek is. A Peší príbeh kiinduló helyzete minden drasztikussága ellenére komikus, már-már önmaga paródiájába billen át: a város egyik nyilvános vécéjében egy gazdátlan aktatáskát találnak, benne egy ismeretlen férfi levágott fejét és egy mellékelt cédulát „Halál minden kommunista disznóra!" felirattal. Ez a mondat indítja a rendőrséget arra, hogy az esetet politikai bűntényként kezelje, s elsősorban az – időközben azonosított – áldozat, Karol Bachan munkatársai között keresse a gyilkost. Így nyílik lehetősége az olvasónak, hogy megismerkedjék egy autójavítással foglalkozó állami vállalat mikroközösségével. Négyen próbálnak meg az ügy végére járni: a kissé szórakozott, lomha magabiztosságú S. kapitány, a különc főnökével szembeni iróniáját és fenntartásait jól leplező J. hadnagy, a zöldfülű főtörzsőrmester, illetve afféle amatőr nyomkeresőként a szerelőműhely egyik dolgozója, Doubek. Bachant akaratos és könyöklő természete miatt nem igazán kedvelték a munkahelyén, jóllehet fontos szakszervezeti és pártpolitikai funkcionáriusként végzett munkájával felettesei meg voltak elégedve. Ezért erőszakos halála nemcsak emberi veszteség, hanem a rendszer elleni fenyegetés megnyilvánulása is, a bosszúra való felesküvés gesztusa sejthető mögötte. Ezért vannak elfoglalva az ominózus „kísérőmondat" elemzésével nemcsak a hivatásos, hanem a „műkedvelő" detektívek, így a vállalat igazgatója is, aki a maga görcsösen otromba módján szintén magánnyomozásba kezd (nem sok sikerrel). Anélkül hogy elárulnám, ki is a tettes, annyi azért megjegyezhető, hogy a politikailag motivált bűntény gondolata hamis előfeltevésnek bizonyul.

A történet a hatvanas évek Pozsonyában játszódik. Azért szükséges utalni a cselekmény téridejére, mivel a regény kritikai reflexiójában is felmerült egy ilyen szempontú, alapvetően referenciális irányultságú olvasat lehetősége. Zora Prušková a téma és a nyelvhasználat közti viszony meghasonlottságára mutatott rá: szerinte a hatvanas évek világának fásult életérzését megidéző, szégyenlősen nosztalgikus modalitású szöveg nyelvhasználatán már a kilencvenes évek „szkeptikus posztmodern atmoszférája"⁸ érződik. Erre, mint írja, mintegy magyarázatul szolgálhat a mű feltüntetett keletkezési helye és ideje is: London, 1971. – Pozsony, 1992. Úgy gondolom, hogy ezek a külső körülmények talán inkább arra világítanak rá, miért nem íródhatott, és főleg miért nem jelenhetett meg ez a regény a hetvenes évek elején. Van abban ugyanis valami kajánság, hogy a fenyegető mondat („Halál minden kommunista disznóra!") feltűnően sokszor „hangzik el" a szövegben, aki csak teheti, hangosan felolvassa, értelmezi, szinte már „ízlelgeti". A gyermekien esetlen kézírással lejegyzett gazdátlan szöveg kézről kézre vándorol, így mindig más kölcsönöz neki hangot, eltérő beszédkontextusok révén módosul az intonációja, minden újabb előfordulás pedig csak nyomatékosítja a mondat „fenyegető" jelentését. Mint kiderül, a szöveg „eredeti" beszédhelyzete nem kapcsolódik a „fejhez". Az alapvetően „gyalogos" tempójú, kevéssé dinamikus cselekményű regény egyedüli húzóelemének számító magányos fej motívumát a kritika szerzője szintén megpróbálja korabeli (hatvanas évek) reáliák⁹ irodalmi reflexiójaként értelmezni, utalva egy Čubírková nevezetű férjgyilkos esetére. Maradva azonban a szöveg teremtette lehetséges világ határain belül, a nyomozók számára a legkeményebb diónak – leszámítva, hogy nem találják a test maradék részeit – a gyilkosság indítéka bizonyul. „Valami motivációval jöjjetek nekem az istenért, és én megfordítom az egész esetet saját tengelye körül" (112.) – sóhajt fel némi tettetett keserűséggel a hangjában a kapitány. Bármennyire valószínűnek tűnik is a bűntett politikai indíttatása, ez még nem indokolja kellőképpen a számító brutalitást. A szöveg egészen az utolsó pillanatig csak fokozza a magyarázat után sóvárgó olvasó elvárásait, hogy a zárlatban a megtört tettes által előadott indoklás annál inkább csalódást okozzon. A tettes, akinek a kilétét fedje homály, racionálisan megokolja, miért is verte agyon, fejezte le áldozatát, s ásta el a testet; honnan szerezte a cédulát, és miért is volt szükség az egész színjátékra a táskába gyömöszölt fejjel. Lakonikus tömörségű magyarázata mégis nehezen hihető, szinte nevetséges. A meglepőre kihegyezett befejezésekhez szokott detektívregény-olvasó egy blaszfémikusan lapos zárlattal lesz gazdagabb. Teátrális előadás helyett egy ironikus fintort kap. Megfejthetetlen, hogy mi is történt valójában, mi van a történtek „mögött": „Lehet, hogy úgy történt. Ezt majd megállapítjuk. Az üveg, a test, a parázs, ezek mind ellenőrizhető dolgok. Az autóbuszok indulása, és így tovább. De hogy mi történt valójában, milyen volt az események tényleges lefolyása, az emberi elmében marad rejtve" (126.) – állapítja meg, mintegy a tanulságot levonva, a kapitány. Ezután, immár ötödször, megszólal a lakás csengője, és a „vége a mesének" záróformulával az elbeszélő még határozottabban kifejezésre juttatja az események „hihetetlen" jellegét. A zárlat egyúttal megfricskázza a tisztázó értelmezésben esetleg még mindig naivan bizakodó olvasó optimizmusát. Egyébként már magában a leleplezés módjában van valami komikus. Nem is az, hogy az elkövető minden felszólítás és nyomás nélkül, önként feladja magát, hanem, hogy a három nyomozó úgy kerül a megoldás közelébe, hogy maguk nem is sejtik, ártatlan kérdéseikkel mennyire fején találták a szöget. Azt lehetne mondani, hogy szinte „véletlenül" fogják el a gyilkost, aki nem is próbál menekülni, hanem még ő az, aki igyekszik meggyőzni az elképedt kapitányt véres tettének indokoltságáról. A szereplők (a hivatásos nyomolvasó trió és az amatőrként bekapcsolódó Doubek, illetve alkalmilag az igazgató is) komikus, kicsinyes vonásainak hangsúlyozását két további eljárás is biztosítja. Az egyik, hogy az elbeszélő népszerű irodalmi hősökkel hozza őket kapcsolatba. Doubekről például megjegyzi, hogy Sherlock Holmesról csak homályos elképzelései voltak, azok is egyedül A sátán kutyája filmváltozatának töredékes moziemlékeire támaszkodtak. A „homályosság" nemcsak annak volt betudható, hogy a történet végig ködben játszódott, hanem annak is, hogy „a vetítés alatt Doubek nem volt egészen józan." (81.) Felesége előtt megvetően „pelerinbe bújt szúnyog"-ként emlegette a híres magándetektívet. Az igazgatóról azt tudjuk meg, hogy azért bólint megelégedett örömmel a hadnagy kijelentésére („vannak itt bizonyos nyomok"), mert „valamikor olvasta a Vinettou második részét". (40.) J. hadnagy titkon Rinaldónak szólítja magát, nem a híres kalandorra, Rinaldo Rinaldinire gondolva közben, hanem azért, mert a „szép név szép eseményeket hív elő, vagy legalábbis a hétköznapi történéseket különös nézőpontba helyezi". (107.) A másik eljárás, hogy a nyomozásban érintett szereplők szájából feltűnő gyakorisággal elhangzó frazémák (szólások, közmondások, szállóigék) jelentését a hallgatóság vagy félreérti, vagy szó szerint értelmezi, vagy pedig maguk a „bölcsességek" megszólaltatói használják azokat olyan kontextusban, amely abszurd konnotációkat szül. Az áldozat felesége például azt mondja egy alkalommal, hogy még mindig csak úgy „fejvesztetten" tesz-vesz; „elfeledkeztem róla, mint a halálról" – mondja beosztottjával kapcsolatban egy kétségbeesett sóhaj kíséretében S. kapitány stb.

A Prvá veta spánku kényesen kimért és sűrű, szemantikailag telített stílusával szemben Vilikovskýnak ez a regénye oldottabb, szellősebb olvasmány, nyelvezete világos, érthető, már-már a lektűr „átlátszósága" érződik rajta; a figurativitás előbb említett elszórt nyomai pedig nem a markáns líraiság hatását erősítik fel, hanem komikus funkciót töltenek be a szövegben. Az 1983-as regény tömbös kompozíciójával ellentétben a rövid fejezetek váltakozása valamivel több dinamikát kölcsönöz a cselekménynek, bár, ahogy a cím is mutatja, egy pergős road movie-iramot diktáló krimitől még mindig elég messze van. A szereplők értelmi szintjével, bumfordi megnyilvánulásaikkal helyenként cinkos módjára azonosuló vagy azt kommentáló elbeszélői hang ironikus modalitása szintén hozzájárul ahhoz, hogy a művet – minden koridéző motívuma mellett – műfajparódiaként, könnyed „detektív-sétaként" is olvassuk.

Jegyzetek

1. „Kolik je ti hrdino let?" Rozhovor Pavla Vilikovského s Pavlom Hrúzom alebo naopak. Romboid 2001/4., 30.
2. A tanulmányban szereplő oldalszámok az alábbi kiadásokra vonatkoznak: Pavel Vilikovský: Prvá veta spánku. Bratislava, Smena 1983.; Pavel Vilikovský: Peší príbeh. Bratislava, Slovenský spisovateľ 1992.
3. Erről lásd: Minár, Pavol: Literárny text ako pozvánka na prechádzku. In: Bžoch, Adam és Kasarda, Martin szerk.: Fórum mladej literárnej kritiky. Bratislava, Fragment 1992., 30–40.
4. Interpretációm előfeltevése František Miko stíluselméletében leli magyarázatát. Ő a stílust a téma jellegének, egyéni koncepciójának megfelelően alakított nyelv esztétikai hatásegyüttesének fogja fel.
5. Górski, Konrád: Literárna alúzia. In: Popovič, A. red.: Slovo, význam, dielo (Antológia poľskej literárnej vedy). Bratislava, Slovenský spisovateľ 1972., 188.
6. A detektív-szüzsé és az elrejtés-felfedés stratégiái, valamint az allúzió összefüggéséről bővebben a Rozmýšľajte, Watson! (Gondolkozzék, Watson!) című tanulmányomban írtam (egy konferencián elhangzott előadás szerkesztett szövege -megjelenés alatt).
7. Vilikovský, Pavel: Krutý strojvodca. Bratislava, Slovenský spisovateľ 1996.
8. Prušková, Zora: Keď si tak spomeniem na šesťdesiate roky... (Pavel Vilikovský: Peší príbeh). In: uő: Keď si tak spomeniem na šesťdesiate roky... (Niekoľko pohľadov na súčasnú slovenskú prózu) h. n., Proxy a. s. 1995., 112.
9. A kort jellemző epizódok például a munkájától megfosztott ügyvéd esete, aki a műhelyben élmunkássá „küzdi fel" magát; Kruliš, aki valamikori, saját tulajdonát képező műhelyében állami alkalmazottként kénytelen dolgozni; Rezník, az igazgató, akinek megfelelő kapcsolatai vannak ahhoz, hogy elérje, a vállalat törvénytelen húzásait is kiszimatoló kapitánytól vegyék el az ügyet – hosszú távon mégis ő húzza a rövidebbet, posztjáról távoznia kell, mivel kiderül, a kapitánynak még befolyásosabb barátai vannak...