A nyelv útjai kifürkészhetetlenek

„A kezdetek, mondja, az első lépések?"¹A kezdetek firtatása, egyrészt mint az eredetre való rákérdezés, az eredet megragadásának metafizikus vágya, a történész diskurzusát idézi fel (honnan erednek és hogyan történtek valójában a dolgok?), másrészt pedig, mint a kiindulópont biztos meghatározása, lehetővé teszi a folytatást. „Alfredl ezredes szeretőjeként kezdtem."² A kezdetek hangsúlyozása azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy a továbbiakban éppen az eredet eltakarása lesz a cél, egyfajta szembehelyezkedés az eredet kutatásával. Az elbeszélő szakadatlan fecsegése, félremagyarázása az eredetet szándékozik elfedni, s hogy mégis egy genezist ír le, az csak a vég felől válik beláthatóvá. (Amikor ugyanis kiderül, hogy a megszólított, korholt, szidalmazott hallgató nem más, mint az elbeszélő saját fia.)

Ez a genezis nem lineáris. Az eseményeket a maguk egyediségében igyekszik feltárni, olyasmiben, ami nélkülözi az egységes történetet: az érzelmekben, a tudatban, az ösztönökben. Az előadott történet nem áll össze az elbeszélő idős katona koherens élettörténetévé: maga a történetmondás sem más, mint csupán történetfragmentumok, anekdoták látszólag összefüggéstelen füzére. Az egyes történetszálak (az elbeszélőt zaklató homoszexuális ezredes története, Hazi Schwarzwald Sextett megölése, a romániai küldetés, a szlovák pásztorlány becserkészése stb.) közti viszony nem válik egyértelművé. Meg kell jegyeznünk, hogy Szlovákia területén, mely 51 689 km²-t tett ki, 1919 augusztusában 1 940 000 szlovák, 650 000 magyar, 143 000 orosz és 131 000 német élt."³A modalitás a tényszerűség benyomását kelti, a számok ugyancsak ezt erősítik. Szembetűnő az ehhez hasonló kijelentések gyakorisága, amelyek azonban rendre ironikus kontextusba kerülnek. E kijelentések valami eleve adottat feltételeznek, a dolgok belső lényege, önmagukkal való azonossága ezzel szemben folytonosan meghátrál, kicsúszik a meghatározások alól. Éppen az eredet megkérdőjelezése játszik e tekintetben nagy szerepet. Az elbeszélő elvtelen magatartása kétségessé teszi a morál örökérvényűségét és eredendő megalapozottságát. Elkülönböződik a vallás eredete is, mivel visszavonhatatlanul beleíródik a textuális valóságba, és egy kiazmikus tükörjáték elemévé lesz: „A vallás az emberiség ópiuma. Az ópium az emberiség vallása."⁴ Az önreflexiók fokozása során a textuális valóság generálja a narrációt. Például: egy helyütt a szóözönben felvillan egy nyelvi klisé: „százszorosan"; az elbeszélő hirtelen megtorpan, majd leragad, s magyarázatokba bocsátkozik: „...százszorosan, nyilván érti, csak azért mondom, mert ez kerek szám."⁵

A nyelv e ponton (kiiktatva az elbeszélő szándékát) átveszi az irányítást. Minden, ami elhangzik, lecsúszik, lepattan a célba vett jelöltről, és tulajdon jelölőjére verődik vissza. Az elszabadult nyelv az eredetként értelmezett igazságot is kikezdi. „Végeredményben, az igazság csak egy munkahipotézis. Az igazi férfi az igazságot nem keresi, hanem egyszerűen megalkotja..."⁶ Az igazság itt is, mint Nietzsche mondja, megkövült tévedés (Vidám tudomány), vagy: metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok át- meg átrendeződő serege (A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról).

Nietzsche mint az eredet dekonstruktőre nem véletlenül kerül szóba. A nietzschei genealógia tárgyát alkotó Entstehung (keletkezés, kezdet) vagy Herkunft (származás) egyaránt fontos szempontot kínál az értelmezéshez. A származás: egy bizonyos csoporthoz való tartozás vér, hagyományok vagy társadalmi réteg szerint. A származás kibogozása, a személyiség egyéb vonásait is meghatározó jellemzőinek megragadása így kerül a narratíva fókuszába.

Az eredet védjegye: K.U.K.⁷ A Monarchia mint földrajzi, kulturális térség tehát a származás tere és ideje. A személyiség (az elbeszélő személyisége) az itt fellelhető (különböző) nemzeti-kulturális hagyományok polifon struktúrájába ágyazódik be. A származásban fellelhető sajátszerű vonások asszimilálódnak, s ezzel elvész az, ami biztosíthatná az egyén integritását. Az elbeszélőnek nincs saját egyénisége, fogalma sincs arról, ki is ő valójában, kibogozhatatlanul keveredtek össze benne az eredet szálai. Története a közép-keleteurópai ember parabolája.

A származás sosem alapoz meg semmit, a kezdet ellenben úgy jelenik meg, mint valaminek a keletkezése. A történeti érzék olyan fokán, amely egészségtelenné tesz, károsít és elpusztít minden eleven lényt, mondja Nietzsche, meg kell jelennie a történetietlen érzéknek, annak a képességnek, hogy a dolgokat (a történelmet) az élet szemszögéből nézzük. (A történelem hasznáról és káráról). A történetszemlélet e formája szemben áll a történelem monumentális és antikvárius modalitásával. Elutasítja a felkínált modelleket és sémákat, amelyek éppen a származás révén öröklődhetnek. A történetietlen érzék kétféle megnyilvánulásával is találkozhatunk: a parodisztikussal, amely szembehelyezkedik a történelem emlékező-felismerő fölfogásával; és a disszociatív, azonosságot elpusztító formával, amely lerombolja a folytonosságot.

A névtelen, keverék közép-európai ember számára a történelem új azonosságokat kínál fel, amelyek látszólag valóságosabbak az övénél. A történetietlen ember azonban nem téved, amikor belátja, ez pusztán megtévesztés. Az elbeszélő mint jó történész és genealógus mindezt látja, ám nem veti el e maskarákat, inkább a végsőkig hangsúlyozza nevetséges mivoltukat. Az ironikus-parodisztikus forma lehetőséget teremt a konvencionális nézőponttól való elszakadásra: „Mindaz, amiről itt szó van, Felső-Magyarországon (ahogy az egyes tudományos publikációkban nevezik) játszódott le. A szlovákok, ez a primitív és elmaradott nemzet a Szlovákia tájmegnevezést használják; csupán néhány felső fokú végzettségű, művelt egyén nevezi magát büszkén felső magyarnak, illetve felső uborkának. "⁸ A történetietlen érzék parodisztikus alakváltozatában mindenki megkapja a magáét: „Jeszcze Polska nie zginiela... és ők, a hazafias lengyelek azt hiszik, csak azért nem pusztult el, hogy nekik örömet szerezzen. (...) Az egyetlen, ami a románok után maradt, a juhtúró... (...) A németek meg csupa Sturm und Drang, Drang nach Osten, Drang nach Westen, Dichtung und Wahrheit... (...) Az osztrákok mindent egy lóra tettek, amiről kiderült, hogy ökör. "⁹

A parodisztikus nyomvonal mellett megjelenő disszociatív, azonosságot leépítő forma a szöveg „családtörténeti" szálában érhető tetten. Az idős katona zavarba ejtő monológjában végig azt a pontot igyekszik eltüntetni, ahonnan felismerhetővé válna a hallgató származása, rámutat annak egész lényét átható megszakítottságára, hogy a zárlatban mégis szembesítse az „igazsággal", ekként idegenítve el őt saját ma gától: „Kedves fiam – remélem, hogy az igazság pillanatában elnézi nekem ezt a bizalmas megszólítást – kedves fiam, most láthatja, hová vezette önt a megismerés iránti esztelen vágy. (...) Nem minden ismeret gazdagítja az embert, vagyis, hogy kevésbé emelkedetten fejezzem ki magam, nem minden megismerés éri meg a fáradságot. (...) Miféle felszabadító igazság birtokába jutott? Netán ki akarta magát gyógyítani törvénytelen származásának traumájából, maga előítéletek rabja? (...) Vagy ne adj' isten az volt a szándéka, hogy beszélgetésünk végén majd a nyakamba borul, a meghatottság remegő hangján kiáltva: Apám!? Brrr. (...) Útjaink elválnak. A vérfertőzéstől undorodom, és maga különben sem az esetem. "¹⁰

Az egyetlen igazság elutasításának gesztusa szakítást jelent azzal a hagyománnyal, amely szerint az irodalmi beszédmódnak mindig a természetességre, a valószerűre, az igazságra kell alapoznia. Hiszen a tudásvágy nem olyasmi, ami egyfajta egyetemes igazsághoz közelít, hanem maga is a hatalom akarásának egy formája. Mert a vágyban, hogy elmondjuk az igazságot, mi egyéb munkál, ha nem a hatalom birtoklásának vágya? A megismerés szenvedélye, az „igazságvágy igazságtalansága" (Michel Foucault) megköveteli a megismerés alanyának feláldozását. Vilikovskýnál azonban a tudásvágy ostorozásának és a megismerés végső formájának elutasítása úgy értelmezhető, mint az elbeszélő döntése az élet mellett az igazság ellenében.

A pozsonyi Kalligram kiadó 1999-ben jelentette meg Pavel Vilikovský Večne je zelený... című könyvének magyar fordítását Az élet örökzöld hátaslova címen, Mayer Judit tolmácsolásában. Az alábbiakban a két könyv (vázlatos) összevetése kapcsán teszek néhány észrevételt.

A fordítás nehézségeiről számtalan eszmefuttatás, okfejtés, tudományos igényű munka olvasható. Noha sok esetben nagyon különböző előfeltevések mentén szervírozzák a kérdést, egyvalamiben mégis megegyeznek: abban, hogy tökéletes fordítás nem létezik. A „lingvisztikai relativizmus" képviselői (főként Benjamin Lee Whorf nyomán) azt állítják, hogy minden nyelv „holisztikus" univerzum, s a rajta keresztül kifejezhető világnézet nem hozható közös nevezőre a többi nyelvével. Ezt a véleményt arra a meglátásra alapozzák, hogy a különböző grammatikájú nyelveket használó emberek a hasonló jelenségeket is gyakran különbözőképpen értékelik, mintha valamiféle módon eltérő képét sajátítanák el ugyanannak a világnak. A különböző (nyelvi) világképek egymás nyelvére történő lefordíthatóságával (illetve lefordíthatatlanságával) Vilikovský könyvében különösen élesen szembesülünk, hiszen egy olyan soknyelvű világot jelenít meg (némiképp általánosítva: a Monarchia világát), amelynek egyes elemei nem különülnek el markánsan egymástól. Éppen ez az összefonódottság és bizonyos mértékű egymásra utaltság kerül a szöveg gócpontjába. Esetenként a szöveg, kiaknázva a diszkurzív tér soknyelvűségét, rájátszik a nyelvi lefordíthatatlanságra, és a fordítót ezáltal megoldhatatlan feladat elé állítja. A szlovák kiadás 34. oldalán olvashatjuk: „...zašte-botala pôvabnou rumunčinou: Csak egy kis emlék..." (Magyarul: „...elbűvölő román nyelven ezt csicseregte: »Csak egy kis emlék...«" – 58. o.) Az intentio operis feltehetőleg a szlovák nyelvű olvasó feltételezett tudására alapoz, aki tudhatja (legrosszabb esetben is: sejtheti), hogy az idézett mondat nem románul van, hanem magyarul. Természetesen az ilyen eljárás a magyar fordítás esetén nem kivitelezhető. A szöveg, mondhatnánk, e gesztussal saját fordíthatóságának határait igyekszik kijelölni.

Hasonló jelenséggel találkozunk a fordítás 93. oldalán: „...csak néhány felső fokú végzettségű egyén nevezi magát büszkén felső magyarnak." Az eredetiben a mondat végén a felső magyar (Horný Uhor) mellett ott áll a mondatot ironikus kontextusba helyező „Horná Uhorka" (felső uborka) kifejezés is, ami a fordításból lemaradt, s ezzel – nyilvánvaló – elmaradt az ironikus hatás is. E példák lefordíthatatlansága (alattomosan) elvi természetű, mivel a fordítónak esélyt sem adnak. Más a helyzet azonban az alábbiakban.

A szöveg egyes szám első személyű narrátora nemcsak erkölcsi elvei, értékrendjének szokatlansága okán ejti zavarba az olvasót, hanem (a finomabb lelkűeket főleg) szóhasználatával, és ebből eredően az elbeszélés hangnemével is, mely ironikus, cinikus, olykor vulgáris. Mivel a narratív helyzet változatlan (Dorrit Cohn terminusával: disszonáns ön-narráció), aligha kell hangsúlyozni, mekkora szerep hárul éppen a narráció modalitására, hiszen az olvasó az ebből leszűrődő tapasztalatai alapján értékeli az olvasottakat. Ilyen esetekben (is) minden szónak, minden árnyalatnak külön jelentősége van. Úgy vélem, a fordító nem egy esetben túlfinomította az eredeti szöveget, ezzel mintegy elvette annak élét. Lássunk néhány példát!

A magyar fordítás 20. oldalán: „...Madame Bovaryt – az mellékesen származása szerint magyar zsidó asszony volt." Az eredetiben a „maďarská židovka,, kifejezés szerepel, ami szó szerint magyar zsidó nőt jelent, akit a narrátor szerint nyilvánvalóan nem illet meg az (előkelőbb) asszony megnevezés. A narrátor látens antiszemitizmusának egyébként nem ez az egyetlen megnyilvánulása. A fordító pedig az asszony szó beiktatásával mintha önmagától akarná megvédeni az elbeszélőt. A további finomítások leginkább a karneváli-groteszk testiségre vonatkoznak. Így például a magyar fordításban, a 4. fejezet utolsó mondatában „ha taknyos az orrom" áll, ellentétben a valamivel nyersebb szlovák eredetivel: „keď mi visí sopeľ" (azaz: ha lóg a taknyom). De felidézhetünk ennél nyilvánvalóbb példát is a szlovák nyelvű szöveg 73. oldaláról: „keď si ukazovákom vyberáte šušne z nosa" (szó szerint: ha a mutatóujjával kiszedi a taknyot az orrából), amit a fordító a következőképpen magyarított/finomított: „amikor a mutatóujjával kitisztítja az orrát." (121. o.) E példák, még ha kissé nevetségesnek tűnnek is, mindenképpen alátámasztják azt a vélekedést, hogy a fordításban nem jön át kellőképpen az elbeszélő ironikus, vulgáris modora, s így valamelyest a szöveg végső jelentése (ha van ilyen egyáltalán) is más irányt vesz.

Végezetül a legszembetűnőbb, s vélhetőleg legfontosabb fordítói (kiadói?) „leleményről" szólnék. Vitára adhat okot annak a kérdésnek a tisztázatlansága, hogy mi képezi a szöveg részét és mi nem. A fordító (és a kiadó) nyilván úgy vélekedett, hogy a szöveg a címmel kezdődik, az első fejezettel folytatódik és az utolsóval ér véget. Ez rendjén is volna, csakhogy az eredeti 1989-es szlovák kiadás rendelkezik egy kiterjedt, és az olvasás folyamatában fontos szerepet játszó paratextuális utalásrendszerrel, ami viszont a magyar fordításból teljes egészében kimaradt. (Paratextust képezhet a „cím, alcím, belső címek; előszók, utószók, bevezetők, elöljáró beszédek stb.; lapszéli, lapalji, hátsó jegyzetek; mottók; illusztrációk; mellékelt szórólap, címszalag, borító és számos más járulékos jel, saját kezűleg vagy mások által bejegyezve, melyek a szövegnek egy (változó) környezetet teremtenek, sőt olykor kommentárt is, hivatalosat vagy félhivatalosat." (Gérard Genette: Transz-textualitás)) A Večne je zelený... három ilyen paratextust épít be a szöveg belső terébe. Talán a legkevésbé jelentősek azok a képi illusztrációk, amelyek nem (vagy csak nagyon ritkán) lépnek párbeszédbe a főszöveggel. Zömmel emberi alakokat ábrázoló fekete-fehér képek, az egyiken német nyelvű szöveg: „Männerakte. Proportionsfiguren..." stb. Annál fontosabb az utolsó fejezetet követő rész, amely a Megjegyzés (Poznámka) címet viseli: „A megnevezetlen szerző (akinek a nevét érthető okokból nem adjuk közre) fenomenális képességeit és enciklopédikus tudását az is bizonyítja, hogy nézeteinek alátámasztására mondandójába akaratlanul is belekevert néhány, híres szaktudós munkájából vett idézetet. Meggyőződésünk, hogy ezek az ismeretek az emberiség közös tulajdonát képezik, minthogy azonban tiszteletben kell tartanunk a szerzői jogokat (ezt megkívánja a kiadói gyakorlat), az alábbiakban felsoroljuk azokat a műveket, amelyeket sikerült beazonosítanunk:" Majd egy főként lélektani és orvosi szakkönyvekből álló olvasmánylista következik. E szövegrészt tehát hiába keressük a magyar fordításban. (Talán zavarónak és/vagy mellékesnek ítélte a fordító, ezért hagyta ki. Mindenesetre nem árt megjegyezni, hogy az anonymný autor kifejezés egy kissé összekuszálja az olvasót. Ki a névtelen szerző? Vilikovský biztosan nem, mert a neve fel van tüntetve a könyv borítóján. Kizárásos alapon csak az elbeszélő marad, aki valóban névtelen, viszont nem szerző. Ám ha elfogadjuk ezt a játékos szerződést a szerzőről, akkor is megválaszolatlanul marad, ki írta a Megjegyzés című szövegrészt, ez ugyanis nincs aláírva. Az elbeszélő írta volna magáról harmadik személyben [?] [a fenomenális jelző erre vallhat], vagy a kiadó [?] [hiszen eléggé szakszöveg íze van], vagy maga a „mintaszerző" Vilikovský? A kérdés megválaszolhatatlan.)

A harmadik, fordításból szintén kihagyott paratextust az ötletes, margóra írt címszavak alkotják. Olyan, általában a szövegből kiemelt, sokszor önkényesnek tűnő kifejezésekről van szó, amelyek óhatatlanul befolyásolják az olvasót, és szinte észrevétlenül irányítják az olvasást. Hasonló jelenséggel találkozunk Ottliknál és Lengyel Péternél, azzal a különbséggel, hogy náluk e címszavak a könyv végén fellelhető „Mutató"-ban kaptak helyet. Vilikovskýnál azonban, éppen azért, mivel szem előtt vannak, nagyobb szereppel ruházódnak fel a jelentésképzés folyamatában. Talán az sem véletlen, hogy a szöveg ilyetén elrendezése egyes történelemkönyvekével mutat rokonságot. Ez pedig felveti annak lehetőségét, hogy Vilikovský könyve egyfajta „alternatív" történelemkönyvként is olvasható.