A szlovák értelmiségi a XX. században

Az értelmiségi fogalma a huszadik század folyamán ellentmondásosan fejlődött. Mai értelmezése a Dreyfuss-üggyel kapcsolatban alakult ki, eszerint értelmiségi az, aki az igazság megkörnyékezhetetlen bajnokaként azon az áron is feltárja és bírálja a valóságot, hogy emiatt szembe kell helyezkednie nemzete, osztálya, fajtája vagy felekezete többségi véleményével. Az értelmiség szavát Kasszandrajóslatként vagy az emberiség lelkiismeretének hangjaként fogták fel. Később Sartre radikálisabb megközelítésében az értelmiség szerepe az igazság letéteményesének szerepévé módosult. Julien Benda, majd Czeslaw Milosz (1992) az értelmiség huszadik századi szerepváltására figyelt fel, Benda ezt az „írástudók árulásának" nevezi, Milosz „rabul ejtett értelemről" beszél. A nyolcvanas években Jean Francois Lyotard már szinte temeti az értelmiséget: a lokális jelentések vizsgálatában határozza meg a feladatát. Ma akár úgy is tekinthetünk az értelmiségire, mint aki az eszmék piacán a függetlenség köpenyébe burkolózva próbál észrevétlen maradni.

Akárhogy is, az értelmiségi a huszadik század jellegzetes terméke, művelődéstörténeti szempontból pedig a városok egyetemes európai kultúrája termelte ki. Jacques Le Goff a városok kialakulásával kapcsolja össze a felbukkanását, amikor azt mondja: Kezdetben voltak a városok. Bennük pillantja meg a középkori nyugati értelmiségi a világ világosságát. Igaz ugyan, hogy a kolostorok és az udvari kultúra mellett a város csak a szellemi élet egyik forrása volt. Walter Priggét (1992) idézve: Az ismeretszerzésnek a történelem során kialakult két szervezeti modellje, a középkori városi kultúra és a feudális nemesi iskolák (mi ide sorolnánk a kolostort is) feloldódnak a XIX. század városi környezetében.

A huszadik század elején, ebben a szellemi urbanizációban a város és a tudás kölcsönös függőségbe kerül. Majd Prigge így folytatja: A szellem története a városok története. A szellemi élet fejlődésének materiális előfeltétele a városok kultúrája, az eszmék története, amely intellektuális stratégiák hálóján és szövedékén keresztül materializálódik. E stratégiák kapcsolódási pontjai és cserélődési formái létrehozzák a jellegzetesen urbánus környezetet.

A szociológus Georg Simmel ma már klasszikusnak számító Die Großstadt und das Geistesleben című tanulmányában a városokban disszociációként megjelenő közönyösségről, eltávolodásról, elfordulásról beszél, ami az individuumnak abból a törekvéséből ered, hogy a társadalom uralmával szemben megőrizze egyediségét és önállóságát. Simmel szerint éppen az, ami disszociációként nyilvánul meg, szavatolja az egyén személyes szabadságának jellegét és mértékét, és ennek más környezetben nincs megfelelője.

Az értelmiségi alakja tehát a városhoz kötődik. Topografikusan az egyetemekhez, tudományos intézményekhez, értelmiségi körökhöz, kávéházakhoz, a nagyváros kulturális színteréhez és a politikai pártokhoz kapcsolódik, topologikusan az indifferens városi léthez, amely annak ellenére, hogy disszociáció formájában nyilvánul meg, az egyén számára jelentős szabadságot kínál.

Az urbánus és az értelmiségi jelző a huszadik században elválaszthatatlanul összefonódott. Városi környezet nélkül nincs értelmiségi lét, ez utóbbi viszont a városi polgárság, majd a civil társadalom alkotóeleme. Ezért fontos tényező a huszadik századi szlovák társadalom formálódása szempontjából a szlovák értelmiség jellege, ugyanúgy, ahogy a huszadik századi szlovák polgárság jellege is.

Munkámban sem teljességre, sem szisztematikus áttekintésre nem törekedtem, írásomat inkább csak szondának, esettanulmánynak szántam, melyben négy különböző történetet, illetve esetet vizsgálok meg, hogy legalább vázlatosan bemutathassam a huszadik századi szlovák értelmiségi típusait.

A szlovák értelmiségi a századelőn a nagyvilág és a legfélreesőbb falu között

A XIX. századi szlovák értelmiségit folyamatosan két kérdés nyomasztotta: az egyik nemzetének puszta léte, a másik e nemzeti közösség jellege. A század során, túllépve a tisztán etnikai alapú nemzet fogalmán, ez a teljes értékű egységes szlovák politikai nemzet létfeltételeinek kérdését jelentette mind politikai, mind gazdasági és jogi homogenitásának értelmében. A szlovák értelmiségi szerepe ilyen értelemben elsősorban a magyarosító nyomás ellen vívott nemzetvédő küzdelemben körvonalazódik.

A szlovák nemzeti mozgalmak sem a népek tavaszán, 1848–49-ben, sem 1861–1875 között, a Matica slovenská¹ szervezte kulturális reformmozgalom éveiben nem érték el alapvető politikai céljukat, a szlovák nemzet politikai önállóságának megvalósulását. Két ízben kísérelte meg a szlovák lakta vidék megfogalmazni önálló területi igényét, először a történelmi Magyarországon belüli korlátozott önállóságú Szlovákia formájában, majd egy radikálisabb változatban, Magyarországon kívül, Ausztria keretében. A Szlovákia politikai önállósulására tett kísérletek sikertelensége mérhetetlen csalódást és frusztrációt váltott ki a XIX. századi szlovák értelmiség körében. Története tehát tragikus: lelkesedését és nagyra törő reményeit teljes kudarc követte, amely gyakran az önálló nemzeti lét értelmét is megkérdőjelező önpusztító magatartásba torkollott, mivel sem Ausztria sem a Monarchia keretében nem tudta megvalósítani politikai céljait. A kiutat nemcsak abban kereste, hogy a politikát a művészetben, főként az irodalomban szublimálta, hanem végső elkeseredésében – ahogy ezt Ľudovít Štúr tette közvetlenül a halála előtt – abban is, hogy elfogadta a szlovák nemzet beolvadásának vízióját: nyelve orosz, vallása pravoszláv, uralkodója pedig az orosz cár lesz.

A politikai összeomlást egyéni sorsok zátonyra futása kísérte, a tizenkilencedik század második felét személyes tragédiák sora szegélyezi: Mikuláš Dohnány,² Ľudovít Štúr, Michal Miloslav Hodža, Janko Kráľ, Samo Bohdan Hroboň...³

Különösen súlyos ellentét feszült a nemzeti mozgalmat intellektuális – és individuális – késztetésből kritikusan szemlélő hozzáállás és az ezt elfojtani vagy legalább korlátozni akaró nemzeti egység követelménye között. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a nemzeti ügy belső bírálói nemzetárulókká és outsiderekké (ma talán azt mondanánk disszidensekké) váltak. Nekik szentelte Rudolf Chmel Kritika a kontinuita [Kritika és kontinuitás] c. könyvét. Két olyan sajátos személyiséggel is foglalkozik benne, mint Samuel Štefanovič és Ján Lajčiak. Samuel Dobroslav Štefanovič (1822–1910) számára a kritika a nemzetieskedő öntetszelgésnél és önkielégítésnél magasabb rendű, a nemzet érdekében végzett munka aktív, alkotó formáját jelentette. Emiatt a különbözése, elhajlása miatt vált egyrészt mellőzötté, másrészt „meg nem hallgatottá", a hibák, tévedések, botlások és bűnök örökös felemlegetése miatt kényelmetlenné, fáradhatatlansága miatt pedig végül fárasztóvá.

Samuel Štefanovič nézeteiben ugyanakkor fellelhetők az egyén szabadságán alapuló modern liberális gondolkozás csírái. Tudta, hogy fizikai vagy úgynevezett személyi szabadságunkat mástól is elnyerhetjük, ám az igazi, emberi, erkölcsi szabadsággal senki sem ajándékozhat meg, azt senki sem harcolhatja ki számunkra. Arra magunknak kell szert tennünk, és ez lesz az igazi, a valóságos, tartós és állandó szabadság, amely az embernek méltóságot és boldogságot adhat.

Ján Lajčiak (1875–1918) az első a huszadik század modern értelemben vett szlovák értelmiségijeinek sorában. Életpályája jellegzetes. A Magas-Tátra lábánál, egy Pribylina nevű faluban született, Eperjesen, Erlangenben, Lipcsében és Párizsban hallgatott protestáns teológiát, hogy aztán végül 1906-ban, ahogy életrajzírója, Borislav Petrík (1994) fogalmaz, a liptói egyházmegye legfélreesőbb falujában, Baňská Bocában telepedjen le. Itt teljesített lelkészi szolgálatot 1918-ban bekövetkezett haláláig.

Lajčiak élete sajátos pályaív. Az elején magasan szárnyalt, európai kitekintéssel, a végén elfeledve, magányosan zuhant a mélybe. Rudolf Chmel így ír erről: Korának egyik legműveltebb, európai látókörű szlovák tudósa volt. Tudományos és személyes érvényesülésében nemcsak a nemzeti elnyomás gátolta, hanem sokkal inkább az, hogy nem talált megértésre saját nemzete értelmiségének köreiben (...) tehát elsősorban a szlovákok vágták alatta a fát, miközben nemzete fölemelésén fáradozott.

Lajčiak elsősorban a szlovák intelligencián eluralkodó letargiát bírálta. Rosszallása a szlovák hivatalos körök azonnali elutasítását váltotta ki, és ez Lajčiakot szellemi visszavonulásra késztette.

Jozef Škultéty, aki mint a korszak legjelentősebb szlovák irodalmi folyóiratának és egyben a szlovákság szellemi arculatát is meghatározó Slovenské pohľadynak [Szlovák Szemle] szerkesztője igen nagy tekintélynek számított, így kommentálta Lajciak Literárne úlohy [Irodalmi feladatok] című írását: Úgy tetszik, az író úr 1. idegen, nyugat-európai mércével mér, és 2. elfelejti, hogy a szlovák intelligencia igen csekély számú. Vélekedésében a XIX. századi szlovák értelmiség érvelésének mindkét kulcsfontosságú eleme tetten érhető: mind a nyugat-európai kritériumok számonkérésének bírálata, mind a nemzeti egységre való felhívás tekintettel a szlovák intelligencia csekély számára.

Lajčiak története innen már meredeken lefelé ível: elvonul „a liptói egyházmegye legfélreesőbb falujába", ahol esténként a rókák kívánnak neki jó éjszakát – majd elhallgat.

Ján Lajčiak főműve az 1910 után írt, de csak halála után, 1920-ban Samuel Š. Osuský gondozásában megjelent Slovensko a kultúra [Szlovákia és a kultúra]. Annak ellenére, hogy a szociológus Alexander Hirner több mint harminc évvel később azt nyilatkozta róla, hogy ez az első kísérlet a szlovák valóság tudományos megközelítésére, Lajciak könyvét a huszadik század nem méltatta figyelemre.

Pedig Ján Lajčiak gondolkodása mai, európai viszonylatban is korszerű. Művében a szlovák értelmiségi két típusát különbözteti meg: Az értelmiségi első típusának nézetei elavultak, nem akar az új, modern áramlatokkal megbarátkozni, sőt gyakran ellenük szegül. A másik típus nem ilyen. Szellemének világát az új társadalmi, politikai, filozófiai vagy vallási eszmék töltik be, a régi, elavult gondolatok elkerülik... Az új, modern értelmiségi nem elégszik meg az akadémiai stúdiumai során megszerzett tudással, folyamatos önművelésre van szüksége. Ezért elengedhetetlenül fontosnak tartom, hogy aki modern értelmiséginek tartja magát, időről időre kicserélje gondolatait másokkal, ekként őrizve meg szelleme rugalmasságát és frissességét. Lajčiak túllépett a nemzet nyelvi alapú etnikai meghatározásán. A nemzet konstitutív elemének a speciálisan emberit, az általa egyébként rendkívül tágan értelmezett kultúrát tekintette. Nemcsak a művészetet sorolta ide, hanem a földrajzi és történelmi környezetet, az adott kor eszmeáramlatait, a gazdasági és a társadalmi életet. Egyedülálló multietnikus Szlovákia-fogalma: ez szemléletének multikulturális alapja, és összefügg annak hangsúlyozásával, hogy Szlovákiát nyitottá kell tenni az idegen nemzetek kulturális hozadéka iránt.

Lajčiak modernségének alapelve az evolúció, amely szerinte a modern élet jelszava. A szlovák körülményekre vonatkoztatva ez az ő szemében azt jelentette, hogy lépést kell tartani az emberiség fejlődésével, (...) mert egy nemzet annál életképesebb, (...) minél hamarabb sajátítja el az új eszméket, s igazítja hozzájuk az életét – minél kevésbé hajlandó elfogadni őket, annál erőtlenebb lesz.

A szerző ez utóbbi gondolatát nem a modernség körüli vita szemszögéből kívánom elemezni, hanem annak a küzdelemnek a tükrében, amely a huszadik század elején bontakozott ki, s amelyet Lajčiak két szellemi irányzat küzdelmeként határoz meg. Az egyik klerikális, ószláv orientációjú, a másik a Prúdy [Áramlatok] című folyóirat körül csoportosulók újszerű szemlélete, amelybe Lajčiak a szocializmust és a feminizmust is sorolta. Ugyanakkor nem látott e két irányzat között kibékíthetetlen ellentétet, mert, mint írja: a régi típusú értelmiségi sem zárkózhat el teljesen az új eszméktől, amelyek bizonyos mértékig hatni fognak szellemi életére, hasonlóképpen a modern értelmiségi sem képviselheti tisztán a modern irányzatokat, hiszen ő sem szakadhat el teljesen a régi eszméktől.

Bármennyire igyekezett is Lajčiak kompromisszumot találni az értelmiségiek régi és új típusa között, a régiek kivetették maguk közül. Kiközösítése sorsszerű volt. Szlovákiában a huszadik század elején még nem alakult ki az az urbánus környezet, amely biztosította volna a számára a véleménykülönbségek elfogadásához szükséges indifferens nagyvárosi közeget. Hiányzott a nagyváros mindenfajta másságot megtűrő élettere. Szlovákia urbánus világa a kisváros volt, ahol a régi falusi közösségek magatartási szabályai, a „szemtől szembe" érvényesült, ahol mindenki mindenkit ismert, és mindenki mindenkitől függött, ahol minden botlást önkéntes vagy kényszerű kiközösítés követett. A menekülésnek mindössze két iránya volt: eltávolodni egy lehetséges idegen világ felé, vagy visszatérni az elhagyott falusi környezetbe, amely persze nem tette lehetővé az intelligenciával való közvetlen kapcsolattartást. Ján Lajčiak a visszatérést választotta, ami egyet jelentett az „egyházmegye legfélreesőbb falujával", vagyis a szellemi elszigetelődéssel.

A városok szlovákosításának szellemi programja

Az első világháború után, Csehszlovákia megalakulásával a szlovák értelmiség helyzete gyökeresen megváltozott. Már nem puszta létének kérdése foglalkoztatta, hanem állami, politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális intézményrendszerének megteremtése.

A szlovák politikai intézmények, a főiskolák, a művészi élet kialakulása a háború után egyúttal azt is jelentette, hogy a szlovák értelmiség meghonosodott a városban. A fiataloknak nem kellett a pozsonyi, prágai vagy akár párizsi diploma megszerzése után visszatérni a „legfélreesőbb szlovák faluba". Megtelepedtek a városban, amely ugyan ismeretlen táj, őserdő, bűnök tanyája volt számukra, de ők magukkal hozták vidéki szokás- és értékrendjüket. Saját képükre formálták, otthonossá tették a várost, ahogy Tido J. Gašpar Zlatá fantázia [Arany képzelet] című visszaemlékezésében olvashatjuk. A szlovák értelmiség nacionalizálta a pozsonyi éjszakát. Tido J. Gašpar élete gyönyörű fejezetének nevezi a húszas-harmincas éveket, amikor részese volt annak, ahogy a szlovák bohémek kialakították és terjesztették az éjszakai Pozsony szlovák jellegét. Így ír erről: Mennyire nem volt még szlovák Pozsony akkoriban! A politikában és a gazdasági életben már megtört a jég, de néhány hamarjában előteremtett kereskedelmi és bankközpontot leszámítva nem volt túl sok autochton, hazai vállalkozás... Egész Pozsonyt ellepték a magyar és a német cégek... Majd így folytatja: Nem kellett hozzá sok idő, és a pozsonyi éjszaka szlovák mulatozás zajától volt hangos (...) tény az, hogy derekasan hozzájárultunk fővárosunk éjszakai életének nemzeti meghódításához. Megteremtettük szlovák szórakozási kultúráját, melynek ápolására egyesületet hoztunk létre. Megteremtettük, ápoltuk és fenntartottuk a vidám, dalos kedvű szlovák bohéméletet.

Az éjszakai város nacionalizálásának ezúttal is helyettesítő, megtisztító funkciója volt. A „kereskedelmi- és bankközpontokban" (ahová – ahogy Gašpar írja – csak aludni jártak) végzendő lelkiismeretes munka helyett a szlovák értelmiségi az éjszakai életet, azaz a szórakozás közegét hódítja meg. Ez egy lényeges tényezőben jelent változást: a nemzeti aszkézist felváltja a hedonizmus szelleme.

A szlovák értelmiségnek ebben az új, bohém arculatában volt egy kevés a dzsentri, a monarchiabeli kisnemes életviteléből, és bohémsége keveredik a bécsi kávéházak hagyományaival. Magatartása egyszerre tünékeny és termékeny, az arisztokrata viselkedés és a plebejus származás, a fényűző kicsapongás és a kirobbanó életkedv, a pazarlás és a könnyelműség, a kokettéria és kurizálás keveréke, de mindemellett volt benne egyfajta világfiság és nyitottság is, amely ebben a soknyelvű városban a társadalom többi, más kultúrájú rétege iránti türelemmel és nemzeti toleranciával párosult.

Így került a városba a vidéki kisnemesi kúriák, a szlovák falvak, illetve a falvak és kisvárosok elegyének szokásrendszere. A polgáriasodó vagy nemritkán csak elvárosiasodó, de gyökereit tekintve rurálisan rudimentális magatartásformát a legtalálóbban talán két szlovák főnév képzett alakja jellemzi: slobodienka és vôľuška⁴. Mindkettő lágyítja a két alapvető szellemi irányultságot: a szabadság utáni vágyat és a megvalósítására irányuló akaratot. Jelentésük megközelítést fejez ki, azt a bizonyos valahogy majd csak lesz típusú vélekedést, amelynek Michal Chorváth irodalomkritikus 1939-ben kifejtett véleménye szerint csak pillanatnyi értéke van.

A város szlovák ízlés szerinti megszelídítésében a fiatal értelmiségiek viszonylag nagy számban vettek részt. Ők alkották a húszas-harmincas években az elszlovákosított városok, főleg Pozsony legszínesebb rétegét. Igaz persze, hogy a következő generáció már egészen másnak látta ifjúsága városát. Dominik Tatarka erről jóval később a következőket írja: Ez a város, a mi szülőföldünk, Tátraország fővárosa, a Szlovák Állam fővárosa és most a Szlovák Szocialista Köztársaság fővárosa számomra idegen, elvarázsolt város volt, amelyet a mi nemzedékünk nem tudott szellemileg befogadni, meghódítani, a maga képére formálni, (...) álmok és apokaliptikus víziók képzeletbeli városa volt...

Azzal, hogy 1939-ben létrejött a Szlovák Állam, a második világháború éveiben minden megváltozott. Az értelmiségnek ugyanis éppen ez a csoportja kötötte össze a sorsát a klerikális hatalommal, és vállalta magára a felelősséget nemcsak a kultúrpolitikájáért, hanem sok esetben az ideológiájáért is. Kevesen viszonyultak ehhez a hatalomhoz évek múltán is úgy, mint Tido J. Gašpar, aki saját bevallása szerint keresztény és nacionalista volt, de olyanokkal kellett együtt dolgoznia, akik fasisztának nevezték magukat, és így nemzetszeretete végül a fasizáció áramlatába sodorta. Tido J. Gašpar abban az időben a kormány sajtófőnökeként dolgozott, svájci nagykövet, majd a propagandairoda vezetője volt. Évtizedekkel később Rozviazaná pamäť [Kioldott emlékezet] címmel a Literárny týždenníkben [Irodalmi Hetilap] publikált visszaemlékezéseiben ezt írja: Két dolgot nem lehet és nem is akarok igazolni. Az egyik, hogy a fasizmus uszályába kerültünk, a szlávok ellenségei közé, a másik pedig, hogy asszisztáltunk a zsidók üldözéséhez. Ez alól nincs és nem is lehet felmentés. Az olyanokból, mint Tido J. Gašpar azonban kevés volt. Sokkal jellemzőbb az a magatartás, amelyet 1977-ben Milo Urban képvisel Na brehu krvavej rieky [A véres folyó partján] című, csak jóval később, 1994-ben megjelent emlékiratának harmadik részében. Ebből megtudjuk, hogy a háború alatt, tiltakozásul a tőle idegen nézetek miatt, szeretett volna megválni a Hlinka Gárda legradikálisabb köreinek központi orgánuma, a Gardista című napilap főszerkesztői posztjától, de nem tette, mert félt, hogy az utcára kerül.

A prózaíró Pavel Vilikovský ezt a magatartást 1997-ben az OS [Tengely] c. folyóiratban megjelent Odsúdení na večnú nevinnosť? [Örök ártatlanságra ítélve?] című tanulmányában a következőképpen kommentálja: ...megértem a bizonytalan jövő miatt nyugtalankodó családapa félelmét, bár a kitűnő és elismert írónak jobb kapcsolatai voltak annál, semmint hogy koldulásból kellett volna tengetnie az életét. Az a szörnyű ebben, hogy egy író, akitől elvárható bizonyos fokú érzékenység, az eltelt évek távlatából is érvényesnek gondolja mindazt, amit leírt, nincs egykori érveihez  semmi hozzáfűznivalója, és többé-kevésbé biztosra veszi, hogy az olvasó is egyetért ezzel (...) ha nem is a tetszhalott, de a szorgalmas és ártatlan rovar képében tetszeleg, és inkább szentel oldalakat az átélt gyötrelmek után oly régen áhított felüdülésnek, a  gyermekeivel eltöltött árvai téli vakációnak. Ezzel az egykori morális csődhöz egy  másik is társul: a szerző intellektuálisan is csődöt mond.

Vilikovský örök ártatlanságra ítélt állapotnak nevezi ezt, mert azok, akik állítólag benne leledztek, a történelem vagy a közösség emlékezetében úgy jelennek meg, mintha a szlovákok ott se lettek volna, vagy legföljebb csak mint idegen erők és érdekek szenvedő áldozatai.

1945 után sok belső emigrációban élő értelmiségi kitartott a háborús időkből fennmaradt álláspontja mellett, vagy az „idegen erők és érdekek szenvedő áldozatainak" pozíciójában tetszelgett. Mindebben a huszadik század egyik meghatározó történelmi reakciója, az önvédelem a hivatkozási alap, amelynek a XIX. században még volt létjogosultsága, de nem volt a XX. század második felében, a második világháborúban, és semmiképpen sem több év távlatában. Erre utal Vilikovský, amikor arról beszél, hogy a szlovák író „intellektuálisan csődöt mondott". A szlovák értelmiségnek az a rétege, amely a húszas években Pozsony nacionalizálásán fáradozott, lényegében mindvégig egy olyan struktúra része maradt, amelynek nemzedékről nemzedékre öröklött közösségi tudata volt, és arról nagyon hamar lepergett az alig húsz esztendeje rárakodó urbánus társadalmi bevonat: a döntő pillanatban a hagyományaiban élő, a fennmaradást vagy – ahogy Vilikovský mondja – a túlélését szem előtt tartó sztereotip magatartást vette elő, ami azért volt lehetséges, mert a szlovák bűntelenül éli túl a dolgokat, annak köszönhetően, hogy semmit sem él túl.

Csak igen kevesen voltak a szlovák nemzeti keresztény értelmiség tagjai közt olyanok, akik eljutottak a nacionalizmust kiszorító humanitás és az emberi felelősségvállalás értelmében felfogott szabadság elsődlegességének vállalásáig, mint például Ladislav Hanus (1907–1994), akinek 1968 és 1983 között írt könyve, a Človek a kultúra [Ember és kultúra] csak a rendszerváltás után, 1997-ben jelenhetett meg.

Megmérgezett nemzedék

A fiatal kritikus, Michal Chorváth 1932-ben Otrávená generácia [Megmérgezett nemzedék] címmel programszerű értekezést jelentetett meg. Hangvétele merőben más volt, mint az örömtől ujjongó Tido J. Gašparé. Ez a generáció fiatalos negativizmussal érkezik, mondja a többes szám első személy pátoszával Michal Chorváth, majd így folytatja: ...félünk az ürességtől. A régi, korhadó értékek maradványait keressük, kézről kézre vetődünk, de nem találjuk a helyünket, mert a vérünkké vált szkepszis és vitriolos kritika nem hagy nyugodni, űz-kerget tovább, (...) akár Pozsonyba mentünk, akár Csehországba, mindenütt idegen környezet fogadott, amelyben megint csak a helyünket kellett keresnünk, (...) hiszen a hitünket már gyermekkorunkban kiölték belőlünk. Isten? Mi az? Képzelgés, a kimondhatatlan fogalmaknak összessége. Az állam számunkra szocializált horda, amely a rabszolgák kizsákmányolására szolgál. Az egyházak az emberi butaság társadalmi kiszipolyozására valók, (...) mi nem úgy érkeztünk, mint az elődeink, meggyőződések tömegével, amelyek igazáról csak utólag győződtünk meg. Mi nem hittünk semmiben, szerettünk volna valamiben hinni, de senki nem adott nekünk hitet, (...) egyszer még megvizsgáljuk, miként lehetséges az, hogy politikusaink akkor is a szenvedés politikáját erőltetik, amikor a nemzet belső fejlődése ennek egyáltalán nem felel meg. Meggyőződésünk, hogy Szlovákia mai nyomorúságát és a holnap bizonytalanságát ők maguk idézték elő. Ugyanúgy, ahogy a nemzet fegyelmezetlenségét, a politika hatástalanságát, (...) gyűlöljük a rendszert, amely tőlük származik, gyűlöljük az iskolákat, amelyeket ők hagynak jóvá, s amelyek napról napra ontják az újabb megmérgezett és összezavart embereket, akiknek végig kell járniuk a mi utunkat. Gyűlöljük és eltávolítjuk őket! És akkor majd egy új korszak kezdődik az ország életében. Mi szeretjük ezt az országot, de csak abban a reményben, hogy magunkból is hozzátehetünk valamit. És ez így is lesz.

Érthető ez a megindultság. Michal Chorváth 1910-es születésű, egy generációval fiatalabb, mint az 1893-ban született Tido J. Gašpar. Hagyományos nemzeti értékeket tisztelő családban nevelkedik (Encyklopédia slovenských spisovateľov [Szlovák Írók Lexikona], 1984), de – akárcsak nemzedéktársaira Európa-szerte – hatással van rá a háború utáni „korhadó értékek" légkörének bizonytalansága is.

Tizenkét év távlatából az Elán című folyóiratban, egy 1944-ben közölt beszélgetésben pozitívumként említi, hogy A megmérgezett nemzedék figyelmeztetett az európai dekadencia hatására, amelyről annak idején olyan lekezelő fölénnyel írtak, és reményét fejezte ki, hogy írása segített leleplezni azt a régi hazug illúziót, miszerint a szlovák élet eredendően egészséges.

Mit hoz fel Michal Chorváth „a szlovák élet eredendően egészséges" voltának illúziója ellen? A kritika erejét, amelynek hozadéka a művészet és általában a gondolkodás számára egyenes arányban van megfogalmazója intellektuális és erkölcsi elhivatottságával, a kritikáét, amelynek egyik legfontosabb feladata bizalmatlansággal kezelni minden a priori megállapítást, és arra sarkallni magunkat és másokat is, hogy ezeket a megállapításokat kíméletlen elemzésnek vessük alá.

Az édeni ártatlanság helyébe, amelyet romanticizmusnak nevez, Michal Chorváth a kritikai szellemet állítja. Az ebben az értelemben használt romanticizmust a Romantická tvár Slovenska [Szlovákia romantikus arca] című, 1939-ben írt tanulmányában teszi bírálata tárgyává. Ebben a XIX. századi modern nacionalizmus kialakulását elemzi, illetve feltárja annak aktuális korlátait: hiányzik az ellensúlya, a racionalitás, és ennek hiányában a kulturális haladás szimmetriája, az arányérzék, a kiegyensúlyozottság, és ez zavart, tétlenséget okoz.

Az általa meghatározott romanticizmust öt területen is kimutatja: a szlovák nemzeti jellegben, a vallásban, a művészetben és a tudományban, a politikában, illetve a szlovák–cseh viszonyban. A szlovák nemzetet ekként jellemzi: szangvinikus, inkább érzelmi, mint gondolati beállítottságú, gyors felfogású és ítélőképességű, befolyásolható, kalandvágyó, álmodozó, nemes lelkű és nagyra törő, de fáradékony, és kedveli a változatosságot. Talán azt mondhatnánk erre a jellemre, hogy rapszodikus. A hirtelen, drámai felfelé ívelést gyors hanyatlás követi. Ján Lajčiak ezzel kapcsolatban a morális energia kimerüléséről beszél, ami nélkül szó sem lehet kulturális potenciálról.

A szlovákság legnagyobb hibájának Chorváth azt tartja, hogy nem eléggé kitartó, ami a gyakorlati életben erősen csökkenti az értékét. A kitartás hiányának szinonimája a „slobodienka" és a „vôl'uska", amelyekről már Tido J. Gašparral kapcsolatban szó volt. Ezért nem meglepő, hogy Chorváth élesen elítéli a szlovák dzsentrit, visszataszító szlovák jelenségnek nevezi, mert a dzsentri vélt felsőbbrendűségét a nála gyengébbek nagystílű megvetésével tartja fenn. Megveti a munkát és a dolgozó embert. Egyetlen szórakozása a mulatozás, a cigányzene... És bár Chorváth az ilyen életformát az olcsó magyarkodásból vezeti le, azt is megjegyzi, hogy szlovák testet öltött, és a szlovák jellemet rontja meg.

A vallásról az a véleménye, hogy az embert a közösség erejével vértezi fel, ezért nem találunk benne semmi miszticizmust... Szerinte a szlovák értelmiségi ugyan hívőnek vallja magát, de a mindennapi életben nem követi vallási felekezete tanításait.

A tudomány és a művészet kérdéseiről szólva Chorváth főként azt kifogásolja, hogy a szlovák kulturális életben a tudomány elsősorban a művészethez kapcsolódik, és a politika számára hasznos tudományágak, köztük a szociológia is, még a romantikus hipotézisek stádiumában vannak, továbbá hogy az empirikus tudományágakat nem az elvárható módon művelik, ezért azok kialakulatlanságukkal csak fokozzák a legsúlyosabb kérdések megítélése körüli szellemi zűrzavart.

A szlovák romanticizmus szélsőséges esetének Chorváth a szlovák politikai passzivitást tekinti. A háború előtti realista politizálást pozitívumnak tartja, ezen belül viszont zavaró romantikus elemnek a hlasisták⁵ vélekedését a csehszlovák egységről.

A kortárs politika romanticizmusát Chorváth abban látja, hogy könnyen megváltoztatja fő irányelveit, ami világnézeti és erkölcsi megingásaival és kalandorhajlamával magyarázható, továbbá az államigazgatás anarchizmusában, amely szerinte onnan ered, hogy a szlovák politikai gondolkodás folyvást az egyén és a nemzet viszonyát próbálta rendezni, de sohasem tette világossá a nemzet és az egyén államhoz való viszonyát.

A szlovák–cseh kölcsönösség kérdésében Chorváth a „csehszlovákizmust", az egységes csehszlovák nemzet létezéséről alkotott elképzelést a politikai romanticizmus megnyilvánulásának tekinti, amely csak akkor számolható fel, ha megszűnik a politikai élet romanticizmusa.

Annak meghaladása, amit Michal Chorváth a szlovákok romanticizmusának nevez, és amit ma a modernizációs folyamat betetőzésének problémájaként határozhatnánk meg – beleértve a polgárosult társadalom urbánus jellegét és feladatainak strukturált, intézményes megosztását is –, meglátása szerint csak a nacionalizmus és az univerzalizmus közötti szakadék áthidalásával válhat elérhetővé. Szlovákiának előbb meg kell szabadulnia kisebbségi érzésétől, a dilettantizmust kritikai szemléletnek, a moralizálást pedig önuralomnak és szisztematikus munkának kell felváltania.

Michal Chorváth e két tanulmányával nemzedéktársai véleményét is megfogalmazta. E generáció szellemi orientációjának kialakulását nagyban elősegítette, hogy tagjainak a prágai és a párizsi egyetemeken folytatott tanulmányaik idején részük volt a nyitott nagyvárosi kultúrával való találkozás nemzedéki élményében.

Egyetemi éveik alatt személyiségük részévé vált az urbánus életstílus, a város számukra már nem őserdő és bűnök forrása, hanem természetes kulturális közeg, ennek ellenére ez a generáció még szoros kapcsolatban maradt kisvárosi, falusi szülőhelyével és a természettel.

Egyetemes jelszava a kritikai szellem. Egyik képviselője, Jozef Felix (1913–1977) a Slovo k inteligencii [Beszéd az értelmiséghez] című írásában a trahison des clercsszel, az „írástudók árulásával" kapcsolatban 1944-ben ezeket mondja: az értelmiség egy részéből jellegzetes kispolgár lett szellemi és fizikai értelemben egyaránt, félműveltek, önzők és kapzsiak, a társadalom élősködői, akiknél fordított az arány a között, amit a közösségtől „elvettek", és a között, amit a közösségnek „adtak". A második világháborúval kapcsolatban így ír a jövő társadalmáról: „nem lehet szükség az ilyen értelmiségre, az élősködők e hadára, akik csak harácsolnak, és a köznéptől elszigetelten élvezik kiváltságaikat... Chorváthhoz hasonlóan ő is a munkát tekinti az intelligencia mértékének.

Alexander Matuška (1910–1975), e generáció másik neves tagja, aki metszően éles kijelentéseiről vált ismertté, 1946-ban, a Národná obroda [Nemzeti Megújhodás] című lapban a következőket írja: az értelmiségi mindennél jobban vágyik arra, hogy ne kelljen szembehelyezkednie a többséggel, és hogy vele tarthasson, de ha éppen akkor találja magát szemben vele, amikor jelentős szellemi erőfeszítéssel egy teljesebb és termékenyebb igazság birtokába akar jutni, akkor nincs választási lehetősége, és nem visszakozhat. Bizonyos dolgokban a nemzetnek van igaza, gyakran és sok esetben a vele szemben álló egyénnek.

A szlovák világi értelmiség két háború közti nemzedéke két jelszót tűzött a zászlajára: a tudományos igazság keresését és ennek az igazságnak a folyamatos bírálatát, amely a többségi véleménynek ellentmondva az értelmiségi erkölcsi erejével egészül ki. A személyiség integritásának sérthetetlenségét, a szellemimorális elszántságot és a kritikai látásmódot tartotta a legfontosabbnak. Az ebbe a csoportba tartozó értelmiségiek szinte kivétel nélkül baloldali nézeteket vallottak, és 1945, de főképp 1948 után csatlakoztak a kommunista mozgalomhoz. Ekkor dőlt el, milyen mértékben maradtak hűek az igazság, a szellemi és morális elszántság kritériumához, és elmondhatjuk, hogy e tekintetben többségük nem bizonyult hűségesnek. Az előbbiekhez hasonlóan ismét csak saját álláspontjuk önmeghatározó felismerésének hiánya vezetett oda, hogy az egykori „erkölcsi csőd" után, 1989-ben intellektuálisan is csődöt mondtak.

A kommunista értelmiségi három típusa

Jozef Felix említett tanulmányában felbukkan egy eddig nem tárgyalt motívum, az értelmiség és a dolgozó nép egyesülése, ami visszaadja az értelmiségnek társadalmi hasznosságát. Már Michal Chorváth is felrója az értelmiségnek, hogy megveti a munkát és a dolgozó embert. Ami Michal Chorváthnál 1939-ben vagy Jozef Felixnél 1944-ben még csak értelmiségi program volt, az 1948 után elferdített ideologikus instrukció lett, és mint ilyen – Czeslaw Milosz (1992) megfogalmazásában – kihasználta az értelmiség nagy vágyát, hogy a tömeghez tartozzon, (...) hogy újra hasznos legyen. A gyakran magányos és a többséggel sokszor kényszerűen szembeforduló értelmiségi hirtelen úgy érzi, a társadalom ismét a keblére ölelte.

Ezzel egyidejűleg azonban feladja mindazokat az elveket, amelyeket még nemrég az értelmiségi lét alapvető feltételeként határozott meg: a kritikus hozzáállást, a morális erőt, a szellemi és erkölcsi elszántságot, a meggyőződéséért való kiállást akár a többség ellenében is, még azon az áron is, hogy a társadalom kiközösíti. Feladja senkire át nem ruházható személyes felelősségét, és megint könnyen megváltoztatja fő irányelveit, ami világnézeti és erkölcsi megingásaival (...) magyarázható.

A kommunista értelmiségi modernizációs programjává az iparosítás vált. Az ötvenes években a város szimbóluma a füstölgő gyárkémény, később a lakótelepek házgyári ketreceinek sora lett. Ez azonban nem a modern társadalmakra jellemző urbanizáció volt. Ahogy Schlett István szociológus megállapítja: nem elég, ha adminisztratív értelemben a várost tekintjük az emberek tartózkodási helyének. Az urbanizációhoz a kulturális infrastruktúra bizonyos szintje is hozzátartozik. Ehhez pedig nemcsak az infrastrukturális hálózat pluralitása szükséges, ami a kommunista rendszerekben eleve büntetendőnek számít, hanem a jogrendszer, a politikai élet, az állampolgárok és a politikai elit párbeszédének kulturáltsága, a faji, nemzetiségi és vallási tolerancia kultúrája, a média, az oktatás, az egyéni és a kisebbségi szabadságjogok kultúrája, egyszóval mindaz, ami hozzátartozik egy nemzet kulturáltságához, és ami folyamatos „karbantartást" igényel. Ez az infrastruktúra az 1945 utáni modern polgári társadalmak természetes velejárója lett, a kommunista berendezkedésű társadalmakban viszont teljesen hiányzott.

A szlovák kommunista értelmiségi a XX. század első hat évtizedének minden kataklizmáját átélte. Kezdetben, erős szociális érzékenységű fiatal baloldali értelmiségiként egy igazságos világ víziója lebegett előtte. A harmincas évek gazdasági válsága idején a tömeges munkanélküliség és az éledő fasizmus tapasztalata a kommunista párt szimpatizánsai vagy egyenesen tagjai közé sodorta.

Az 1939–1945 közötti években szembesült a fasizmus ideológiájának embertelenségével, a második világháború kitörésével, a pusztító háborús masinéria beindulásával, a milliók kiirtásához vezető faji, vallási és nemzetiségi gyűlölettel. Mindennek hazai változatát is átélve 1944-ben részt vett a szlovák nemzeti felkelésben.

Az 1945–1948-as években a demokrácia erőszakos korlátozásával, majd a kommunisták fokozatos hatalomra jutásával kellett kiegyeznie. 1948-ban aztán szembesült a kommunista parancsuralmi rendszer intézkedéseivel: az alapvető emberi jogok megsértésével, a civil lakosság, a hívők és a másként gondolkodók üldözésével, a koncepciós perekkel – amelyekben nemcsak az utóbbiak ültek a vádlottak padján, hanem a párt eretnek tagjai is –, a lakosság tömeges ki- és áttelepítésével, illetve a munkahelyek, iskolák diszkriminatív korlátozásaival.

1953–1968 között az értelmiség tanúja volt a sztálinista rendszer megváltoztatására tett kísérletek vérbe fojtásának 1953-ban az NDK-ban, 1956-ban Magyarországon, 1968-ban pedig Prágában.

1969 és 1989 között a létező szocializmussal találta magát szemben, azzal a rendszerrel, amely már nem akart valamiféle messianisztikus illúzió álarca mögé bújni, hanem nyíltan a hatalom megtartására törekedett. Ebben az időszakban a szlovák kommunista értelmiséginek az 1975-ben deklarált helsinki emberi jogokat követelő Charta'77 gondolatával, és az 1980–1981-es években kibontakozó, a kommunista rendszer csődjét végérvényesen leleplező lengyel Szolidaritás mozgalmával kellett magában elszámolnia.

E tanulmány keretében csupán a kommunista értelmiségi magatartásának három típusát vázolhatom fel.

Vladimír Mináč (1922–1996) egész életében kommunista ellenálló hírében állt. Ellenállása azonban mindig a „mérsékelt haladás és a törvényesség keretein belül" maradt. Végig, az ötvenes évek után is és a hetvenes-nyolcvanas években is tagja maradt a pártnak, sőt az SZKP vezető funkcionáriusa, és hosszú időn keresztül, egészen 1989-ig a Központi Bizottság tagja. Kommunista képviselőként még 1989 és 1992 között is tisztségviselője a szlovák és a csehszlovák parlamentnek. Erre kollégája, az irodalmár Milan Šútovec (1997) így emlékezik: Két évig (1990–1992) ültem vele szemközt a parlamentben. Szorítottam érte nap mint nap, nehogy a nyakát szegje, miközben a széksorok közé furakodik, vagy éppen lefelé botladozik a lépcsőn. Ha Prágában olykor eljátszotta is a szlovák hazafit, ebben a szerepben szinte senki nem vette komolyan: mindenki úgy tekintett rá, ahogy kellett: mint egy cinikus, levitézlett öreg bolsevikra.

A döntő pillanatokban Mináč mindig a kommunista párt oldalára állt, 1948-ban és 1956-ban, 1968-ban vagy 1977-ben és végül 1989-ben is. Ahogy Pavel Vilikovský írja említett tanulmányában, a kommunisták bízhattak benne, hogy ha szükség lesz rá, „bedobja magát".

Ezt a sokéves kitartást elvhűségnek is gondolhatnánk, ha Vladimír Mináč 1992-ben nem választ új utat, amelyet ekként kommentál: Mint kommunista megbuktam, mint szlovák az új évezred küszöbén állok. Ez a heves szláv érzület aztán haláláig elkísérte, ezt vélte bizonyítani az 1989-es rendszerváltozás, a születő polgári társadalom és „az európai diktátum" elutasításával, és a szlovák elszigetelődés eszméjének igenlésével, ami 1992-ben az új politikai hatalom támogatójává tette. Pavel Vilikovský ezt intellektuális bukásnak, ha nem árulásnak tartja. De beszélhetünk egy életen át tartó opportunizmusról, a hatalommal, a mindenkori hatalommal való megalkuvásról is, legyen az régi, kommunista vagy új, nacionalista hatalom.

Vladimír Mináč próza- és esszéíróként vált ismertté, prózaíróként főleg az 1969-ben megjelent Generácia [Nemzedék, 1961–1963] című regénytrilógiájával, amely a második világháború és az 1948-as februári fordulat nagy történelmi tablója a kommunizmus kísérteteinek bemutatásával. Történelmi esszéiben, amelyek esszéírói munkásságának javát képezik, a XIX. század nemzeti mozgalmaival foglalkozik. A legismertebb, az 1970-ben publikált Dúchanie do pahrieb [Parázsélesztés] a következő látnoki mondattal zárul: Nem a mulandó hatalom, hanem a maradandó lélek: ez a mi utunk, ez a célunk és a sorsunk. Vladimír Mináč számára 1948 után e mondat érvényessége ekként módosul: Nem a mulandó lélek, hanem a maradandó hatalom: ez az én utam, ez a célom és a sorsom.

Ladislav Novomeský (1904–1976), a költő, publicista és politikus egy másik értelmiségi magatartás példája. Ő minden kétséget kizáróan a XX. század egyik legjelentősebb szlovák költője és meghatározó személyisége. Életműve a művészetben és a politikában egyaránt az avantgárdhoz kötődik. A költészet forradalmáról és a forradalom költészetéről írt, 1963-ban megjelent Vila Tereza [Teréz villa] című poémájának sorai mára klasszikussá váltak. Novomeský már 1925-ben belépett a kommunista pártba, és Vladimír Clementisszel (1902–1952) együtt – akit 1952-ben a kommunista elit egy részének perbe fogásakor kivégeztek – szellemi vezéralakjává lett. Részt vett a szlovák nemzeti felkelésben, és 1945 után a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke, az oktatási és művelődési ügyek felelőse volt. 1951 februárjában letartóztatták, és mint „burzsoá nacionalistát" tíz év börtönre ítélték.

1956-ban feltételesen szabadlábra helyezték, 1963-ban rehabilitálták, majd 1969-ben újra a Központi Bizottság Elnökségének tagja lett, és – ahogy a Szlovák írók Lexikonában olvasható – személyiségének erkölcsi és politikai nagysága hozzájárult a Gustáv Husák vezette párt megerősödéséhez.

Ladislav Novomeský szilárd erkölcsi tartása és személyiségének hitele élete végéig csorbítatlan maradt. Született demokrata volt, bár mint kommunista értelmiségi megengedhetőnek tartott bizonyos, a demokráciával össze nem egyeztethető intézkedéseket, hogy (a rendszer) megszilárdítsa hatalmát, még ha nem is az idők végezetéig, csak a szükséges ideig, ami országonként más és más lehet, hiszen máskülönben a nép uralmából a nép fölötti uralom lesz, és a szocializmusból ilyen antidemokratikus körülmények között csak a szocializmus nem éppen vonzó karikatúrája.

Ladislav Novomeský élete végéig kitartott a szocializmus eszméje mellett. 1964-ben írt Pošušky [Suttogva] című versében sorsát Luis Pasteur sorsához hasonlítja: És ha úgy is történt, ahogy történt velünk, / ahol egykor kezdtük, ott kezdeném újra, / szívesen. Mint a tudós, ki bacilusát keresi, / azt, amely megöli. A Szlovák Írószövetség 1968. április 30-ai közgyűlésén elmondott beszédében megerősítette nézeteit: Mindenben részt akarok venni, ami a szocializmus tökéletesítését szolgálja, de nem akarok részt venni a megszüntetésében, még ha ez a dicstelen szertartás a demokratizácia látszatát kelti is.

A szovjet katonai megszállást nehezen viselte. Michal Gáfrik (1997) irodalomtudós, aki utolsó éveiben, egészen az agyvérzésééig a munkatársa volt, azt írja róla: Novomeský nemcsak az ötvenes, hanem a hatvanas és a hetvenes években is eretneknek számított. Két héttel súlyos agyvérzése előtt még elhatárolódott Husáktól, Husák normalizácós politikájától. A Központi Bizottság Elnöksége előtt kijelentette, hogy ő nem bírja tovább elviselni, ami történik, hogy ez rosszabb, mint a hosszú kések éjszakája, (...) ezért kilép a KB Elnökségéből. Mint Gáfriktól megtudjuk, Novomeský, annak ellenére, hogy valaki az elnökségi tagok közül azt mondta „a Központi Bizottságból nem lehet kilépni, onnan csak kizárni szokás", ragaszkodott a kilépéshez, így hát abban állapodtak meg, hogy „kilépését nem hozzák nyilvánosságra, de a KB további ülésein már nem vesz részt". Tehát „ki is lépett, meg nem is". Személy szerint nyilván eljutott eddig az elhatározásig, de döntése soha nem került nyilvánosságra, és ekként a kommunista párt még több mint két évtizedig élhetett – és vissza is élhetett – a nevével, mert úgy emlegette, mint a párt normalizációs intézkedéseinek nagy tekintélyű, erkölcsileg feddhetetlen támogatóját.

Míg Mináč életpályája bohózati elemektől sem mentes, Novomeský sorsa inkább tragikus színezetű. Állásfoglalása átmenet a kommunista máskéntgondolkodás és a kommunizmus kategorikus elutasítása között. Igaz, hogy ezt a határt nyilvánosan soha nem lépte át... még ha a kommunizmus bacilusa megölte is.

A fenti történetnek van még egy figyelemre méltó vonatkozása, amelyre szintén ráillik Pavel Vilikovský meghatározása, az intellektuális csőd. Nem magát Novomeskýt, hanem mai fogadatlan prókátorait illetően. Még 1997-ben a publicista Jozef Čertík a következőképpen kel Novomeský védelmére: egészen biztosan nem ellenezte a szocializmus megreformálását, abban a formájában, amelyben az akkori közvélemény számára ismert és elfogadott volt (az emberarcú szocializmus), de az nem volt elvárható tőle, hogy a kapitalizmus – 1989-ben lehetővé váló – visszaállítását helyeselje. E történelmi deja vúből Čertík még ma is azt a következtetést vonja le, hogy Novomeský azokban a kritikus időkben Szlovákia érdekeit védte...

Dominik Tatarka (1913–1989) próza- és esszéíró az értelmiségi magatartás harmadik típusát a képviseli. Tatarka a háború utáni szlovák irodalom kimagasló alakja, akinek sorsa, hasonlóan a háború előtti (Michal Chorváth), háború alatti (Juraj Špitzer, Ján Rozner, Albert Marenčin) vagy közvetlenül a háború utáni (Milan Šimečka, Miroslav Kusý) értelmiségi nemzedék sorsához, 1948 után valamiféle kiaztikus viszonyba került Novomeský sorsával. Életpályájának ellentmondásossága – amiként erre Valér Mikula (1997) rámutatott – abból adódik, hogy ő, aki világ életében a szabadság hirdetője és az erőszak ellensége volt, néhány héttel a kommunista puccs után mélységesen elégedett a köztársaság politikai és szociális struktúrájával, és mint író ünnepélyesen kijelenti: „eszembe sem jut, hogy alkotói szabadságom miatt aggódjam".

Ez a feltételezés, persze, tévesnek bizonyult. Dominik Tatarka az ötvenes évek elején egy sor olyan könyvet írt, amelyben jelentősen korlátozta alkotói szabadságát.

Juraj Špitzer vagy Ján Rozner ráadásul azok közé tartozott, akik részt vállaltak az írótársadalom burzsoá nacionalizmustól való megtisztításában, azaz közvetlenül vagy közvetve Ladislav Novomeský ellen léptek fel.

Tatarka sorsa, de akár Juraj Špitzer, Milan Šimečka, Miroslav Kusý vagy Albert Marenčin sorsa is Czeslaw Milosz élettörténetére emlékeztet. A kommunista ideológiától való eltávolodásuk az ötvenes-hatvanas évek folyamán előbb vagy utóbb oda vezetett – hasonlóan sok más európai baloldali értelmiségihez, akik közül Arthur Koestler esete klasszikusnak tekinthető –, hogy szakítottak a kommunista párttal, és 1968 után álláspontjuk egyértelműen demokratikus lett, ami a hetvenes-nyolcvanas évek konszolidációs politikájával szembeforduló csendes vagy nyílt ellenállásban nyilvánult meg, és ez – Tatarka esetében a Charta'77 aláírását követően – nyilvános kiközösítésüket és belső emigrációba kényszerülésüket vonja maga után.

Ladislav Novomeský és Dominik Tatarka (de akár Milan Šimečka, Miroslav Kusý vagy a még fiatalabb Ivan Kadlečík) életpályájának kereszteződése abban nyilvánul meg, hogy Novomeský kommunistaként az ötvenes évek kommunista önkényének áldozata, 1970 után pedig akaratlanul a konszolidáció eszköze lett, Dominik Tatarka viszont kommunistaként az ötvenes évek kommunista ideológiájának akaratlanul részese és eszköze, de a hetvenes-nyolcvanas években egyértelműen a kommunista önkénnyel szembeni ellenállás megtestesítője.

Ami pedig még ennél az ellentmondásnál is fontosabb, Tatarka hetvenes évekbeli ellenzékbe vonulása egyúttal a huszadik századi szlovák értelmiség állásfoglalásának megváltozását is jelentette. Alighanem első ízben fordult elő, hogy egy szlovák értelmiségi egyesítette morális tartalékait és intellektuális bátorságát, és még a látszat kedvéért sem engedett az önkényuralmi rendszerhez való alkalmazkodás vélt kényszerének, hanem megvesztegethetetlenül és állhatatosan ellene szegült, még annak árán is, hogy teljes társadalmi elszigeteltségre kárhoztatták, és egykori szellemi társai többé nem vettek róla tudomást, amit Dominik Tatarka különösen nehezen viselt.

Ha összehasonlítunk két másik párhuzamos életpályát, Vladimír Mináčét és Dominik Tatarkáét, világosan láthatjuk, mennyire más volt a magatartásuk a háború utáni szlovák történelem sorsfordító pillanataiban. Még ha 1948-ban mindketten a „győzelmes február" hívének mondták is magukat, és 1953-ban mindketten a „burzsoá nacionalizmus" elleni hadjárat áldozatai voltak is, minden ezt követő válaszúton merőben ellentétes irányt választottak, akár 1956-ban, akár 1968-ban vagy 1977-ben, egészen Tatarka 1989-ben bekövetkezett haláláig. Tatarka már nem érte meg 1989 novemberét, de személyes példájával nagyban hozzájárult az előkészítéséhez. Mináč megérte, de akkor is és utána is ellenezte, sőt elvetette a vívmányait.

1968 szlovák disszidensei kétféleképpen is megújítják a huszadik századi szlovák értelmiségi magatartásmodelljét. Mindenekelőtt szakítanak azzal a bevált megközelítéssel, hogy megpróbálnak alkalmazkodni az elnyomó rendszerhez, és következetesen szembefordulnak vele. Ebben közelítenek Ladislav Hanus keresztény értelmiségijéhez. De azt is bebizonyítják, hogy az értelmiségi magatartás nem adott és megváltoztathatatlan, hogy egy esetleges bukás vagy összeomlás nem feltétlenül okoz egy életre szóló traumát és sorsszerű meghatározottságot.

E két szemszögből tapasztalatuk kulcsfontosságú a szlovák értelmiség fejlődése szempontjából, és értékes hozadéka a mai Európa urbánus kultúrájának.

A fenti magatartásminták alapján kirajzolódnak a szlovák értelmiség 1989 utáni haladási irányai. Egyik típusa gyorsan eligazodott az új politikai helyzetben, és tetszhalott bogárként, esetleg az átalakulás mérsékelt vagy harciasabb ellenzőjének szerepében 1992 után, ezúttal immár teljesen szabadon, az új, önálló állam önkényuralmi rendszerének szolgálatába szegődött, semmi egyebet nem téve, mint felelevenítve a XX. századi szlovák értelmiségnek az elnyomás idejéből ismert magatartásmintáját.

A másik típus két csoportra oszlott: az első kategorikusan elutasított mindennemű politizálást, mert a politikát eredendően szennyesnek tekintette, de ezzel egyúttal elutasította a közügyekért vállalt felelősséget is. Valér Mikula (1997) például a „liberális" és a „nem liberális" politikus közötti különbséget a demagógia finomságában látja. Eltérően, de alapvetően hasonló szemszögből vélekedik a

dologról Martin M. Šimečka (1997): Az értelmiségi – és ez a meghatározó különbség közte és a politikus között – politikai értelemben nem veszítheti el a hatalmát, mert nem tart igényt politikai hatalomra. Nem bukhat meg, mert „permanensen vesztes" értékekért küzd, a bukás természetes lételeme, nem az értékek győzelméért, hanem a védelmükért száll síkra. A szlovák értelmiség, különösen az a része, amely a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalmának tagja volt, összekeverte az értelmiségi és a politikusi szerepet, és ezért ma a vesztes szerepével kell fizetnie.

Az értelmiség e részének alapállása minden bizonnyal abban gyökerezik, amit Michal Chorváth állampolitikai anarchizmusnak nevezett, és a politikai romanticizmus körébe sorolt, de ha így van is, ez a szemlélet a demokrácia működésének – vagy működésképtelenségének – indikátora, és ebben az értelemben a védelmezője is.

A másik csoportba azok tartoznak, akik nem térnek ki a közéleti feladatok elől. Hajlandók politikával foglalkozni és ebben az értelemben „beszennyeződni" azon az áron is, hogy elveszítik exkluzivitásukat, mert szerepvállalásukkal megőrzik erkölcsi erejüket, intellektuális bátorságukat és legfontosabb irányvonalaik állandóságát. Igaz, hogy mindeközben borotvaélen táncolnak vízió és illúzió között, és az értelmiségi elvekhez való ragaszkodás, illetve a politikai kompromisszum, esetleg megalkuvás szakadéka fölött egyensúlyoznak, hiszen a szavazók elvárásai őket is kötelezik.

Ilyen változó koordináták közepette formálódik a XX. század végén a szlovák értelmiség és általa Szlovákia urbánus, polgári arculata.

Meg kell még említeni az értelmiségiek harmadik, leginkább elterjedt típusát, a „reprodukált" értelmiségit is, aki a „kisebbik rossz" politikáját hirdeti, ide sorolható a szociológus Soňa Szomolányi ötlete, hogy Vladimír Mečiar elfogadhatatlan intézkedéseivel szemben alkalmazzon a rendőrség is elfogadhatatlan módszereket (ami hallgatólagos rábólintás az állami terrorra), Miroslav Kusý politikai elemzésének tízéves elhalasztása, Martin M. Simečka engedékenysége, aki Mikulás Dzurindát azért fogadja el, mert „Európa a gyengéje" stb.

Irodalom

Čertík, Jozef: Dvojnásobný „heretik" alebo slovenský intelektuál v politike [A kétszeres „eretnek" avagy a szlovák értelmiségi a politikában]. Literika. 1997. 1–2. sz.

Chmel, Rudolf: Kritika a kontinuita. Bratislava, 1975, Smena

Chorváth, Michal: Cestami literatúry [Az irodalom útjain]. Bratislava, 1960,

Slovenský spisovateľ Encyklopédia slovenských spisovateľov. Bratislava, 1984, Obzor Felix, Jozef: Kritické rozlety [Kritikai kitekintések]. Bratislava, 1985, Slovenský

spisovateľ

Gáfrik, Michal: Vita. In.: Dvojnásobný „heretik" alebo slovenský intelektuál v politike. Literika, 1997, 1–2. sz.

Gašpar, Tido, J.: Rozviazaná pamäť VI. [Kioldott emlékezet VI.]. Literárny týždenník, 1997, 25. sz.

Gašpar, Tido J.: Zlatá fantázia. Bratislava, 1969, Tatran Hanus, Ladislav: Človek a kultúra [Ember és kultúra]. Bratislava, 1997, Lúč Lajčiak, Ján: Slovensko a kultúra. Bratislava, 1994, Q 111 Mikula, Valér: Tatarka alebo démon pátosu [Tatarka avagy a pátosz démona]. RAK, 1996, 1. sz.

Milosz, Czeslaw: Zotročený duch [Leigázott lélek]. Praha, 1992, Torst Mináč, Vladimír: Dúchanie do pahrieb. Bratislava, 1970, Tatran Novomeský, Ladislav: Stamodtiaľ [Amonnanról]. Bratislava, 1964, Slovenský spisovateľ

Novomeský, Ladislav: Vila Tereza. Bratislava, 1963, Slovenský spisovateľ Petrík, Borislav: Bevezető. In Lajčiak, Ján: Slovensko a kultúra. Bratislava, 1994, Qlll

Prigge, Walter (Hg.): Städtische Intellektuellen. Frankfurt am Main, 1992, Fischer Simmel, Georg: Die Großstadt und das Geistesleben. In.: Jahrbuch der Gehe-Stiftung. Dresden, 1903 Šimečka, Martin, M.: Čakanie na Michnika [Michnikre várva]. Utószó. In Michnik,

Adam: Sokratov tieň [Szókratész árnyéka]. Bratislava, 1997, Kalligram Šútovec, Milan: Rozhovor s Milanom Šútovcom [Beszélgetés Milan Šútoveccal].

RAK, 1997, 3–4. sz.

Tatarka, Dominik: Príhovor pri otvorení výstavy diela Ervína Semiana v januári 1969 [Ervín Semian kiállításának megnyitó beszéde 1969 januárjában]. In Bombíková, Petra: Kto je Panna zázračnica [Ki a Csodatevő Szűz]. Kandidátusi értekezés. (Kézirat)

Urban, Milo: Na brehu krvavej rieky. Bratislava, 1994, Slovenský spisovateľ Vilikovský, Pavel: Odsúdení na večnú nevinnosť? OS, 1997, 3. sz.

Jegyzetek

1. „Szlovák Anyácska" – a szlovákság 1863-ban alapított, megszakításokkal máig működő irodalmi, tudományos, kulturális szervezete, melynek célja a szlovák nemzeti öntudat erősítése, a szlovák kultúra ápolása és fenntartása. Működését a magyar hatóságok 1875-ben betiltották, (a ford.)
2. Mikuláš Dohnány (1824–1854) történész, népmesegyűjtő, mint a szlovák önkénteshadjáratok résztvevője 1849 után évekig állás nélkül tengődött, (a ford.)
3. Samo Bohdan Hroboň (1820–1894) Štúr körének miszticizmusba hajló költője, (a ford.)
4. A két szó a sloboda [szabadság] és a vôľa [akarat] – a szlovák nyelvben gyakori és termékeny – kicsinyítő képzővel ellátott alakja, (a ford.)
5. hlasisti – az 1903-ban alapított Hlas [Hang] c. folyóirat köré tömörülő, a csehszlovákizmus eszméjét hirdető, nyugati orientáltságú írók és értelmiségiek. ( a ford.)